EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (24.)

 EPILÓGUS

Újabb hetek teltek el békében, eseménytelenül. A miniszter tartotta a szavát, Jack ellen nem emeltek vádat, a nyugdíjfolyósításhoz szükséges papírokat már meg is kapta. A szülei is hazajöttek Meredith-szel, de Jack még nem költöztette magához a kislányt. Egyelőre a régi házamban húzta meg magát, még nem döntötte el, melyik lakásban élnek tovább, a Jessicával közös családi fészekben, vagy az ő kisebb otthonában, ahol az utóbbi hónapokat töltötte. Továbbra sem érezte magát teljesen biztonságban, többé már nem bízott a kormányban. Az utóbbi napokban a saját vállalkozásának elindításán ügyködött. Szó esett arról, hogy a segítségemmel a személyvédelem szektorban helyezkedik el, de hosszas mérlegelés után arra jutottunk, hogy olyan munkát kell végeznie, amely nem veszélyezteti az életét. Meredithnek apa kell, ebben mindannyian egyetértettünk.

A kislány egyelőre a nagyszülőkkel élt, Jack el akart rendezni mindent, mielőtt magához veszi, stabil környezetet akart teremteni számára.

Ami minket illetett, óvatosan lépegettünk előre, nem siettünk sehová. Az már bizonyossá vált, hogy Jack érzései irántam Draco-tól függetlenek, mint ahogy az én érzéseimnek sincs köze a sárkánnyal közös múltunkhoz, amelyre továbbra sem emlékeztem. A hüllő mostanában csendben meghúzta magát, csak néha mutatkozott. Tiszteletben tartotta a kapcsolatunkat, hagyta, hogy megélhessük a nekünk szánt pillanatokat. Hálás voltam a tapintatosságáért, szükségünk volt Jackkel egy kis nyugalomra, szoknunk kellett az új helyzetet. Időnként még akadtak közöttünk súrlódások, a Kékszemű továbbra sem tudta maradéktalanul elfogadni a munkámat, engem meg idegesített, hogy alkalmanként egy-egy csípős megjegyzéssel ennek hangot is adott. Az együttléteink azonban egyre élvezetesebbé váltak, főleg mióta rájöttünk, hogy nappal sokkal közelebb állunk ahhoz, hogy egyenrangú felekként élvezzük egymás érintését. Nappal nem kellett visszafognom magam és ügyelnem a testi épségére, őt pedig nem zavarta, hogy utána nem alszunk együtt összebújva.

Ma este is hozzá indultam, megkért, hogy segítsek neki az új bútortervező és kivitelező vállalkozásának arculattervezésében. Valami meglepetést is említett…

Ahogy a házhoz értem, a halál ocsmány bűze kúszott az orromba.

Mi a fene történhetett?!

Vér bódítóan édeskés, vasízű illata vágott homlokon. Jól ismertem ezt a szagot.

Ez Jack vére!

Sohasem érzett rémület húzta görcsbe a gyomrom és futásnak eredtem.

Ahogy a lakásba rontottam, tudtam, hogy a támadó még itt van, ráadásul ismerem.

Nagyon jól ismerem…

A konyhába lépve láttam, hogy Jack a földön fekszik, a sápadtságából ítélve nagyon sok vért veszített.

‒ Miért tetted? – néztem az ablaknál álló fekete alakra.

‒ Mert tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neked – felelte, és csúfondáros vigyorba szaladt a szája.

‒ Azzal, hogy megölöd? – kérdeztem, és a hangom üresen csengett.

‒ Nem öltem meg. Átváltoztatom.

‒ Tessék? – néztem rá elhűlve. – Miért? – értetlenkedtem zavartan.

‒ Simone azt akarta, öljem meg, de tudom, hogy nagyobb fájdalmat okozok azzal, ha vámpírrá teszem.

‒ Miből gondolod? ‒ kérdeztem metszőhidegen, és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne tépjem le azonnal azt a ronda fejét.

‒ Te csak rövid ideig tudsz szerelmet hazudni ‒ köpte felém gyűlölködve. ‒ Most azonban hosszú távra kell berendezkedned ‒ folytatta gunyorosan.

‒ Neked elment az eszed! – néztem rá sötéten, mire pökhendien megvonta a vállát. ‒ Ugye tudod, hogy ezt nem fogom ennyiben hagyni?

‒ Számításba vettem. De a bosszúm így is édes. Vagy vámpír lesz az, akit embernek szeretsz, vagy megölöd a saját kezeddel, hogy ne legyen az. Így is, úgy is halott lesz.

Szorosan lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt válaszoltam.

‒ Ne vigyorogj ilyen önelégülten, és ne örülj oly nagyon – néztem rá vészjóslóan, és olyan közel léptem hozzá, hogy a bőrén érezze a kimondott szavak súlyát. – Az életed ebben a percben ért véget.

Egy pillanatra elhallgattam, és örömmel konstatáltam, hogy Luke, a régi-régi és egyetlen vámpírszeretőm óvatosan elhúzódik előlem.

‒ Nem foglak megölni! ‒ nevettem el magam sötéten. ‒ De elhiheted, hogy minden vágyad az lesz, hogy megtegyem! Ha még nem tudod milyen a pokolban, én megmutatom neked. Bánni fogod, hogy valaha is eszedbe jutott fájdalmat okozni nekem. Bánni fogod, hogy valaha is meg akartál ismerni és közöd volt hozzám. De a legjobban azt fogod bánni, hogy száz éve a halhatatlanságot választottad az élet és a halál helyett. És most jobb lesz, ha eltakarodsz. Vadászni akarok rád. Ne könnyítsd meg a dolgom!

Talán a szavaim, talán a mosolyom tette, de Luke-ból olyan csípős félelemszag áradt, amilyet azelőtt még soha, egyetlen vámpírnál sem éreztem. Nem foglalkoztam vele tovább, letérdeltem Jack mellé, és megérintettem a csuklóját. Már halott volt, de éreztem a vámpírméreg kesernyés illatát, ebből tudtam, hogy a vérszívó dög nem hazudott, Jackből valóban vámpír lesz, ha nem teszek ellene. Az önző, emberi énem azt súgta, hogy hagyjam átváltozni, hiszen akkor örökre velem marad, de tudtam, hogy Jack nem ezt szeretné. Ráadásul nem tudtam, hogy Draco-val mi lenne így. Még Jack testében van, vagy már távozott, új test után kutatva? Ha még itt van, és Jackből vámpír lesz, az befolyásolja-e az átkot? Fogalmam sem volt, de nem kockáztathattam. Addig kellett megölnöm őt, amíg még dolgozik benne a méreg.

Istenem, adj erőt!

Az emberi hangom sikoltozva őrjöngött bennem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy figyelembe vegyem. Most csak és kizárólag a hideg és gyakorlatias gyilkosra hallgathattam. A gyásznak is eljön majd az ideje, egyelőre a feladatra kellett koncentrálnom.

A pokolba, de nehéz!

Korábban is kellett már egyszer ilyet tennem, de akkor nem fájt ennyire a szívem.

Körbenéztem a konyhában, Luke már nem volt sehol. Nem tudom, mikor távozott, de nem is érdekelt. Furcsának találtam, hogy küzdelemnek nem volt semmi nyoma.

Jack mi a fenéért nem védekezett?

Ez nem vallott rá. Luke ugyan gyorsabb volt nála és némileg erősebb is, de nem járatos semmilyen küzdősportban, Jackkel ellentétben.

Mi a franc történhetett?

Sehogysem állt össze a kép. Azonban most nem volt időm ezen morfondírozni, csak perceim maradtak. Hogy biztosra menjek, az egyik legundorítóbb halálnemet kellett választanom. Az elmúlt néhány hónapban kicsit sok emberi testről kellett levágnom a fejet, még az én hideg lelkemnek is kezdett túlzás lenni. Mivel egyáltalán nem erre készültem, nem volt nálam a kardom. Jackét kellett használnom. A fegyver a helyén, a nappaliban pihent a komódon, a tartóállványon. Talán Jacknek ideje sem volt elővenni, annyira hirtelen érte a támadás. A pisztolyát sem láttam sehol. Ha legalább azt használta volna, lelassíthatta volna Luke-ot annyira, hogy időt nyerjen, amíg ideérek és megakadályozom ezt az egész szarságot. Jack tudta, hogy jövök. Nem értem, miért nem csinált semmit.

A kardhoz léptem és óvatosan leemeltem. Ahogy kihúztam a hüvelyéből, bevillant egy emlékkép. Néhány hete ezzel öltem meg Christiant.

Talán hiba volt.

Lassan megforgattam a kezemben. Akkor könnyebbnek tűnt.

Nem akarom ismét használni.

Lassan megfordultam, hogy Jackhez sétáljak. Erősen koncentráltam minden egyes lépésemre.

1… 2… 3… Kate, ne csináld!

4… 5…Nem tehetek mást.

6… Kérlek, könyörgöm!

7… Ne tedd!

8… Meg fogod bánni!

9… 10… Lehet.

11… Hallgass a szívedre!

12… Azt teszem.

13… Hazudsz!

14… Hallgass!

Az emberi hangom elnémult. Csak a gyilkos maradt. Lehunyt szemmel álltam Jack fölött.

Nem húzhatom tovább az időt.

Újból letérdeltem mellé és a tenyeremre helyeztem a pengét. Búcsút vettem Jacktől. Nem tehettem mást.

Bár tehetnék!

Remegő kézzel illesztettem a nyakához a pengét. Minden porcikámban éreztem az acél hideg valóságát, és életemben először nem szerettem az érzést. A kezemben tartott kard nem töltött el megnyugvással, ahogy eddig mindig. Csak a pusztító halált testesítette meg.

Jack arcára tévedt a tekintetem.

Olyan békés. Mintha csak aludna. Mégsem láthatom többé azokat a vakítóan kék szemeket.

Olyan erősen markoltam a kardot, hogy teljesen elfehéredett a kezem. Kihúztam magam, és felvettem a pozíciót a lendítéshez.

Legyetek átkozottak, pokolbéli istenek!

Próbáltam ellazítani magam és kiüríteni a fejem. Nem sok sikerrel. Mielőtt lesújtottam volna, még egyszer lehunytam a szemem és lehajtott fejjel fohászkodtam magamban. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam a motoszkálást a hátam mögött. Amikor azonban meghallottam a cérnavékony gyermekhangot, meghűlt ereimben a vér.

‒ Apu, szomjas vagyok!

 

 

 

Vége az első résznek.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: D. Tóth Bendegúz®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (23.)

 22. FEJEZET

Napok teltek el békében, az életem kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba. Lily és Ronnie hazaköltözött hozzám, Marcus, a festő papírjai elkészültek, elhagyhatta az országot. A várakozásaimmal ellentétben Lily nem akarta elkísérni. Úgy tűnt, a sok lányvita ellenére, nagyon jól kijönnek Ronnie-val, megkedvelték egymást. Sokat megtudtam a lány múltjáról, már intézkedni is kezdtem a jövőjével kapcsolatban.

Egyik hétvégén, szombat este lévén Lily és Ronnie bulizni mentek, én pedig nyugodt szívvel engedtem el őket. Dariusék kastélya üresen tátongott, és Jackkel kapcsolatban sem kaptam aggódásra okot adó híreket. Ennek fényében igencsak meglepett, amikor este egy idegen, barna boríték várt az ágyamra dobva. Amikor közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, egy cetlit vettem észre, ami hanyagul rá volt biggyesztve. Lily kézírása. 

Ezt a borítékot tegnap délután találtam a postaládában, csak elfelejtettem odaadni neked. Nem tudom, mikor dobták be, napok óta nem néztem a ládát. Bocsika! Gondolom a tied, úgyhogy nem bontottam ki. Pusszancs

Feltéptem a borítékot, nem finomkodtam. Egy újabb számjegyet láttam ráírva, ezúttal a négyest. Ugyanaz a kézírás, megint csak néhány sor.

 Archer jól van. Szeretett volna elköszönni Tőled, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy Simone kövesse, és a nyomodra vezesse őt. A másik indokom merőben személyes.

 Ennyi. Megint! Szemétláda! Hazug disznó! Égne el a pokolban!

Még órákkal később is ezen fortyogtam, amikor a két lány viháncolva hazaért. A konyhában gubbasztottam a pulton és a levelet forgattam a kezemben. Elégessem? Vagy inkább mégsem? Épp arra billent a mérleg, hogy meggyújtom, amikor Ronnie robbant be a konyhába, és feltépte a hűtőajtót, majd félig eltűnt benne. Egy csirkecombbal a szájában bújt ki belőle, majd rám vigyorgott.

‒ Részeg vagy ‒ közöltem vele morózusan, amire csak egy vállrándítással felelt, majd leült az asztalhoz, lábait pedig feltette egy másik székre. Igazi kamasz.

Kisvártatva Lily is befutott, ő is a hűtőt célozta meg, de csak egy üveg vizet vett ki belőle. Mikor meglátta a levelet a kezemben, kérdőn felvonta a szemöldökét, de csak egy rosszkedvű pillantást kapott.

‒ Mit írt? ‒ kérdezte Ronnie hangosan csámcsogva.

‒ Tele szájjal ne dumálj! ‒ mordultam rá.

‒ Ne legyél morci ‒ vigyorodott el -, inkább mesélj, mi van a levélben! ‒ vált izgatottá a hangja és kíváncsiságtól csillogott a szeme.

‒ Miért mondanám el?

‒ Darius küldte, nem igaz?

‒ Honnan tudod? ‒ néztem rá gyanakvóan.

‒ Láttam már a kézírását, felismertem ‒ vont vállat és nagyot harapott a csirkecombba.

A borítékot forgattam a kezemben, amin csupán egy szám volt.

‒ De ez csak egy számjegy.

‒ De a kézírás ugyanaz. Egy időben érdekelt a grafológia – tette hozzá csámcsogva.

Csupán egy pillanatig gondolkodtam, végül elmeséltem nekik a levél tartalmát, valamint a másik két levélről is említést tettem.

‒ A többin is volt egy szám, nem? ‒ kérdezte Lily mikor a történet végére értem és a boríték felé biccentett, ami már az asztalon hevert.

‒ Igen.

‒ Az elsőn milyen szám volt?

‒ Kettes – feleltem összehúzott szemekkel, mert nem értettem mire akar kilyukadni.

‒ És amiben a felsőd volt?

‒ Egy hatos.

‒ Három boríték, három különböző lakásban ‒ elmélkedett Lily hangosan. ‒ És mindegyiken van egy szám ‒ elgondolkodva csücsörített és szinte hallottam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek.

‒ Mindegyik lakásodban voltál már, mióta az elsőt megkaptad? ‒ kérdezte Ronnie immár a szájából félig kilógó csirke nélkül.

‒ Nem ‒ feleltem óvatosan, mert éreztem, hogy mindjárt kiderül valami.

‒ Szerintem mindegyik lakásban vár egy levél ‒ folytatta a kiscsaj és felragyogott a szeme. ‒ Ez tisztára romantikus!

‒ Hogy mi? ‒ értetlenkedtem zavartan.

‒ Van benne logika ‒ kontrázott Lily is. ‒ És ha meg lesz mindegyik boríték, együtt kiadják majd a teljes levelet.

‒ Juj, de izgi! ‒ visított fel Ronnie izgatottan. ‒ Menjünk kincsvadászatra!

Ezzel fel is pattant a székből és elindult a garázs felé. Lilyvel nem mozdultunk. Én a gondolataimba merülve bámultam magam elé.

Néhány pillanat múlva Ronnie feje jelent meg az ajtóban:

‒ Induljunk már, vénasszonyok! ‒ pimaszkodott, mire Lily egy fintor kíséretében kelletlenül felállt.

‒ Kate? ‒ nézett rám várakozóan.

Néhány pillanatig még elgondolkodva forgattam a levelet a kezemben. Ronnie türelmetlenül felsóhajtott és a szemét forgatta.

‒ Menjünk ‒ egyeztem bele végül.

Tudtam, hogy Ronnie úgysem hagyna addig békén, amíg végül úgy felidegesít, hogy gondolatban többször agyoncsapom. Megkerestem a korábban kapott másik levelet, a Pete-nél találtban nem volt üzenet, azzal nem bajlódtam.

Első utunk a kis garzonba vezetett a Késdobáló felett. Ide hoztam először Jacket. A széfben találtuk meg az ötödik levelet. Legalábbis a borítékon szereplő szám szerint. Fogalmam sincs, hogyan tudta feltörni a zárat és aztán úgy visszacsukni, hogy nem hagyott maga után nyomokat. Úgy tűnik, a kétezer év rengeteg trükkös tudással jár. Azonnal olvasni kezdtem. Mikor Ronnie meglátta, kikapta a kezemből és rám ripakodott.

‒ Te meg mit művelsz?

‒ Olvasok – feleltem magától értetődően.

‒ De ne most olvassál! Majd, ha megtaláltuk az összeset, akkor lehet! ‒ Valamit láthatott az arcomon, mert lesütötte a szemét. ‒ Legalábbis, szerintem, így kellene csinálni – motyogta az orra alá, mire megenyhültem.

‒ Rendben, legyen így! – feleltem és megcirógattam az arcát.

A következő állomás a régi otthonom volt. Itt éltem, amikor még ember voltam, és itt küzdöttem meg a vámpírrá válásom első éveivel is. Ritkán jártam ide, mert mindig fájó emlékek rohantak meg, ha beléptem a házba. Cipő és Csizmás ‒ a két négylábúm ‒ emléke a mai napig kísértett. Itt voltak kölykök, és itt haltak meg, ebben a kertben temettem el őket. Most is először az ő sírhelyüket látogattam meg, és csak utána mentem be a házba. A lányok már lázasan keresték a levelet, de a többi helytől eltérően itt nem találtunk borítékot. Pedig tudtam, hogy lennie kell, mert ez a ház az én nevemen van, míg a többit egy ingatlankezelő cég tulajdonaként jegyeztettem be. Úgy döntöttem, felforgatom a házat, amiben a lányok lelkesen segítettek. Végül a hálószobámban, az ágyneműtartóban találtam meg az üzenetet. Az egyes szám szerepelt rajta. Barátnőim legnagyobb bánatára csak azután indulhattunk tovább, hogy mindent visszarámoltunk a helyére.

A garázs következett, ahol Jess halála után meghúztuk magunkat Jackkel. Természetesen itt is találtunk levelet, Lily az egyik autóm kesztyűtartójában bukkant rá. Ez volt a levél harmadik része. Már csak egy hely maradt hátra, a közeli erdőben lévő faház. Pirkadatra értünk oda, de akárhogy kerestük, nem találtunk több levelet.

A lányok annyit visongtak a kocsiban hazafelé, hogy félreálltam a földúton, kibontottam az összes borítékot és összeraktuk a levelet. Csodáltam, hogy az utolsón sincs aláírás, de hát Dariusról van szó, az ő esetében nincs olyan, hogy normális. Mielőtt felolvashattam volna, Ronnie nagyot tüsszentett, és természetesen nem volt nála zsebkendő. Ahogy Lily a kesztyűtartóba nyúlt, egy újabb levél csúszott a kezébe.

‒ Mi a szar… ‒ motyogta meglepetten. ‒ Mi lett volna, ha hónapokig nem nyúlsz be ide? ‒ morgolódott, miközben átnyújtotta nekem.

‒ Olyan nincs, általában ide dugom a fegyvereket, ha civilben vagyok ‒ jegyeztem meg fanyarul.

‒ Oké, de ha nem jövünk rá, hogy több levél is van? ‒ kontrázott Ronnie is, miután kifújta az orrát.

‒ Darius semmit sem bíz a véletlenre, megtalálta volna a módját, hogy felhívja magára a figyelmemet – feleltem szárazon. ‒ Lássuk…

A teljes levél így szólt:

 Drága Kate!

 Ne haragudj, hogy így, ilyen formában küldöm el neked levelemet és egyúttal búcsúmat. Attól tartottam, hogy talán Calliope szaglászik utánam, és ha meg is találná az egyik borítékot, sohasem jutna eszébe, hogy több is lehet. Emellett szerettem volna rávilágítani arra, hogy ha én megtaláltalak, akkor ő is meg fog, és nem vagy biztonságban.

Arra a döntésre jutottunk, hogy jobb lesz, ha egy időre elhagyjuk a várost. Nem tudom, mikor térünk vissza. Simone a véredet szomjazza, de Calliope nyugalomra intette. Egyelőre nem fenyeget veszély.

Mégis arra kérlek, keress új otthont magatoknak, mert nem vagytok biztonságban. Tudom, hogy Calliope addig nem nyugszik, amíg meg nem öl. Túl jól ismerem. Simone-ról nem is beszélve. Tapasztalatból tudom, hogy nagyon kitartóak, nem okoz nekik problémát akár évtizedeket is várni, hogy bosszújukat beteljesítsék. És mindig találnak újabb lelkes partnereket ehhez.

Archer jól van. Szeretett volna elköszönni Tőled, de nem engedtem neki. Nem akartam, hogy Simone kövesse, és a nyomodra vezesse őt. A másik indokom merőben személyes.

Fájó lett volna a tudat, hogy ő megteheti azt, amit én nem. Láthat, beszélhet veled, elbúcsúzhat. Féltékenységgel töltött volna el, hogy vele kedves vagy és megértő, és ez befolyásolta volna a kapcsolatomat vele. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy a legmegbízhatóbb emberemmel feszült legyen a viszonyom. Szükségem van rá, jobban, mint eddig valaha. Végtelenül sajnálom, hogy csak a távollétemmel lehetsz biztonságban. Nagyon szerettelek volna jobban megismerni, évek óta nem szórakoztam ilyen jól, mint veled. Mellesleg hiányzik a motorom…

Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem veled őszinte, és remélem, idővel meg tudsz bocsátani nekem. Archer elmesélte, hogy miről beszélt veled utoljára. Nem haragszom rá, nekem kellett volna mindezt elmondanom Neked. Calliope és Simone minden holmid tönkretették, csupán ezt a felsőt tudtam megmenteni. Szerettem volna megtartani, mert szép emlékeket őrzök róla, de Calliope miatt nem tehetem. Visszaküldtem, hátha egyszer még viszontláthatom rajtad.

 A viszontlátás reményében, és minden jót kívánva:

Darius, alias Porphyr, a Kárpát-medence vámpírtársadalmának teljhatalmú uralkodója

 A lányok csendben ültek az autóban és mindkettőjük arca részvéttől sugárzott.

‒ Nem halt meg senki, nem kell ilyen búbánatos fejet vágni – fortyantam fel a szememet forgatva, hogy leplezzem, mennyire mélyen érintett a levél tartalma.

‒ Kate, tudjuk, hogy Darius sokat jelent neked – felelte Lily alig hallhatóan.

‒ És Archer is – tette hozzá Ronnie, majd ásított egy nagyot.

‒ Elmentek. A történetnek itt van vége – zártam le a beszélgetést hűvösen.

‒ Vissza fognak jönni – replikázott Ronnie egyre fáradtabb hangon.

‒ Reménykedj benne, hogy te azt már nem éred meg – morogtam feszülten, és komolyan is gondoltam.

Ha ezek visszatérnek, csak halál és pusztítás jár majd a nyomukban.

Még sohasem kívántam ilyen buzgón, hogy a jóslatom ne váljon valóra…

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (22.)

21. FEJEZET

 Visszatérve a lakásba parázs vita alakult ki köztünk Jackkel. Szerinte szükségtelen volt megölnöm a testőrt, elég lett volna, ha megsebesítem. Nem értettünk egyet. A zajongásra Pete is előbújt az odújából. Pont akkor lépett a nappaliba, amikor tetőfokára hágott a feszültség.

‒ Mindig ez lesz? ‒ szegeztem a kérdést Jacknek.

‒ Mire gondolsz?

‒ Sohasem fogsz elfogadni annak, ami vagyok?

‒ Dehát elfogadlak! ‒ emelte fel a hangját.

‒ Nem így érzem! ‒ vágtam vissza dühösen. ‒ Gyilkos vagyok. Ez eddig is így volt, és ezután is így lesz! ‒ Makacsul hallgatott. ‒ Ez a munkám, és ez az életem.

‒ Mert így döntöttél.

‒ Nem! ‒ kiáltottam kétségbeesetten. ‒ Csak a munkámat választottam. Az életformámat nem. És ha ezen nem tudsz túllépni, akkor jobb, ha most elmegyek és elfelejtjük egymást.

‒ Megint a végletek! ‒ fortyant fel ingerülten.

Néhány pillanatig csendben álltunk és csak néztük egymást. Végül sarkon fordultam és bevonultam a szobámba. Jack nem jött utánam, ellenben Pete igen.

‒ Mi van a lábaddal?

‒ Valószínűleg kificamodott – feleltem rá sem nézve, a táskámat kerestem.

‒ Segíthetek?

‒ Majd rendbe jön.

‒ Kate, rám néznél egy pillanatra? ‒ Dacosan pillantottam fel rá. ‒ Mi történt?

Felelet helyett csak megrántottam a vállam és pakolni kezdtem.

‒ Kate! – nógatott tovább.

Nagyot sóhajtottam és leültem egy székre.

‒ Megöltem egy testőrt.

‒ A miniszter… ‒ suttogta Pete és ő is leült. – Az te voltál? – kérdezte döbbenten.

‒ Igen. Ő bízott meg Jack meggyilkolásával.

‒ Basszus! – nyögte Pete maga elé meredve. – Tíz perce láttam a hírekben.

‒ Jack szerint szükségtelen volt. Én viszont tudom, hogy csak így adhattam nyomatékot a szavaimnak. Úgyhogy meghúztam a ravaszt.

Egy ideig szótlanul ültünk, végül Pete törte meg a csendet.

‒ Ismerlek már néhány éve, és tudom, hogy te nem emiatt vagy most ideges. ‒ Elfordítottam a fejem és a szőnyeg mintáját kezdtem fixírozni. ‒ Nem fogom erőltetni, ha nem akarsz róla beszélni.

‒ Találkoztam egy vámpírral.

‒ Úgy érted ma? – rökönyödött meg Pete.

‒ A miniszter egyik embere. Dangernek hívják. Tuti valami kamu, felvett név ‒ horkantottam megvetően.

‒ Én úgy tudtam, ti a háttérből irányítjátok a világot.

‒ Ne ess túlzásokba! – néztem rá morózusan.

‒ Jó, nem az egészet, csak a felét – vigyorgott rám pimaszul.

Bemutattam neki egy rondát, mire hangosan felkacagott. Olyan régen hallottam már nevetni, hogy én is kuncogni kezdtem, és közben a fejemet csóváltam.

‒ Hogyan találkoztatok? – terelte vissza a szót.

‒ Nem volt időm elhagyni az épületet, ahonnan leadtam a lövéseket, így elbújtam. A katonák nem találtak meg, de ő igen.

‒ Megölted?

‒ Nem. De egész végig olyan fura érzésem volt vele kapcsolatban.

‒ Talán hallottál már róla. Dariusnál esetleg? ‒ ötletelt elgondolkodva.

‒ Nem. Az ott élőkön kívül senkiről sem beszéltek nekem.

‒ Akkor ezek szerint nem az ő klánjába tartozik.

‒ Ebben sem vagyok biztos. Azt mondta, azért nem ölhet meg, mert Darius védelme alatt állok.

‒ Képes lett volna rá?

‒ Talán. Idősebb volt nálam és eltökélt. Én pedig alaposan beleköptem a levesébe.

És ebben a pillanatban beugrott valami.

‒ Ó, hogy én mekkora barom vagyok! – csaptam a homlokomra, és teljesen hülyének éreztem magam.

‒ Mi történt? – nézett rám Pete a homlokát ráncolva.

‒ Amikor pár hete megöltem az alpolgármestert…

‒ Sejtettem, hogy te voltál – vágott a szavamba az alakváltó a fejét csóválva.

Figyelmen kívül hagytam és folytattam:

‒ Szóval, amikor megöltem, három vámpír védte. Kettővel végeztem, de egyet életben hagytam. Neki volt egy megjegyzése, miszerint Danger nem fog örülni a vérengzésemnek. Hát ezért volt ismerős a neve! – néztem Pete-re komoran.

‒ És ez mit jelent?

‒ Azt, hogy szereztem magamnak egy újabb ellenséget ‒ dőltem hátra a kanapén és nagyot sóhajtottam. ‒ Gondolom, te sem hallottál erről az ürgéről semmit.

‒ Ne haragudj, de én még Dariusról sem hallottam – nézett rám bocsánatkérően. ‒ Mivel viszonylag hamar száműztek a falkából, így abszolút nem jutnak el hozzám a természetfeletti hírek. Nem mintha nagyon érdekelnének – tette hozzá savanyúan.

‒ Úgy érzem, az eddigi békés életem most ért véget.

‒ Én pedig úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy bemutassam a lányomat a nagyapjának.

Döbbenten meredtem rá.

‒ Miért?

‒ Mert bajt szimatolok.

‒ Ne haragudj, nem akartalak ebbe belekeverni. Nem is foglak – feleltem határozottan és felálltam, hogy folytassam a pakolást.

‒ Nem te keversz bele. Valami készülődik. Valami megváltozott… ‒ dünnyögte a gondolataiba merülve. ‒ A természetfelettiek már nem bujkálnak. Egy kétezer éve fennálló uralkodópár egymás kinyírásán munkálkodik. Ez példa nélküli. A másik szobában egy olyan lény van, amilyenről még életemben nem hallottam. Boszorkányok és vámpírok szivárogtak a kormányba. Nem vagyok süket, Kate. Nagyjából mindent hallok, amiről beszélgettek – nézett rám komoran. ‒ De Evy is mesélt nekem, kitűnő hallása van. Te sem vagy átlagos vámpír. És Evy… ‒ csuklott el a hangja, mire aggódva felpillantottam. ‒ Néhány hónap múlva alakot kell váltania, és fogalmam sincs mi lesz belőle, vagy hogy egyáltalán túléli-e.

‒ Túl fogja. Macsek erős lány – léptem hozzá közelebb, és a vállára tettem a kezem.

‒ El kell vinnem a falkához. Be kell mutatnom őt, mert ha velem történik valami, csak ők segíthetnek neki.

‒ Nem fog veled történni semmi – néztem a szemébe komolyan.

‒ Nem tudhatod. Nekem Evy a legfontosabb, és ha én nem vagyok, csak a falka adhatja meg neki azt, amire szüksége van ‒ Közbe akartam szólni, de leintett. ‒ Nagyon szeret téged, és tudom, hogy bármit megtennél érte, de te vámpír vagy. Nem értheted meg egy alakváltó problémáit, és ezért nem is segíthetsz neki.

Csalódottan vettem le a válláról a kezem és hátrébb léptem.

‒ Megértelek – mondtam halkan, és halványan elmosolyodtam, bízva abban, hogy Pete nem látja rajtam, mennyire fájón érintettek szavai.

Beszélgetésünket diszkrét kopogás zavarta meg.

‒ Kate, bejöhetek?

Megkeményítettem az arcom, mielőtt válaszoltam volna, Pete helytelenítően csóválta a fejét.

‒ Gyere!

Mikor Jack belépett, Pete szó nélkül távozott.

‒ Ne haragudj! – nézett rám Jack bocsánatkérően, én pedig szótlanul hallgattam. – Megbeszéltük, hogy ezt az akciót a te módszereid szerint játsszuk le. Tudom, hogy szerinted így volt megfelelő, de én minden küldetésben arra törekszem, hogy minél kevesebb legyen a veszteség, az emberélet tisztelete az elsődleges szempont. Nem tudom, hogy valaha el fogom-e fogadni, hogy emberek halálából élsz, de megpróbálom. Fontos vagy nekem! Pedig hidd el, olykor baromi bosszantó nőszemély vagy. Mégis… ‒ hallgatott el hirtelen, mintha a megfelelő szavakat keresné. ‒ Vonzódom hozzád, és szeretném megpróbálni veled.

‒ És édesanyád?

‒ Hogyan jön ő most ide? – nézett rám zavartan.

‒ Nem kedvel. Ezt egyértelműen jelezte.

‒ Szerintem, félreértettél valamit – felelte óvatosan, mint aki maga sem biztos az állításában.

Ráhagytam.

‒ A lányod most veszítette el az anyját. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha azonnal egy új nőt kellene kerülgetnie.

Jack arca elkomorult.

‒ Még nem is tudja – mormolta maga elé, mintha csak hangosan gondolkodna.

‒ Félre ne érts, nem azt mondom, hogy én nem szeretném kipróbálni, milyen lenne veled, milyen lenne egy normális kapcsolatban, de… Túl sok minden szól ellenünk.

‒ Tudom. Szerinted nem érné meg legalább megpróbálni?

Nem tudtam, mit felelhetnék, a saját érzéseimmel viaskodtam. Nem akartam még egy számonkérést a munkám vagy az életmódom miatt, ugyanakkor bánni sem akartam, hogy meg sem próbáltam.

‒ Először hozd haza a lányod és tervezd újra az életed. Aztán meglátjuk – válaszoltam végül.

‒ A kettő együtt mehet párhuzamosan is ‒ mosolyodott el halványan. ‒ Ha már új életet kell terveznem, lehetnél te is a terv része.

‒ Csak lassan! – hárítottam immár én is mosolyogva. – Lehet, hogy mi csak életveszélyes helyzetben működünk jól – vigyorogtam rá incselkedően.

‒ Csak akkor tudjuk meg, ha megpróbáljuk ‒ lépett hozzám és szájon csókolt.

Csupán egy bólintással feleltem, de közben az járt a fejemben, hogy hibát követek el. Sötét gondolatok cikáztak át az agyamon. Magamra haragítottam egy vámpírkirálynőt, és egy másik hímet, akinek ugyancsak nagy hatalma van. Veszélyt jelentek Jackre. Emellett hiába szereltük le a minisztert, a boszorkány nem fog leállni. Tehát nem hagyhatom Jacket magára. Draco-nak is csak akkor tudok segíteni, ha kapcsolatban maradok vele. Nem tartottam valószínűnek, hogy érzelmileg távolságot tudnék tartani ilyen feltételek mellett. Akkor miért ne próbálnám meg kicsit élvezni az életet? Talán azért, mert a végén csúnyán ráfázhatok?

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala