Igazi vadmacska (novella)

 

A vér már a szemem csípte, elhomályosította a látásom. Hálásan fogadtam a menet végét jelző gongütést, miközben felemelt kézzel vártam, hogy a bíró közénk álljon, és a saját térfeleink felé irányítson minket. Enyhén szédelegve lépkedtem a sarokba felállított sámliig, majd fáradtan rogytam le rá.

– Bírod még? – hajolt Bruno az arcomhoz, hogy megvizsgálja a felrepedt szemöldökömet.

Nem feleltem, csak kinyitottam a szám, hogy vizet locsoljon bele. Az első kortyot a ring mellé köptem, a többit azonban már szomjasan nyeldekeltem. Az arcomba is kaptam belőle, majd Bruno újból közel hajolt, és ahogy az alkoholba mártott fültisztító pálcikát az arcomnak nyomta, hangosan mordulva elrántottam a fejem.

– Muszáj kitisztítanom, és elállítanom a vérzést, vagy végig vakon akarsz küzdeni? – fortyant fel ingerülten.

Válasz helyett csak lehunytam a szemem, és a légzésemre koncentráltam.

– Állva tudsz maradni a végéig? Ha ezt még kibírod, indulhatsz a következő heti meccsen is. Ha most kifekszel, tudod, mi vár rád. Nos?

Érzésem szerint határozottan bólintottam egyet, Bruno kétkedő arcát látva azonban ezt megfejeltem egy elrebegett igennel is. Semmi kedvem nem volt a tanév végéig WC-t pucolni, már így is eleget csesztettek a többiek a különcségem miatt. Nem kell emellé még megalázó kulimunka is.

– Ha ennek vége, összevarrom a sebet. Anyád ki fog nyírni, ha a hétvégi látogatáson megint így jelensz meg előtte.

Szélesen elvigyorodtam, a fogvédő amúgy sem tette lehetővé, hogy túl sokat beszéljek. Újabb gong jelezte a szünet végét, nehezen álltam fel, megráztam magam. Mielőtt visszaugrándoztam volna a ring közepére, Bruno megfogta a vállam, és aggódón a szemembe nézett.

– Maradj talpon! Más nem számít.

Biccentettem, majd leráztam magamról a kezét, és a bíróhoz táncoltam. Az ellenfelem már ott várt, így magam elé nyújtottam a kezem, és összeütöttük a kesztyűket. A bíró megfogta a kezeinket, majd az újabb gongütés elhangzása után hátrébb lépett.

Azonnal védekezőállást vettem fel. Garcia nagyon kemény ellenfél volt, legalább öt kilóval nehezebb nálam, és úgy tudtam, két évvel idősebb. Ezeken a meccseken nem nagyon vették figyelembe a súlyhatárokat, már annak is örülhettem, hogy nem egy fiúval sorsoltak párba. Ezek a mérkőzések döntötték el, hogy melyik kadét fog a héten éhezni, és melyik fog uzsorakamatra kölcsönt adni a leégett diákoknak. Múlt héten szerencsém volt, ezért is léphettem most ismét ringbe. Garcia lomha volt, ám olyan combos ütéseket tudott bevinni, hogy egész csillagrendszereket láttam a fájdalomtól. Ezzel szemben az én erősségem a magas fájdalomküszöb és a fürgeség. Ez azonban már a hatodik menet lesz, és a saját gyorsaságomról már csak halvány emlékeim maradtak. A hivatalos bokszszabályzat a hatmenetes meccseket kettő percben határozta meg, de mi katonák voltunk, ezek illegális mérkőzések, így négy percet kellett még állva túlélnem.

Garcia bevitt egy ütést, mert nem hajoltam el előle elég hamar, a bal alsó bordáim bánták. A fájdalom még el sem ért az agyamig, mikor már a fejemet védő kezeimet érte egy újabb sorozás. Garcia ütései egyre lassabbá és erőtlenebbé váltak. Ő a KO-királynő, nincs az ilyen nyeszlett pofonzsákokhoz szokva, mint amilyen én is vagyok. Általában a harmadik menetben szokta kiütni az ellenfelét, szinte sosem kellett még mind a hatot végigpüfölnie. A tehetetlen düh ronda vicsorba rendezte a száját, de nem volt erőm pimaszul visszavigyorogni. Már csak az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy még néhány perc, és vége. Garcia a figyelmem elkalandozását egy újabb pofonnal honorálta, ettől nekiestem a ring köré feszített kötélnek, és ha nem kapaszkodom meg benne gyorsan, padlót fogtam volna. Egy pillanatra düh lobbant bennem, és Garcia önelégült arcára villant a tekintetem. Itt lett volna az esélye, hogy bevigye az utolsó ütést, és véget vessen a meccsnek, de ismert, tudta jól, hogy ez súlyos következményekkel járna. A másodperc töredékrésze alatt összeszedtem magam, a bírónak arra sem volt ideje, hogy közelebb lépjen, én már ismét a ring közepe felé tántorogtam. Ahogy a spanyol lányra néztem, tudtam, hogy már nincs mitől tartanom, a következő hétre is megvan a stabil helyem. Még játszottunk egy kicsit, én is megpróbáltam bevinni néhány ütést, de mindketten a menet végét vártuk, és nem érdekelt a közönség fanyalgása.

Csinálják végig ők ezt a 24 percet!

Mire megszólalt a meccs végét jelző csengetés, már alig álltam a lábamon. A bordáim minden levegővételnél sajogtak, a fejemben úgy lüktetett a fájdalom, mintha az agyam helyett csupán az érzés töltené ki a koponyámat. A bíró savanyúan közölte az egybegyűltekkel, hogy csak pontozás alapján tudnak eredményt hirdetni, amely szerint Garcia a győztes. Mivel azonban sajnálatos módon mindketten talpon maradtunk az utolsó percig, így én is játékban maradtam, és részt vehetek a jövő hétvégi sorsoláson is. 

Hurrá, de jó nekem!

Garcia bágyadtan rám mosolygott, miközben a bíró a magasba emelte a bal karját a győzelem jeleként. Csupán egy biccentésre futotta tőlem, aztán Bruno felé fordultam, aki már szaladt is, és kikapta a számból a fogvédőt, majd sietve zsebre vágta, aztán a kesztyűt kezdte lehámozni a kezemről.

– Ügyes kislány, tudtam, hogy végig fogod csinálni! – hadarta vigyorogva, és már húzta is le az egyik mancsomról a piros bőrdarabot.

Ahogy kiszabadult a kezem, letéptem magamról a másikat, meg sem vártam, hogy Bruno rendesen kifűzze.

– Hé, Kat, lassíts már! – loholt utánam, miközben felmarkolta a táskáinkat a ring melletti padról.

Az egyikbe belehajította a kesztyűket, a másikból pedig egy tiszta törölközőt halászott ki, és a vállamra kanyarította.

– Nem kerestünk sokat, de azért jövő hétre elég lesz – lehelte a fülembe elégedetten. Elhessegettem az arcomtól, és fáradtan a vállának döntöttem a fejem.

Gyengéden átkarolta a derekam, és így kísért el a körletemig. A kapuban megállt, átadta a táskám, majd kihalászta a zsebéből a fogvédőmet, és azt is a kezembe nyomta.

– Mindjárt jövök. Hozok tűt és cérnát – néztem a szemébe fáradtan, válaszul megcirógatta az arcom, és aprót bólintott.

– A helyünkön várlak.

Sarkon fordultam, és besiettem a kapun, közben előhalásztam a táskám zsebéből a dögcédulának gúnyolt iskolai belépőkártyámat. A portásfülkénél az elektromos zárhoz illesztettem, a halk zörrenésre az őrszolgálatot ellátó kadét hangosan horkantva tért magához, de már csak a hátamat vizslathatta.

Felsiettem a szobámba, ami sötéten és üresen tátongott. A lakótársaim még nem értek vissza a kimenőjükről. Péntek este volt, és csak tízre kellett visszatérniük a kollégiumba. Erre a hétvégére csak Lucy kapott szabad víkendet, neki vasárnap este kellett visszatérnie. Úgy tudom, a szüleit látogatta meg, a nővérének most lesz az esküvője. Már egy hónapja csak erről beszélt, alig vártam, hogy végre megtörténjen a „nagy” esemény. Még egy csipkékről szóló eszmecserét képtelen lettem volna gyilkosság nélkül végighallgatni.

Gyorsan bevágtam a szekrény aljába a táskámat, elrendeztem a párnákat az ágyamon, majd gondosan úgy igazgattam el rajtuk a takarót, mintha mélyen aludnék. Mindenki tudta, hogy majd csak hajnalban fogok visszakeveredni, de már harmadéves voltam, senkit nem érdekelt a bűnöm. Az idei tanévből már csak három hónap maradt hátra, a jövő heti húsvéti hétvégétől eltekintve nem számíthattunk már hosszabb eltávozásra. Magamhoz vettem egy tiszta pólót és farmert a szekrényből, a fehérneműs fiókból pedig egy tiszta bugyit és zoknit dugtam a fogason lógó kapucnis pulcsim zsebébe, majd azt is lerángattam a vállfáról, és a párkányra léptem. Néhány pillanatig még hallgatóztam, aztán felhúztam magam, és kiugrottam. A kollégium épülete kétszintes volt, de csak az első- és másodéveseket óvták, ők laktak a felső szinten. A harmad- és negyedévesek a földszinti termekben kaptak helyet, az éjszakás körletfelügyelő pedig csak kötelességből nézett a szobákba takarodó után. Senki nem szívózott azzal, aki kilógott, mert mindenki sorra került a felügyelői láncban, és bárkinek szüksége lehetett egy szívességre, félrenézésre.

Puhán értem földet, majd a bokrok takarásában elosontam az épület mentén a kerítésig, és megkerestem azt a laza pontot, ahol csak félre kellett húzni a drótokat, és máris kint voltam.

Bruno már a tó melletti fa alatt várt rám, épp az utolsókat szívta a cigarettájából.

Ő a legjobb barátom.

– Fogadjunk, hogy a tűt és a cérnát elfelejtetted – nézett rám összehúzott szemmel.

– Bassza meg! – reagáltam nem túl nőiesen, és megtorpantam.

– Nyugi, számítottam erre, van nálam – mosolyodott el, majd kissé elkomorodva folytatta: – Fájdalomcsillapító is. Elég nyúzott a fejed. Gyere, hadd nézzem az arcod! – lépett közelebb, és egy zseblámpát felkattintva a szemembe világított. Hunyorogva néztem rá, míg ő szakavatott szemmel vizsgálta a felrepedt bőrt a szemöldökömnél.

– Elég lesz két öltés – hangzott az ítélet, én pedig fellélegeztem.

– Anyám talán beveszi, ha azt mondom, nekimentem a szekrényajtó sarkának.

– Szerintem azt a mesét is elhinné, hogy egy plüssmackó gombszeme sértette fel a bőröd. Baromi jól hazudsz – morogta Bruno, miközben a táskájában kotorászott. – Megfognád? – nyújtotta felém a lámpát, mire elvettem, és a kezére irányítottam.

– Igyekezz! – sürgettem. – Hideg van, és szeretnék még megmártózni a tóban.

– Hülye vagy? – nézett rám rosszallóan.

– Nem, csak büdös – vágtam vissza csípősen.

– És?

– Jaj, Bruno, ne játszd már a retardáltat! – csattantam fel a szemem forgatva.

Bruno nem reagált a sértésre, fogta a lámpát tartó kezem, és a fejemre irányította a fényt.

– Tartsd így!

Szót fogadtam.

– Ez most fájni fog. Légyszi, ne rántsd el a fejed! Megint… – figyelmeztetett atyáskodóan.

– Majd igyekszem – morogtam kedvetlenül, és felkészültem a fájdalomra.

Gondolatban vállon veregettem magam, amiért csak felszisszentem a tű szúrására, és nem küldtem el Brunót melegebb éghajlatra. Ha apám nem lenne ilyen smucig disznó, és hetente küldene apanázst, nem kéne ezeken a mérkőzéseken részt vennem és bucira veretni a fejem.

– Kész – szólalt meg Bruno néhány pillanat múlva, és elragadtatva szemlélte a művét.

– Remélem, masnit is kötöttél rá.

– Mi az hogy! – vigyorgott rám szélesen, mire a vállába bokszoltam, és elkezdtem magamról lehámozni a ruhát.

– Te is jössz? – néztem rá kérdőn, miközben már a cipőt rángattam le a lábamról, hogy levehessem a sportgatyámat.

– Muszáj? – nyöszörögte elgyötörten.

– Gondoltam, jó móka lesz – vigyorogtam rá szélesen, majd a fejéhez vágtam a bugyim, és a tóba szaladtam. Hangos sikoly hagyta el a torkomat, ahogy a hideg a bőröm alá kúszott.

– Nem győztél meg – kiáltott utánam nevetve, de láttam, hogy már bokszeralsóban rohan felém a vízben.

– Ugye szappan is van a táskádban? – úsztam hozzá közelebb, és a vállába kapaszkodtam.

– Van, de ez erősen környezetszennyező – korholt a fejét csóválva.

– Szerintem az a környezetszennyező, ha büdösen jelenek meg a kocsmában. Azonnal kiürülne a hely.

– Legalább nem kellene a hátsódra vigyáznom – nevetett rám Bruno vidáman, bosszúból felé fröcsköltem a vizet.

Prüszkölve menekült előlem a part felé, majd a táskájához ment, rövid ideig kotorászott benne, mielőtt visszasétált a vízbe. Amikor a közelembe ért, megfogta a csuklóm, és egy fehér szappant nyomott a kezembe.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan, és puszit nyomtam az arcára.

– Van mit! – dünnyögte, és arrébb tempózott.

– A bójáig úszol? – kiáltottam utána, de választ nem kaptam.

Megrántottam a vállam, és elkezdtem beszappanozni magam, ügyelve arra, nehogy kicsússzon a kezemből a szappan, és a tó fenekén landoljon. Mikor végeztem, kisétáltam a partra, és a táskában talált törölközőbe bugyoláltam magam, majd bekaptam a fájdalomcsillapítót, amit a vizespalack mellett találtam az oldalzsebben. Kiengedtem a hajam, megfésültem az ötágú hajkefémmel, vagyis az ujjaimmal, és feltekertem egy kontyba. Komolyabb, érettebb külsőt kölcsönzött, és simán beengedtek a szórakozóhelyekre, nem kértek személyit. Brunónak könnyebb dolga volt, már tizenkilenc éves is elmúlt. Ő hivatásos katonának készült, míg én kényszerből voltam csak itt. Vagy ez, vagy a javító. A családom ezt választotta. Apám amúgy is katona volt tizenöt évig, aztán másik rendvédelmi szervnél kötött ki, és most rendőrként üldözi a bűnt. Én voltam a család szégyene. Csupán azért ajánlották fel a kadétsulit mint választási lehetőséget, mert a bátyám az én pártomra állt, mikor gyilkossági kísérlettel vádoltak meg. Ismerte a haverját, tudta, hogy mi a pálya. Tisztában volt vele, hogy nem hazudtam, amikor azt állítottam, csak önmagam védtem, amikor hasba szúrtam a srácot. Meg akart erőszakolni. Tizennégy éves voltam. 

Azóta is szűz vagyok. 

Bruno eleinte más irányba akarta terelni a kapcsolatunkat, de akkor még frissen élt bennem az erőszak emléke, később pedig, amikor már készen álltam volna, annyira jó barátokká váltunk, hogy inkább éreztünk egymás iránt testvéri szeretetet, mint egyebet.

Ő már évek óta kiszökik péntek esténként, én csak idén csatlakoztam hozzá. Egyszer megpróbáltam másodévesen is, de annyira magasan volt a szobánk ablaka, hogy sehogyan sem tudtam visszamászni, így szégyenszemre a főbejáraton kullogtam vissza. A büntetésem eredményeképp két hónapig nem hagyhattam el a körletemet, csak iskolába és edzésekre járhattam. Olyan szigorú ütemterv szerint kellett élnem, hogy a végén már azon gondolkodtam, hogyan betegíthetném meg magam annyira, hogy a mentő szállítson el. Még egy kórházi kezelésnek is jobban örültem volna, mint annak a bezártságnak, amire kényszerítettek. Brunóval is csak levelezés útján tarthattuk a kapcsolatot, Lucy volt a postás. Ennek az lett a következménye, hogy összejöttek. Mondhatnám, hogy nem zavart, de ez hazugság lenne. De sosem álltam közéjük, tudtam, hogy nem lesz életre szóló kapcsolat. A nyári szünetet sem élte túl, az idei tanévet már külön utakon kezdték. Lucy beújított egy srácot, Bruno pedig a tanulásra koncentrált. Felcsernek készült, pedig a legjobb mesterlövész kadét volt, akit ismertem. Sokat tanultam tőle.

– Na mi van, merre jársz? – huppant le mellém Bruno, és megrázta a fejét.

Csuromvíz lettem a hajából rám fröccsenő nedvességtől, úgyhogy finoman tarkón legyintettem.

– Na, ne bohóckodj, add ide a törcsimet! – nyúlt felém, és kezdte lerángatni rólam a puha anyagot.

– Neeee! – visítottam kacagva. – Hideg van – nyafogtam tovább, és megrezegtettem a szempillámat.

– Nálam ez nem jön be – játszotta a komoly férfit, majd egy óvatlan pillanatban orvul letámadott, és csikizéssel érte el, hogy neki adjam a törölközőt, csak hagyja abba. Megjátszott duzzogással kapkodtam magamra a ruháimat, de láthatóan hidegen hagytam.

– Mennyi pénzünk van? – kérdeztem, miközben már a cipőmet kötöttem be.

– Néhány sör belefér – dünnyögte, és elgondolkodva nézegette a lábát.

– Akkor induljunk, hidegen szeretném meginni, és egy óra múlva már nem lesz az.

– Tudom – sóhajtott nagyot, majd felállt, és levette a vizes bokszeralsót, miután megvárta, hogy diszkréten elforduljak.

Az nem zavart, ha én meztelen vagyok előtte, de az ő intim részeire nem voltam kíváncsi. 

Nem tudom, miért vagyok ilyen mimóza.

A vizes alsót bevágta a táskájába, és a csupasz seggére húzta fel a katonai nadrágot. Két perc múlva menetkészen álltunk, megsimogattuk a fa törzsét, így köszöntünk el tőle, és elindultunk a pénteki törzshelyünkre, a Bázisra.

A kocsma hétvégén zsúfolásig megtelt a környékbeli fiatalokkal, a katonasuli felettes tisztjei pedig szándékosan kerülték ezt a helyet, nem akartak minden héten büntetéseket osztogatni a vétkes diákoknak. Sokan közülük itt töltötték a fiatalságukat, még voltak emlékképeik abból az időből, és egyikük sem volt szent.

Ahogy beléptünk, megcsapott az alkohol, az izzadság és a lányok édes parfümjének egyvelege. Azonnal a pulthoz nyomakodtunk, Bruno már kért is két üveg sört. Miután összeütöttük a palackokat, és nagyot húztunk belőlük, Bruno a pultoslányhoz fordult, és folytatta a múlt héten megkezdett becserkészési hadjáratot. Én közben érdeklődve néztem körbe, hátha látok egy ismerőst, de ezen az estén úgy tűnt, senki sem tisztel meg jelenlétével. Unottan fordultam vissza Bruno felé, amikor egy férfi nyomakodott közénk, és egy pohár whiskyt kért. Tisztán. Érdeklődve fordultam felé, gondoltam, felvilágosítom, hogy rossz helyen terpeszkedik, de ahogy felém fordult és rám kacsintott, szerintem a szám is tátva maradt. Nem tudom, mit találtam benne olyan vonzónak, talán a kisugárzását, mert nem volt tipikus szépfiú. A szemei feketének tűntek a félhomályban, sötétbarna haja és világos bőre volt. Lazán elegáns öltözéke arról árulkodott, hogy nem szenved hiányt semmiben. Igazi ragadozónak tűnt. Pont az a típus, akitől mindig óva intem magam. Eddig mindig ott volt Bruno, akire számíthattam, ha rázós lett a helyzet, de most annyira elmerült Maggie, a pultoslány elvarázsolásában, hogy nem vette észre a veszélyt. Mert ez a pasas holtbiztosan veszedelmes volt. Megbűvölten figyeltem, ahogy a szájához emeli a poharat, és egy hajtásra ledönti a torkán a borostyánszínű italt.

– Gabriel vagyok – vigyorgott rám szélesen, és a kezét nyújtotta.

– Katherine Monroe – dadogtam zavartan, miközben a tenyerébe csúsztattam a kezem, majd gyorsan hozzátettem. – A barátaimnak csak Kat.

– Nagyon szép neved van, kedves Katherine – dorombolta a férfi, majd a fülemhez hajolt, és így folytatta: – Hány éves vagy, kiscicám?

– Huszonegy – hebegtem, de a rosszalló fejcsóválását látva szemlesütve korrigáltam. – Tizenkilenc.

– Tehát már nagykorú vagy – felelte furcsa mosollyal az ajkán, és ahogy perzselő tekintettel végigmért, éreztem, hogy valami fájdalmas, ám jóleső csomóba rántja az alhasam.

Csak egy suta bólintásra futotta tőlem. Gabriel felém hajolt, az egyik kezét lazán a combomra ejtette, majd lassan feljebb csúsztatta rajta, és úgy szagolt a nyakamba, mintha a vacsoráját gusztálná. Halkan a fülembe mordult, amitől libabőrbe borult a testem.

– Nagyon tiszta illatod van – mormogta, és az ajkai közé csípte a fülcimpámat, és finoman meghúzta.

Hatalmasat nyeltem izgatottságomban, és már épp hozzá akartam dörgölőzni, amikor egy másik férfi otromba módon megzavart minket.

– Darius, mennünk kell! – fogta meg Gabriel vállát. Értetlenkedve meredtem a barna szempárba.

– Megyek – felelte kelletlenül, de egy pillanatra sem nézett félre, úgy érintette meg az arcom, és simított végig a friss varratokon a szemöldököm mentén. – Találkozunk még! – ígérte, és én elhittem, hogy így lesz.

Amire magamhoz tértem, már nem volt sehol, de még hallottam, ahogy a másik fojtott hangon megjegyzi:

– Kiskorú volt.

– Tudom.

– Akkor miért?

– Mert merészen és jól hazudik. És mert őrjítő illata van.

– Nem kéne…

– Tudd, hol a helyed, Archer! – fordult a férfi felé Gabriel dühösen, mire a másik mintha meghunyászkodott volna.

– Tudom, Darius. Egy percre sem hagyod, hogy elfelejtsem – vágott vissza végül feszülten, majd eltűntek a látóteremből, és már hiába füleltem, nem is hallottam őket.

Csalódottan fordultam vissza a sörömhöz, és meglepve vettem észre, hogy Bruno eltűnt, csak a táskája hevert a földön a széke mellett. Körbenéztem, de nem láttam sehol, ahogyan Maggie-t sem, így megvontam a vállam, és kortyoltam a sörömből. Épp azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne visszamenni a körletembe, amikor újabb férfi jelent meg mellettem, és udvariasan megkérdezte, leülhet-e mellém. Beleegyezően bólintottam, és a sörösüveg címkéjét kezdtem piszkálgatni.

– Az előbbi férfi elég veszélyesnek tűnt – jegyezte meg halkan, érdeklődve fordultam felé.

Világosbarna haja a szemébe lógott, így nem láttam a tekintetét, az arcán kétnapos borosta sötétlett.

– Te sem tűnsz éppen jófiúnak – jegyeztem meg fanyarul, és szomorúan vettem tudomásul, hogy elfogyott az italom.

Épp rendelni készültem, amikor a férfi megelőzött, és kért még egy kört nekem, magának pedig egy pohár narancslevet.

– Kocsival vagy? – kérdeztem. Felém fordult, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne nyeljem félre a sört.

Gyönyörű zöldnek tűnt a szeme a kocsma gyenge fényében, még az enyémnél is mélyebb árnyalatú lehetett.

– Aaron vagyok – mutatkozott be egy huncut mosollyal az ajkán, én pedig megbabonázva nyújtottam felé a kezem.

– Kat – feleltem, és ahogy hozzám ért, hevesebben kezdett verni a szívem. – Köszönöm a sört – tettem hozzá, és zavartan elhúzódtam.

– Kocsival vagyok, és dolgozom is, ezért kell észnél lennem – válaszolt a korábban feltett kérdésemre. – És te? Hogyhogy egyedül?

– Nem vagyok egyedül, egy barátommal jöttem.

– És merre van? – nézett körbe Aaron kíváncsian.

– Szerintem egy lánnyal – vontam meg a vállam félszegen.

– Tehát nem a fiúd? – csillant fel a szeme.

– Nem. Olyan, mintha a bátyám lenne – mosolyodtam el.

– És az a másik? – intett a fejével arra, amerre Gabriel vagy Darius távozott.

– Nem tudom, csak kérdezett valamit. Nem ismerem – sütöttem le a szemem, és ismét a sörösüveg címkéjét kezdtem babrálni.

– Mi történt az arcoddal?

Újabb zavarba ejtő kérdés.

– Bokszmeccsem volt.

– Komolyan? – nevette el magát Aaron hangosan, mire dühösen meredtem rá.

– Ezen mi olyan vicces?

– Semmi, csak… nem néztem ki belőled ilyen durva sportot – vigyorgott rám tovább vidáman.

– Sok mindent nem néznél ki belőlem, amihez jól értek – feleltem kihívóan.

– Igazán? – nézett a szemembe Aaron pimaszul. – És mik lennének azok?

Elevenembe tapintott, nem szívesen osztottam meg idegenekkel, hogy katonasuliba járok.

– Nem tartozik rád! – feleltem végül durcásan, és a pult felé fordultam.

Kezdett elegem lenni a csevejből, és Bruno sem jött még vissza. Kezdtem aggódni miatta.

– Nem akartalak megbántani – szólalt meg Aaron csendesen. Vetettem egy gyors pillantást az arcára. Őszintének tűnt.

– Rólam sem feltételeznél dolgokat, amelyeket mégis nap mint nap megteszek.

– Éspedig? – firtattam közömbös arcot vágva.

– Ez nem egy ilyen fiatal lány fülének való – felelte sejtelmes mosollyal az ajkán.

Gyanakodva méregettem, de olyan ártatlan arcot vágott, hogy végül elnevettem magam.

– Tizenkilenc vagyok – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.

– Nem kérdeztem.

– Tudom, csak gondoltam, szólok, mielőtt fiatalabbnak néznél.

– Ha nem néznélek nagykorúnak, nem ültem volna le ide melléd – válaszolta komolyan, amitől meglódult a pulzusom.

– És mi célból foglaltál helyet mellettem? – kérdeztem ártatlanságot mímelve, és közben újabb korty sör csúszott le a torkomon.

– Te vagy a legvonzóbb lány a bárban, gondoltam, lecsapok rád, mielőtt más is észrevesz.

Elkerekedett szemmel néztem rá. Még sosem flörtölt velem senki ilyen nyíltan. A srácok a suliban tartottak tőlem, tudták, miért kerültem oda. A kocsmában pedig mindig Brunóval jelentem meg, így sokan úgy hitték, együtt vagyunk, és ez mindkettőnk számára kényelmes volt. Eddig.

– Szerintem nem néztél körbe rendesen – feleltem végül pikírt stílusban, és elfordultam tőle.

Nem akartam, hogy lássa, mennyire sokat jelent nekem, hogy tetszem neki. Úgy vágytam már egy randira, egy hús-vér férfira, mint a fuldokló egy korty levegőre.

– Szakmai ártalom, hogy alapos vagyok – suttogta a hátam mögül a fülembe, ijedtemben kissé össze is rezzentem.

Észre sem vettem, hogy felállt, és mögém lépett. Nem ért hozzám, mégis éreztem a testéből áradó hőt, és ettől egészen felvillanyozódtam.

– Mi a munkád? – kérdeztem halkan, és lehunytam a szemem, ahogy a mellkasa a hátamhoz simult.

– Nem akarok most a melóról beszélni, gyere, táncoljunk egyet – suttogta a fülembe, és végigsimított a karomon, majd megfogta a kezem.

Olyan hangosan kezdett dobolni a vér a fülemben, hogy alig hallottam, amit mondott. Kótyagosan bólintottam egyet, és félszegen rámosolyogtam. Azonban ahogy felálltam, éreztem, hogy leért a sör, amit az elmúlt alig egy órában magamba döntöttem. Jeleztem Aaronnak, hogy ki kell mennem a mosdóba, de mindjárt jövök. Biccentve vette tudomásul. Mielőtt elléptem volna mellette, egy merész ötlettől vezérelve az arcához hajoltam, és egy szemérmes csókot nyomtam a szája szélére. Meglepetten nézett rám. Halványan elmosolyodtam, majd faképnél hagytam.

– Ennyivel nem úszod meg! – kiáltott utánam kihívóan.

Kuncogva löktem be a mosdó ajtaját. Odabent Maggie épp a tükörben igazgatta a sminkjét.

– Szia! – köszöntöttem, mire zavartan felém fordult.

– Szia! Ugye te Bruno barátja vagy? – kérdezte mintegy mellékesen, de azonnal bizseregni kezdett a pókösztönöm.

– Igen. Akartam is épp kérdezni, hogy nem tudod, merre van?

– Sajnos nem, talán kiment levegőzni egy kicsit.

– Azt hittem, veled van – néztem rá gyanakvóan, de a csaj visszafordult a tükör felé kirúzsozni a száját, és csak azután szólalt meg, hogy befejezte a műveletet.

– Nem, már jó ideje nem láttam.

– Történt valami? – léptem közelebb hozzá. Rám sem nézett, gyorsan összepakolta a sminkcuccait a neszesszerébe, és válasz nélkül kislisszolt a mosdóból.

Máris nem éreztem olyan sürgetőnek, hogy könnyítsek magamon, tudtam, hogy Bruno bajban van, meg kell találnom. Loholtam kifelé a kocsmából, reméltem, még időben érkezem.

Ahogy kirontottam az ajtón, megcsapott az éjszaka hűvöse. Körbenéztem, de néhány cigarettázó vendégen kívül nem támasztotta senki a kocsma oldalát. Nem vagyok beszari alkat, de elgondolkodtam, hogy talán meg kéne kérnem Aaront, hogy segítsen megkeresni a barátomat. Végül elhessegettem a gondolatot, hiszen a férfi éppúgy idegen volt számomra, mint bárki a tömegből. Egyedül vágtam hát neki a sötét utcának. Már vissza akartam fordulni a parkolóból, amikor észrevettem egy alakot az egyik autónak dőlve. A földön ült, hátát a járműnek vetette. Először tovább akartam menni, arra gondolván, biztosan egy részeg fiatal elaludt brunyálás után, amikor megláttam a cipőjét. Katonai bakancs volt. Olyan, amilyet mi is hordunk a suliban. Azonnal tudtam, hogy Bruno az. Letérdeltem elé, hogy megkérdezzem, hogy van, amikor valaki megfogta a kontyba rendezett hajam, és felrántott a földről. A frizurám kibomlott, a hajamat tépő idegen csak a végét markolta, így pont elég hosszú volt ahhoz, hogy elérjem és felmarkoljam a sörösüveget, ami Bruno mellett hevert a földön. A támadóm erősebb fogást talált rajtam, hátrarántotta a fejem, ettől majdnem kicsúszott a kezemből a palack, fájdalmamban fel is sikoltottam. Ez nem olyan harcnak ígérkezett, mint amit a suliban tanultunk. Nem előre megkoreografált mozdulatsorra kell reagálnom, itt most az életem a tét. A férfi a nyakamba hörgött, a lehelete vértől bűzlött. Nem is gondolkodtam, csak cselekedtem, amikor hozzávágtam a kezemben szorongatott üveg száját a lámpaoszlopnak, aminek nekiütköztünk dulakodás közben. Éreztem, ahogy szétrobban a kezemben, talán meg is vágtam magam közben, de pillanatnyilag nem érdekelt. A másik tenyerembe fogtam, és az éles részét a férfi combjába vágtam, majd meg is forgattam. A hajamat tépő kéz hirtelen elengedett, én pedig olyan lendülettel zuhantam előre, hogy nem volt időm rendesen tompítani az esést. A csuklóm hangosan reccsenve csapódott a betonnak. Fojtott hangon feljajdultam, és arccal nekiestem az autónak, amelynek Bruno is támaszkodott. Amíg a férfi az üveggel bajlódott, én a barátomhoz kúsztam. Amikor megérintettem a vállát, a feje oldalra csuklott, és megláttam azt a temérdek vért, ami a nyakát borította. Remegő kézzel nyúltam a csuklójáért, pulzust keresve.

– Nem, nem, nem… Bruno! – nyöszörögtem a könnyeimmel küszködve.

Annyira elmerültem a kétségbeesett gyászomban, hogy meg is feledkeztem az engem fenyegető férfiról. Amikor egy kéz megérintette a vállam, ösztönből cselekedtem. Az ép kezemmel megfogtam, és épp hátra akartam feszíteni, amikor Aaron hangja megállított.

– Kat, nyugi, én vagyok az, Aaron. Kérlek, ne törd el a kezem!

Olyan hirtelen engedtem el, mintha égetne.

– Meghalt – suttogtam alig hallhatóan.

– Igen. Őszintén sajnálom – guggolt le mellém, majd végigsimított a hajamon. – Már hívtam a mentőket, és a rendőrséget is értesítettem. De nekem most el kell mennem.

Ekkor vettem észre a fegyvert a kezében. Hangtompító volt rászerelve.

– Mi történt? – kérdeztem zavartan.

– Lelőttem, hogy ne járj ugyanúgy – bökött a fejével Bruno vérző nyaka felé.

Óvatosan Aaron mögé lestem, és láttam, hogy a támadóm elterülve fekszik a földön, a fejében golyó ütötte lyukkal. – És most mennem kell.

Ahogy a szemébe néztem, szomorúságot véltem felcsillanni a tekintetében.

– Nem vagy jófiú, ugye?

A zöld szempár elkomorodott. Tudtam, hogy ő lesz a vesztem. A vesztem, aki miatt a párkák újrafonják az előre elrendelt sorsom fonalát. Aki miatt hátrahagyok mindent és mindenkit. Aki miatt majd meghalok. Egyszer. Többször.

 

¬ ¬ ¬

 

A két férfi sötétbe burkolózva figyelte az alattuk kibontakozó eseményeket.

– Meg fogja ölni.

– Akkor ennyi volt.

– Nem lépünk közbe?

– Nem. A klán feje kell, nem ez az újszülött idióta.

– De Darius… Az egy fiatal lány.

– A másik meg egy fiatal fiú volt.

– De a lány más.

– Igen. Más.

– Ahogy a szemébe néztem, olyan ismerős volt – morfondírozott a másik halkan.

– Nekem is. De azt hiszem, még korai volt találkoznunk vele. Ha élnie kell, élni fog. És akkor majd megkeresem, amikor itt lesz az ideje. Most azonban menjünk. Nem akarok meggondolatlanul cselekedni.

Mielőtt elhagyták volna a tetőt, Darius még egyszer visszanézett a karcsú, fiatal lányra, aki éppen akkor vágta a támadója combjába a törött üveget.

– Mi a neve? – kérdezte a társa csipetnyi derűvel a hangjában, miközben a dulakodást figyelte.

– Katherine. Katherine Monroe – felelte Darius széles mosollyal az arcán, megvillantva a szemfogait. – Igazi vadmacska.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Enigma®

szerkesztő: Ronnie W. A.

Jelen novella 2021-ben a Csillagtalan c. antológiában jelent meg, a Book Dreams Kiadó gondozásában. 

JÖN! JÖN! JÖN! JUPPIÉÉÉ!!!

Kedves Olvasó(m)!

El sem hiszem, de ez is megtörtént! Bár a szívem mélyén egy kiadó által gondozott és kiadott könyvre vágytam, be kellett látnom, hogy erre nagyon sokáig nem (vagy talán sosem) lesz esélyem.

Így arra kérlek, hogy úgy olvasd, hogy a regényen egy profi (szakmabeli) sem dolgozott, beleértve a tördelést, a borítót, mindent! Viszont mindenki, akinek benne van a munkája, a szíve és a lelke is és a jelenlegi tudása legjava.

Jó szórakozást hozzá!

Letöltés: 

Kate Moon: Egy halandó vére

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (24.)

 EPILÓGUS

Újabb hetek teltek el békében, eseménytelenül. A miniszter tartotta a szavát, Jack ellen nem emeltek vádat, a nyugdíjfolyósításhoz szükséges papírokat már meg is kapta. A szülei is hazajöttek Meredith-szel, de Jack még nem költöztette magához a kislányt. Egyelőre a régi házamban húzta meg magát, még nem döntötte el, melyik lakásban élnek tovább, a Jessicával közös családi fészekben, vagy az ő kisebb otthonában, ahol az utóbbi hónapokat töltötte. Továbbra sem érezte magát teljesen biztonságban, többé már nem bízott a kormányban. Az utóbbi napokban a saját vállalkozásának elindításán ügyködött. Szó esett arról, hogy a segítségemmel a személyvédelem szektorban helyezkedik el, de hosszas mérlegelés után arra jutottunk, hogy olyan munkát kell végeznie, amely nem veszélyezteti az életét. Meredithnek apa kell, ebben mindannyian egyetértettünk.

A kislány egyelőre a nagyszülőkkel élt, Jack el akart rendezni mindent, mielőtt magához veszi, stabil környezetet akart teremteni számára.

Ami minket illetett, óvatosan lépegettünk előre, nem siettünk sehová. Az már bizonyossá vált, hogy Jack érzései irántam Draco-tól függetlenek, mint ahogy az én érzéseimnek sincs köze a sárkánnyal közös múltunkhoz, amelyre továbbra sem emlékeztem. A hüllő mostanában csendben meghúzta magát, csak néha mutatkozott. Tiszteletben tartotta a kapcsolatunkat, hagyta, hogy megélhessük a nekünk szánt pillanatokat. Hálás voltam a tapintatosságáért, szükségünk volt Jackkel egy kis nyugalomra, szoknunk kellett az új helyzetet. Időnként még akadtak közöttünk súrlódások, a Kékszemű továbbra sem tudta maradéktalanul elfogadni a munkámat, engem meg idegesített, hogy alkalmanként egy-egy csípős megjegyzéssel ennek hangot is adott. Az együttléteink azonban egyre élvezetesebbé váltak, főleg mióta rájöttünk, hogy nappal sokkal közelebb állunk ahhoz, hogy egyenrangú felekként élvezzük egymás érintését. Nappal nem kellett visszafognom magam és ügyelnem a testi épségére, őt pedig nem zavarta, hogy utána nem alszunk együtt összebújva.

Ma este is hozzá indultam, megkért, hogy segítsek neki az új bútortervező és kivitelező vállalkozásának arculattervezésében. Valami meglepetést is említett…

Ahogy a házhoz értem, a halál ocsmány bűze kúszott az orromba.

Mi a fene történhetett?!

Vér bódítóan édeskés, vasízű illata vágott homlokon. Jól ismertem ezt a szagot.

Ez Jack vére!

Sohasem érzett rémület húzta görcsbe a gyomrom és futásnak eredtem.

Ahogy a lakásba rontottam, tudtam, hogy a támadó még itt van, ráadásul ismerem.

Nagyon jól ismerem…

A konyhába lépve láttam, hogy Jack a földön fekszik, a sápadtságából ítélve nagyon sok vért veszített.

‒ Miért tetted? – néztem az ablaknál álló fekete alakra.

‒ Mert tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neked – felelte, és csúfondáros vigyorba szaladt a szája.

‒ Azzal, hogy megölöd? – kérdeztem, és a hangom üresen csengett.

‒ Nem öltem meg. Átváltoztatom.

‒ Tessék? – néztem rá elhűlve. – Miért? – értetlenkedtem zavartan.

‒ Simone azt akarta, öljem meg, de tudom, hogy nagyobb fájdalmat okozok azzal, ha vámpírrá teszem.

‒ Miből gondolod? ‒ kérdeztem metszőhidegen, és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne tépjem le azonnal azt a ronda fejét.

‒ Te csak rövid ideig tudsz szerelmet hazudni ‒ köpte felém gyűlölködve. ‒ Most azonban hosszú távra kell berendezkedned ‒ folytatta gunyorosan.

‒ Neked elment az eszed! – néztem rá sötéten, mire pökhendien megvonta a vállát. ‒ Ugye tudod, hogy ezt nem fogom ennyiben hagyni?

‒ Számításba vettem. De a bosszúm így is édes. Vagy vámpír lesz az, akit embernek szeretsz, vagy megölöd a saját kezeddel, hogy ne legyen az. Így is, úgy is halott lesz.

Szorosan lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt válaszoltam.

‒ Ne vigyorogj ilyen önelégülten, és ne örülj oly nagyon – néztem rá vészjóslóan, és olyan közel léptem hozzá, hogy a bőrén érezze a kimondott szavak súlyát. – Az életed ebben a percben ért véget.

Egy pillanatra elhallgattam, és örömmel konstatáltam, hogy Luke, a régi-régi és egyetlen vámpírszeretőm óvatosan elhúzódik előlem.

‒ Nem foglak megölni! ‒ nevettem el magam sötéten. ‒ De elhiheted, hogy minden vágyad az lesz, hogy megtegyem! Ha még nem tudod milyen a pokolban, én megmutatom neked. Bánni fogod, hogy valaha is eszedbe jutott fájdalmat okozni nekem. Bánni fogod, hogy valaha is meg akartál ismerni és közöd volt hozzám. De a legjobban azt fogod bánni, hogy száz éve a halhatatlanságot választottad az élet és a halál helyett. És most jobb lesz, ha eltakarodsz. Vadászni akarok rád. Ne könnyítsd meg a dolgom!

Talán a szavaim, talán a mosolyom tette, de Luke-ból olyan csípős félelemszag áradt, amilyet azelőtt még soha, egyetlen vámpírnál sem éreztem. Nem foglalkoztam vele tovább, letérdeltem Jack mellé, és megérintettem a csuklóját. Már halott volt, de éreztem a vámpírméreg kesernyés illatát, ebből tudtam, hogy a vérszívó dög nem hazudott, Jackből valóban vámpír lesz, ha nem teszek ellene. Az önző, emberi énem azt súgta, hogy hagyjam átváltozni, hiszen akkor örökre velem marad, de tudtam, hogy Jack nem ezt szeretné. Ráadásul nem tudtam, hogy Draco-val mi lenne így. Még Jack testében van, vagy már távozott, új test után kutatva? Ha még itt van, és Jackből vámpír lesz, az befolyásolja-e az átkot? Fogalmam sem volt, de nem kockáztathattam. Addig kellett megölnöm őt, amíg még dolgozik benne a méreg.

Istenem, adj erőt!

Az emberi hangom sikoltozva őrjöngött bennem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy figyelembe vegyem. Most csak és kizárólag a hideg és gyakorlatias gyilkosra hallgathattam. A gyásznak is eljön majd az ideje, egyelőre a feladatra kellett koncentrálnom.

A pokolba, de nehéz!

Korábban is kellett már egyszer ilyet tennem, de akkor nem fájt ennyire a szívem.

Körbenéztem a konyhában, Luke már nem volt sehol. Nem tudom, mikor távozott, de nem is érdekelt. Furcsának találtam, hogy küzdelemnek nem volt semmi nyoma.

Jack mi a fenéért nem védekezett?

Ez nem vallott rá. Luke ugyan gyorsabb volt nála és némileg erősebb is, de nem járatos semmilyen küzdősportban, Jackkel ellentétben.

Mi a franc történhetett?

Sehogysem állt össze a kép. Azonban most nem volt időm ezen morfondírozni, csak perceim maradtak. Hogy biztosra menjek, az egyik legundorítóbb halálnemet kellett választanom. Az elmúlt néhány hónapban kicsit sok emberi testről kellett levágnom a fejet, még az én hideg lelkemnek is kezdett túlzás lenni. Mivel egyáltalán nem erre készültem, nem volt nálam a kardom. Jackét kellett használnom. A fegyver a helyén, a nappaliban pihent a komódon, a tartóállványon. Talán Jacknek ideje sem volt elővenni, annyira hirtelen érte a támadás. A pisztolyát sem láttam sehol. Ha legalább azt használta volna, lelassíthatta volna Luke-ot annyira, hogy időt nyerjen, amíg ideérek és megakadályozom ezt az egész szarságot. Jack tudta, hogy jövök. Nem értem, miért nem csinált semmit.

A kardhoz léptem és óvatosan leemeltem. Ahogy kihúztam a hüvelyéből, bevillant egy emlékkép. Néhány hete ezzel öltem meg Christiant.

Talán hiba volt.

Lassan megforgattam a kezemben. Akkor könnyebbnek tűnt.

Nem akarom ismét használni.

Lassan megfordultam, hogy Jackhez sétáljak. Erősen koncentráltam minden egyes lépésemre.

1… 2… 3… Kate, ne csináld!

4… 5…Nem tehetek mást.

6… Kérlek, könyörgöm!

7… Ne tedd!

8… Meg fogod bánni!

9… 10… Lehet.

11… Hallgass a szívedre!

12… Azt teszem.

13… Hazudsz!

14… Hallgass!

Az emberi hangom elnémult. Csak a gyilkos maradt. Lehunyt szemmel álltam Jack fölött.

Nem húzhatom tovább az időt.

Újból letérdeltem mellé és a tenyeremre helyeztem a pengét. Búcsút vettem Jacktől. Nem tehettem mást.

Bár tehetnék!

Remegő kézzel illesztettem a nyakához a pengét. Minden porcikámban éreztem az acél hideg valóságát, és életemben először nem szerettem az érzést. A kezemben tartott kard nem töltött el megnyugvással, ahogy eddig mindig. Csak a pusztító halált testesítette meg.

Jack arcára tévedt a tekintetem.

Olyan békés. Mintha csak aludna. Mégsem láthatom többé azokat a vakítóan kék szemeket.

Olyan erősen markoltam a kardot, hogy teljesen elfehéredett a kezem. Kihúztam magam, és felvettem a pozíciót a lendítéshez.

Legyetek átkozottak, pokolbéli istenek!

Próbáltam ellazítani magam és kiüríteni a fejem. Nem sok sikerrel. Mielőtt lesújtottam volna, még egyszer lehunytam a szemem és lehajtott fejjel fohászkodtam magamban. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam a motoszkálást a hátam mögött. Amikor azonban meghallottam a cérnavékony gyermekhangot, meghűlt ereimben a vér.

‒ Apu, szomjas vagyok!

 

 

 

Vége az első résznek.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: D. Tóth Bendegúz®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (23.)

 22. FEJEZET

Napok teltek el békében, az életem kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba. Lily és Ronnie hazaköltözött hozzám, Marcus, a festő papírjai elkészültek, elhagyhatta az országot. A várakozásaimmal ellentétben Lily nem akarta elkísérni. Úgy tűnt, a sok lányvita ellenére, nagyon jól kijönnek Ronnie-val, megkedvelték egymást. Sokat megtudtam a lány múltjáról, már intézkedni is kezdtem a jövőjével kapcsolatban.

Egyik hétvégén, szombat este lévén Lily és Ronnie bulizni mentek, én pedig nyugodt szívvel engedtem el őket. Dariusék kastélya üresen tátongott, és Jackkel kapcsolatban sem kaptam aggódásra okot adó híreket. Ennek fényében igencsak meglepett, amikor este egy idegen, barna boríték várt az ágyamra dobva. Amikor közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, egy cetlit vettem észre, ami hanyagul rá volt biggyesztve. Lily kézírása. 

Ezt a borítékot tegnap délután találtam a postaládában, csak elfelejtettem odaadni neked. Nem tudom, mikor dobták be, napok óta nem néztem a ládát. Bocsika! Gondolom a tied, úgyhogy nem bontottam ki. Pusszancs

Feltéptem a borítékot, nem finomkodtam. Egy újabb számjegyet láttam ráírva, ezúttal a négyest. Ugyanaz a kézírás, megint csak néhány sor.

 Archer jól van. Szeretett volna elköszönni Tőled, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy Simone kövesse, és a nyomodra vezesse őt. A másik indokom merőben személyes.

 Ennyi. Megint! Szemétláda! Hazug disznó! Égne el a pokolban!

Még órákkal később is ezen fortyogtam, amikor a két lány viháncolva hazaért. A konyhában gubbasztottam a pulton és a levelet forgattam a kezemben. Elégessem? Vagy inkább mégsem? Épp arra billent a mérleg, hogy meggyújtom, amikor Ronnie robbant be a konyhába, és feltépte a hűtőajtót, majd félig eltűnt benne. Egy csirkecombbal a szájában bújt ki belőle, majd rám vigyorgott.

‒ Részeg vagy ‒ közöltem vele morózusan, amire csak egy vállrándítással felelt, majd leült az asztalhoz, lábait pedig feltette egy másik székre. Igazi kamasz.

Kisvártatva Lily is befutott, ő is a hűtőt célozta meg, de csak egy üveg vizet vett ki belőle. Mikor meglátta a levelet a kezemben, kérdőn felvonta a szemöldökét, de csak egy rosszkedvű pillantást kapott.

‒ Mit írt? ‒ kérdezte Ronnie hangosan csámcsogva.

‒ Tele szájjal ne dumálj! ‒ mordultam rá.

‒ Ne legyél morci ‒ vigyorodott el -, inkább mesélj, mi van a levélben! ‒ vált izgatottá a hangja és kíváncsiságtól csillogott a szeme.

‒ Miért mondanám el?

‒ Darius küldte, nem igaz?

‒ Honnan tudod? ‒ néztem rá gyanakvóan.

‒ Láttam már a kézírását, felismertem ‒ vont vállat és nagyot harapott a csirkecombba.

A borítékot forgattam a kezemben, amin csupán egy szám volt.

‒ De ez csak egy számjegy.

‒ De a kézírás ugyanaz. Egy időben érdekelt a grafológia – tette hozzá csámcsogva.

Csupán egy pillanatig gondolkodtam, végül elmeséltem nekik a levél tartalmát, valamint a másik két levélről is említést tettem.

‒ A többin is volt egy szám, nem? ‒ kérdezte Lily mikor a történet végére értem és a boríték felé biccentett, ami már az asztalon hevert.

‒ Igen.

‒ Az elsőn milyen szám volt?

‒ Kettes – feleltem összehúzott szemekkel, mert nem értettem mire akar kilyukadni.

‒ És amiben a felsőd volt?

‒ Egy hatos.

‒ Három boríték, három különböző lakásban ‒ elmélkedett Lily hangosan. ‒ És mindegyiken van egy szám ‒ elgondolkodva csücsörített és szinte hallottam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek.

‒ Mindegyik lakásodban voltál már, mióta az elsőt megkaptad? ‒ kérdezte Ronnie immár a szájából félig kilógó csirke nélkül.

‒ Nem ‒ feleltem óvatosan, mert éreztem, hogy mindjárt kiderül valami.

‒ Szerintem mindegyik lakásban vár egy levél ‒ folytatta a kiscsaj és felragyogott a szeme. ‒ Ez tisztára romantikus!

‒ Hogy mi? ‒ értetlenkedtem zavartan.

‒ Van benne logika ‒ kontrázott Lily is. ‒ És ha meg lesz mindegyik boríték, együtt kiadják majd a teljes levelet.

‒ Juj, de izgi! ‒ visított fel Ronnie izgatottan. ‒ Menjünk kincsvadászatra!

Ezzel fel is pattant a székből és elindult a garázs felé. Lilyvel nem mozdultunk. Én a gondolataimba merülve bámultam magam elé.

Néhány pillanat múlva Ronnie feje jelent meg az ajtóban:

‒ Induljunk már, vénasszonyok! ‒ pimaszkodott, mire Lily egy fintor kíséretében kelletlenül felállt.

‒ Kate? ‒ nézett rám várakozóan.

Néhány pillanatig még elgondolkodva forgattam a levelet a kezemben. Ronnie türelmetlenül felsóhajtott és a szemét forgatta.

‒ Menjünk ‒ egyeztem bele végül.

Tudtam, hogy Ronnie úgysem hagyna addig békén, amíg végül úgy felidegesít, hogy gondolatban többször agyoncsapom. Megkerestem a korábban kapott másik levelet, a Pete-nél találtban nem volt üzenet, azzal nem bajlódtam.

Első utunk a kis garzonba vezetett a Késdobáló felett. Ide hoztam először Jacket. A széfben találtuk meg az ötödik levelet. Legalábbis a borítékon szereplő szám szerint. Fogalmam sincs, hogyan tudta feltörni a zárat és aztán úgy visszacsukni, hogy nem hagyott maga után nyomokat. Úgy tűnik, a kétezer év rengeteg trükkös tudással jár. Azonnal olvasni kezdtem. Mikor Ronnie meglátta, kikapta a kezemből és rám ripakodott.

‒ Te meg mit művelsz?

‒ Olvasok – feleltem magától értetődően.

‒ De ne most olvassál! Majd, ha megtaláltuk az összeset, akkor lehet! ‒ Valamit láthatott az arcomon, mert lesütötte a szemét. ‒ Legalábbis, szerintem, így kellene csinálni – motyogta az orra alá, mire megenyhültem.

‒ Rendben, legyen így! – feleltem és megcirógattam az arcát.

A következő állomás a régi otthonom volt. Itt éltem, amikor még ember voltam, és itt küzdöttem meg a vámpírrá válásom első éveivel is. Ritkán jártam ide, mert mindig fájó emlékek rohantak meg, ha beléptem a házba. Cipő és Csizmás ‒ a két négylábúm ‒ emléke a mai napig kísértett. Itt voltak kölykök, és itt haltak meg, ebben a kertben temettem el őket. Most is először az ő sírhelyüket látogattam meg, és csak utána mentem be a házba. A lányok már lázasan keresték a levelet, de a többi helytől eltérően itt nem találtunk borítékot. Pedig tudtam, hogy lennie kell, mert ez a ház az én nevemen van, míg a többit egy ingatlankezelő cég tulajdonaként jegyeztettem be. Úgy döntöttem, felforgatom a házat, amiben a lányok lelkesen segítettek. Végül a hálószobámban, az ágyneműtartóban találtam meg az üzenetet. Az egyes szám szerepelt rajta. Barátnőim legnagyobb bánatára csak azután indulhattunk tovább, hogy mindent visszarámoltunk a helyére.

A garázs következett, ahol Jess halála után meghúztuk magunkat Jackkel. Természetesen itt is találtunk levelet, Lily az egyik autóm kesztyűtartójában bukkant rá. Ez volt a levél harmadik része. Már csak egy hely maradt hátra, a közeli erdőben lévő faház. Pirkadatra értünk oda, de akárhogy kerestük, nem találtunk több levelet.

A lányok annyit visongtak a kocsiban hazafelé, hogy félreálltam a földúton, kibontottam az összes borítékot és összeraktuk a levelet. Csodáltam, hogy az utolsón sincs aláírás, de hát Dariusról van szó, az ő esetében nincs olyan, hogy normális. Mielőtt felolvashattam volna, Ronnie nagyot tüsszentett, és természetesen nem volt nála zsebkendő. Ahogy Lily a kesztyűtartóba nyúlt, egy újabb levél csúszott a kezébe.

‒ Mi a szar… ‒ motyogta meglepetten. ‒ Mi lett volna, ha hónapokig nem nyúlsz be ide? ‒ morgolódott, miközben átnyújtotta nekem.

‒ Olyan nincs, általában ide dugom a fegyvereket, ha civilben vagyok ‒ jegyeztem meg fanyarul.

‒ Oké, de ha nem jövünk rá, hogy több levél is van? ‒ kontrázott Ronnie is, miután kifújta az orrát.

‒ Darius semmit sem bíz a véletlenre, megtalálta volna a módját, hogy felhívja magára a figyelmemet – feleltem szárazon. ‒ Lássuk…

A teljes levél így szólt:

 Drága Kate!

 Ne haragudj, hogy így, ilyen formában küldöm el neked levelemet és egyúttal búcsúmat. Attól tartottam, hogy talán Calliope szaglászik utánam, és ha meg is találná az egyik borítékot, sohasem jutna eszébe, hogy több is lehet. Emellett szerettem volna rávilágítani arra, hogy ha én megtaláltalak, akkor ő is meg fog, és nem vagy biztonságban.

Arra a döntésre jutottunk, hogy jobb lesz, ha egy időre elhagyjuk a várost. Nem tudom, mikor térünk vissza. Simone a véredet szomjazza, de Calliope nyugalomra intette. Egyelőre nem fenyeget veszély.

Mégis arra kérlek, keress új otthont magatoknak, mert nem vagytok biztonságban. Tudom, hogy Calliope addig nem nyugszik, amíg meg nem öl. Túl jól ismerem. Simone-ról nem is beszélve. Tapasztalatból tudom, hogy nagyon kitartóak, nem okoz nekik problémát akár évtizedeket is várni, hogy bosszújukat beteljesítsék. És mindig találnak újabb lelkes partnereket ehhez.

Archer jól van. Szeretett volna elköszönni Tőled, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy Simone kövesse, és a nyomodra vezesse őt. A másik indokom merőben személyes.

Fájó lett volna a tudat, hogy ő megteheti azt, amit én nem. Láthat, beszélhet veled, elbúcsúzhat. Féltékenységgel töltött volna el, hogy vele kedves vagy és megértő, és ez befolyásolta volna a kapcsolatomat vele. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy a legmegbízhatóbb emberemmel feszült legyen a viszonyom. Szükségem van rá, jobban, mint eddig valaha. Végtelenül sajnálom, hogy csak a távollétemmel lehetsz biztonságban. Nagyon szerettelek volna jobban megismerni, évek óta nem szórakoztam ilyen jól, mint veled. Mellesleg hiányzik a motorom…

Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem veled őszinte, és remélem, idővel meg tudsz bocsátani nekem. Archer elmesélte, hogy miről beszélt veled utoljára. Nem haragszom rá, nekem kellett volna mindezt elmondanom Neked. Calliope és Simone minden holmid tönkretették, csupán ezt a felsőt tudtam megmenteni. Szerettem volna megtartani, mert szép emlékeket őrzök róla, de Calliope miatt nem tehetem. Visszaküldtem, hátha egyszer még viszontláthatom rajtad.

 A viszontlátás reményében, és minden jót kívánva:

Darius, alias Porphyr, a Kárpát-medence vámpírtársadalmának teljhatalmú uralkodója

 A lányok csendben ültek az autóban és mindkettőjük arca részvéttől sugárzott.

‒ Nem halt meg senki, nem kell ilyen búbánatos fejet vágni – fortyantam fel a szememet forgatva, hogy leplezzem, mennyire mélyen érintett a levél tartalma.

‒ Kate, tudjuk, hogy Darius sokat jelent neked – felelte Lily alig hallhatóan.

‒ És Archer is – tette hozzá Ronnie, majd ásított egy nagyot.

‒ Elmentek. A történetnek itt van vége – zártam le a beszélgetést hűvösen.

‒ Vissza fognak jönni – replikázott Ronnie egyre fáradtabb hangon.

‒ Reménykedj benne, hogy te azt már nem éred meg – morogtam feszülten, és komolyan is gondoltam.

Ha ezek visszatérnek, csak halál és pusztítás jár majd a nyomukban.

Még sohasem kívántam ilyen buzgón, hogy a jóslatom ne váljon valóra…

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala