EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (14.)

13. FEJEZET

  

Az egyik belvárosi lakásomba mentem, amit mostanában ritkán használtam. A város bulinegyedében található, ahová a lányok kuckózták be magukat időnként, amikor szórakozni mentek. Amióta Eve eltűnt, Lily nem járt itt, és én is csak havonta egyszer jöttem, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Most azt akartam megnézni, vajon Ronnie számára megfelelő lehet-e, hogy itt éljen. Nem bíztam Lily empátiájában, a dolgok jelenlegi állása szerint minden rossz, amit teszek. De ha rendben lenne a kapcsolatunk, akkor sem kényszeríthetném rá, hogy együtt éljen egy emberrel, akit egyikünk sem ismer. Kell egy B terv.

Amikor beléptem, feltűnt, hogy egy fehér boríték hever a dohányzóasztalon. Tudtommal én jártam itt utoljára három hete. Nesztelenül végigjártam a lakást, mielőtt a levélhez nyúltam volna. Mindent rendben találtam, a bejárati ajtó zárját sem babrálta meg senki. Nagyon profi betörő lehetett, aki a levelet itt hagyta.

Egy kettes szám szerepelt a borítékon. Óvatosan kinyitottam. Nem robbant. Halleluja! Kihajtogattam a cetlit és egy pár soros üzenet állt benne, nagyon szép kézírással. Olyan személy vetette papírra, aki a régmúlt időkben tanult meg írni.

Arra a döntésre jutottunk, hogy jobb lesz, ha egy időre elhagyjuk a várost. Nem tudom, mikor térünk vissza. Simone a véredet szomjazza, de Calliope nyugalomra intette. Egyelőre nem fenyeget veszély.

Ennyi. Se egy szia, se egy pá. Aljas tetű!

A zsebembe gyűrtem a levelet és azon puffogtam, mégis hogy a francba találta meg ezt a lakást is, hiszen nem is volt a nevemen. És miért nem személyesen adta át az üzenetet? Vagy akár fel is hívhatott volna. És mi a fenét jelent az a kettes szám a borítékon? Talán én vagyok a második számú királynőjelölt és mindenkinek firkantott valamit búcsúképpen?

Annyira feldühített, hogy teljesen megfeledkeztem a jövetelem céljáról, csak fogtam magam és elviharzottam. Egy ideig céltalanul motorozgattam a városban, végül azt vettem észre, hogy Jack lakása környékén keringek. Nem sokáig gondolkodtam, néhány perc múlva leparkoltam a háza előtt. Lassan a kapuhoz sétáltam, de mielőtt csengethettem volna, hangos szóváltás ütötte meg a fülem. Egy nő kiabált, Jack pedig halkan próbálta csitítani. Csak a vámpírhallásomnak köszönhettem, hogy egyáltalán hallottam őt.

‒ Nem akarom, hogy mindenféle nőcskék legyenek Meredith közelében, amikor nálad van!

‒ Veronica nem egy nőcske. Egy barátom megkért, hogy néhány napig vigyázzak rá, mert bajban van.

‒ Nem érdekel! – csattant fel a nő. – Nem akarok a lányomnak magyarázkodni, hogy az apja miért él együtt egy másik nővel, és miért nem velünk teszi ezt!

‒ Jess – szólalt meg Jack fojtott hangon. – Te akartál elválni, nem én!

‒ Most nem erről van szó!

‒ Akkor mégis miről? – jegesedett meg Jack hangja. Ajjaj, ebből még baj lesz!

A nő is érezte, hogy túlfeszítette a húrt, mert halkabbra vette magát.

‒ Engem nem érdekel, ha már mással vagy. De ne a gyerek előtt csináld!

‒ Nem is csináltam semmit! – csattant fel most már Jack is dühösen. – Ronnie néhány napig itt alszik, aztán elmegy. Tizenkilenc éves, az istenért! Nem vagyok pedofil, ennyire már ismerhetnél.

‒ Azt hittem, ismerlek. De kiderült, hogy mégsem!

‒ Ezt most hogyan érted?

‒ A szomszédok mesélték, hogy már többször is láttak nálad egy huszonéves nőt. Nekik úgy tűnt, régóta ismeritek egymást.

‒ Nem ismerhetek nőket? – kérdezte Jack maró gúnnyal a hangjában.

‒ De, nyilván ismerhetsz. De sohasem hoztál az otthonunkba egyet sem, és nem is beszéltél arról, hogy nő nemű barátaid lennének. Most meg kettő is legyeskedik körülötted. Mi ez? Valami kapuzárási pánik?

‒ Na, jó, Jess, most jobb lesz, ha elmész.

‒ Nem akarok nőket látni Meredith közelében.

‒ Akkor ne gyere ide – felelte Jack hűvösen és kinyitotta a bejárati ajtót.

Halkan visszaosontam a motoromhoz, és a sisakot babráltam a kezemben, mintha éppen akkor vettem volna le.

‒ Ezzel még nincs vége! – köpte Jack felé az exneje, majd kiviharzott a házból és rám sem nézve elsietett mellettem, majd beült az autójába és elhajtott.

Jack feszülten állt a kertkapuban és engem nézett.

‒ Tetszett a műsor? – kérdezte ridegen.

‒ Nem annyira. Picit uncsi volt – feleltem közömbösen és elsétáltam mellette, a ház felé vettem az irányt. ‒ Gondolom, Ronnie nincs itthon.

‒ Nincs, valami meghallgatásra ment.

‒ Meghallgatás?

‒ Színésznő szeretne lenni, most egy reklámszerepet pályázik meg.

‒ Értem.

Ráérősen a nappaliba sétáltam és leültem a kanapéra.

‒ Igazán szimpatikus az asszony ‒ vigyorogtam Jackre gonoszul, mire bemutatott egyet. ‒ Mindig ilyen hárpia?

‒ Néha. De ma különösen bal lábbal kelt ‒ morogta Jack rosszkedvűen.

‒ Nem fizettél gyerektartást?

‒ Hagyjál már a hülyeségeiddel!

‒ Bocsánatot kérek, talán jobb lesz, ha most elmegyek ‒ feleltem sértetten és felálltam.

‒ Ülj vissza! ‒ parancsolt rám Jack, én pedig engedelmeskedtem. Hűha, igazi alfa! ‒ Szerintem nem érzi jól magát egyedül és rajtam veri le.

‒ Milyen kedves ‒ morogtam az orrom alatt.

‒ Szerintem te csak hallgass ‒ nézett rám Jack áthatóan, mire lesütöttem a szemem.

‒ Oké ‒ dünnyögtem. ‒ Meredith oviban van?

‒ Nyári szünet van. A szüleimmel néhány napra elmegy a tengerhez. Két nap múlva indulnak, de most is náluk van, hogy megszokja az anyja hiányát.

‒ Értem. Te miért nem tartasz velük?

‒ Mert vérdíj van a fejemen.

‒ És? Nem fogok utánad menni, hogy megöljelek ‒ feleltem vidoran.

‒ Mást is megbízhattak.

‒ Ez nem valószínű. A bérgyilkosok általában nem hagynak maguk után nyomot, így, ha többnek ajánlják ki a melót, lehetetlenség bizonyítani, hogy ki végezte el végül. A megbízó pedig csak egynek fizet.

‒ Nem hoznak benneteket versenyhelyzetbe?

‒ Az igazán profikat nem. Mi már bizonyítottunk.

‒ Akkor is ezt csinálnád, ha még ember lennél?

Egy pillanatra megakasztott a hirtelen témaváltás, végül rövid töprengés után így szóltam:

‒ Nem tudom.

‒ Sohasem akartad jóra használni a tudásodat?

‒ Jó érzéssel tölt el, hogy többnyire olyan embereket teszek el láb alól, akik amúgy jó nagy szar alakok.

‒ Én is az volnék? ‒ kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

‒ Még élsz, nem? ‒ paskoltam meg a kezét, majd felálltam, hogy elmenjek.

‒ Hová sietsz? ‒ nyúlt a kezem után Jack, de elegánsan arrébb léptem, mintha nem venném észre a felém nyújtott kezét.

‒ Tulajdonképpen nem tudom, miért jöttem ide ‒ dugtam zsebre a kezem, és hozzáértem a gyűrött levélhez, amitől egy pillanatra le is merevedtem.

Majdnem megfeledkeztem róla.

‒ Nem várod meg Ronniet?

‒ Inkább nem. Előbb Lilyvel kell beszélnem. Üzenem a leányzónak, hogy már csak pár nap és megoldok mindent.

‒ Mindent? ‒ nézett a szemembe Jack áthatóan, mire zavartan elfordultam.

‒ Ja ‒ feleltem gyorsan és az ajtóhoz lépkedtem.

‒ Úgy érzem, kerülsz engem.

‒ Most is itt vagyok.

‒ Aha, két perc erejéig.

‒ Sajnálom.

‒ Ha nem tudnám mi vagy, azt hinném félsz tőlem.

‒ Talán így is van ‒ motyogtam, majd gyorsan kiléptem az ajtón és sietősen a motorhoz mentem.

Jack nem jött utánam.

Miután hazaértem, lementem a fegyverszobába és kivettem némi pénzt a széfből. El kell vinnem a csomagmegőrzőbe, hogy motiváljam a közvetítőlányt, ahogy abban megállapodtunk. Az információ, amivel eddig szolgált, nem ért annyit, amennyit fizetek érte, de állnom kell a szavam, különben rossz híremet kelthetik. Magamhoz vettem egy pisztolyt, és a tűket is az alkaromra erősítettem. Darius ugyan azt írta, hogy elhagyják a várost, de nem ez lenne az első eset, hogy hazudik nekem. A pólómra húztam egy szellős kosztümkabátot, de az csak a tőröket rejtette el, a pisztolytokot nem.

Néha elgondolkodtam, hogy talán kitanulhatnám a nyomozó szakmát, és akkor legálisan viselhetnék fegyvert. Ám ezt az ötletet továbbra is az agyam egy eldugott fiókjában hagytam. Majd akkor foglalkozom vele, ha végleg kiégtem bérgyilkosként.

Autóval mentem, a forgalom elenyésző ebben az időszakban, nem kellett dugótól tartanom. Éppen végeztem a pénz elhelyezésével, amikor megszólalt a telefonom. Jack keresett.

‒ Steve most hívott. Állítólag megfigyelés alatt tartják a házamat, ahol Jess él Meredith-szel.

‒ Miért?

‒ Nem tudom.

‒ Ennek nem sok értelme van.

‒ A megbízás csak rólam szólt?

‒ Fél óra múlva nálad vagyok.

Ezzel letettem. Nem szerettem telefonon ilyesmiről beszélni. Útközben vettem három telefont hozzá tartozó feltöltőkártyával.

Jack már a kapuban várt. Még le sem parkoltam, ő már be is szállt mellém.

‒ Indulj!

Kérdés nélkül szót fogadtam.

‒ Történt valami? ‒ kérdeztem végül néhány percnyi autókázás után.

‒ Nem, de a zsigereimben érzem, hogy készül valami. Nem feleltél a kérdésemre.

Zavartan néztem rá.

‒ A megbízás csak rólam szólt?

‒ Persze – feleltem és ismét az útra fordítottam a figyelmem. – Családirtást nem vállalok, az a maffia módszere. Téged is figyelnek?

‒ Erre voltam kíváncsi, de nem követ senki, úgyhogy valószínűleg nem. Miért kérdezed?

‒ Mert megfordult a fejemben, hogy a meló csak átverés, és engem akarnak kiugrasztani a bokorból.

‒ Ki akarna lebuktatni?

‒ Lennének ötleteim ‒ morogtam feszülten.

‒ Szerintem ez nem rólad szól. Valami van a háttérben, amiről nem tudunk.

‒ De mi az isten?

‒ Fogalmam sincs. Itt fordulj balra.

‒ Hová megyünk?

‒ Anyámékhoz. De előtte veszünk néhány telefont.

‒ Már megtörtént ‒ nyúltam a kesztyűtartóba, és az ölébe ejtettem a három készüléket rejtő zacskót. ‒ Egy neked, egy Jessnek és egy édesanyádnak.

Jack elismerően nézett rám, de csendben maradt. Legközelebb akkor szólt hozzám, amikor irányt kellett változtatnom. Útközben összerakta a mobilokat, és mindegyik telefonkönyvébe bejegyzett néhány számot.

‒ A tiédet is beleírtam.

‒ Miért? ‒ rökönyödtem meg.

‒ Mert te vagy az egyetlen, akinek megvan a tudása ahhoz, hogy megvédje a családomat, ha velem történne valami. A srácokat nem kérhetem meg erre, nem akarom tönkre tenni az életüket.

‒ Értem. De az enyémet nyugodt szívvel dúlod szét ‒ szűrtem a fogaim között.

‒ Ha jól tudom, halhatatlan vagy ‒ felelte Jack pikírten.

‒ Vagy úgy. Akkor nyugodtan baszd szét, mit számít! – csattantam fel.

Jack bölcsen hallgatott. A kocsiban szinte tapinthatóvá vált a feszültség. Ez valamikor robbanni fog…

Megérkeztünk a szülei otthonához. Takaros ház, takaros környék. Nyugdíjasoknak és nagycsaládosoknak való környezet. Itt nem sokáig maradna titokban, hogy mi vagyok, és mivel keresem a kenyerem. Mielőtt kiszálltam az autóból, levettem a pisztolytokot és a fegyverrel együtt a kesztyűtartóba tettem. Jack érdeklődve nézett, de nem szólt semmit.

A ház felé sétáltunk, és mire a bejárati ajtóhoz értünk, egy hatvanas nő ajtót nyitott és Jackre mosolygott.

‒ Kisfiam! ‒ lépett közelebb a Kékszeműhöz és szorosan átölelte.

Zavartan elfordultam. Édesanyámat juttatta eszembe, aki több mint húsz éve nem ölelhetett meg így. Volt néhány rossz döntésem.

‒ Lucy Brighton ‒ lépett hozzám kezet nyújtva.

‒ Üdvözlöm, Kate Moon ‒ ráztam vele kezet és kedvesen rámosolyogtam.

Nem viszonozta, csupán érdeklődve a szemembe nézett. A vesémig hatolt a pillantása. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy miért érzem ezt.

‒ Gyertek be, Meredith éppen most veri el apádat kártyában ‒ fordult ismét a fia felé, és elengedte a kezem.

‒ Már megint? ‒ nevette el magát Jack hangosan és bement a házba.

Tisztes távolságból követtem őket. Rájöttem, hogy hibát követtem el azzal, hogy kiszálltam az autóból. Kint kellett volna várnom. Semmi keresnivalóm itt, nem tartoztam ide, semmi közöm ehhez a családhoz. És azt akartam, hogy ez így is maradjon.

‒ Uno! ‒ rikkantotta egy gyerekhang, mire egy férfi dörmögni kezdett.

‒ Nem tudom, hogyan csinálod, de az biztos, hogy csalsz!

‒ Nem csalok! ‒ méltatlankodott a kislány. ‒ Csak ügyesebb vagyok, mint te!

‒ Na, persze! ‒ vágott közbe Jack. ‒ Még véletlenül sincs hozzá köze a szerencsének, ugye?

‒ Apa! ‒ kiáltott fel a leányzó boldogan, majd valami nagyot csattant a földön, a hangból ítélve valószínűleg feldőlt egy szék.

Jack leguggolt és egy aprócska, világosbarna hajú lányka futott ölelő karjaiba. Igencsak megható jelenet volt, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.

‒ Szia, Pillangó!

‒ Draco is veled van?

‒ Nem, kicsikém, ő most nem jött velem.

Ki az a Draco?

‒ És ő kicsoda? ‒ nézett felém Meredith lopva.

‒ Egy barátom.

‒ Mint Ronnie?

‒ Igen, mint Ronnie.

‒ Ő hol van?

‒ Otthon.

‒ És őt hogy hívják? ‒ mutatott rám Meredith, de közben az apját nézte.

‒ A neve Kate. Menj oda hozzá, és mutatkozz be neki szépen!

‒ Nem akarok ‒ suttogta a kislány az apja fülébe.

‒ Miért nem? ‒ nézett a szemébe Jack komolyan.

‒ Nagyon hideg.

Teljesen lemerevedtem, mintha pofon ütöttek volna.

‒ Talán jobb lesz, ha kint megvárlak ‒ szólaltam meg végül és próbáltam barátságos arcot vágni.

‒ Maradj csak ‒ felelte Lucy és közben megfogta Meredith kezét. ‒ Gyere, Pillangó, Kate nem fog bántani.

Jack megütközve meredt az anyjára, arcom pedig szobormerev maszkká vált. Mi a fene ez a nő?

Lassan elém sétáltak, én pedig leguggoltam, hogy nagyjából egy szintben legyek a kislánnyal. Közben arra összpontosítottam, hogy minden melegséget a kezembe koncentráljak. Ha Darius képes rá, akkor én is. Kinyújtottam a kezem, és Meredith óvatosan megfogta. Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd a nagyanyjára.

‒ Meleg a keze!

Lucy felvont szemöldökkel nézett rám, majd lassan a gyerekre mosolygott.

‒ Látod, mondtam, hogy nincs mitől tartanod.

‒ Kate vagyok. Már sokat hallottam rólad ‒ szorítottam meg finoman a kislány kezét, aki erre rám mosolygott és ettől melegség költözött a szívembe.

‒ Meredith Brighton vagyok, és már hatéves. Szeptembertől iskolás leszek és megtanulok írni, mert olvasni már tudok.

‒ Komolyan? ‒ kérdeztem meglepett arcot vágva, mire Meredith büszkén bólogatni kezdett.

‒ Igen, apa és anya megtanított.

‒ És van kedvenc meséd?

‒ Igen, a Süsü, a sárkány.

‒ Ez egy nagyon régi mese – néztem rá megrökönyödve.

‒ Tudom. De apa sokszor mesélte és kicsit hasonlít Dracora. Jössz játszani?

‒ Nem is tudom ‒ kezdtem zavartan, mire Jack közbeszólt.

‒ Persze, hogy megy. Tanítsd meg unózni, mi addig beszélgetünk kicsit nagyapával és nagyival.

‒ Oké ‒ felelte Meredith, majd megfogta a kezem és az asztal felé húzott.

Ekkor láttam meg Jack apját, aki immár az asztal mellett állt. Biccentettünk egymásnak, a bemutatkozás még váratott magára. Lopva körbenéztem. Meredith az ebédlőasztalhoz vezetett és leült az egyik székre, én pedig követtem a példáját. A többiek átmentek a konyhába és fojtott hangon beszélgetni kezdtek. Nem figyeltem, mert Meredith azonnal a játékszabályokat kezdte ecsetelni és közben megkeverte a paklit. Alig fért a kezébe, de ennek ellenére ügyesen csinálta. Sohasem volt kapcsolatom gyerekkel, kivéve Evangeline-t, Pete kislányát, de ő már kilenc volt, mikor megismertem, és az anyja korai halálának köszönhetően koravén gyermekké vált.

‒ Amikor már csak egy kártya marad a kezedben, akkor kiabálnod kell, hogy UNO, különben fel kell venned az egész paklit ‒ fejezte be Meredith az okításomat.

‒ De akkor még nem nyertem, csak ha letettem az utolsó lapot is, ugye?

‒ Igen. És ha nem gondolkodsz játék közben, akkor simán veszíthetsz akkor is, ha te előbb jutsz az unóig, mint én.

‒ Értem ‒ feleltem komoly arcot vágva, pedig legszívesebben elnevettem volna magam, annyira szigorúan nézett rám a kislány.

‒ Először én osztok, mert én kevertem meg a lapokat. A következő körben te fogsz.

‒ Igenis, hölgyem! ‒ szalutáltam katona módjára, mire Meredith homlokráncolva nézett rám.

‒ Te apával dolgozol?

‒ Nem, miért kérdezed?

‒ Pont úgy viselkedsz, mint ő, azt hittem, te is katona vagy.

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a telefonom.

‒ Bocsánat ‒ néztem a gyerekre szabadkozva, majd felvettem. ‒ Szia, Lily!

‒ Nem hívtál!

‒ Ne haragudj, kiment a fejemből. De ha már beszélünk, kérnék egy szívességet.

‒ Éspedig?

‒ El kellene menned a Kékszeműhöz, hogy elhozz néhány dolgot. A részletekkel nemsokára hívlak, a címét addig átküldöm SMS-ben.

‒ Minden rendben?

‒ Nem egészen.

‒ Mi a fene történt az életünkkel? ‒ fortyant fel Lily bosszúsan, de nem tudtam, mit felelhetnék.

‒ Mindjárt hívlak.

‒ Oké.

Miután elküldtem Jack címét Lilynek, fogtam a nekem leosztott kártyákat és Meredithre néztem.

‒ Kezdhetjük?

‒ Persze.

‒ Vigyázz, mert ha nem figyelsz, még a végén elpáhollak ‒ néztem a kislányra vigyorogva.

‒ Megpróbálhatod ‒ felelte vállat vonva, de láttam, ahogy a kártya mögé rejti a mosolyát.

A gyermek egyértelműen a nagyanyjára ütött.

Az első kört elveszítettem, de szándékosan játszottam a hülyét. A második körben Meredith rám szólt, hogy játszak rendesen, nem kell hagynom, hogy ő nyerjen. Világossá vált számomra, hogy egy nagyon okos kislány ül velem szemben, akit tisztelnem kell. Így is tettem. Ennek ellenére ismét veszítettem, mert elfelejtettem szólni, hogy UNO. Mikor erre rájöttem, a gyerek hangosan kinevetett, majd két körrel később ismét kikaptam. Épp a harmadik játékot kezdtük volna, mikor Jack belépett a szobába. Nagyon komor volt az arca, Meredith is azonnal levágta, hogy baj van.

‒ Megint el kell menned ‒ közölte halkan, és próbált közömbös arcot vágni, de én láttam, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne sírja el magát.

Jack közben a gyerekhez sétált és leguggolt mellé. A haját simogatva válaszolt.

‒ Nem, Pillangó, most neked kell a nagyiékkal elmenned. Kicsit korábban indultok a tengerhez.

‒ Te miért nem jössz?

‒ Mert valakinek anyával kell maradnia, amíg nem tud utánatok menni.

‒ Azt mondtad, a rossz emberek itthon nem bánthatnak ‒ felelte Meredith sírásra görbülő szájjal.

‒ Nem is. Apa nem engedi.

‒ Vigyázok apukádra ‒ szólaltam meg én is, mire a gyerek végigmért.

‒ Hiszek neked. Tudom, hogy erősebb vagy, mint apa.

Megütközve meredtünk rá, mielőtt azonban bármit reagálhattunk volna, Lucy jelent meg az ajtóban.

‒ Gyere, Pillangó, segíts csomagolni.

A kislány átölelte Jack nyakát, mire a férfi szeme könnybe lábadt.

Ha lenne szívem, most biztosan megszakadt volna.

‒ Szeretlek, apa!

‒ Én is szeretlek, Pillangó!

Mielőtt a gyerek a nagyanyjához ment, odalépett elém és komolyan a szemembe nézett.

‒ Ígérd meg, hogy segítesz apának!

‒ Megígérem.

‒ És vigyázol rá!

‒ Vigyázok!

Meredith biccentett egyet, majd Lucyhoz sétált, megfogta a kezét és magával húzta.

‒ Játékot is vigyünk – csicseregte a nagyanyjának, mintha mi sem történt volna.

‒ Mindenképp ‒ felelte a nő, majd még egyszer visszanézett a fiára, mielőtt követte volna az unokáját.

Az egész olybá tűnt, mintha búcsúznának, pedig nem csatába készültünk. Szó sem volt ilyesmiről. Látva ezt a családot, egyre nagyobbá vált a tét, mindenképp meg kellett óvnom Jacket. Most először éreztem azt, hogy helyes döntést hoztam, amikor életben hagytam.

‒ Menjünk!

Jack meg sem várt, már a kocsinál járt, mire utolértem.

‒ Mielőtt az exedhez megyünk, gondoskodnunk kell a lakásod kiürítéséről. Már szóltam Lilynek, hogy menjen oda.

‒ Miért gondolod, hogy szükség van erre?

‒ Nem tudom. Nevezzük megérzésnek.

Beszálltunk az autóba, kivettem a pisztolyt a kesztyűtartóból és magamra csatoltam, majd Jack kezébe nyomtam a telefonom.

‒ 5-0-2-0-k-e-l, minden kisbetű ‒ mondtam, miközben a forgalomba soroltam. ‒ Hívd fel Lilyt, és mondd, hogy Ronnie-t át kell cuccolni hozzánk. Azt is mondd el neki, hogy mit pakoljon be neked néhány napra, és hol találja mindezt. Utána pedig hívd fel Steve-et, hogy ürítse ki a lakásod. Megadom a régi házam címét, ott fogod meghúzni magad, amíg ennek az ügynek pontot nem teszünk a végére. Bútor nem kell, csak a személyes dolgaid. Mielőtt azonban nekilátsz intézkedni, mondd meg Jessica címét.

‒ Letelt a határidő? ‒ kérdezte Jack feszülten.

‒ Nem. De valami biztosan megváltozott az üggyel kapcsolatban.

‒ Miből gondolod?

‒ Sok dolog gyanús a megbízást illetően. Az egész bűzlik.

‒ Mire gondolsz?

‒ Egy hétig figyeltem a házad feleslegesen. Küldetésen voltál?

‒ Nem, akkor még otthon laktam, a válás napján költöztem át.

‒ Ezek szerint rossz címet kaptam.

‒ Nem feltétlenül. Jess házában éltünk, de a bejelentett lakcímem a saját lakásom maradt.

‒ Tehát aki megbízott, nem sokat tud rólad, semmi személyeset. A hivatalos adatbázisból hívott le adatokat.

‒ A szervnél tudják, hol lakom ‒ nézett rám Jack.

‒ Jess lakása van az adatlapodra feljegyezve?

‒ Nem, de a srácok tudják, és a diszpécserek is mindig tudták, hogy hová küldjék értem a kocsit.

‒ Ismersz más vámpírokat rajtam kívül?

‒ Nem tudok róla.

‒ Az utóbbi néhány hónapban szert tettél új ismerősökre?

‒ Nem hinném. Miért kérdezgetsz ilyeneket?

‒ A vámpírok királynője állítólag megbízott egy munkával. Azt hittem, hogy az uralkodó a célszemély, de azt a munkát valószínűleg mástól kaptam. Te jutottál eszembe, mint lehetséges másik célpont, de amikor azt mondtam neki, hogy aki húsz évvel ezelőtt megmentett, már meghalt, csalódott arcot vágott, tehát nem tudta ki volt a megmentőm. Vagy baromira jó színész.

Jack egy pillanatig úgy nézett rám, mintha ufó lennék.

‒ Mi van? – kérdezte végül és láttam rajta, hogy semmit nem ért abból, amit összezagyváltam neki.

‒ Mindegy. Add meg Jess címét, mert percek óta csak keringünk az utcán, mint gólyafos a levegőben, aztán hívd Lilyt!

Vezetés közben azt figyeltem, követ-e minket valaki. Úgy tűnt, nem jön utánunk senki.

‒ Lily veled akar beszélni – nyújtotta felém Jack a telefont megzavarva elmélkedésemet.

‒ Fontos? – néztem rá nyúzottan.

‒ Szerintem jobb, ha beszélsz vele.

‒ Nem vagyok süket, hallom, amit beszéltek – kiáltotta Lily a telefonba feszülten.

Nagyot sóhajtva átvettem a mobilt.

‒ Mi a probléma? – szóltam bele, mire Jack megcsóválta a fejét és élesen beszívta a levegőt.

Nem tudtam mire vélni ezt a reakciót.

‒ Hogy mi a probléma? – kérdezett vissza Lily hisztérikus hangon. – Várjunk csak, hol is kezdjem?

‒ Sehol – fojtottam belé a szót hidegen. – Kértél tőlem valamit. Megtettem, Marcus élheti a szaros kis életét. Most én kérek tőled valamit, és te szó nélkül megteszed. Világos voltam?

Rövid ideig csend volt a vonalban.

‒ Menj a picsába! – fortyant fel végül Lily, majd letette.

‒ Ezt igennek veszem – dünnyögtem a süket telefonnak, majd ledobtam a sebváltó melletti tartóba.

Jack vigyorogva méregetett, de nem szólt semmit.

‒ Remélem, jól szórakoztál – morogtam. ‒ Hívd Steve-et!

‒ Igenis, asszonyom! – felelte továbbra is széles mosollyal az arcán, mire bemutattam neki egyet.

Miközben Steve-vel beszélt, én kicsit eltévedtem. Sosem jártam a város azon részén, ahol a megadott címet sejtettem. Miután Jack letette a telefont, érdeklődve felém fordult.

‒ Eltévedtél?

‒ Azt hiszem… – ismertem be kelletlenül, mire elmosolyodott.

‒ Segítek – felelte, majd mutogatni kezdett. – Itt jobbra, majd az első saroknál balra.

Követtem az utasításait. Tényleg jól eltévedtem, mert húsz perc is eltelt, mire a házhoz értünk. Azonnal kiszúrtam az előkertben Jess holttestét. A legokosabb az lett volna, ha megállás nélkül továbbhajtok, de Jack ezt nem hagyta volna annyiban, és még nagyobb feltűnést keltettünk volna. Nem parkoltam le rendesen, csupán félreálltam.

A nő úgy feküdt a ház előtti virágágyásban, mint egy ott felejtett ruhakupac. Elkéstünk. A büdös életbe! Jack felé fordultam, de még nem vette észre Jessicát. Épp az ajtó kilincséért nyúlt, mikor megérintettem a karját. Amikor rám nézett, nemet intettem a fejemmel és arcomra részvétet erőltettem. Nem tudtam átérezni a férfi veszteségét, hiszen sosem voltam házas, és a kapcsolataim sem tartottak sokáig. Nem tartoztam igazán senkihez.

Mikor a Kékszemű észrevette a holttestet, először elsápadt, majd elsötétülő tekintettel nézett körbe. A tettesek után kutatott. Biztos voltam benne, hogy még itt vannak valahol, a test még friss, talán még meleg is. Még nem sodorta felénk a szél a halál jól ismert bűzét. Jack kinyitotta a kocsi ajtaját.

‒ Jack! – szóltam rá erélyesen, és a karjánál fogva visszarántottam. – Már nem tehetsz érte semmit.

‒ Nem hagyom így itt! – sziszegte dühösen, és fájdalom torzította el az arcát.

‒ Muszáj lesz – feleltem kíméletlenül. – Talán még itt vannak, figyelnek. Arra várnak, hogy megjelenj.

Jack néhány pillanatig vívódva meredt a feleségére.

‒ Nem kínozták meg – próbáltam megnyugtatni. – Gyors halála volt.

‒ Honnan a picsából tudod?! – förmedt rám dühösen.

‒ Érzem. A félelemnek jellegzetes illata van, a holttestek még sokáig megőrzik azt a szagot.

Jack kínlódva nézett Jessicára, magában viaskodott.

‒ Messziről lőtték le – folytattam nyugodt hangon. – De nekünk el kell mennünk innen. Azonnal!

Jack lehunyta a szemét és megtörten lehajtotta a fejét.

‒ Menjünk – szólalt meg suttogásnál alig hangosabban néhány pillanattal később.

Könny csillogott a szemében. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A gázra léptem és tovább hajtottam. Hamarosan igazolást nyert, hogy valóban figyelték a házat, mert néhány száz méter után egy kocsira figyeltem fel mögöttünk. Nagyon óvatosan és messziről követett, de nem most tanultam a szakmát, így kiszúrtam. Ketten ültek az autóban. Úgy döntöttem, nem szólok Jacknek, hagyom, hadd gyászoljon. Céltalanul kocsikáztam a városban, a másik jármű kitartóan követett. Egy idő után Jacknek is feltűnt, hogy nem érkezünk meg sehova, így gyanakodva a visszapillantóba nézett.

‒ Mióta követnek?

‒ Már egy ideje – morogtam kelletlenül.

‒ Mi a terved?

‒ Arra gondoltam, hogy valahol félreállok és elvegyülünk a tömegben.

‒ Nem fogok ártatlanokat veszélybe sodorni – felelte fojtott hangon és tudtam, hogy belül fortyog a dühtől.

‒ Ketten ülnek a kocsiban, valószínűleg a kormány emberei. Nem kelthetnek feltűnést. Nekünk viszont nincs más választásunk, le kell raknunk a kocsit – vágtam vissza kíméletlenül. – Előbb-utóbb ki fog fogyni a tankból a benzin. Jobb, ha még addig állunk meg, amíg döntéshelyzetben vagyunk.

‒ Meg kellett volna ölnöd – szólalt meg halkan néhány pillanattal később.

Nem nézett rám, a járókelőket figyelte. Nem tudtam, mit felelhetnék erre.

‒ Behajtok egy kis utcába és kiszállunk. Felkészültél?

‒ Igen.

‒ Most az én módszerem szerint játszunk – közöltem vele ellentmondást nem tűrve.

‒ Rendben – egyezett bele fásultan.

Miután leparkoltam egy félreeső utcában, megfordult a fejemben, hogy kicsit magamhoz ölelem Jacket, némi vigaszt nyújtva, de végül letettem róla. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben. Kiszálltam az autóból és a főutca felé indultam, Jack szorosan a nyomomban lépkedett. Mielőtt elvegyültünk volna a járókelők között, átgondoltam mit is hagytam a kocsiban. A rendszámon kívül semmi nem vezetett hozzám, de azt már valószínűleg úgyis felírták. Az autó egy olyan álnevemre volt bejegyezve, ami patyolattiszta és lenyomozhatatlan, egy olyan cég alkalmazottjaként fizetett társadalombiztosítást és adót, amelyik csak papíron létezett, a bejelentett lakcíme pedig nem is ebbe a városba szólt. Mire kiderítenek valami használhatót, értelmét veszti az egész nyomozás. Miközben ezt átgondoltam, Jack már a főutcán nézegette a kirakatokat. Ahogy mellé értem, észrevettem a minket követő autót. Lépésben haladt, a kocsinkat kereste. Az anyósülésen ülő kiszúrta Jacket, gyorsan kellett döntenem. Nem vártam meg, hogy szóljon a társának, a pisztolyomat előkapva golyót röpítettem a fejébe. Miután a fegyver elsült, az emberek sikítozva kezdtek rohangálni körülöttünk, fejüket lehúzva igyekeztek menedéket keresni. Azonnal lerántottam Jacket és utánoztuk az emberek mozgását. Nem ellenkezett. Nagyon furcsa volt áldozatot játszani, sosem csináltam még ilyet. Az életben hagyott kormánytag az autóban ülve magyarázott valakinek, valószínűleg egy fülesbe beszélt. Megítélésem szerint igencsak feszült lehetett, mert kidagadtak az erek a nyakán. Nyami.

‒ Gyere! – mordultam Jackre, és berántottam egy üzletbe.

Ahogy körbenéztem, nem hittem a szerencsémnek. Egy turkálóba sikerült beesnünk. Az arcunkat ugyan nem tudjuk megváltoztatni, de a ruházatunkat igen.

‒ Keress valami csöves göncöt! – vakkantottam Jack felé, én pedig a női osztályt céloztam meg.

Nagyon hamar stílust váltottam és még a fegyvereimet is sikerült elrejtenem. Deszkás kölyöknek álcáztam magam. Mikor a pénztárhoz léptem, majdnem beleütköztem egy rongyos öregbe. Csak a szemébe nézve jöttem rá, kivel is állok szemben.

‒ Nem tudom, hogyan csináltad, de rohadt jól sikerült! – súgtam oda vigyorogva.

A bozontos férfi hideg tekintettel meredt rám, majd biccentett egyet. Én a kasszához sétáltam és egy köteg pénzt szórtam a pultra.

‒ Ez elég lesz az enyémre és az övére is – vetettem oda az eladónak, és Jackre mutattam. A fejemre húztam a kapucnit, majd választ nem várva kimasíroztam az üzletből.

A ruháimat kidobtam az első kukába, Jack valószínűleg a turkálóban hagyta a sajátját. A tömeg hömpölyögve folytatta útját, mintha néhány perccel ezelőtt nem is történt volna itt semmi említésre méltó. Egymástól tisztes távolságra vegyültünk el. Én laza testtartást vettem fel, mint a deszkás kölykök általában, Jack pedig görnyedten, enyhén sántítva lépkedett utánam. Baromi jól játszotta az öreg, megtört embert. Utóbbira talán nem is kellett nagyon rájátszania.

Zsebre dugott kézzel flangáltam az utcán. Ennek legfőbb oka az volt, hogy ott szorongattam a stukkeremet. A nadrág ülepe valahol a térdemnél kezdődött, én pedig azon morfondíroztam, hogy a fiatalok, hogy képesek ebben úgy menni, hogy közben ne hagyják el a gatyájukat. Nem tudtam a derekamra erősíteni a pisztolytokomat, a kapucnis pulcsim bő zsebébe kellett rejtenem. A tűfegyvereket továbbra is az alkaromon hagytam, de a felsőm ujjának gumis alja miatt nem vehettem hasznukat.

Jack egy sokzsebes, bő nadrágot választott, sötétkék, kockás flanelinget, amire egy egérbarna poncsót is húzott. Valahol talált egy szürke parókát, hozzávaló szakállal együtt, valószínűleg egy Mózes jelmezhez használhatták. A szakállt gumival lehetett rögzíteni, de a paróka miatt nem látszódott. Jó meleg lehetett abban a hacukában ebben a nyári hőségben, de Jack meggyőzően sántikált, nem adta jelét, hogy bármi egyéb gondja lenne. Nagyon zavart a tudat, hogy fegyvertelen.

Lázasan pásztáztam a tömeget, de nem láttam semmi gyanúsat, a minket követő autó is eltűnt a helyszínről. Valószínűleg egyszerűbbnek látták, hogy elhajtsanak a hullával, mint helyszínelőket hívni. Áldott jó szerencsének tartottam, hogy a kormány nem akarta nagydobra verni ezt a baklövést. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor hirtelen felbukkant előttem egy kétes alak. Gyanúsan furán dudorodott a zakója a derekánál, biztosra vettem, hogy fegyvert rejteget. Lopva Jackre sandítottam, de ő meg sem rezdült, továbbra is tökéletesen játszotta a sántító öreg szerepét. A múltkori bevetésen már kiderült, hogy jó katona, de nem tudtam, hogy ennyire profi. Kezdtem élvezni a helyzetet. Lassan az öltönyös mögé értem. Finoman jeleztem Jacknek, hogy ha nem muszáj, nem nyírnám ki az ipsét. Alig észrevehetően bólintott. Elmentem a férfi mellett, de felém se bagózott. Jack is épp mellé ért, amikor hirtelen megfordult és egyenesen a Kékszemű arcába meredt. Éreztem, ahogy a számító gyilkos megdermed bennem. A fegyveres megvetően mérte végig Jacket, majd érdeklődését veszítve elfordult tőle. Előhúzott valamit a zsebéből, mire kibiztosítottam a pisztolyt és irányba fordítottam a zsebemben. Csak egy telefon volt. Egy átkozott mobil! Bosszúsan fújtam ki a levegőt, majd intettem Jacknek, hogy kicsit gyorsítsunk a tempón. Tovább araszoltunk a tömegben. Ahogy lopva hátra tekintettem, egyre több kormányfickó tűnt fel. Hármat számoltam, de lehettek többen is. Épp kupaktanácsot tartottak, amikor Jack telefonja rezegni kezdett a zsebében. Nem vett róla tudomást.

‒ Fel kellene venned – sziszegtem neki, mire leintett.

Egyre távolabb kerültünk a minket keresőktől.

‒ Igyekezzünk! – morogtam, kezdtem unni ezt a csigatempót.

Egy nagyobb kereszteződéshez közeledtünk, amikor megint kiszúrtam egy gyanús alakot. Amikor rám nézett, rávigyorogtam és néhány pimasz csókot dobtam neki. Tudtam, hogy a kapucni miatt csak az orromig láthatja az arcomat. Megvetően grimaszolt, és már majdnem elment mellettem, amikor lenézett a cipőmre és megtorpant. Bassza meg! A katonai bakancs nem éppen deszkás cucc. Az ürgének ideje sem volt felfogni, mit lát, azonnal felé mozdultam, és éreztem, ahogy megroppan a nyaka a kezem alatt. Óvatosan leengedtem a földre, és a pulcsim ujjával gyorsan megdörgöltem a nyakát, ahol hozzáértem, majd elkezdtem hangosan kiabálni.

‒ Úristen, apa! Kérem, hívjon valaki mentőt!

Nagyon meggyőzően játszhattam a kétségbeesett kamaszt, mert még Jack is megállt egy pillanatra. Amikor egy nénike megérintette a vállamat, zavartságot színlelve ránéztem, és azt motyogtam, hogy az én hibám, miattam fog meghalni az apám. Kitéptem magam a hölgy kezéből és elrohantam. Még hallottam, ahogy próbál meggyőzni, hogy biztos nem én tehetek róla, és ne fussak el. Nem álltam meg, Jacket kerestem, de nem láttam sehol. Aztán megpillantottam egy flanelinges férfit, immár szakáll és poncsó nélkül, a paróka még a fején volt. A túloldalon sétált sietős tempóban. Igyekeztem beérni, közben én is megszabadultam a kapucnis pulcsitól, és lekaptam egy srác fejéről a baseball sapkáját. Mikor méltatlankodva felém fordult, rávigyorogtam, és a kezébe nyomtam egy bankjegyet. Először döbbenten meredt rá, majd röhögve a haverjai felé fordult. Bebújtam egy kapualjba, hogy kicsit rendbe szedjem magam. A nadrágom övét a turkálós gatya zsebébe süllyesztettem még a boltban, most elővettem és a csípőmre csatoltam. Baromira szorított és kényelmetlen volt benne mozogni, de szükség törvényt bont. A pisztolytokot erre erősítettem, majd ellenőriztem, hogy a fegyver súlya nem húzza-e le nagyon. Elég stabilnak tűnt, így a pólómat ráhajtottam. Kidudorodott, de legalább nem szúrt szemet senkinek. Az alkaromra szíjazott két tűvel nem tudtam mit kezdeni, de bíztam benne, hogy a felületes szemlélőnek nem tűnnek majd fel. Szerencsére hosszított fazonú pólót viseltem, különben még a bugyim is kilátszódna ebből az idétlen nadrágból. Aki kitalálta ezt a divatot, azt fejbe kellene lőni! Hogy lehet ebben normálisan mozogni?! A sapkát a fejemre igazítottam, de még előtte kibontottam a hajam, és amennyire tudtam, az arcomba húztam néhány tincset. Jack után indultam. Már nem rogyasztottam be a térdemet és a vállaimat sem görnyesztettem be. Nem akartam tovább kamaszlánynak tűnni.

Mikor Jack mellé értem, felém villant a tekintete.

‒ Most hová?

‒ Egy jól felszerelt garázsba megyünk.

‒ Rendben.

Alig néhány métert tettünk meg, amikor a telefonom zizegni kezdett a zsebemben. Az autóm riasztója volt.

‒ Megtalálták a kocsit ‒ morogtam bosszúsan.

‒ Biztos vagy benne?

‒ Nem, de nem kockáztathatok. Fel kell robbantanom ‒ szűrtem a fogaim között, hogy más ne hallja.

‒ És ha csak egy tolvaj?

‒ Előbb-utóbb akkor is megtalálják.

‒ Mégis hogy akarod innen felrobbantani? – kérdezte Jack egy decibellel hangosabban a kelleténél.

‒ Kiplakátolni nem akarod? ‒ sziszegtem mérgesen, mire bűnbánóan lesütötte a szemét. ‒ Minden autómba és motoromba kis hatósugarú bombát helyezek el, miután a tulajdonomba kerülnek. Sajnos nem ez az első járgányom, amitől így kellett megszabadulnom ‒ tettem hozzá savanyúan, miközben a telefonom névjegyzékében kutattam. ‒ Nem tüntet el minden nyomot, de azért megnehezíti a helyszínelők dolgát.

Jack hirtelen megragadta a karomat és szembefordított magával.

‒ Biztos nincs más megoldás?

A szeme szinte világított, pillantása a vesémig hatolt. Utáltam, hogy ilyenkor olyan volt, mint az élő lelkiismeretem. Ember nincs a földön, aki ezzel szembe tudna nézni.

‒ Meg kell tennem ‒ sütöttem le a szemem, és gyűlöltem, hogy ezt kell művelnem.

Mikor felnéztem, csak szomorúságot láttam a tekintetében. Lassan elengedte a kezem és elfordult tőlem. Sajnálom! ‒ akartam mondani, de végül csendben maradtam. Kikerestem a kocsi alvázába rejtett mobiltelefon számát és tárcsáztam. Mi csak egy pukkanást hallottunk ebből a távolságból.

‒ Menjünk!

Jack kelletlenül követett. Sok volt neki a halálból mára. Majd kiheveri.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala