Némán meredtem a
tükörképemre. Úr-is-ten. Freddy
Krueger[1] kifejezetten csinos alak, még az ő arcát is szívesebben viseltem
volna, mint a sajátomat. Az egész ábrázatom egy merő húscafat volt, néhol még a
csont is kilátszott. Nem sok ép porcikám maradt. Az egész kínzás alatt
furcsának találtam, hogy a hátamat békén hagyták. Talán a tetoválásom miatt? Ahogy a vállamról és tarkómról lefolyt
vér rászáradt, úgy nézett ki a bőrömre varrt fekete minta, akár a pokol
angyala.
Azt sem tudtam, mihez
kezdjek. A fürdés esélytelen, mert minden seb csak felázott volna, felöltözni
szintén értelmetlen, mert a ruhaanyag beleragad. Hiába éreztem, hogy dolgozik
bennem a friss vér, ez a gyógyulás nem egy napig tart majd. Csalódottan
csoszogtam a bárpulthoz. Bár éhséget nem éreztem, a mielőbbi felépülésem
érdekében legyűrtem még két tasakkal a vörös nedűből. Iszogatás közben a
lakosztályban nézelődtem. A nappali királyi ízlésről tanúskodott. A szobát
félig betöltő ülőgarnitúrát vajszínű, hasított bőr borította, néhány sötétkék
díszpárna hevert rajta hanyagul odavetve. A füstüveg dohányzóasztalon néhány
régről ottfelejtett bulvármagazin árválkodott. Az egyik sarokban egy fekete
íróasztal állt, hozzá tartozó székkel. A falakat szürke árnyalatú, fekete
mintával díszített selyemtapétával vonták be. Az ajtó melletti komód és a
bárpult is mattra lakkozott ébenfából készült, a tükör dísztelen kerete azonban
a bútorkárpit vajszínű árnyalatát kapta. A szőnyeg úgyszintén ebben a színben
pompázott, grafitszürke, keleties mintákkal telerajzolva. A hálószobába
lépve majdnem elállt a lélegzetem. A nappali is nagyon gusztusos látványt
nyújtott, de a hálószoba… Elképesztően dögös volt. Igen, dögös. Erre nincs más
kifejezés. A szoba uralkodó színe a vörös és a fekete, itt-ott megtörve egy
kis ezüstös színnel. A domináns bútordarab egy nagy franciaágy, lakkozott
ébenfából, mélyvörös ágytakaróval lefedve, melybe ezüst és piros szálakkal
varrtak keleties mintát. Az ágy mindkét oldalán éjjeliszekrény állt, szintén
ébenfából, rajtuk krómozott acél olvasólámpa, piros lámpaernyővel. A falakat
ezüstfehér, finoman mintázott anyagtapétával fedték be. Meg akartam érinteni, de a véres kezemmel csak összemaszatoltam volna. A szoba teljes
jobb oldalát egy több szárnyú ablak foglalta el, előtte fekete bársony
sötétítőfüggöny, amely kizárta a napkelte fényét. Az ajtótól balra ruhás
szekrények sorakoztak. Egy ilyen
ötcsillagos lakosztályba gardrób is férhetett volna…
A padlón vörös,
süppedősen puha szőnyeg hevert, teljesen elnyelte a lépteimet. Az ágyhoz sántikáltam
és kinyitottam az egyik sporttáskámat. Lily nem spórolt a ruhákkal és
kiegészítőkkel. Ahogy megfogtam a cipzárt, véres ujjlenyomatot hagytam rajta.
Elfintorodtam. Muszáj lesz megmosakodnom
valahogy. Kimentem a fürdőszobába, és ahogy beléptem, ismét szembetaláltam
magam a rémálmok asszonyával: magammal. Egy jottányit sem javult a helyzet az
elmúlt néhány percben. Miután elszakítottam a tekintetem a tükörképemtől, egy
puha szivacsot kerestem. A mosdó alatti szekrénykében többet is találtam. Egyet
benedvesítettem, és elkezdtem magamról letörölni a vért. Elég sokáig tartott és
végig sziszegtem, de nagyjából tisztára varázsoltam magam. Nem minden
testrészemhez fértem hozzá, de bíztam benne, hogy Archer segíteni fog, ha megkérem.
Miután végeztem,
visszamentem a hálószobába és a nyitott táskámba kotortam. Valami keménybe
ütközött a kezem. A stukkerem.
Féltem, hogy Archer hamarosan visszatér, így gyorsan áttúrtam mindent, további
fegyverek után kutatva. A végeredmény: három tőr, egy számomra ismeretlen kard,
a két tűfegyver, amit az előszobában felejtettem a legutóbbi akcióm után, két
stukker és néhány doboz töltény. Sietve különböző helyekre rejtettem őket. Az
egyik stukkert a nappaliban található íróasztal egyik fiókjába raktam néhány
papír alá, a másikat az ágy lába és a fal közé ékeltem be. Az egyik tőrt egy
párna alá dugtam, a másikat a nappaliban lévő komód középső fiókjába tettem. A
harmadikat a fürdőszobába vittem és a wc-tartályba rejtettem. A kard túl hosszú
volt, így a ruhás szekrény aljában kerestem neki helyet. Rádobtam az egyik
táskámat, amiből korábban már kipakoltam a ruhákat. A két tűfegyvert bedugtam a
nappaliban a komód felett lógó tükör mögé, épphogy ki tudtam őket piszkálni a
kezemmel. Már csak a töltények maradtak. Épp azon agyaltam hol lehetnének a
legjobb helyen, amikor halkan kopogtattak. Más választásom nem lévén, gyorsan
bedugtam őket az egyik fiókba, a pólóim közé.
Archer tért vissza.
Mikor belépett, meglepődve mért végig, majd halkan behúzta maga mögött az
ajtót.
‒ Mi a probléma? –
kérdeztem ingerülten.
‒ Azt hittem jobb
állapotban leszel – felelte csendesen.
‒ Egy óra alatt? –
fortyantam fel. – Nem Deadpool[2] vagyok a Marvel-univerzumból.
‒ Nem így értettem. Azt
hittem megmosakszol és felöltözöl – mutatott lenge öltözékemre, majd grimaszolt
egyet, amit nem tudtam értelmezni.
‒ Sajnos nem tudtam
maradéktalanul megmosakodni – ismertem be kelletlenül. – A folyóvíz szétáztatná
a nyílt sebeket rajtam, így egy szivaccsal törölgettem le magam, de nem értem
el minden testrészemet. Esetleg… Khm… ‒ zavartan elhallgattam és kérdőn néztem
rá.
‒ Igen? – nézett rám
érdeklődve.
‒ Tudnál esetleg… izé…
segíteni? – Miután kimondtam, zavaromban lesütöttem a szemem és
összeszorítottam a szám. Nem voltam hozzászokva, hogy segítséget kelljen
kérnem, pláne nem egy idegentől.
‒ Persze, szívesen –
válaszolta kedvesen. Zavaromat leküzdve a szemébe néztem. Barátságos tekintete láttán
megnyugodtam. – Tudok női segítséget hívni, ha attól jobban érzed magad – tette
hozzá egy elfojtott mosoly kíséretében.
‒ Nem!
Ellentmondást nem tűrő
hangom hallatán felvonta az egyik szemöldökét, de nem kérdezett semmit. A
fürdőszobába indultam, nem néztem vissza, hogy követ-e. Amikor beléptem és a
tükörbe nézve konstatáltam, hogy mögöttem áll, kikapcsoltam a melltartómat és
óvatosan levettem. Archer zárkózott arckifejezést öltött magára, a feladatra
koncentrált. Nem adta jelét, hogy zavarná a meztelenségem. Próbáltam némán
tűrni a fájdalmat, de néha a fogaimon keresztül szívtam be a levegőt,
akármennyire is finoman ért hozzám.
‒ Nyugodtan
sziszeghetsz, jajonghatsz – közölte néhány perc múltán. – Nem leszel kevesebb a
szememben.
A tükörbe nézett,
tekintete az enyémet kereste. Hálásan biccentettem egyet. Képtelen voltam
megszólalni. Miután végzett, Archer kivett a fürdőszobaszekrény fiókjából
valamilyen krémet. A szaga alapján fertőtlenítő lehetett.
‒ Ez csípni fog, de
talán segít, hogy ne maradjanak hegek.
‒ Rendben – feleltem
rekedten, majd némán tűrtem, hogy bekenegesse az összes sebem. Néhányat
magamnak kellett ellátnom, mert túlságosan intim helyen voltak. Már csak az
arcom maradt hátra.
‒ Bekenjem, vagy te
szeretnéd?
‒ Inkább te. Légy szi’.
Nem akarom látni magamat most egy darabig.
‒ Megértem – motyogta,
majd nekilátott a feladatnak.
Az államon, ahol még
kilátszódott a csont is, annyira csípett, hogy elrántottam a fejem és
rámordultam.
‒ Elnézést – nézett rám
bocsánatkérően, majd folytatta a kenegetést, mintha mi sem történt volna.
Miután végeztünk, felvettem
egy vékony anyagú, könnyű inget. Pont a fenekem alá ért. A szekrényajtó mögött
a bugyimat is lecseréltem, így már kicsit jobban éreztem magam.
‒ Nagyon köszönöm –
hálálkodtam a férfinak, miután visszamentem a nappaliba. Csak biccentett, majd
egy vérrel teli poharat nyújtott felém.
‒ A legjobb évjárat – kacsintott
rám és elmosolyodott.
‒ Biztos vagyok benne –
feleltem, és megengedtem magamnak egy félmosolyt, majd belekortyoltam a
pohárba. Tényleg nagyon finom volt.
Iszogatás közben a
pamlagok felé sétáltunk. Ő a sarokkanapéra telepedett, én a kétszemélyes
fotelben foglaltam helyet, szemben vele.
‒ Szerinted mennyi
ideig tart, amíg felgyógyulok?
‒ Jó pár nap, és mivel
nem vagy hajlandó vérfürdőt venni, így a folyamat igencsak lassú lesz. Sajnos
attól félek, hegek is maradnak utána.
Egy ideig csendben
üldögéltünk, közben lopva egymást méregettük. A vért kortyolgattam
szórakozottan, mert hiába volt isteni finom, már nem kívántam.
‒ Ki volt az a férfi,
aki megparancsolta Simone-éknak, hogy hagyják abba a kínzásomat?
‒ Az uralkodónk –
felelte Archer kimérten.
‒ És van neve?
‒ Több is.
‒ Nem beszélhetsz róla?
‒ Nem igazán.
Ezt felettébb furcsának
találtam.
‒ Nyilvánvalóan az ő
parancsát követed. Mindig jó katona vagy?
‒ Inkább barát, mint
katona. De igen, mindkét szerepben jó vagyok.
‒ Simone és Christian
milyen büntetést kapnak?
‒ Nem tudom.
‒ Nem tudod, vagy nem
mondhatod el?
‒ Előbbi.
‒ Marhára izgalmas
veled beszélgetni – jegyeztem meg fanyarul, majd felálltam és az ablakhoz
sétáltam. Már dél körül járhatott az idő.
A kastélyhoz tartozó
kert leginkább egy füves mezőhöz hasonlított, itt-ott megtörve egy-egy
bokorral, fával. Kicsit távolabb sűrű erdő váltotta fel a zöld síkságot, keskeny
ösvények kanyarodtak befelé.
‒ Mióta éltek itt, és
hányan laktok a kastélyban? – fordultam Archer felé.
‒ Több évtizede, a létszámunk
változó. Veled együtt jelenleg kilencen tartózkodunk a házban. Van kisegítő
személyzet, ők a kastély melletti cselédlakokban élnek. Csak akkor jönnek, ha
hívjuk őket.
‒ Emberek?
‒ Nem, alacsonyabb
rendű vámpírok.
‒ Alacsonyabb rendű
vámpírok – ismételtem meg, amit mondott. – Ez mit jelent?
Archer kelletlenül
elhúzta a száját, és a magazinokat kezdte rendezgetni az asztalon.
‒ Ez bonyolult –
felelte végül, de még mindig nem nézett a szemembe.
‒ Viszonylag értelmes
nőnek tartom magam, tegyél próbára – kötöttem az ebet a karóhoz, miközben
éreztem, ahogy a düh apró szörnyetege
pislákolni kezd a gyomrom mélyén. Már másodszorra éreztem ezt a furcsaságot
ittlétem rövid ideje alatt, és nem tudtam hova tenni a jelenséget.
‒ Ez az információ
meglehetősen bizalmas, és nem kaptam rá felhatalmazást, hogy megosszam veled –
felelte végül elfojtva a dühét.
‒ Ebben az esetben
kérlek, hagyj magamra! – közöltem vele királynői stílusban.
Elléptem az ablak
mellől, majd a hálószobába vonultam. Tovább pakolgattam a ruháimat, és közben
füleltem, Archer vajon hogyan reagál. Bánatomra rövid idő elteltével kiment a
szobából. Egyedül maradtam.
Jobb elfoglaltság híján
a vonalas telefont használva felhívtam Lilyt. Első csörgésre felvette.
‒ Szia, Kate vagyok.
‒ Úristen, Kate! Végre!
Már úgy aggódtunk. Ja…
‒ Egy szót se szólj,
csak hallgass végig! Rendben? – szakítottam félbe. Attól tartottam,
lehallgatják a beszélgetést, így óvatosan kellett fogalmaznom.
‒ Oké.
‒ Jól vagyok. Néhány
napig távol leszek, de nem kell aggódnod értem. Köszönöm a szeretetcsomagot,
amit küldtél, remélem, hamarabb hazamegyek, mint hogy mindenre szükségem lenne.
Vigyázz magadra és ne keress! Megértettél?
‒ Igen. Te is vigyázz
magadra!
‒ Igyekszem.
Miután letettem a
telefont, néhány pillanatig elgondolkodva meredtem magam elé. Lily egyértelműen
Jackről akart mondani valamit, mielőtt még elhallgattattam. A fegyvereket nem
tudtam, hogyan szedte össze, a kard például teljesen ismeretlen számomra.
Hasonló vakizasi volt, mint az enyém. Vajon
honnan szerezte és mikor? A pisztolyokat és tőröket ismertem, azokat a
házunkban rejtettem el végszükség esetére. Azt viszont biztosan tudtam, hogy
töltényt csak az elzárt szobában tartottam. Kitől kapta őket? És honnan tudta,
hogy jó lesz a stukkerekbe? Valami nagyon
bűzlik ebben a sztoriban.
Hogy oldjam a
feszültségem, le kellett foglalnom magam, úgyhogy elkezdtem a lakosztályt
felforgatni, hátha találok valami érdekeset. De néhány megsárgult papíron és unalmas
magazinon kívül semmi nem volt ezekben az átkozott szobákban.
Lily elküldte a saját tabletjét,
de internet híján nem sokra mentem vele. Egy könyvet is találtam a csomagban,
így bekuckóztam vele egy pohár vér társaságában a sarokkanapéra és olvasni kezdtem.
Mire feleszméltem, az olvasnivalómból csupán százötven oldalnyi maradt, ezt
inkább későbbre tartogattam. Nagyot nyújtózva felálltam. Éreztem, ahogy feszül
a bőröm, de nem repedt meg sehol sem. Úgy döntöttem, bátorságot gyűjtök és
megnézem, mi a helyzet. Boldog voltam, mikor észrevettem, hogy már nem sántikálok.
Meglepődve
tapasztaltam, hogy az államon is megkezdődött a hegesedés, a csont már
egyáltalán nem látszott, és a húst is hártyavékony, áttetsző bőr borította. Grimaszoltam,
hogy lássam, mennyire rugalmas a bőr. Nagyon feszült. Ez így nem lesz jó.
Visszamentem a
nappaliba, arrébb toltam a dohányzóasztalt és a kanapékat, majd miután kényelembe
helyeztem magam a puha szőnyegen, jógagyakorlatokat kezdtem végezni. Nem
figyeltem az időt, de legalább másfél órán át dolgozhattam magamon, teljesen
besötétedett mire abbahagytam. Remegtek az izmaim, de már nem éreztem azt a
feszültséget a testemben, mint korábban. Ezután rendbe szedtem magam, néhány
helyen a fertőtlenítő kenőcsöt is használtam. Épp a dohányzóasztalt toltam
vissza a helyére, amikor halkan kopogtattak.
Archer jött vissza,
hűvös arckifejezéssel állt az ajtó előtt. Mikor meglátott, csupán a szeme
árulkodott arról, hogy észrevette a változást, de továbbra is szobormerev
arccal nézett rám. Miután beljebb invitáltam és becsuktam mögötte az ajtót, bocsánatot
kértem.
‒ Nem igazán keresem
más vámpírok társaságát, és kiszolgáltatott is régen voltam. Nem akartam bunkó
lenni. Sajnálom.
Archer érdeklődve
figyelt, arca nem árult el semmit. Már kezdtem kínosan érezni magam, amikor a
tekintete ellágyult és rám mosolygott.
‒ Bocsánatkérés
elfogadva – mondta barátságosan, majd a bárpulthoz lépett és kivett a hűtőből
egy tasakot.
‒ Kérlek, ne! –
nyöszörögtem. – Teljesen tele vagyok – panaszkodtam elgyötörten.
‒ Ez nem neked lesz –
vigyorgott rám, majd miután pohárba töltötte a vörös finomságot, nagyot húzott
belőle.
‒ Nehéz napod volt? –
néztem rá kíváncsian, hátha megtudhatok valamit a házról és lakóiról, de csak
legyintett, és a sarokgarnitúrára költözött a poharával. Lerúgta a cipőjét,
mindkét lábát maga alá húzta és törökülésbe helyezkedett.
‒ Szépen javulsz –
mutatott az arcomra, mire körbefordultam, hogy a lábaimat is láthassa.
‒ Jógáztam egy kicsit.
‒ Nagyon helyes – felelte
szórakozottan, majd hirtelen megmerevedett és elkomorodott.
‒ Ezt nem vettem észre
– jegyezte meg fojtott hangon a bal kezemre mutatva.
‒ Nem érdekes –
legyintettem. – Nem most csonkították meg, ez sok-sok évvel ezelőtt történt.
Egy ideig gyanúsan fürkészett,
majd kiengedte a feszültséget és az arca is ellágyult.
‒ Elmeséled?
‒ Egy vadásznak
köszönhetem. Szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam.
‒ Gyanítom, már nem él.
‒ Nem.
Épp arra készültem,
hogy én is kényelembe helyezem magam a fotelban, amikor Archer felvetette, hogy
szívesen körbevezetne a kastélyban.
‒ Ebben a ruhában? –
néztem rá megrökönyödve.
‒ Mi bajod a ruhámmal?
– kérdezte megjátszott sértődöttséggel.
‒ Bolond! – nevettem el
magam, majd bementem a hálószobába egy kényelmes nadrágot keresve.
Lily tényleg
mindenfélét becsomagolt nekem. Találtam egy könnyű vászonnacit, amit
fullasztóan meleg nyári napokon szoktam felvenni. Egyenes szabású, bő nadrág,
csak a fenekemen feszült. Pont jó lesz a
sebesült lábamra. Gyorsan magamra kaptam és visszamentem Archerhez. Az
ablak előtt állt és kifelé bámult. A lépteimet hallva, felém fordult.
‒ Mehetünk? –
kérdeztem.
‒ Cipőt nem veszel?
‒ Még érzékeny a
lábfejem, kényelmesebb lesz így.
‒ Jól van, menjünk.
Mikor kiléptünk az
ajtón, jobbra indultunk. Arra, amerről reggel feljöttünk a kínzókamrából.
‒ Ez a déli szárny. Itt
öt lakosztály van, valamint egy dolgozószoba, egy ebédlő és a trónterem.
‒ Kik laknak itt?
‒ Te, Darius és én.
‒ Darius? Ő kicsoda?
‒ Egy barátom.
‒ A másik irányban mi
van?
‒ Ott több lakosztály
van, és néhány társunk lakik abban a szárnyban.
‒ Az alagsorhoz már
volt szerencsém, de emelet is van?
‒ Nagyon régi ez a kastély,
akkoriban még nem felfelé építkeztek az emberek.
‒ Miért itt éltek és
nem a városban, ahogy a többiek?
‒ Túl zajos nekünk a
város.
‒ Én szeretem a
nyüzsit. Bár egyre többször veszem észre magamon, hogy jól esik elvonulni.
‒ Öregszel.
‒ Máris?
‒ Ezt sosem lehet elég
korán elkezdeni – felelte fanyarul az idegenvezetőm, én pedig elnevettem magam.
‒ Egyébként hová
tartunk?
‒ Hát.. – torpant meg
Archer hirtelen és a hajába túrt. ‒ Nem igazán gondoltam ezt végig. Csak ki
akartalak rángatni a szobádból – mosolyodott el félszegen.
‒ Hm… - néztem körbe a
folyosón. ‒ Mutasd meg a többiek lakhelyét – javasoltam felvillanyozva, ám Archer
hamar lelombozott.
‒ Nem vihetlek be a
privát szobákba, csak a nyilvános termekbe.
‒ Nekem az is elég, ha
csak rámutatsz az ajtókra, hogy tudjam, mi merre van – vontam vállat, amire egy
bólintással felelt és elindult.
Végigvezetett a
folyosón, és megmutatta hol az ebédlő, melyik az ő lakosztálya, a trónteremre
emlékeztem korábbról. Megtudtam, melyik szoba rejti a már említett Dariust, aki
pillanatnyilag nem tartózkodott a kastélyban. Archer felvilágosított, hogy a kastély
lakóinak el kellett utazniuk egy eseményre, és csak néhány nap múlva érkeznek
haza. Archer csak miattam maradt. Sajnálatomat fejeztem ki ennek hallatán, de
csak legyintett, mondván, nem bánja, hogy nem tudott elmenni. Véleménye szerint
én jobb társaság vagyok. Kis hazudós.
‒ Kimegyünk a kertbe?
‒ Persze, mehetünk –
felelte készségesen, és én boldog voltam, hogy végre friss levegőt szívhatok.
‒ Mezítláb akarsz
kimenni?
‒ Persze. Imádom a
selymes füvet a talpam alatt. Főleg nyár éjszaka.
‒ Csak vigyázz hova
lépsz. Rengeteg a sün.
Egy darabig csendben
lépkedtünk a kihalt ház folyosóján.
‒ Van könyvtár a
házban? ‒ törtem meg a csendet.
‒ Persze, miért? ‒
kérdezett vissza Archer, miközben kinyitotta a kertre nyíló ajtót és udvariasan
előreengedett.
‒ Mert nincs internet,
telefon, és a könyvemet nemsokára kiolvasom. Nem szeretek unatkozni.
‒ Az északi szárnyban
van. Oda nem mehetsz egyedül.
‒
Akkor ma éjszaka besurranunk, és kilopózunk néhány könyvvel. Na, mit szólsz
hozzá?
A kertben csendben
bóklásztunk, nem akartuk megzavarni az éjszakai állatok nyugalmát. Miután
minden sünt tüzetesebben megvizsgáltam, ahogy eddig még sosem volt alkalmam,
Archer felé fordultam.
‒ Mehetünk a
könyvtárba? ‒ kérdezte halkan, ám mégis olyan hatással bírt a nagy csendben,
hogy az összes állatka tüskés gombóccá gömbölyödött.
Mosolyogva bólintottam
és óvatosan visszaindultam a ház felé. Amikor beléptünk a kastélyba, balra
indultunk a folyosón. Archer ebben a szárnyban nem világosított fel, hogy az
ajtók mögött mi rejlik, csak ment előre céltudatosan. Egyszer csak megállt egy
nagy, kétszárnyú, gazdagon díszített ajtó előtt, benyitott és belépett a
sötétségbe. Kíváncsian követtem.
Amikor a férfi villanyt
kapcsolt, elvakított a fény, egy pillanatra le kellett hunynom a szemem. Lassan
nyitottam ki, hunyorogva mértem fel a környezetemet. Egy hatalmas teremben
álltunk, még nem jártam ilyen nagy magánkönyvtárban. A földtől a plafonig
mindent könyvespolcok és állványok borítottak, amelyek roskadásig voltak tömve
különféle méretű és korú olvasnivalóval. A terem közepén a polcok között kis
olvasószigetet alakítottak ki asztalokkal, székekkel és olvasólámpákkal, de a
fal mentén is láttam itt-ott kényelmesnek tűnő foteleket, megtörve a polcok
egyhangú sokaságát. Hosszú-hosszú
évtizedekre el tudnék ide bújni. Ahogy a sorok között bolyongva felmértem,
hogy milyen könyvek között válogathatok, meglepődve tapasztaltam, hogy modern,
alig pár hónapja kiadott művek is vannak a polcokon. Azonnal magamhoz ragadtam
néhány krimit és thrillert, majd tovább sétáltam. Hamar megtaláltam a
fantasy-részleget is, és rögtön kiszúrtam Lily kedvencét, egy tündéres
sorozatot[3]. Eddig ellenálltam, és nem olvastam őket, de csak azért, hogy
bosszantsam a leányzót. Most itt a lehetőség, hogy sutyiban kiderítsem, mire
fel a nagy hype. Megtaláltam
Meseanyó[4] köteteit is, régen
nagy rajongója voltam, szeretettel simítottam végig a Halkirálynő-sorozaton. Számtalan idegennyelven írt mű sorakozott a polcokon, még a közös
nyelv előtti időkből maradhattak fenn. Ahogy
tovább nézelődtem, egy lezárt részhez értem. Üvegfallal választották le, és
ahogy próbáltam kivenni mi lehet odabent, régi tekercseket, ősi köteteket
véltem felfedezni.
‒ Mik vannak odabent? –
kérdeztem Archert, aki eddig csendben figyelte ténykedésemet.
‒ Ezek az uralkodó
által megőrzött művek. Speciális védelemre szorulnak, mert a levegő és a por
hatalmas károkat okozna már némelyikben.
‒ Ez amolyan múzeumi
részleg?
‒ Valami olyasmi.
‒ A természetfeletti
lényekről is találnék odabent valamit? ‒ fordultam a férfi felé kíváncsian, ám
ő kifürkészhetetlen arcot vágott, nem tudtam leolvasni róla semmit.
‒ Keresel még valamit
vagy mehetünk? – kérdezte válasz helyett.
Nem volt ínyemre a
titkolózása, de a kezem már jócskán megtelt könyvekkel, így elindultam kifelé.
‒ Ennyi? – kérdezte
Archer és még elcsíptem, ahogy próbálta elrejteni a mosolyát.
‒ Ennyi – feleltem
határozottan, miközben már előtte masíroztam az ajtó felé.
‒ Úgy látom, nem fogunk
egyhamar edzeni – jegyezte meg derűsen, mire hirtelen megpördültem, az egyik
könyv le is csúszott a kupacom tetejéről, hangosan csattanva ért földet.
‒ Edzés? Mire
gondoltál? ‒ kérdeztem teljesen felvillanyozódva.
‒ Tevékeny embernek
tűnsz, gondoltam szívesen átmozgatnád magad – válaszolta, miközben felvette a
pórul járt könyvet a földről. ‒ Kathy Reichs? – pillantott rám fürkészően.
‒ Ühüm – dünnyögtem oda
sem figyelve. ‒ Leteszem ezeket a szobámban, és már mehetünk is – iparkodtam a
lakosztályom felé.
‒ Nem-nem ‒ nevette el
magát Archer mögöttem. ‒ Még húzod a lábad, és ahogy elnézem, épp egy hétre való
olvasnivalót cipelsz magaddal, nem fogunk egyhamar kimozdulni a kanapéról.
‒ De fogunk, nem úszod
meg – feleltem enyhén csúfondárosan.
‒ Aha, persze –
motyogta az orra alatt, mire összehúzott szemmel meredtem rá. Amikor észrevette
bosszús arckifejezésemet, szélesen elvigyorodott.
Visszakísért a
szobámba, majd magamra hagyott. Azt mondta, később még visszajön, de el kell
intéznie valamit.
Amikor levettem a
nadrágot, hogy a sebhelyeim szépen levegőzhessenek, kiesett valami a zsebéből.
A vastag szőnyeg elnyelte a koppanást és megakadályozta, hogy az apró tárgy
elguruljon. A dobókockám! Gyorsan
felvettem és csókot leheltem mind a hat élére. Babonás vagyok, na! A vámpírrá válásomat követően csináltattam.
Sok-sok évig ez a kis cukiság döntötte el, hogy kit hogyan fogok eltenni láb
alól. Hela kockájának neveztem el, utalva a skandináv mitológia halál
istennőjére, akinek nagy rajongója voltam egy időben. A kockán hat halálnem
szerepelt: tőr, fojtózsinór, bomba, lőszer, méregkapszula és az imádott
vámpírfogas szmájli, ami a Jokert hivatott jelenteni. Ha Hela ezt az oldalt
forgatta ki, bármit választhattam. Nagyon régóta nem használtam már a kockát,
de szinte mindig magamnál tartottam. Nem emlékeztem mikor viseltem ezt a
nadrágot utoljára, de már hetek óta a szekrényben heverhetett. Az ingem zsebébe
rejtettem a kincsemet, nem akartam megválni tőle, ha már ilyen váratlanul a
kezembe került.
Kinyitottam az ablakot,
hogy a hűvös éjszakai levegő beáramolhasson a szobámba. Pirkadatig már csak
néhány óra volt hátra. Archerrel repül az
idő. Gyorsan lekezeltem a sebeket, némelyik egész szépen nézett ki. Nyílt
heg már egy sem maradt, mindet befedte friss, új bőr. Ahogy bekuckóztam a
sarokkanapéra és magam alá húztam az egyik lábamat, fájdalmasan felszisszentem.
Egy kicsit túlerőltettem a lábamat, a csont tiltakozott az igénybevétel ellen.
Észre sem vettem eddig, hogy fáj. Gyorsan megtöltöttem egy poharat vérrel és a
már megkezdett könyvem olvasásába merültem. Mire felkelt a nap, végeztem vele
és egy újabb tasak vért bontottam. A tündéres fantasyt választottam következő
olvasmánynak. Olyannyira belemerültem, hogy mikor Archer kopogtatott, majdnem
kiugrottam a bugyimból ijedtemben.
‒ Gyere! – szóltam neki
hangosan. ‒ Mi történt? – kérdeztem, furcsálló arckifejezését látva.
‒ Harmadszorra
kopogtattam – felelte és gyanúsan méregetett. ‒ Azt hittem, valami bajod esett,
csak a neveltetésemnek köszönhetően nem törtem rád az ajtót.
‒ Bocsánat, azt hiszem,
nagyon belemerültem a regénybe – dadogtam zavartan és a kezemben tartott
könyvre meredtem. Meg van bűvölve talán?
‒ Nagyon jó lehet –
jegyezte meg Archer fanyarul.
‒ Másra számítottam, de
tulajdonképpen nagyon élvezetes. Neked ki a kedvenc szerződ?
‒ Nem rajongok az
olvasásért. De ha választanom kell, akkor a horrort és a sci-fit részesítem
előnyben. A történelmet átéltem, nem akarom a hazugságokat olvasni – tette
hozzá alig hallhatóan, és közben az asztalon heverő könyvem felé nyúlt.
‒ Még egy Kathy Reichs,
látom a rajongója vagy.
‒ Szerintem zseniális
thrillereket ír. Szakmáját tekintve törvényszéki antropológus, és ebből
kifolyólag hitelesen, szakszerűen írja le a dolgokat.
‒ Máris van egy közös
témátok Dariusszal. Nagyon szeret olvasni, majdhogynem bármit képes magába
fogadni. Megnézhetném a sebeidet? – váltott témát hirtelen.
‒ Persze – feleltem és
készségesen felálltam.
Miután levettem a felsőmet,
tüzetesen megnézte az összes heget, majd a végén a csuklómnál fogva megemelte a
bal kezemet is és az ujjaimat is megszemlélte.
‒ Mi a diagnózis,
doktor úr? – kérdeztem zavartan viccelődve.
‒ Mint ahogy az elején
megjósoltam, sok hegesedve gyógyul – válaszolta komoran.
‒ Nem baj, kell az
emlékeztető – feleltem kimérten.
‒ Úgy fogsz kinézni,
mint egy rossz gyerek, aki elvakarta a bárányhimlőjét.
‒ Nem érdekel.
‒ Nem értem a
makacsságod. Gyönyörű tested van, sok munkád van benne. Nem bírom felfogni, miért
hagyod, hogy így elcsúfítsák.
‒ Nem tudom, meddig
fogok élni, de több száz év múlva is emlékezni akarok arra, miért kell okosan,
ésszel élnem. Nem követhetek el még egyszer ilyen hibát, már másodszorra
kínoztak meg. Kell az emlékeztető, hogy nem én vagyok a csúcsragadozó. A testem
ezeknek az emlékeknek az őrzője, büszkén viselem a hegeimet.
‒ Ebben nem is
kételkedem.
‒ Szerinted még mennyi
időre lesz szükség, hogy teljesen rendbe jöjjek, és el tudjunk kezdeni edzeni?
‒ Ha ilyen szorgalmasan
iszod a vért, holnap éjszaka sort keríthetünk rá.
‒ Ma még nem? –
kérdeztem csalódottan.
‒ Határozottan nem.
A kijelentésére
morcosan magamba fordultam. Visszavettem az ingemet, és szó nélkül
visszakuporodtam a fotelba, hogy tovább olvassam a könyvet.
‒ Neked akarok jót –
szólalt meg Archer halkan.
‒ Tudom – feleltem
nagyot sóhajtva. – Ettől még nem leszek boldogabb.
‒ Most elmegyek, fel
kell frissítenem a vérkészletünket, csak este jövök vissza. Elleszel addig?
Jelentőségteljesen a
könyvekre mutattam.
‒ Hülye kérdés volt –
legyintett a férfi, majd köszönés nélkül távozott.
Pár perccel később
hallottam, ahogy elhajt egy autóval, a hangjából ítélve egy dzsip lehetett.
Néhány órával később
felkeltem és miután bekentem magam a hámosítóval, amit Archer hozott korábban,
elvégeztem pár jógagyakorlatot. Ezután a bárpulthoz mentem és kivettem egy
tasak vért. Már csak két zacskónyi maradt. Mennyit
ehettem az elmúlt napokban? Csupán a gyógyulás érdekében ittam ennyit, nem
voltam hozzászokva ehhez a pazarláshoz.
Épp visszakuckóztam a
kanapéra, amikor halk neszezésre lettem figyelmes. Csendben az ajtóhoz
lopakodtam, és finoman kihúztam az egyik tűfegyvert a tükör mögül. Óvatosan
résnyire nyitottam az ajtót, és egy hihetetlenül zöld szempárral néztem
farkasszemet.
Hangosan kifújtam a
levegőt, a fegyvert gyorsan a hátam mögé rejtettem.
‒ Te meg mi a fenét
csinálsz? – mordultam Archerre.
‒ Kíváncsi voltam, mennyire
merültél el az olvasásban – vigyorgott rám szélesen. Hülye pöcs. Mázli, hogy ilyen cuki.
‒ Ha egyedül vagyok egy
idegen helyen, akkor elég éber tudok lenni – zsémbeskedtem tovább rosszkedvűen.
– Nem hallottam a kocsit.
‒ Kint hagytam a bekötőúton.
Le akartam tesztelni, észreveszed-e, hogy valaki a házban mozog.
‒ Mióta vagy itthon? –
kérdeztem feszülten.
‒ Egy perce léptem a
házba, akkor nyitottad ki az ajtót, amikor megálltam előtte.
Gyanakodva méregettem.
‒ Esküszöm! – tette a
kezét a szívére nevetve.
‒ Többször ne csinálj
ilyet! – feleltem, és megmutattam a kezemben tartott fegyvert. Meglepettség
suhant át az arcán. ‒ Lily csomagolta be nekem.
‒ Igazán ravasz. Nem
vettem észre. Több is van?
‒ Igen – mondtam néhány
pillanatnyi mérlegelést követően. Nem akartam hazudni neki.
Nyugtázta a
kijelentésemet és sarkon fordult.
‒ Az autóért megyek –
vetette oda foghegyről, majd elsuhant. Talán
megharagudott?
Mikor visszatért, továbbra
is éreztem a feszültségét, még a levegő is nehezebbé vált tőle. Milyen fura. Hozott néhány tasak vért és
feltöltötte a hűtőmet. Várakozásteljesen néztem rá.
‒ Mi van? – mordult rám
barátságtalanul.
‒ Az a bajod, hogy Lily
fegyvert küldött nekem, vagy az, hogy nem szóltam róla?
Egy pillanatig dühösen
meredt rám. Álltam a tekintetét, pedig legszívesebben begubóztam volna egy
sarokba, csak ne nézzen rám így.
‒ Nem rád vagyok dühös,
hanem magamra. Ott motoszkált bennem egy kósza gondolat, miszerint a táskák
kicsit nehezebbek annál, hogy csak ruha legyen bennük, de nem foglalkoztam
vele. A barátnőd olyan ártatlanul adta oda őket, hogy eszembe sem jutott
gyanakodni. Még meg is kérdezte az a rafinált kis dög, hogy kinyissa-e őket –
fortyogott tovább.
Megpróbáltam elfojtani
a mosolyom, nagyon büszke voltam Lilyre. Ám amikor Archerre pillantottam,
rájöttem, meddő próbálkozás, mert az elégedettségemet látva felhorkantott, és
sértődötten a fotelba rogyott.
‒ Esetleg szeretnéd ma
levezetni a feszültséget? – kérdeztem abban reménykedve, hogy igent mond.
‒ Majd holnap.
Csalódottan vettem
tudomásul a válaszát.
‒ Ne siettesd, az
elkerülhetetlent! – kacsintott rám pajkosan. – Hagyom, hogy erőt gyűjts, mert
holnap nagyon el foglak páholni – ígérte vadul csillogó szemekkel. ‒ Most, ha
nem haragszol, szeretnék olvasni – nézett rám jelentőségteljesen, és fogta az
egyik Kathy Reichs regényt és nekilátott.
Egy ideig még
nézegettem. Látszott rajta, mikor merült bele teljesen az olvasásba és zárta ki
a külvilágot. Eddig nem is vettem észre milyen jóképű. Nem tudtam eldönteni, milyen
idős lehet, de a vikingek vadságát láttam benne visszaköszönni. Persze ez csak egy
kósza gondolat volt, nem feltételeztem, hogy Archernek bármi köze lenne
hozzájuk. Akkor legalább ezer évesnek kellene lennie, ez pedig egyszerűen
nevetséges teória. Egy ilyen öreg vámpírnak már régen a föld alatt a helye.
Ahhoz képest, hogy nem
szeretett olvasni, elég gyorsan falta az oldalakat. Lassan elszakítottam
tekintetemet a vámpírról, és én is a könyvembe merültem.
Arra eszméltem, hogy
Archer becsukja a könyvet és nagyot nyújtózva feláll.
‒ Kiolvastad?
‒ Igen. Tényleg nagyon
jó volt – ismerte el és rám mosolygott.
‒ Több regényt is írt,
ez egy sorozat[5] negyedik kötete – világosítottam fel lelkesen.
‒ Igazán? Így már
világos. Időnként olyan érzésem volt, mintha kihagytam volna néhány oldalt.
‒ Bocsánat,
elfelejtettem, hogy ez már a sokadik kötet. De a történetek nem kapcsolódnak
szervesen egymáshoz, csupán néhány szereplő kapcsolata lesz érthetőbb. De az
elején még ennek sincs sok jelentősége.
‒ Felcsigáztál, megnézem
a könyvtárunkban, hogy megvan-e a többi része. Most el kell intéznem egy telefont,
magadra hagylak. Szerintem most már nyugodtan vehetnél egy fürdőt.
‒ Talán büdös vagyok? –
kérdeztem megjátszott sértettséggel.
‒ Hát… ‒ fintorgott. ‒
Nem tagadom, nem vagy rózsaillatú – szagolt a levegőbe színpadiasan. Hozzávágtam
a könyvemet, amit ő fél kézzel elkapott. Basszus!
‒ Jól van, lezuhanyozom
– forgattam a szemem, és feltápászkodtam a kanapéról.
‒ Csak ne áztasd magad
sokáig.
‒ Igenis, apu!
Megjegyezném, hogy nem tíz éves vagyok.
‒ Nem? – nézett rám
döbbent arcot vágva.
Újfent nyelvet öltöttem
rá, majd királynői testtartással kivonultam a fürdőszobába. Seggfej! Kezdem megkedvelni.
[1] Kitalált szereplő a
Rémálom az Elm utcában című horrorfilmsorozatból. Ikonikussá vált csúf, égett
arcáról ismeretes.
[2] Egy karakter a Marvel-univerzumban,
öngyógyuló képessége és állandó szájmenése teszi legendássá.
[3] Sarah J. Maas Üvegtrón
sorozata, 8 kötetből áll.
[4] Vavyan Fable
[5] Temperance Brennan
sorozat, eddig 19 kötete jelent meg.
----------------------------------