EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (3.)

 

2. FEJEZET

 

 

Lily aznap nem jött haza, de délelőtt felhívott, hogy egy régi művész barátjánál tölt néhány napot. Nem volt jobb dolgom, így kitakarítottam a lakást és kimostam minden szennyest. Miután ezzel végeztem, lementem a garázsba és kinyitottam a szerelő aknát. Sorozatnézés közben már megpucoltam a fegyvereimet, most eljött az ideje, hogy eltegyem őket. Ahogy lassan legurultam a kocsival az aknáról, feltárult a fegyverraktáram. Lépcső vezetett lefelé és egy rejtett ajtón át lehetett bejutni. Az avatatlan szemnek csak egy sötét lyuknak tűnhetett, tele autószereléshez szükséges holmival és egyéb kacatokkal. Az ajtó kóddal és az ujjlenyomatommal működött, nem akartam, hogy bárki hozzáférhessen a rejtett szoba tartalmához. Még a lányok se. A lakás különböző pontjain elrejtettem néhány fegyvert, amiről ők is tudtak. Ezt az óvintézkedést az az eset szülte, amikor vámpírrá válásom első napján megtámadtak az otthonomban, és ha nem rendelkeztem volna a frissen kapott természetfeletti erőmmel, bajban lettem volna.

Több ingatlannal is rendelkeztem a város különböző pontjain. Akadt köztük kertes ház, pici garzon, de tetőtéri luxuslakás is. A jelenleg otthonomként használt külvárosi kertes házban már több, mint tíz éve éltem nyugalomban. A szomszédok többnyire külföldiek, akik a saját dolgukkal törődtek, némelyik nem is tartózkodott itt, csak évente néhány hónapot. Rólam csupán annyit tudtak, hogy alkalmi munkákból élek és a szakterületem a biztonságtechnika. Lily és Eve az unokahúgaim, akik azért éltek velem, mert korán elvesztették a szüleiket. Mindketten dolgoztak, Lily mesekönyveket illusztrált, Eve pedig érettségi előtt álló fiataloknak segített a tanulásban online. Eleinte berzenkedtek a munka ellen, de végül belátták, hogy az öröklét hamar unalmassá válik, ha az ember nem csinál semmit. Emellett nem vagyok szeretetszolgálat, biztosítom az otthont és az ételt, de a többiről maguknak kellett gondoskodniuk.

Miután beütöttem a kódot, a súlyos páncélajtó egy halk szisszenéssel résnyire nyílt. Ahogy beljebb nyomtam, a mozgásérzékelőknek köszönhetően a szoba megtelt meleg fénnyel. Megcsapott a jól ismert fém és fegyverzsír szaga. Mélyet szippantottam a levegőből és elmosolyodtam. Ez volt az én otthonom, itt éreztem a legjobban magam. Beteges, ugye?

A kezemre húztam egy pár puha bőrkesztyűt, és mielőtt a helyére tettem a pisztolyt és a kardot, áttörölgettem őket. Alapszabály, hogy nem fogdosom puszta kézzel a fegyvereimet, nem hagyhatok ujjlenyomatot rajtuk. Ha dolgozni mentem, a legnagyobb hőségben is felvettem a taktikai kesztyűmet, valamint minden esetben fekete hosszú nadrágot és hosszú ujjú, garbós felsőt viseltem. Időjárástól függően katonai bakancsot illetve sportcipőt húztam a lábamra, maszkot pedig csak abban az esetben, ha a célszemélyt közelről iktattam ki.

Miután visszatettem a vakizasit a helyére, végigsimítottam a hozzá tartozó katanán, majd szertartásosan meghajoltam a két fegyver előtt. A hosszú szablyát megboldogult mesteremtől kaptam még pályafutásom kezdetén. Gyönyörű darab volt, igazi remekmű. A pisztolyt formázott szivaccsal bélelt fiókba tettem, de előtte még tárat cseréltem benne. A másikat félretettem bezúzatni. Pazarlás, de megengedhettem magamnak. A tőrömet és a huzalt sajnos be kellett áldoznom tegnap, de egyik sem volt hozzám köthető, így nem idegesítettem magam miattuk. A drót jó szolgálatot tett, csináltatni fogok még néhányat.

A páncélszekrényhez léptem és kikészítettem néhány köteg bankjegyet, Irinának szántam. Amikor anno megmentette a kezem, nem fejeztem ki a hálámat semmivel, csak szavakkal. Azóta viszont eltelt jó pár év és megtanultam, hogy a hála jó dolog, kifizetődő. Másnap amúgy is be kellett mennem a városba, hogy felvegyem az információt rejtő tabletet a következő célszemélyt illetően, és a politikusért járó vérdíj másik felét is biztosan kézbesítették már. Volt néhány postafiókom és csomagmegőrző boxom a város különböző pontjain. Kóddal működtek, amelyet minden alkalommal lecseréltem, miután megkaptam, amit vártam. Ha valamelyiket kinyitották, jelzést küldött a telefonomra. Nagyon okos találmány.

Az utóbbi években már tableten kaptam meg a célszemélyekre vonatkozó információkat. A jelszavát csak én, és a közvetítő vagy megbízó tudta. Ha közvetítő adta le, akkor általában az azonosítószámomat használta és azt a dátumot, amikor az üzlet megköttetett. Ha a megbízótól kaptam, akkor egyéni kódot adott meg, amelyet általában egy másik csomagmegőrzőben, egy lezárt borítékban, papíron közölt. A rendszert úgy fejlesztették ki, hogy ha rossz jelszót adtam meg, az adathordozó aksija kisült, és tönkre tette az adattároló kártyát is. A digitális forradalom előtt újsághirdetéseket használtunk, de mára már ezek a folyóiratok vagy megszűntek, vagy a rendvédelmi szervek árgus szemekkel figyelték őket. A munkadíjamat mindig készpénzben kértem, jelöletlen és nem egymást követő sorszámú bankjegyekben. Egyszer-egyszer néhány kliens bepróbálkozott azzal, hogy nem fizetett, de velem baromi rossz lóra tett. Egy-egy testrésze, extrém esetekben valamelyik szerette bánta a tisztességtelen eljárást. Nem szeretem, ha baszakodnak velem.

Amikor vámpírrá váltam, ráébredtem, hogy az időm végtelen, és minden energiámat a szakmámra fordítottam. Már emberként sem voltam kispályás, de vámpírként a gyilkolás művészetét majdnem tökélyre fejlesztettem. Eleinte sportot űztem abból, hogy mindig más módon intézzem el a likvidálandó személyt. Több mint három évtizede éltem már mások halálából, de semmit sem csináltam rutinszerűen.

Miután végeztem a fegyverszobában, lezártam mindent és visszaálltam a kocsival az akna fölé. Az esti hírekre várva bekapcsoltam a tévét, most már szót kellett ejteniük az alpolgármester haláláról. Amíg a híradóra vártam, bementem a fürdőszobába és megnéztem az arcom. A duzzanatok már majdnem teljesen felszívódtak, de a képem továbbra is a szivárvány minden színében pompázott. Bár a bokám teljesen rendbe jött, a bordáimat még mindig fájlaltam. Nem törtek el, korábban már megtapasztaltam az milyen érzés, de a megrepedt csont sem buli. Meglepően lassan gyógyuló sérülésfajta. Még számomra is.

Miközben a tükörbe bámultam, ismét Eve felé kanyarodtak a gondolataim. Mint egy rossz lemez, ami beakadt, egyszerűen képtelen voltam megfejteni hová tűnhetett ez a lány. Nem vallott rá az ilyesfajta viselkedés. Eszmefuttatásomat a híradó szignálja törte meg. Elfordultam a tükörképemtől, észre sem vettem, hogy már negyedórája bámultam magam céltalanul. Szőkésbarna, lapockáig érő hajam egy laza kontyba tűztem, szemeim mélyzöld színe éhségről árulkodott. Az öngyógyulásért meg kellett fizetni: rengeteg vért követelt. Az évek múlásával egyre kevesebb táplálékot igényeltem az életben maradáshoz, de ha megsérültem, a teljes gyógyulásig sok vér lefolyt a torkomon. Mielőtt letelepedtem volna a televízió elé, a hűtőhöz suhantam és kivettem egy tasakkal az értékes nedűből. Nem bajlódtam pohárral, a zacskóból döntöttem magamba.

A híradó vezető híreként robbant az alpolgármester halála. A rendőrségi szóvivő csupán annyit közölt az üggyel kapcsolatban, hogy a tettes nagy valószínűséggel nő, de nincs további információjuk a kilétét illetően. Találtak ugyan DNS-mintát, de az erősen szennyezett. Ahogy sejtettem... Az egyik neves újság oknyomozó riportere szerint, a támadó vélhetően lefizette az alpolgármester testőreit, ugyanis mindegy szálig eltűntek, és egyelőre nem találják őket. Fantomképet is mutattak róluk, és a lakosság segítségét kérték a kézre kerítésükben. Majdnem elröhögtem magam. Sok sikert hozzá! Miután megtudtam, amit akartam, másik adóra kapcsoltam. Ott is ugyanezt a verziót adták le. Nem szörföztem tovább a híradók között, megkerestem a vígjátékokat sugárzó csatornát, és legnagyobb örömömre a kedvenc sorozatomat adták éppen. Mindegyik részt milliószor láttam már, de mindig nevetésre ingerel a négy srác és a szomszéd lány.[1] Most egy különösen kedvelt részt adtak le, amelyben az egyik karakter beteg és ezt a többiek nagyon nehezen tolerálják. Az egyik jelenet közben majdnem félrenyeltem, annyira nevettem.

Miután kiszórakoztam magam, az interneten is ellenőriztem milyen híreket adtak le a politikus halálát illetően. Ugyanaz a nóta. Néhány fórumon interjúkat is közöltek, ahol néhány barát, illetve munkatárs részvétét fejezte ki a gyászoló család felé. Némelyik őszintének tűnt, de a többsége bűzlött a hamisságtól. Az egyik fotón a háttérben a gyászoló édesanyát véltem felfedezni. Az ő szomorúsága valósnak tűnt, miatta lett egy kis lelkiismeret-furdalásom.

A híroldalak átböngészése után olvasnivaló után néztem. Néhány napja a kedvenc könyvesboltomban jártam, és ahogy elővettem a köteteket a papírzacskóból, megakadt a szemem egy olyan regényen, amelyre nem emlékeztem, hogy meg akartam volna vásárolni. Újból elolvastam a fülszöveget. A sorozat címe Lőpormágus,[2] három részből állt, én azonban csupán az elsőt tettem a kosaramba. Érdekesnek találtam az alapötletet. Győzött a kíváncsiságom és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem, hogy néhány órával később arra eszméltem, hogy nyílik a kertkapu, én pedig még mindig az előszobaszekrénynek támaszkodva olvasok. Lily köszönés nélkül lépett be a házba, majd elindult a szobája felé.

‒ Hahó! ‒ szólítottam meg felvont szemöldökkel.

‒ Csá! ‒ felelte megtorpanás nélkül, felém se fordulva.

Elkapott egy kisebb idegbaj, de megőriztem a hidegvéremet.

‒ Ennyit tudsz felém böfögni másfél nap távollét után?

‒ Hagytam üzenetet és beszéltünk telefonon is ‒ morogta duzzogva.

‒ Igen, de nem mondtad el, kinél voltál.

‒ Egy barátomnál ‒ forgatta a szemét. Egy kamasszal könnyebb dolgom lenne.

‒ Tudod, hogy ennyi nem elég. Melyiknél?

‒ Nem ismered. De veszélytelen, nem kell őt is lenyomoznod, mint az összes többit! ‒ tette hozzá gunyorosan, és a lépcső tetejére érve végre megállt és rám nézett.

Tűréshatárom a végéhez közeledett.

‒ Erről nem te döntesz ‒ feleltem alig hallhatóan.

Lily a cipőjét kezdte nézegetni, majd így szólt:

‒ Majd elmondom, most hagyjál lógva! Olyan vagy, mint egy vallató tiszt!

Korántsem. Ezt követően a szobájába viharzott és hangos döndüléssel magára csapta az ajtót. A hiszti és csapkodás eddig Eve reszortja volt, de úgy tűnik, változnak az idők.

Az órámra pillantottam. Pár perccel múlt reggel hat. Még volt annyi időm, hogy a könyv végére érjek, aztán indulnom kellett a dolgomra.

Hét óra körül járt, mire becsuktam a könyvet. Zseniális alkotás! Írtam egy e-mailt a könyvesboltnak, ahol vásárolni szoktam, hogy tegyenek félre nekem a folytatásokból egy-egy példányt. Ezzel végezvén a fürdőszobába masíroztam és megszemléltem a fizimiskámat. Még mindig színpompás volt az arcom, de egy kis alapozóval könnyedén elfedtem azt a néhány foltot, a duzzanat már teljesen lelohadt. Farmert és atlétafelsőt vettem fel, amire egy hosszú ujjú kockás inget húztam, de begombolatlanul hagytam. A hajamat kiengedtem, majd a garázsba menet leemeltem egy baseball sapkát a fogasról.

Miután kivettem a széfből a korábban előkészített pénzkötegeket, mindent bezártam és Irina házához hajtottam. Néhány utcányival messzebb parkoltam le, majd gyalog folytattam utamat. A sapkát mélyen a szemembe húztam, a hátizsákomat pedig hanyagul a vállamra dobtam. Irina házát hátulról közelítettem meg, átugrottam a kerítésen és elrejtőztem a bokrok közé. Kicsit várakoznom kellett, túl korán érkeztem, az ablak mögötti mozgásokból ítélve többen is otthon tartózkodtak. Leraktam a hátizsákot a földre és ráültem. A reggel olvasott könyvön járt az eszem, amikor a bejárati ajtó csapódására figyeltem fel. A léptek könnyedek és ruganyosak voltak, valószínűleg Katja mehetett el. A kert hátsó részéből nem láttam rá a bejáratra. Kisvártatva ismét nyílt a kapu, a távolodó léptek már nehézkesebbnek, megfontoltabbnak tűntek. Irina. Sajnáltam, hogy nem állhattam elé és fejezhettem ki a hálámat személyesen, de tudtam jól, hogy csak felesleges vitába keverném magam. Óvatosan a házhoz lopakodtam és rövid ügyeskedés után máris odabent találtam magam. Irina hálószobájában akartam elrejteni a pénzt, de dunsztom sem volt, merrefelé keressem. Épp a lépcsőn surrantam felfelé, amikor érzékeny füleimet nagyon halk szívdobogás ütötte meg. Ez meg ki a franc lehet?!

‒ Irina? – szólalt meg egy erőtlen férfihang az egyik emeleti szobából.

Basztikuli! Sosem gondoltam arra, hogy Irinának férje is lehet. Jobbnak láttam nem reagálni és folytattam az utamat felfelé, ügyelve, hogy még csendesebben mozogjak. Az emeleten az egyik ajtót résnyire nyitva találtam. Óvatosan belestem. Egy idősebb férfi feküdt az ágyban, testét csontsoványra aszalta valamilyen betegség, szeme vakon meredt a semmibe.

‒ Irina, te vagy az? Kérlek, adnál egy kis vizet? Nagyon kiszáradt a torkom – kérte az öreg gyenge hangon.

Szívtelen dög lettem volna, ha nem segítek neki. Az Irina iránt érzett tiszteletemtől hajtva puha léptekkel az ágy mellé suhantam.

‒ Ki az? – kérdezte az öreg vadul forgó szemgolyókkal, és nyugtalanul forgatta a fejét.

‒ Irina egy barátja – feleltem halkan, és megnyugtatásul meglapogattam a kézfejét.

‒ Nem ismerem önt.

‒ Nem baj, ne is foglalkozzon velem.

‒ Hogyan jött be? – értetlenkedett tovább a férfi.

‒ Irina engedett be – hazudtam. – Azt mondta, várjam meg, nemsokára visszajön.

‒ A piacra ment – nyugodott meg a beteg.

‒ Igen, tudom. Kicsit megemelem a fejét, hogy tudjon inni – majd a feje alá nyúltam, a tenyeremmel megtámogattam az egész tarkóját, a másik kezemmel pedig a szájához illesztettem a poharat. Mohón kortyolni kezdte a vizet, majd jelezte, hogy elég lesz. Óvatosan visszaengedtem a párnára, de előtte még kicsit megigazítottam alatta.

‒ Köszönöm – rebegte elhaló hangon, már ez a kis mozgás is teljesen kifárasztotta.

Az ágy mellett álló infúziós állványra néztem. Már a szagából sejtettem, de most bizonyossá vált: rák. Végstádium.

‒ Tehetek még önért valamit? – kérdeztem és megfogtam a kezét.

‒ Milyen hideg a bőre – jegyezte meg válasz helyett.

‒ Kicsit hűvös van odakint – hazudtam ismét. Mostmár tuti a pokolra jutok!

‒ Igen, az lehet. A feleségem mondta, hogy hidegfront van, sajognak az ízületei.

Néhány pillanatra elhallgatott, én pedig nem tudtam mit felelhetnék. Kezdtem szégyellni magam, hogy nem hoztam több pénzt. Bár az ő bajukra nincs pénzen vehető megoldás.

‒ Bekapcsolná nekem a rádiót? Irina elfelejtette.

‒ Persze – válaszoltam készségesen, és az ágy melletti éjjeliszekrényre néztem.

A készülék ott állt néma csendben, így bekapcsoltam.

‒ Most mennem kell – sóhajtottam.

‒ Nem várja meg Irinát?

‒ Nem lehet, eszembe jutott, hogy el kell intéznem valamit, most nincs időm megvárni. Később visszajövök.

Újabb hazugság.

‒ Nem is Irinához jött – jegyezte meg az öreg beletörődően. – Ön tolvaj?

‒ Nem – mosolyodtam el. – Tényleg a felesége barátja vagyok. Hoztam valamit, talán örülni fog neki. Ide teszem az ágy végébe.

‒ Rendben. Majd óvatosan ficánkolok, nehogy leverjem.

Meglepett a férfi viccelődése, még kuncogni is elfelejtettem, ő azonban szélesen elmosolyodott. Kipakoltam a pénzt a táskából, majd elköszöntem.

‒ Minden jót. Örülök, hogy megismerhettem.

‒ Köszönöm a segítségét. A nevét megkérdezhetem?

‒ Kate vagyok.

‒ A hangja alapján nagyon fiatal lehet.

‒ Ne higgyen a fülének, öregebb vagyok, mint azt képzeli. Mennem kell. Vigyázzon magára!

Annyira sután hangzott ez a mondat, hogy nem vártam választ, csak gyorsan kiviharzottam, az ajtóig meg sem álltam. Ott megtorpantam, hogy kicsit hallgatózzak. Síri csend honolt odakint, így elhagytam a házat. Kényelmes tempóban az autómhoz sétáltam, és közben azon morfondíroztam, hogy milyen beteg ez a világ. A Marson akarunk élni, miközben egy ősidők óta létező betegséget képtelenek vagyunk meggyógyítani. Hihetetlen!

Miközben az egyik csomagmegőrzőhöz hajtottam, tovább fortyogtam magamban, így kellőképpen felpaprikázott hangulatban érkeztem meg. Ahogy kiszálltam az autóból, egy biciklis majdnem elsodort. Azonnal utána léptem és megragadtam a táskájánál fogva. A kétkerekű néhány méternyit tovább gurult, majd az oldalára dőlt. A tulajdonosa felháborodva ficánkolt a kezemben.

‒ Hé, maga meg mit csinál? Normális? Eresszen már el!

Elengedtem, majd magam felé perdítettem, és szobormerev arccal ennyit mondtam neki:

‒ Legközelebb rád nyitom a kocsiajtót, és miután elestél, még át is hajtok rajtad. Kétszer. Nem a Tour de France-on vagy! Baromarc!

Ezzel faképnél hagytam és bementem a csomagmegőrző épületébe. A szemem sarkából még láttam, hogy a férfi megrökönyödve nézett utánam. Köszönésképpen biccentettem egyet a személyzetnek, de rám se bagóztak. Megkerestem a boxomat, és beütöttem a jelszót. A zöld jelzést követően kinyitottam az ajtaját, majd kivettem a dobozba csomagolt tabletet. Ezután új kódot adtam meg, majd köszönés nélkül távoztam.

A következő helyszínen is minden rendben zajlott, a pénzt rejtő táska a megbeszélt helyen várta, hogy magamhoz vegyem. Miután mindent elintéztem, amit akartam, hazafelé vettem az irányt. Bár erős késztetést éreztem, hogy bekapcsoljam a tabletet, tudtam, biztonságosabb, ha otthon nézem meg, milyen információkat rejt. A kíváncsiságom mit sem fakult az évek során. Minden új megbízatás izgatottsággal töltött el, kiváltképp, ha nehéz feladatnak ígérkezett.

Miután hazaértem, a pénzt azonnal a helyére tettem, ránézésre és súlyra is tudtam, hogy stimmel az összeg. Felmentem a dolgozószobámba, lehúztam a redőnyt, majd kicsomagoltam a tabletet és beütöttem a jelszót. Néhány pillanat múlva életre kelt a kis masina, én pedig megnyitottam az adatokat rejtő fájlt.

A célpontom neve Jack Brighton. A negyvenes évei elején járt, egy elit katonai egység vezető tisztje volt. Hat mesterien képzett zsoldos felett rendelkezett. Az adatok szerint egy kormányoktól független szervezet alá tartoztak, nem vonatkoztak rájuk a nemzetközileg elismert törvények. Ennek ellenére – vagy épp emiatt ‒ picinyke államunk előszeretettel alkalmazta őket a piszkos ügyek elintézésére. Sok gyilkosság és eltűnt személy az ő számlájukra volt írható, ám a többségük bűnöző, illetve terrorista. A kormány így akarta megkerülni a törvényt, esélyt sem adva annak, hogy egy korrupt bíró felmentse a nemkívánatos személyeket egy jogilag tiszta tárgyalás során. Tehát a férfi vérbeli katona és gyilkos. Egy szakmabeli, egy profi. Messziről kellene elintéznem, jó bérgyilkoshoz méltón, állítólag ez a profizmus mércéje. Ezt az alakot azonban szemtől szemben akartam, kíváncsivá tett. Az adatok nem terjedtek ki a magánéletére, ezeket magamnak kellett kiderítenem.

Megnéztem az otthonaként megjelölt ingatlan címét. Egy családi ház, legalábbis a laptopom keresője szerint. Próbáltam fotót keresni a férfiról, mivel a megszokottól eltérő módon az adatok mellé képet most nem csatoltak. Hiába írtam be a nevét a böngészőbe, nem adott ki egy találatot sem. Ez egy szellem. Végül beütöttem az egyik – feltehetőleg Brighton csapata által elintézett ‒ terrorista nevét, valamint a kulcsszót, hogy zsoldos. Azonnal találatot jelzett a gép, de csupán a bűnözőről közölt fotókat mutatott. Ahogy lejjebb görgettem az egérrel, a szemem megakadt egy képen. Három civil ruhás férfi állt a terrorista kitakart holtteste felett. Mindegyikük arcát kendő fedte. Egyértelműen látszott, hogy katonák. Valószínűleg véletlenül került ki az éterbe ez a rossz minőségű kép. A silány felbontás miatt nem tudtam jobban ránagyítani. Tudtam, hogy a további kutakodásom is eredménytelenül fog zárulni, így nem is folytattam tovább. El kellett mennem a célszemély lakására, hogy ott deríthessem ki, amire még szükségem van a likvidálásához.

---

[1] The Big Bang Theory

[2] Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (2.)

1. FEJEZET

Semmi késztetést nem éreztem a ma esti munkához. Gondolataim állandóan Eve felé kanyarodtak, ami jelenleg nem volt életbiztosítás. Számomra biztosan nem. Hónapokkal ezelőtt felszívódott és fogalmam sem volt merre lehet. A vadásszal való összecsapásom többet ártott, mint használt. A franc se gondolta, hogy Eve ennyire a lelkére veszi a fiú halálát. Tisztában voltam vele, hogy még diákként plátói érzelmeket tápláltak egymás iránt, de azóta kissé megváltozott mindkettőjük életkörülménye. Az egyikből vámpír lett, a másikban pedig öntudatra ébredt a vadász. Ősi ellenségekké váltak. Ez a természet rendje, és Nigel, a vadász is tudta ezt. Ő már a sokadik volt a sorban, akivel összecsaptam az elmúlt évtizedek során, de eddig csak ő bizonyult tisztességesnek, a többiek vérszomjas és kissé perverz színben tűntették fel magukat előttem. Nigellel a párbajt megelőzően megállapodást kötöttünk, miszerint vagy ő, vagy én. Magamat választottam. Azt hittem, Eve meg fogja érteni, hogy nem dönthettem másként. Nem csak az én életemről volt szó, Lilyé és az övé is mérlegre került. Ők a családom. Eve azonban úgy ítélte meg, hogy nem vettem figyelembe leghőbb szíve vágyát. Nem, valóban nem. Fogalmam sincs, mi mást várt tőlem. Bérgyilkos vagyok, mindig is az voltam, és emberek vére tart életben. Régóta nem foglalkoztatnak már romantikus lányregénybe való érzelmek.

Miközben a fegyvereimet tisztogattam, tovább rágódtam az Eve-vel kapcsolatos problémán. Hiba volt anno átváltoztatni őt. Én csupán meg akartam menteni egy ifjú, kedves lányt a korai halál borzalmaitól. Időt akartam adni neki az életre. Az érzelmeim alapján hoztam meg ezt a döntést, nem hallgattam a józan eszemre. A fene essen belém! Most főhet a fejem, hogy vajon Eve merre kószál, és mit művel a nagyvilágban egyedül, védőháló nélkül.

A vörös hajú, kékszemű, törékeny alkatú Eve a leukémiával harcolt. Már betöltötte a tizenhetet, amikor megismertem és még nem tudta, hogy beteg. Én is csupán sejtettem, éreztem az illatán. Akkoriban ragadozó életmódot folytattam és játszadozni akartam vele egy kicsit. Végül másként döntöttem. Ő volt az első, akinek vágytam a vérét, de még csak meg sem kóstoltam. Rosszabb napokon azt kívántam, bár inkább a vérét vettem volna, és nem bajlódnék vele, hogy tisztességes vámpírt faragjak belőle. Most azonban aggódtam, már hetek óta nem láttam. Kaptam ugyan néhány fülest vele kapcsolatban, de mindegyik zsákutcába vezetett. Nigel holtteste is eltűnt, Eve valószínűleg eltemette.

Több éve már, hogy Eve-ből magamfajtát csináltam, mégsem mertem elengedni a kezét. Lily, a másik lányom merőben más tészta volt. Őt egy híd széléről szedtem össze. Annyira kétségbe esett, hogy le akarta vetni magát a mélybe. Nem akartam megmenteni, de Eve unszolására mégis megtettem. A két lány akár a tűz és a víz, mégis jól megértették egymást. A szőke Lily több türelemmel viseltetett Eve hisztijei iránt, mint én, a kis vörös pedig kellőképpen empatikus volt, hogy megértse a másik leányzó művészlelkét. Bár átváltozásunk idejében mindannyian még csak a húszas éveinket tapostuk, az a néhány évtized, amennyivel korábban váltam vámpírrá, kisebb szakadékot jelentett közöttünk. Én voltam az öreg, a megfontolt, a hideg józan ész. Ők pedig a csapongó, bohókás, szabadságra vágyó fiatalok. Az sem sokat segített a kapcsolatunkon, hogy én már emberként is gyilkoltam és egész más életutat jártam be, mint ők. A leglényegesebb különbséget mégis az jelentette, hogy ők szabadon dönthettek a sorsukról, míg én nem. Tőlem senki nem kérdezte meg, hogy akarok-e vámpír lenni.

Egy félresikerült megbízatás után természetfeletti lényként tértem magamhoz. Adam ‒ a vámpír, akinek a meggyilkolásával megbíztak ‒ úgy ítélte meg, hogy túl értékes vagyok ahhoz, hogy meghaljak. Amikor elvállaltam a munkát, csupán annyi információt kaptam róla, hogy ő ölte meg a munkaadóm lányát és már többen felsültek a likvidálását illetően. Senki sem tudta, hogy nem ember. A feladatot végül teljesítettem, Adam McBridge már odalent rothadt valahol a föld mélyén. Idegesítő vérszívó volt. Sokáig egyedül éltem vámpírként, Adam a fejembe verte, hogy törvénytelen módon lettem halhatatlan, és ha életben akarok maradni, jobban teszem, ha meghúzom magam. Ki akart sajátítani, ám csupán néhány hétig élvezhette a társaságomat, amint kiderítettem, hogyan lehet kinyírni, végeztem vele. Életemben nem esett még olyan jól gyilkosság, mint az övé. Évekkel később megismertem Luke-ot, aki néhány hónapig a szeretőm volt, ám hamar búcsút intettem neki. A két férfin kívül sokáig nem ismertem más vámpírt, de nem is akartam. Olyan sok törvényt kellett volna betartanom, hogy elment a kedvem attól, hogy valaha is a társadalmuk részévé váljak. Eleve a létezésem törvényekbe ütközött, ugyanis a vérszívók egyik legősibb alapszabálya, hogy gyilkosokat, szellemileg sérülteket és gyerekeket tilos vámpírrá tenni. Egy másik megszeghetetlen paragrafus pedig kimondja, hogy az alanynak bele kell egyeznie az átváltozásba. Nos… engem senki sem kérdezett meg előtte, hogy akarom-e ezt az egész cirkuszt, és mindemellett még gyilkos is voltam. Két törvényszegés pipa.

‒ Olyan erősen suvickolod, még a végén elkopik.

Lily állt az ajtóban karba tett kézzel és engem figyelt.

‒ Van másik – feleltem morcosan, és a kezemben tartott pisztolyra meredtem.

‒ Nem ez a lényeg. Megint Eve miatt rágod magad, jól sejtem?

‒ Mit számít?

‒ Semmit. Pont emiatt kellene abbahagynod. Majd előkerül.

Sötéten meredtem a szőke vámpírra. A szempillája sem rezdült, nyugodtan támasztotta tovább az ajtófélfát.

‒ Nincs jobb dolgod? – szegeztem neki a kérdést undokabb hangnemben, mint szerettem volna.

‒ Momentán nincs. Ma mentünk volna el Eve-vel arra a kiállításra, amit régóta vártam.

‒ Értem.

Mivel Lily nem tágított, sóhajtva hozzátettem:

‒ Holnap elmegyek veled.

‒ Szuper! ‒ felelte, majd mosolyogva sarkon fordult, és végre magamra hagyott.

Be kellett látnom, hogy igaza van. Felesleges azon morfondíroznom, vajon mi lehet a kis vörössel. Inkább az esti munkára kellene felkészülnöm. Rutinfeladatnak tűnt, de valamiért mégis engem bíztak meg vele. Tudtam, hogy valami csavarnak kell lennie a történetben. A likvidálandó személy egy korrupt politikus, csupán kishal a nagyok között. Ötletem sem volt, kinek csíphette annyira a szemét, hogy ki kelljen nyírni a szerencsétlen flótást.

Előzetes terepfelmérésem során észrevettem, hogy az otthonául szolgáló ház ablakainak többsége golyóálló üvegből van, így esélytelen messziről elintézni a pasast. Mindenképp a közelébe kellett férkőznöm. Mivel a férfi homoszexuális, így a bájaimat hiába is akarnám bevetni, nem érnék célt vele. Piszok rövid határidőt kaptam, így az a legbiztosabb, ha az otthonában intézem el. Meglepően magas vérdíjat tűztek ki a fejére, hülye lettem volna visszautasítani. Három testőr védte állandó jelleggel, többet sosem láttam körülötte. Gyerekjáték lesz.

Miközben készülődtem, az egyik telefonom ciripelt egyet. A kijelzőre pillantottam. Újabb meló. Az e-mailben kapott üzenet szokás szerint csupán egy telefonszámot és egy időpontot tartalmazott. Közel öt órám volt a hívásig, azalatt simán elintézem a politikust. Miután felöltöztem és magamba döntöttem egy tasak vért, a garázsba indultam a felszerelésemmel a vállamon. Ahogy végignéztem a gépparkon, a motorom mellett tettem le a voksomat. A hangulatomhoz ez illett a legjobban. Kellőképpen átmossa az agyam az ellenszél, a vas jótékony dorombolása pedig segít lecsillapítani háborgó lelkemet.

A politikus háza a várostól kicsit távolabb esett, megküzdöttem a murvával felszórt földúttal. A háztól negyed kilométerre rejtettem el a fekete vasparipát, betoltam a fák közé. A bukósisakot és a bőrkabátot a motornál hagytam, megigazítottam a hátizsákot a vállamon, majd ellenőriztem a derekamra csatolt tokot a fegyverekkel. Miután mindent rendben találtam, a fejemre húztam egy fekete símaszkot, és teljesen beleolvadtam az éjszakába.

Úgy terveztem, a célponton kívül nem ölök meg mást, de természetesen minden eshetőségre felkészültem. Olykor előfordul, hogy a testőrök nagyon buzgómócsingok és nem hagynak más választást.

A ház csendes volt, csak néhol derengett némi fény. A célszemély valószínűleg a dolgozószobájában tartózkodott, legalábbis az elmúlt napok megfigyelései alapján erre következtettem. Pontos tervrajzot szereztem a házról, így tudtam, hogyan juthatok el hozzá a leggyorsabban: az emeleten lévő dolgozószobája melletti folyosó ablakán akartam bemászni. Az épületet magas fák vették körbe, az egyik tövébe rejtettem a táskámat. Ellenőriztem a pisztolytárat, kivettem egy plusz töltényt a hátizsákból és a bal nadrágzsebembe rejtettem. Ezután felkapaszkodtam a házhoz legközelebb eső ágra, majd egy kis mászás után óvatosan átugrottam az egyik ablakpárkányra. Emberként ezzel biztosan nem próbálkoztam volna meg, azonban a vámpírlét rengeteg előnnyel járt, például páratlanul finom mozgással és egyensúlyérzékkel.

Tudomásomra jutott, hogy a néhány héttel ezelőtti jégesővel megspékelt hatalmas vihar miatt két folyosóablak is pókhálósra tört, amikor az egyik fa korhadt ágát letépte a szél és az a háznak csapódott. A kivitelező pedig, aki kicserélte az ablakokat, figyelmetlenségből normál üveget hozott és még nem javította ki a tévedését. Ez volt az én szerencsés véletlenem.

A párkányokon átlépdeltem az egyik sima üveges ablakhoz, ami történetesen pont a dolgozószoba mellett helyezkedett el. Amilyen halkan csak tudtam, felrögzítettem egy tapadókorongot, majd körbevágtam. Miután óvatosan kiemeltem az üveget, benyúltam és kinyitottam a nyílászárót. Gyorsan bemásztam, letettem az üveget a földre, majd a szoba felé indultam, ahol reményeim szerint a politikus mit sem sejtve épp a másnapi felszólalására készült. Már a kilincset markoltam, amikor hirtelen egy súlyos kéz nehezedett a vállamra és elrepített az ajtótól jó messzire. A falnak csapódtam és térdre estem. Felpillantva három, fenyegetően morgó vámpírral néztem farkasszemet. A testőrök. Így már minden világos. Bár erre legvadabb álmaimban sem gondoltam, felkészültnek éreztem magam. A vámpírok nem dolgoznak – többnyire -, ha mégis, akkor másokat irányítanak a háttérből, és sohasem helyezik magukat reflektorfénybe. A város alpolgármestere melletti testőrködés azonban távolról sem olyan munka volt, ami rejtőzködéssel járt.

‒ Távozz! ‒ sziszegte a legmagasabb.

‒ Majd, ha elvégeztem, amiért jöttem ‒ feleltem nyugodtan, és büszkén kihúztam magam miközben felálltam.

‒ Akkor valószínűleg hullazsákban végzed ‒ hangzott a baljós fenyegetés.

‒ Nem adom könnyen magam ‒ válaszoltam hetykén, és vidáman elmosolyodtam, bár ők ezt nem láthatták.

‒ Fiatalabb vagy, mint mi, ne nyírasd ki magad feleslegesen. Menj haza. Itt nincs dolgod.

‒ Nem szeretem, ha helyettem döntenek. Mellesleg soha nem hátrálok meg – szájaltam vissza pimaszul.

‒ Te tudod, mi figyelmeztettünk ‒ lépett közelebb egyikük.

Alacsony volt és zömök, tudtam, hogy nehéz ellenfél lesz, mert erősebb testalkatú, mint én. Ám bíztam a gyorsaságomban és a tudásomban. A másik, aki először szólt hozzám - feltehetőleg ő vágott a falhoz is -, szikárnak tűnt, átlagosnak. Egy halandó ellen hatékony fegyver, de ellenem majdhogynem kevés. Öregebb lehetett nálam nyolcvan, esetleg száz évvel, de azt az erőfölényt, amivel ennek köszönhetően rendelkezett, elhanyagolhatónak éreztem. Évtizedek óta abból éltem, hogy másokat tettem el láb alól. Bármilyen tárgyat fel tudtam használni fegyverként, én magam is az voltam. A harmadik testőr azonban már veszélyesebbnek tűnt. Széles válla és keskeny csípője arról árulkodott, hogy járatos lehetett valamilyen küzdősportban. Korban közelebb állhatott hozzám, mint a társaihoz. Vele vigyáznom kell!

‒ Mielőtt nekem estek, arra azért kíváncsi lennék, mi visz egy vámpírt arra, hogy egy ilyen rohadéknak dolgozzon?

‒ Nagyon jó a fizetés ‒ röhögött a zömök reszelős hangon, majd felém lendült.

Már felkészülten vártam, és ahogy elém ért, egy félfordulattal kitértem az útjából, majd azzal a lendülettel erőteljesen tarkón vágtam, ő pedig fejjel a falnak csapódott. Nem tudtam tovább foglalkozni vele, mert csontosabb társa is mozgolódni kezdett. Gyorsan előrántottam az egyik tőrömet a combtokból, és teljes erőből felé hajítottam. Telibe kaptam a torkát, mire ő azonnal odanyúlt és automatikusan kihúzta a kést. Idióta. A sebből bugyborékolva tört elő a még friss, langyos vér. Szitkozódni próbált, de csak vér fröcsögött a szájából. Még láttam, ahogy a torkát markolva próbálja elállítani a vérzést, majd a figyelmemet zömök társa vonta magára, aki harcra készen megindult felém. Most óvatosabban mozgott, és nem várt gyorsasággal termett előttem. Védekezni sem tudtam, úgy állcsúcson vágott, hogy majdnem hanyatt estem. Ez a néhány másodperces kihagyás elég volt ahhoz, hogy a harmadik ellenfelem hátulról rám támadjon, de mielőtt bármit is tehetett volna, félfordulatból úgy hasba rúgtam, hogy nekiesett a szemközti ajtónak, és át is zuhant rajta. A zajongásra kijött a célszemély is a dolgozószobából, de mire bármelyik bérence reagálhatott volna, előkaptam a pisztolyomat és fejbe lőttem. Arra sem maradt ideje, hogy felfogja, mi történik, úgy esett össze, akár egy rongybaba. Ostoba barom! Maradt volna az irodájában.

Ettől a vámpírok teljesen begőzöltek, gyorsan kellett cselekednem. Mivel a nyúlánkot már szinte teljesen harcképtelenné tettem, így elindultam felé, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Útközben letéptem a felkaromra tekert mattfekete vágódrótot. Úgy készíttettem el egy fegyvermesterrel, hogy a két végét súlyozza le egy-egy fogantyúval, amit könnyen kioldható kapoccsal rögzítsen egymáshoz, a huzalt pedig kétoldalt tépőzárral erősítettem a ruhám ujjához. A drót elég erős és vékony volt ahhoz, hogy ha nagy erővel feszítem körbe a nyakán, akkor le tudom fejezni vele. Még sosem kellett használnom, eljött az ideje, hogy felavassam! Ehhez minden erőmre szükségem volt, így golyót eresztettem a szívébe, hogy ne ficánkoljon túlságosan, majd a zömök felé fordultam. Fejbe akartam lőni, hogy rövid időre kiiktassam, de éppen akkor felém hajított egy tőrt. Ki kellett térnem az útjából, így a lövésem célt tévesztett, a mellkasa jobb oldalát találtam el. A fickó a fájdalomtól megtorpanva rám vicsorgott, én azonban a pisztolyomat eltéve a cingárhoz léptem. A vérveszteség megtette a hatását, már nem bírt védekezni. Ahogy mögé álltam, a nyakára tekertem a drótot, a hátamat pedig a folyosó falának feszítettem. Olyan erővel húztam magam felé a zsineget, amivel csak tudtam, de a csigolyák kifogtak rajtam. A férfi túl magasnak bizonyult hozzám képest, így térden rúgtam, hogy összeessen, a drót feszítési irányát pedig felfelé módosítottam. Néhány pillanatnyi küzdelem után a vámpír feje a folyosó kövén landolt. Épp időben, a másik kettő már teljesen magához tért. A társuk élettelen teste még össze sem rogyott, ők máris előttem termettek. Túl közel álltam a falhoz, esélyem sem volt hátrébb lépni, és védekezni sem maradt időm. A fiatalabbik rúgása olyan erővel ért, hogy a csontjaim fájdalmasat nyögtek a becsapódástól. Fel sem ocsúdhattam, a vállamnál fogva felrántott, és úgy megfejelt, hogy összekoccantak a fogaim. Eleredt az orrom vére, de pillanatnyilag nagyobb gondom is akadt, mint a betört ormányom. Csak ne legyen szilánkos, légy szi’! A drótot még a kezemben szorongattam, így az egyik vállamat tartó kezére tekertem, és jól megrántottam. Nem sikerült letépnem a kézfejét – Fenébe! -, de ahhoz elég volt, hogy egy fájdalmas szisszenés kíséretében eleresszen. Kiengedtem az ujjaim szorításából a zsineget, és az ablak felé lendültem. A társa már lesben állva várt, és akkorát vágott a lapockámra, hogy egyensúlyomat vesztve olyan erővel csapódtam az ablaknak, hogy a keretet tartó vasalat egy hangos sóhaj kíséretében kitépte magát a falból, én pedig vele együtt zuhantam a mélybe. Próbáltam a fák ágaiban megkapaszkodni, de az ablaktábla magával sodorta őket. Mielőtt földet értem volna, az egyik lábamat az épület falának nyomtam és messzebb rúgtam magam. Nagyot nyekkenve csapódtam a földbe. Hiába gurultam át az oldalamon az esést tompítván, így is az egyik bokám bánta. Emellett éreztem, hogy megroppant néhány bordám és a vállaimat is erősen fájlaltam, de nem volt időm a sebeimet nyalogatva heverészni, a vámpírok már lefelé tartottak. Már csak három golyóm maradt, nem akartam elpazarolni őket. Nem gondoltam arra, hogy a pisztolyon és a tőreimen kívül más fegyvert is fogok használni, így a kardom nem volt a hátamon a ruhámba épített tokban.

- Ostoba picsa! – korholtam magam dühösen, miközben felpattantam és a fa tövébe rejtett táskámhoz sántikáltam. Belekotorva egy kisebb japán kardot, egy vakizasit emeltem ki belőle. Ez a katanánál rövidebb szablya volt a társam a munkák során és tökéletesnek tűnt arra, hogy a megmaradt testőröket lefejezzem. Mire kivettem a hüvelyéből, a két vámpír már felém tartott. A fiatalabbik szemében megvillant valami, és tisztes távolságra tőlem megállt. A zömök viszont rendületlenül jött, nem vette észre a hátam mögé rejtett fegyvert. Mint egy buldózer, amit nem irányít senki, úgy robogott felém. Kitisztítottam az elmém, és abban a másodpercben, ahogy karnyújtásnyira ért és ütésre lendítette a karját, a fejem fölé emeltem a kardot, majd fordulatból a nyakára sújtottam. Elléptem a vámpír útjából, a teste rohant tovább, én pedig nem bírtam szó nélkül hagyni:

‒ Te is fejetlenül rohantál a vesztedbe.

Tettemet tapssal jutalmazták. Az utolsó testőr továbbra is távol maradt tőlem, egy fának támaszkodva várt. Úgy tűnt, nem akar támadni. Mosolyogva szemlélte a társa levágott fejét. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a viselkedést, de nem is különösképpen izgatott, csak el akartam tűnni innen minél előbb.

‒ Tudtuk, hogy jön valaki, de emberre számítottunk ‒ szólalt meg végül, és már nem mosolygott.

Megvontam a vállam, nem igazán tudtam mit felelhetnék erre. A bokám egyre jobban lüktetett, amilyen gyorsan csak lehetett, helyre kellett rántani. Szerencsére csak kificamodhatott és nem tört el, ahogy korábban hittem. Vérre volt szükségem és egy orvosra.

‒ Danger nem fog örülni ennek – nézett fel a férfi abba az irányba, ahol a halott politikus hevert.

Továbbra sem volt mondanivalóm, csak egyre türelmetlenebbül ácsorogtam pattanásig feszült idegekkel.

‒ Kitől kaptad a megbízást? – fordult felém ismét. Nem tetszett az arckifejezése.

‒ Magánügy – közöltem vele barátságtalanul. – Elmehetek, vagy még bájcsevegünk kicsit mielőtt megöllek?

‒ Gondolod, hogy ebben az állapotban képes lennél rá? – vigyorgott rám sötéten, majd néhány lépést tett felém.

‒ Maradt még néhány golyóm. Egy is elég, hogy kinyírjalak – feleltem, és a pisztolyom markolatára fontam a kezem.

Farkasszemet néztünk. A vámpír elmosolyodott és feltartott kézzel békét jelzett.

‒ Ezt a meccset most te nyerted.

De a háborút nem… Búcsúképp biccentettem egyet, mielőtt azonban hátat fordíthattam volna neki, még utánam szólt:

‒ Egész véletlenül nem te vagy a híres-neves Véresszájú Kate?

Pengevékony vonallá préselte az ajkaimat a visszafojtott harag.

‒ Utálom, ha így hívnak – sóhajtottam végül egykedvűen.

‒ Legendás vagy bérgyilkos körökben.

‒ Meglehet – hagytam rá, és a táskám felé néztem.

‒ Sietsz valahova? – vigyorgott rám a rohadék, mire kedvet kaptam, hogy lepuffantsam.

‒ Nem várnám meg a zsarukat. Emellett van jobb dolgom is, minthogy tovább folytassam ezt az épületes beszélgetést veled.

Örömmel konstatáltam, hogy a beszélgetőpartnerem tekintete elsötétült. Sikerült megsértenem. Pimaszságban verhetetlen vagyok.

‒ Fogalmad sincs, mi folyik a háttérben.

‒ Nem is érdekel.

‒ Majd fog. A tetteidnek következménye lesz.

‒ Állok elébe!

‒ Ostoba vagy, ha azt hiszed, egyedül is képes leszel megvédeni magad!

‒ Eddig elég jól ment – rántottam egyet flegmán a vállamon.

‒ Mert egyik nagyhatalmú vámpír levesébe sem köptél bele. Mostanáig.

‒ Köszönöm a figyelmeztetést, majd alkalomadtán a hátam mögé lesek.

‒ Akkor már késő lesz.

‒ Oké – hagytam rá fásultan, majd lehajoltam a táskámért, eltettem a kardomat és a motorom felé indultam.

‒ Találkozunk még! – szólt halkan utánam, tudván, úgyis meghallom.

Ha rajtam múlik, nem!

Mielőtt a vasparipára pattantam volna, ellenőriztem, hogy mennyi időm maradt addig, amíg az e-mailben megadott számot hívnom kellett. Több mint két óra állt a rendelkezésemre. Közben az orrom fájó lüktetése eszembe juttatta, hogy orvosra lenne szükségem. Felhívtam egy barátomat, Pete-et, de egy géphang közölte velem, hogy jelenleg nem kapcsolható. Picsába! Lázasan pörgettem a telefonom névjegyzékét. Nem emlékeztem pontosan a doki nevére, csak arra, hogy a nő orosz. Sok-sok évvel ezelőtt jártam nála, azóta már biztosan nyugdíjba vonult. Irina Valkova. Ő lesz az.

Mikor Irinát megismertem, már a negyvenes éveit taposta. A legjobb barátnőm vitt el hozzá, miután egy vadász megcsonkította a kezem. Már megindult az üszkösödés, mire vérhez jutottam, így nem segített. Szakszerű ellátás kellett. Azóta azonban eltelt húsz év. Miközben vártam, hogy valaki felvegye a vonal túlfelén, végigpillantottam magamon. Úgy néztem ki, mint egy összevert hentes. A vámpírok nem sajnálták a vérüket tőlem, a nadrágomra és a cipőmre is bőven jutott. A felsőmet a sajátom csúfította el, az orromból még mindig szivárgott egy kicsit. Az a szemétláda betörte az orrom!

‒ Halló? – rántott ki merengésemből egy óvatos hang.

‒ Üdvözlöm! Irina Valkovát keresem.

‒ Jó estét! Ő az édesanyám és már lefeküdt pihenni.

‒ Elnézést a késői hívásért, de egyszer már kisegített szorult helyzetemből és ismét szükségem lenne a szakértelmére. Nem zavarnám, ha tudnék mást hívni.

‒ Megkérdezhetem a nevét?

‒ Kate Moon, bár tartok tőle, hogy már nem emlékszik rám.

‒ Megnézem, hogy alszik-e már.

‒ Hálásan köszönöm.

‒ Megsérült az orra?

‒ Igen. Honnan tudja?

‒ Fül-orr-gégész vagyok, meghallom az ilyesmit – ezzel mellétette a telefonkagylót.

Kisvártatva valaki csoszogó léptekkel közelített a készülékhez.

‒ Reménykedtem benne, hogy többet nem lesz rám szüksége – szólalt meg egy ismerős hang.

‒ Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önnek – húzódott a szám fájdalomtól feszült mosolyra.

‒ Már megint mi történt magával? – sóhajtott a telefonba Irina fáradt hangon.

‒ Egy kisebb baleset ért. Az orromat és a bokámat kellene helyrepofozni.

‒ Értem. Az a helyzet, hogy én már nem praktizálok, nem tudok önnek segíteni. A reuma sajnos tönkretette a kézízületeimet.

‒ Végtelenül sajnálom. Egy barátomat akartam megkérni, de ő épp nem elérhető, én meg szeretnék minél gyorsabban felgyógyulni.

Olyan hosszúra nyúlt a csend közöttünk, hogy már azt hittem, lefagyott a telefonom hívás közben.

‒ Hányan voltak? – szólalt meg végül.

‒ Hárman, plusz a célszemély.

‒ Túlélte valamelyik?

‒ Igen. Egyiküket életben hagytam.

Rövid hallgatást követően, a doktornő közölte, hogy ha fél órán belül oda tudok menni a lakásához, akkor a lánya el tud látni.

‒ Hova kell mennem?

‒ Sérült bokával akar vezetni?

‒ Motorral vagyok.

‒ Még jobb – jegyezte meg Irina fanyarul. Kedvelem ezt a nőt! – Ugyanott lakom, ahol húsz éve. Emlékszik még?

‒ Hogyne. Nincs is messze innen. Húsz perc és ott vagyok.

‒ Ne törje magát jobban össze, jó lesz félóra múlva is.

‒ Ott leszek. Köszönöm, hogy aggódik – mosolyodtam el megfeledkezve a fájdalmaimról.

‒ Nem magáért aggódom. A lányomnak nem akarok több munkát – felelte Irina korholón, mire elnevettem magam.

‒ Indulok –, ezzel letettem a telefont, felvettem a kabátomat, majd a bukósisakot.

Felszisszentem, ahogy hozzáért a lüktető, krumplira dagadt orromhoz, az államról nem is beszélve. Nagy nehezen kitoltam a motort az útra, majd miután a helyére igazítottam a sérült bokámat a lábtartón, elfordítottam a kulcsot és óvatosan elindultam.

Amikor odaértem, a kaput nyitva találtam, így elindultam a ház felé. Mire felértem a lépcsőn, kinyílt az ajtó és Irina ott állt előttem. Hajdani fekete haja mákos lett az ősz hajszálaktól, az arca is kicsit megráncosodott. Válla megereszkedett kissé, és a kezét is furcsa szögbe húzta a reumának nevezett alattomos betegség. Mindent összevetve azonban jól állt neki a nagymama külső. A húsz évvel ezelőtti szigorral tekintett rám.

‒ Ugye nem éhes? ‒ szegezte nekem a kérdést, de félelemnek nyomát sem láttam rajta.

‒ Nem ‒ mosolyodtam el barátságosan.

‒ Ismét jól elintézték magát ‒ folytatta kíméletlenül, miközben az arcomat vizslatta.

‒ Nem tudok vitába szállni önnel ‒ tártam szét a karom.

Irina még egy darabig barátságtalanul méregetett, majd a házba invitált.

Követtem a doktornőt, közben lopva körülnéztem. Másra emlékeztem.

‒ Katja két éve költözött hozzám az unokámmal.

Nem feleltem, vártam, hogy folytassa, miközben a nappaliba vezetett.

‒ A férje fél évig csalta, mire lebukott. Minden annak a gazembernek a nevén van, teljesen kisemmizte a lányomat.

‒ Megoldhatom a problémát – szólaltam meg csendesen, mire megtorpant és szúrósan nézett rám.

‒ Magának mindenre EZ a megoldása?

‒ Nem feltétlenül gyilkosságra gondoltam.

Rövid ideig farkasszemet néztünk, majd Irina legyintett egyet jelezve, hogy jegeljük a témát.

‒ A lányom, Katja – mutatott egy barna hajú, harmincas évei végén járó csinos nőre, aki azonnal felállt, ahogy beléptem a szobába. – Katja, ő itt az extra páciens, Kate Moon.

Közelebb léptem a lányhoz, és kezet nyújtottam. Határozottan szorította meg, azonnal szimpatikussá vált. Az anyja vére.

‒ Előbb az orrát nézném meg – vágott a közepébe és hellyel kínált a kanapén.

Még kényelembe se tudtam helyezni magam, máris az orromnál matatott a keze. Itt-ott megnyomogatta, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül a helyére pattintotta. Basztikuli!

‒ Elnézést kérek. Gondoltam jobb lesz, ha nem szólok előre – mentegetőzött Katja, de csak legyintettem egyet.

‒ Volt már rosszabb.

‒ Az állkapcsa nem fáj?

‒ Nem vészes, az nem ugrott ki.

‒ Ebben biztos voltam, ha kiugrott volna, nem csevegne ilyen kedélyesen – mosolyodott el kedvesen, amitől az egész arca felragyogott.

‒ Ne vegyél erre mérget – morogta Irina, aki a szobaajtóból figyelte a jelenetet.

‒ Nem fáj a feje, esetleg a füle? – kérdezősködött tovább a fiatal doki.

‒ Nem, csak a bokám.

‒ Elég nagy ütést kaphatott, lehet, hogy agyrázkódása van – erősködött tovább a nő.

‒ Katja! – szólt rá az anyja figyelmeztetően, mire ő értetlenkedve nézett rá. – Már megbeszéltük korábban – tette hozzá az öreg ellentmondást nem tűrően.

Katja csak bólintott egyet és a bokámhoz hajolt.

‒ Ez most fájni fog – pillantott a szemembe, miközben megfogta a lábamat.

‒ Csak csinálja – szűrtem a fogaim között, és felkészültem a rántásra.

Kurva élet! Rosszabb volt, mint amikor kificamodott.

‒ Jegelje és polcolja fel.

‒ Rendben, nagyon köszönöm.

Felálltam, hogy hazainduljak.

‒ Hova megy? – nézett rám Katja megrökönyödve.

‒ Haza.

‒ Még sínbe teszem, üljön csak le.

‒ Úgy nem tudok motorozni – tiltakoztam, de Irina odalépett hozzám és gyengéden lejjebb nyomta a vállam. Visszaültem.

‒ Ne vitatkozzon. Nem maga az orvos – pirított rám, miközben az újságokat kezdte rendezgetni a dohányzóasztalon.

Katja két vékony és lapos fadarabbal tért vissza. Kétoldalt a bokámhoz igazította őket, majd egy fáslival körbetekerte.

‒ Otthon vegye le a cipőjét, és ugyanígy tegye vissza a sínt, ahogy most én. Csak azért nem vetetem le most, mert mezítláb nem tudna hazamenni.

‒ Nagyon köszönöm. Amíg hazaérek jobban leszek, valószínűleg nem is lesz már szükség a sínre – jegyeztem meg szórakozottan, mire a nő értetlenül meredt rám.

Irina megpaskolta a karomat és intett, hogy kövessem.

‒ Elnézést a zsémbeskedésért, de meglehetősen fárasztó napom volt ‒ magyarázkodott az idős asszony, miközben a konyha felé csoszogott.

‒ Húsz évvel ezelőtt is ugyanilyen zsémbes voltál – jegyezte meg a lánya alig hallhatóan, én pedig elfojtottam a feltörni kívánkozó kuncogásomat.

‒ Önnek való étellel nem tudok szolgálni. Teát kér? – fordult felém Irina, miközben vízzel töltött meg egy kannát, én pedig helyet foglaltam a konyhaasztalnál.

‒ Igen, kérek. Köszönöm.

‒ A gyümölcsöset vagy az earl grey-t szereti jobban, mint az unokám?

‒ Teljesen mindegy – mosolyogtam rá, tudván, hogy lényegtelen az íze.

‒ Már hogy lenne mindegy? – fortyant fel és szúrósan nézett rám.

‒ Nem érzem az ételek ízét – világosítottam fel türelmesen.

‒ Akkor ennyi erővel forró vizet is felszolgálhatnék magának – zsörtölődött tovább és közben a tűzhelyre helyezte a kannát.

‒ Így van – vigyorogtam rá szélesen, mire a fejét rázva a korábban már előkészített csészék felé fordult.

‒ Menjen, mosakodjon meg – utasított rám sem nézve. – Még a végén mindent összevérez nekem, és egész éjszaka takaríthatok.

Engedelmesen szót fogadtam, de még láttam, amint az elhangzottak ellenére belepottyant egy meggyes filtert a csészémbe, majd a tálcára tett egy cukortartót és egy kis üvegcsében citromlevet.

A fürdőszobában csalódottan meredtem a tükörképemre. Tényleg borzalmas látványt nyújtottam. Megmostam az arcomat, a ruhámnak azonban annyi volt, majd a mosógép segít rajta. Miután végeztem, visszatértem a konyhába, a víz már felforrt, Irina épp a bögréket töltötte meg.

‒ Elhasználtam tegnap az utolsó citromot, és még nem volt időm piacra menni – mentegetőzött, miközben a betegségtől remegő kézzel elém helyezte a megrakott tálcát, én pedig nem tudtam mit is mondhatnék ennek a morgolódó, ámde csupaszív asszonynak.

‒ Köszönöm szépen – mosolyogtam rá és megsimogattam a karját.

‒ Mennie kell, ugye? – nézett rám kimerülten, mire lassan bólintottam egyet. – Ejh, mondhatta volna korábban is, akkor nem fáradtam volna a teával.

‒ Önökre fog férni – lapogattam meg a kézfejét, majd felálltam.

‒ Kitalál egyedül is?

‒ Persze – feleltem, majd mielőtt otthagytam volna, visszaléptem hozzá és megcsókoltam a feje búbját. Enyhén összerezzent, mikor hozzáértem. Nem hibáztattam érte.

Csendben kiosontam a házból és hazafelé vettem az irányt.

Leparkoltam a garázsban, majd a konyhába menet letettem a bukósisakot és a kabátot a mosókonyhában. Ahogy kivettem a hűtőből egy tasak vért, megakadt a szemem az ajtajára biggyesztett cetlin. Eszerint Lily egy barátjánál tölti az éjszakát. Miféle barát? És miért nem szólt erről korábban?

Miközben elszopogattam a vörös nedűt, lehámoztam magamról a cipőt és a véres ruhákat, majd bedobáltam őket a mosógépbe. A masina kijelzőjére pillantottam. Pár perc és idő van. Visszasántikáltam a konyhába, közben azon gondolkodtam, hogy talán mégis visszateszem a sínt és a fáslit a bokámra.

Ellenőriztem a számot, amit tárcsáznom kellett. Még egy perc. Bekapcsoltam a másik telefonom. A munkámban ezt a részt utáltam a legjobban. A várakozást. De több éves tapasztalat bizonyította, hogy ez volt a legbiztonságosabb módja annak, hogy bevállaljak egy munkát. A telefonom lenyomozhatatlan, amit hívok róla, úgyszintén. Csak és kizárólag én kaptam meg ezt az időpontot, így senki sem tudta elhappolni előlem a melót. Amióta elkezdődött a digitális forradalom, minden sokkal nehezebbé vált. Sokkal jobban oda kellett figyelnem, milyen nyomot hagyok magam után. Mindig nagyon ügyeltem arra, hogy ne hagyjak fizikális ismertetőjeleket, úgymint DNS vagy ujjlenyomat, de most már digitálisan is lenyomozható lettem, mindenhol kamerák figyeltek. Mire megtanultam rutinosan kezelni egy eszközt, és rájöttem hogyan lehet kijátszani őket, jött egy újabb és jobb. Kiborító! Lehet, hogy az átlagemberek élete könnyebb lett, de a magamfajtának nem. Sem vámpírként, sem bérgyilkosként nem szerettem azt az irányt, ami felé a világunk haladt.

Tárcsáztam. Még ki sem csengett, máris felvették.

‒ Pontos, mint mindig ‒ szólt bele egy ismerős hang.

‒ Szia, Piercing!

‒ Szevasz, Tizenegyezer-négyszázötvenkettő!

Mindkettőnk védelmére szolgált az az aranyszabály, hogy mindig az azonosítószámomon nevezzen meg, hiába tudta a keresztnevem. Én is a kódnevét használtam. A köszöntés mindig ilyen rituális, így ellenőriztük, hogy azzal beszélünk-e, akivel terveztük.

‒ Mid van számomra?

‒ Egy igazán neked való csemege.

Miután végighallgattam az ajánlatot, egy percet kaptam a döntésre. Ilyenkor általában végiggondoltam, hogy megéri-e a meló. Számolgattam, hogy mennyibe fájna az akció, milyen kockázatokkal jár és mennyi végül a haszon. Ebben az esetben azonban nem volt mit mérlegelni. Pofátlanul magas összeget ajánlottak, hülye lettem volna visszautasítani. Annak ellenére, hogy a magasabb vérdíj minden szempontból veszélyesebb feladatot jelentett.

‒ Vállalom!

‒ Rendben. A háttérinfót hamarosan küldöm. Mindig öröm veled üzletet kötni!

‒ Meghiszem azt ‒ morogtam, mire Piercing kuncogni kezdett. ‒ Kinek ajánlottad volna még fel, ha nem vállalom?

‒ Tudod, hogy nem mondhatom meg ‒ váltott komolyabb hangnemre a közvetítő.

‒ Változott volna az összeg?

‒ Igen.

‒ Akkor miért engem kértek?

‒ Mert te vagy a legjobb, és nekik az kellett.

‒ Mennyit ajánlottak eredetileg?

‒ Maradjunk annyiban, hogy megdolgoztam a jutalékomért.

‒ Hát persze ‒ jegyeztem meg epésen.

‒ Én értetek vagyok, tudod jól. A közvetítői díjam csupán egy szükséges formaság.

‒ Na ja. Jó éjt, Piercing!

Nem vártam választ, egyszerűen csak letettem, majd töröltem a hívás nyomait, mielőtt kikapcsoltam a telefont.

Ha nem lenne szükségem rájuk, nem fizetnék ennyit egy közvetítőnek sem, legyen bármilyen jó. A hasznom tíz százalékát ez a pojáca vitte el. Nem kedveltem, pedig ő hozta a legzsírosabb melókat.

Információra éhesen kapcsoltam be a laptopomat. A politikus házában nyomokat hagytam magam után és ez feszültté tett. Csak abban bízhattam, hogy a vámpírok feltakarítottak maguk után. Anno az Adamtől kapott információk alapján a létezésünk tabu téma. Nem tudtam, ki ez a Danger, akit a testőr emlegetett, de veszélyes játékot játszott. Nem sokat tudtam a vámpírok társadalmáról, de azt biztosra vettem, hogy nem lenne szabad ennyire belefolyniuk az emberek életébe, legalábbis a fajtánkat tekintve nem volt túl ésszerű.

Csupán egy dologban lehettem biztos: a politikus annyira féltette a magánéletét és titkolta szexuális hovatartozását, hogy nem szereltetett a házába kamerákat. A kilétem tehát homályban marad. Még ha találnak némi DNS-t, nem mennek vele semmire. A vizsgálatok értelmezhetetlen eredményt hoznának. Az lesz a hivatalos verzió, hogy a minta beszennyeződött, a gyilkos kiléte ismeretlen.

Egyelőre nem cikkeztek a célszemély haláláról. Több évtizedes tapasztalatom alapján tudtam, hogy a közéleti személyekkel kapcsolatban néhány óra erejéig visszatartják az információt. Ilyenkor ferdítik és sumákolják el a valós tényeket.

Miután mindent átböngésztem, amit akartam, a fürdőszobába mentem. Továbbra is szarul néztem ki, de legalább már nem fájt semmim. A vér máris kifejtette jótékony hatását. Lezuhanyoztam és kényelmes ruhát vettem fel, majd fogtam a notebookomat és bekuckóztam a hatalmas sarokkanapéra a nappaliban. Nemrég találtam egy jó kis sorozatot, azt folytattam. Néhány hónapja már láttam az első részeket, egy amerikai katonai hajón játszódott a sztori.[1] A történet szerint a világ nagy részén végigsöpört valami vírus és kinyírta az emberiség túlnyomó részét. A kórság ellenszerét pedig a hajón fejlesztette ki egy tudós nőci. Természetesen mindenki azt akarta megszerezni. Rosszabb napjaimon elgondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha a valóságban is létezne egy ilyen vírus...

[1] The Last Ship


----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala