Egy fájdalmas kezdet (novella)

– Leif!

Thor szakállára, hol a fenében kódorog ez a fiú?

– Leif! – kiáltok most már türelmetlenül.

– Jövök már, apa! – kiált izgatottan, és látom, ahogy a ház mögötti dombról szalad lefelé.

Még csak hét éves, de olyan szikár és izmos ez a gyerek, hogy már most látni, milyen magas és erős vadász lesz belőle. Végtelen büszkeséggel tölt el a tudat, hogy az én fiam.

– Lassabban! – nevet Leif-re az anyja, ahogy majdnem elsodorja, miközben elfut mellette. – Apád nem ment volna el köszönés nélkül. Igaz, Arne? – kacsint rám pajkosan, én pedig széles vigyorra húzom a szám.

– A végtelenségig a vadak sem várnak – paskolom meg a fiam hátát, ahogy elém ér és átöleli a derekam.

– Mikor viszel magaddal? – néz fel rám, és szemében mohó izgatottság csillan.

– Majd ősszel.

– De az még olyan messze van! – fakad ki durcásan, mire jóízűen felnevetek.

– Türelem – simogatom meg a fejét és elcsodálkozom, milyen puhák szőke fürtjei. Az anyjára ütött, neki van ilyen finom szálú haja. – A vadász egyik legnagyobb erénye a türelem. Addig még gyakorolj a baltával szorgosan.

Lykke, az első asszonyom közelebb lép hozzánk, megfogja Leif kezét és közben könnyű puszit lehel a számra.

A többiek is körénk gyűlnek, anyám és az új szeretőm, Saga is arra várnak, hogy elbúcsúzhassanak tőlem.

– Várunk haza. Ull segítsen utadon! – hajol megint hozzám Lykke és forró, vad csókkal illeti az ajkam, a vágy felhorgad bennem érintése nyomán.

Keményem megmarkolom a fenekét és magamhoz rántom, szinte felfalom.

– Nem nyúlhatsz magadhoz, míg távol vagyok! – mordulok a fülébe néhány pillanattal később, mire csilingelve, kacéran felkacag.

Ahogy Saga-ra nézek Lykke aranyszőke feje felett, látom, hogy a szemében féltékeny düh villan. Már több mint másfél éve tettem az ágyasommá, de még nem bizonyított, a méhe üres és terméketlen. Pedig én fiúra vágyom, Leif-nek kell egy öcs!

Anyám lép hozzánk, elengedem Lykkét. Összeérintjük a homlokunkat, majd a karjában tartott kis csomagra nézek. Arrébb húzom a nyúlszőrt és megnézem a héthónapos lányomat. Épp alszik, így nem láthatom csodálatosan zöld szemét, ami szakasztott mása anyáménak. És az enyémnek.

– Vigyázz rájuk! – utasítom szülőmet, aki csak egy biccentéssel felel.

Kemény asszony, sok gyermeket veszített, tavaly télen pedig atyámat is elvitte valami lázas kórság. Csak én maradtam neki, és az unokái. Tudom, hogy mindent megtesz majd értük, erején felül is, ha a szükség úgy hozza.

Saga lép elém, fejét dacosan magasra tartja, állja a tekintetem. Kedvtelve nézegetem helyes arcát, a hátát verdeső vaskos, barna fonatát, fiatal, formás domborulatait. Felé hajolok, hogy megcsókoljam, de elfordítja a fejét, így csak az arcát érem. Egy pillanatra fellobban bennem a harag, de ahogy jön, úgy távozik is. Sokat kell még tanulnia a férfiakról. Én nem egy falubeli taknyos kölyök vagyok, rám nincs hatással a sértődött büszkeségből fakadó lázadása.

– Viseld magad! – vakkantom felé nyersen és faképnél hagyom.

Hallom, ahogy utánam mozdul, de megszaporázom a lépteim, felkapom a holmim, a hátamra vetem, majd vissza sem nézve intek a vadászfejszémmel és megindulok az erdő mélye felé.

A helyi község egy órányi járásra van tőlünk. A vezetőnk nem szívlelte apámat, amiért anyám őt választotta helyette, kikosarazva őnemességét. A békesség jegyében már közel húsz éve élünk ebben az erdei kunyhóban, nem háborgat minket senki. Havonta egyszer ellátogatunk a faluba, beszerezzük, amire szükségünk van, cserébe bőrt, szőrmét és néha szárított vadhúst viszek a falubelieknek. Ilyenkor Leif a többi gyerekkel játszik, én pedig felmérem a férfiakat, ki jelenthet esetleg veszélyt ránk, mert szemet vet az asszonyaimra, a békés életünkre. Az elmúlt tíz évben csak kétszer próbálkoztak. Az első esetben magam intéztem el azt a mocskot, de öt évvel ezelőtt épp vadászaton voltunk apámmal, így Lykke magára maradt anyámmal és a két éves Leif-fel. Sosem mondták el, hogy mi történt pontosan, mi már csak a sírgödröket fedeztük fel a ház mögötti domb tövében.

Már jó ideje baktatok az erdőben, korán van még a vadászathoz. Pár óra és a nap lebukik a hegyek mögé, akkor jön el az én időm. Mindig messzire megyek az otthonunktól, hogy a vadak ne kerüljék el a környékünket. Néhány éve nagyon kemény telünk volt, nem merészkedtünk az erdő mélyére, sokat hallgattuk éjszakánként az éhes farkasok üvöltését. Akkor jó szolgálatot tett apám előrelátása, párszáz méternyire a háztól már találtunk nyúlvackokat, nem kellett az életünket kockára tennünk azzal, hogy a sűrűben éhes falkába botlunk. De most nyár eleje van, a fás rengeteg dúskál a vadakban, az ordasoknak nem vagyok vetélytárs, elkerüljük egymást.

A gondolataimba merülve menetelek, amikor meghallom egy ág roppanását a közelben. Azonnal megtorpanok, érzékszerveim kiélesedve fürkészik az erdőt. Nem vagyok egyedül! És ez nem vad...

Óvatosan hátranyúlok a zsákomra rögzített kardomért, a balomban ott a balta, amit már a vadászat kezdete óta a kezemben szorongattam. Túl nagy a csend, még a madarak is hallgatnak. Feszült várakozással telik meg a levegő. Visszafojtott lélegzettel hallgatom az erdő neszeit, egy hangot sem akarok elmulasztani. Már épp megfordulnék, amikor jobbról egy őz suta tör ki a fák közül és elszalad mellettem. Megkönnyebbült nevetés hagyja el a torkom, és a fejemet csóválva elteszem a kardot. Továbbindulok a vadak által hagyott csapáson, kiélvezem az utolsó napfényes perceket.

Ahogy a nap alábukik a hegy mögé, a fákat figyelem, keresnem kell egy alkalmas ágat, ahová felmászhatok, megehetem a vacsorám, és néhány órára megpihenhetek, mielőtt nekiindulok az éjszakának.

Arra eszmélek, hogy valami jobb oldalról nekem csapódik és felborít. A fejszét szorító kezem a testem alá szorul, a jobb karomba pedig éles fájdalom hasít. Megpróbálok a hátamra fordulni, hogy kiszabadítsam a baltát, de erős ütés éri a fejem és minden elsötétül.

 

< J >

 

Arra riadok, hogy hideg víz zúdul az arcomba. Prüszkölve térek magamhoz, nedves hajam az arcomba hullik, az orromat csiklandozza. Ösztönösen odanyúlnék, hogy félresöpörjem, de hátra van kötözve a kezem. Odinra és a viking istenekre, mi történik velem?! Hiába rángatom a köteleimet, nem engednek. Falhoz támaszkodva ülök, a bokáim is meg vannak béklyózva.

– Ki ez a fiú? – hallok egy dallamos női hangot, de amikor felnézek, nem látok senkit.

Egy barlangban lehetek, mert moha lepte, szürke sziklás falak vesznek körbe, mindkét oldalon egy-egy fáklya ad csak némi fényt, de előttem minden más a sötétbe veszik, hiába meresztem a szemem. Már biztosan éjszaka van.

– Az erdőben találtam rá – felel egy másik, karcos férfihang.

– És minek hoztad ide?

– Úrnőm szomját oltani.

– Úgy gondolod, nem tudok magamnak vadászni? – csattan fel a nő.

– Úrnőm régóta éhezik – jön a szelíd, alázatos felelet.

Percekig csak a süket csendet hallgatom, amikor hirtelen a sötétből elém lép egy nő. Apró asszony, még Saga-nál is kisebb, bőre bronzos árnyalatú, mégis sápadt, mint aki már régóta nem járt napon. Nesztelenül suhan elém, mintha a lába nem is érintené a földet. Idegen nép gyermeke lehet, semmilyen vikingekre utaló vonást nem fedezek fel rajta. Hosszú, földig érő szoknyás ruhát visel, mint amilyet a déli népek úri asszonyai hordanak. Leguggol elém, és ahogy sötétbarna szemét az enyémbe fúrja, feneketlen éhséget látok benne. Nagyot nyelek a félelmem palástolandó, mire a tekintete a torkomra villan.

– Hogy hívnak, fiú? – kérdezi lágy hangon, és az állam alá nyúl, hogy jobban szemügyre vegyen.

– Arne vagyok – felelem a kiszáradt torkom miatt rekedtes hangon.

– Kinek a fia vagy, Arne? – kérdezi feszültségtől vibráló hangon.

– Ivar és Freya második szülött fia vagyok – válaszolom büszkeségtől csengő hangon, és merészen a szemébe nézek.

Undorodó arckifejezése láttán düh gyűri csomóba a gyomrom.

– Nem kell, vidd innen! – veti oda foghegyről és már ott is hagy, megy vissza a barlang mélyére.

Mi az, hogy nem kellek? Az egyik legjobb vadász vagyok a faluban, apám nemzedékekre visszavezethető ősi viking vére folyik az ereimben! Anyám nemesi származású asszony, ha nem a szívére hallgat, most a falu vezetőjének első asszonya lehetne! Hogy képzeli ez a némber, hogy undorral néz rám?!

Már épp nyitnám a szám, hogy felháborodásomnak adjak hangot, amikor egy férfit látok felém közeledni, késsel a kezében. Veszettül rángatni kezdem a csuklómba maró kötelékeimet, hasztalan. Nem adom magam harc nélkül!

– Nyughass, vagy megint leütlek! – ripakodik rám a férfi, majd egy laza mozdulattal elvágja a bokámat tartó madzagot.

Épp mögém nyúl, hogy a csuklómat is megszabadítsa, amikor a nő ismét megszólal.

– Várj! – A férfi belefagy a mozdulatba. Képtelenség ilyen mozdulatlanul maradni! Talán még levegőt sem vesz… – Meggondoltam magam. Hozd elém a fiút!

A férfi talpra állít és a barlang mélye felé lök. Amikor már az orromig sem látok a sötétben, valaki felránt előttem valamit és a fénytől szinte megvakulok. Ahogy átlépek a függöny alatt, egy hatalmas terembe jutok, amely hemzseg az emberektől, a fal tele van aggatva fáklyákkal, és a helyiség közepén égő gyertyáktól roskadozik egy asztal. Jöttömre elnémul mindenki, úgy lesnek rám ennek a sápadt népségnek a tagjai, mint kövér nyúlra egy éhes farkasfalka.

– Hugo! – kiált a nő, mire egy férfi válik ki az egyik csoportból és felé siet.

Ismeretlen nyelven kezdenek egymással beszélni, egy szavukat sem értem. Mikor befejezik, a férfi nagy sietséggel elhagyja a termet, de nem azon a bejáraton, ahonnan én érkeztem.

– Gyere ide, fiú! – int nekem az asszony rám sem nézve.

– A nevem Arne – köpöm felé indulatosan, mire a mögöttem álló férfi nagyot lök rajtam.

Térdre esnék, ha nem ragadná meg a karom, és rántana magával az úrnője felé. Nagyon erős ez az ember. És borzalmasan hideg a keze.

– Elmesélek neked egy történetet anyádról, aztán elengedlek.

– Az anyámról? – kérdezek vissza értetlenül.

Mit tud ez a nő az anyámról?

– Ülj csak le, hosszú lesz – ütögeti meg maga mellett a széket.

Kelletlenül helyet foglalok, de előtte még a fogvatartóm elvágja a csuklómat szorító zsineget és most a kipirosodott, felhorzsolt bőrt dörzsölgetem.

– Az anyád nem olyan tisztességes nő, mint amilyennek te hiszed – kezd a történetbe, én pedig összeszorítom a szám dühömben. – Hatalomra vágyik és ezért bármit feláldozna. Mesebeszéd, hogy apád miatt visszautasította a közösségetek vezetőjét. Csupán arról van szó, hogy az a nemes nem volt eléggé ostoba, hogy irányíthassa, apád sokkal gyengébb jellem volt.

– Ez hazugság! – pattanok fel ingerülten, forr bennem a méreg. A mellettem álló férfi megfogja a vállam, és mindenféle erőlködés nélkül visszanyom a székbe, esélyem sincs tiltakozni. Honnan van ilyen ereje?

– Még egy szó, és téged tálallak fel vacsorának! – sziszegi az úrnő és látom, ahogy a fogai megnyúlnak. Ez biztos csak káprázat! – Hallottál már a vámpírokról?

Nemet intek a fejemmel, mert fogalmam sincs, mi a fenéről beszél.

– A vámpírok nagyhatalmú, természetfeletti lények. Halhatatlan emberek, akik vérrel táplálkoznak, erejük mérhetetlenül nagy a halandókéhoz képest. Én egyike vagyok azoknak, akikkel ez a faj megszületett. Olyan régóta élek már ezen a világon, hogy a te buta nyelved ki sem tudná mondani a nevem. Mindegy is, nincs jelentősége – legyint egyet, mintegy magának, mert én elhűlve, némán meredek rá. – Anyád valahogy tudomást szerzett rólunk, és már évek óta könyörög nekünk, hogy változtassuk át. Eddig még mindig visszautasítottam, de most olyan ajánlattal állt elő, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. A népem éhezik, mert ezen a földrészen nagyon kevés ember él, délebbre pedig egy másik faj uralkodik, nincs hatalmam felettük. Meg kellene erősödnöm, hogy szembeszállhassak az alakváltókkal, de ahhoz több vérre van szükségem. De ha az alakváltókhoz eljut a hír, hogy itt rejtőzködöm, átkelnek a tengeren és vadászatot indítanak ellenem. Anyád a falutokat ajánlotta fel a halhatatlanságért cserébe. Hogy bizonyítsa eltökéltségét, téged és a családodat kínált fel előételnek – mosolyog rám a vámpír számítóan, bennem pedig meghűl a vér a szavai hallatán.

– Anyám sosem tenne ilyet – suttogom erőtlen hangon, de közben azon jár az eszem, milyen gyorsan tudnék hazarohanni, hogy ellenőrizzem ennek az elképesztő történetnek a valótlanságát.

– Biztos vagy benne? – vigyorog rám a nő, szemében mérhetetlen gonoszság csillan.

– Igen – felelem nagyot nyelve. Képtelenség!

– Akkor menj, és ellenőrizd! – bocsát egy intéssel utamra ez az álnok némber, majd elfordul tőlem, mintha már nem is érdekelném, a körmeit piszkálgatja unottan.

Felállok és azonnal a kijárat felé indulok, nem törődve a rám meredő számtalan éhes szempárral.

– Ha mégis igazam lenne – állít meg még egy mondat erejéig. – Döfj a szívébe egy tőrt és égesd halálra! Különben sosem szabadulsz meg tőle – kacag fel jókedvűen, én pedig megborzongva rázom meg magam, és folytatom utamat a barlangból kifelé.

Vaksötét van, csak a csillagok és a hold ad némi fényt az erdőben, de néhány méter után felismerem a helyet, és már rohanok is hazafelé. Útközben felbukom az elhagyott zsákomban, így magamhoz ragadom a baltámmal együtt és tovább futok. Nem törődöm azzal, hogy mekkora zajt csapok, csak szaladok árkon-bokron át.

Már látom a házunkat, amikor az erdőből kiérve megbotlom egy testben. Ahogy feltérdelek és körbenézek, látom, hogy Saga ruhája csupa vér. Megfordítom, hogy ellenőrizzem, életben van-e, de csak sápadtan mered a semmibe.

Nem, nem, nem!!!

Eldobom a zsákomat, csak a kardomat és a vadászfejszémet szorongatva rohanok tovább az otthonom felé. A ház előtt nem látok több testet, de ahogy belépek az ajtón, a vér nehézkes, fullasztó szaga vág gyomron. Egy pillanatra kifordulok a házból és mélyeket lélegzek, próbálom feldolgozni a látványt, de nem járok sikerrel.

Ez nem lehet!

Erőt veszek magamon és belépek a kunyhónkba, ami reggel még az otthon meghitt melegét jelentette. Lykke az asztalra borulva ül a széken, mintha csak elaludt volna kézimunkázás közben. Ha aranyló haja nem úszna a fekete vérben, még el is hinném, hogy csak megpihent. Óvatosan végigsimítom a haját, még langyos a teste.

Ó, Istenek! Ha egy kicsit korábban érkezem!

Elszakítom a tekintetem szeretett asszonyomtól és körbenézek. Az ágyban Leif fekszik sápadtan, csukott szemmel, takaróba bugyolálva. Talán fel sem ébredt, amikor történt ez az egész, álmában érte a halál. Csupán a nyakából induló vérfolyam árulkodik arról, hogy támadás érte. Két szúrt seb, körülötte halványabb fognyomokkal.

Lokira esküszöm, hogy megbosszulom a halálod, édes kisfiam!!!

Félve fordítom a fejem a kisebb fekhely felé, ahol a héthónapos kislányom szokott aludni.

Üres!

Merre lehet a lányom? Félőrülten vágtatok ki a házból, de nem találom sehol. Elindulok hátra, a ház mögé, amikor meglátok még egy testet a földön heverve.

Anyám!

Térdre zuhanok mellette és megfordítom. A karjában ott van a kislányom, a ruhácskája hasig felgyűrve, mindkét combján cafatossá rágva a puha, selymes bőr. Arcán könnyáztatta barázdák, gyönyörű zöld szeme vakon mered a semmibe.

Ordítva üvöltöm a fájdalmamat az égbe, és a lányom még langyos testét szorítom a mellkasomhoz. Nem tudom meddig térdelek ott a kicsikémet ringatva, amikor valaki reszketegen felsóhajt. Anyám felé kapom a tekintetem, akinek a szemem láttára nyúlik meg a szemfoga.

Ez nem lehet! Odin nem lehet ilyen kegyetlen!

– Arne – suttog erőtlen hangon. – Rettenetesen ég a torkom.

Elborzadva pattanok fel mellőle és ekkor látom meg, hogy Lykke tőre áll ki az oldalából.

Ő tette! A vámpírnak igaza volt!

Óvatosan leteszem a földre a kislányomat, majd anyám felé fordulok és dühtől elborult aggyal lenyúlok érte és felrántom a földről. Összecsuklik a lába, de nem érdekel, a földön vonszolom magam után a latrinahelyiség felé, ahol a tűzifát is tároljuk. Durván elengedem, feje nagyot koppan a földön, mire felszisszen.

– Arne – szólít ismét halkan. – Hol van a kicsi? Liv merre van?

Nem felelek, csak feltépem a latrina ajtaját és a fából máglyát építek a nyári tűzrakó gödörben a háztól nem messze.

– Arne! – kiált rám most már erőteljesebb hangon. – Az a nő… – elcsuklik a hangja. – Megtámadott minket. A fiún már nem segíthettem, de amikor Lykkét… Az istenekre! Nem is tudom mit csinált azzal a szegény lánnyal – nyüszít fel hangosan, de nem érdekel, nem is figyelek rá, csak építem a máglyát rendületlenül. – Megfogtam Liv-et és kiszaladtam a házból, de pillanatok alatt utolért és belém döfte azt a tőrt. Még most is bennem van! – sikolt fel ijedten, mire odalépek mellé, kihúzom a hasából és markolatig a szívébe nyomom.

– Nem kellenek a hazugságaid, tudom, hogy te tetted! – üvöltöm az arcába könnytől elhomályosult tekintettel. – Az a vámpír elmondta, hogy mit akarsz, hogy mit ajánlottál fel cserébe, hogy ez a gusztustalanság lehess! – fogom meg az arcát és megpróbálom kitépni a szemfogát a szájából, de nem mozdul, ellenben megvágja a kezem. Mintha egy apró, éles tőr lenne.

– Mi ez a gyötrő fájdalom a torkomban? – nyöszörög anyám, és értetlen arckifejezéssel vergődik a kezem alatt. – Miről beszélsz, mi az a vámpír? – néz a szemembe tanácstalanul.

– Hát te! – kiabálom most már zokogva.

– Mi? – kérdezi és látom, hogy fogalma sincs, miről beszélek. A tekintete őszinte megdöbbenésről árulkodik. Jobb kezével az arcomhoz nyúl és letörli az egyik kibuggyanó könnycseppet az arcomról. – Arne, mi történt?

Félreütöm a kezét, nem tudok már hinni neki. Senkiben sem bízom, csak azt tudom, hogy el kell pusztítanom, akármi is ő, és nem érdekel, hogy ő akart-e ezzé a valamivé válni, vagy vétlen áldozat, nem maradhat életben!

 Meggyújtom a máglyát, várom, hogy a lángok megerősödjenek. Amikor már magasra csapnak, felnyalábolom anyámat és a tűz közepébe helyezem.

Sikoltozni kezd, próbál lemászni róla, de egy hosszú vasrúddal mindig visszalököm. Amikor lángra kap a haja, a sikítása olyan erővel csap fel a torkából, hogy attól tartok, még a faluban is meghallották. Látom a tőrt a szívében, és tudom, hogy nem tudom megölni semmivel, végig kell néznem a haláltusáját, és közben megszakad a szívem. A tűzhalálnál nincs rosszabb.

Soha többé nem teszek ilyet senkivel!

Egyszercsak egy kéz érinti meg a vállamat, mire nagyot ugrom ijedtemben. Saga áll mögöttem, arcán ördögi mosoly.

– Szerelmem! – búgja csábosan, én viszont riadtan nézem véres ajkát, a hosszú szemfogait, majd elborzadva nézek anyám lángoló holttestére.

Minden hazugság volt…

 

< J >

 

Amikor Darius elküldött az elrabolt nő házához, hogy hozzak neki néhány váltás ruhát, mert tervei vannak vele, még nem tudtam, hogy ez az ártatlan tevékenység milyen fájdalmas emlékeket tép fel bennem. Becsöngettem a házba és a nő, aki ajtót nyitott, egy pillanatra visszarepített ezer évvel ezelőttre.

– Lykke! – dadogtam elhűlve, mire a nő értetlenül meredt rám.

– Lily! – javított ki morcosan, és kérdőn nézett rám. – Segíthetek?

Tudtam, hogy menthetetlenül elvesztem… 

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Enigma®

szerkesztő: Criala