EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (10.)

  9. FEJEZET

 

Nem tudom, meddig ácsorogtam így, észre sem vettem, hogy közben felkelt a nap, mikor kopogtattak. Megmozdulni sem volt kedvem.

‒ Gyere be! – szóltam suttogásnál alig hangosabban. Ahogy kinyílt az ajtó, már az illatáról tudtam, hogy ki az. ‒ Mit akarsz? – kérdeztem barátságtalanul, de továbbra is a kertet bámultam.

‒ Megígértem, hogy ma jönni fogok – felelte Darius csendesen.

‒ Ma nincs hangulatom a játékaidhoz – válaszoltam durván.

‒ Pedig beszélnünk kell – lépett mögém óvatosan.

Tudtam, hogy ha hátralépnék, a mellkasának ütköznék. Kellemes meleg áradt a testéből. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Az én testem már rég kihűlt, pedig pár órája szívtam magamba Ronnie friss, meleg vérét.

‒ Fáradt vagyok – közöltem elutasítóan, és úgy is éreztem magam.

‒ Tudom. Én is –Lehunytam a szemem, és amikor óvatosan a tenyerébe fogta a csonka kezem, nem húzódtam el. ‒ Megtalálom a módját, hogy ez ne maradjon büntetlenül – suttogta, és meleg lehelete csiklandozta a fülem.

Képtelen voltam megszólalni. Bár hihetnék neki!

‒ Menj el! – kértem halkan.

‒ Nem tehetem. Tényleg beszélnünk kell – Hangja komornak tűnt, így kinyitottam a szemem és elléptem előle. Éreztem, hogy nem szívesen engedi el a kezem. Felé fordultam és nem azt láttam, amire számítottam. Egy megtört ember nézett vissza rám, nem egy többszáz éves, erős vámpír. Vajon mi történhetett?

‒ Menjünk sétálni.

‒ Rendben – egyeztem bele fásultan.

A kertbe mentünk, messze a kíváncsi fülektől. A nap sugarai melegen cirógatták a bőrömet, így levettem a kardigánt és a derekamra kötöttem. A levegő nehéz párától volt terhes. Talán a felszáradó harmat okozta vagy vihar közeledett.

‒ Calliope elméje kezd megbomlani.

Nem feleltem. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen nem ismertem a nőt. Darius a gondolataiba merülve lépkedett mellettem, mintha azon gondolkodna, milyen mértékben avasson be a problémájába. Nem sürgettem.

‒ Tudom, mi a megoldás, de egyedül nem tudom véghez vinni – folytatta végül.

‒ És mit vársz tőlem?

‒ Még nem tudom.

‒ Akkor nincs miről beszélgetnünk. Ma hazamegyek.

‒ Nem engedhetem.

‒ Nem parancsolhatsz nekem, nem vagyok az alattvalód ‒ sziszegtem dühösen, és nagyon ügyeltem rá, nehogy sarkon forduljak és visszamasírozzak a házba.

‒ Calliope utánad menne. Egyelőre itt nagyobb biztonságban vagy.

‒ Az isten szerelmére, mi a franc bajotok van nektek? ‒ fakadtam ki és megálltam, hogy szembefordulhassak vele.

‒ Ezt próbálom elmondani neked, de nem olyan egyszerű ‒ nézett a szemembe áthatóan.

‒ Miért nem? – fontam karba a kezem, hogy elrejtsem dühös remegését. Meg tudnám fojtani! Teljesen kivetkőzöm magamból mellette.

‒ Mert ennek nem így, és nem most kellett volna megtörténnie! – csattant fel immár ő is ingerülten, majd idegesen a hajába túrt. Az első emberi megnyilvánulása.

Rövid ideig csak néztük egymást szótlanul, végül Darius törte meg a csendet:

‒ Adam megbocsáthatatlan bűnt követett el, amikor a beleegyezésed nélkül vámpírrá tett – hangja még mindig visszafojtott dühről árulkodott. Kezeit ökölbe szorította, száját vékony vonallá préselte a harag.

‒ Akkor miért nem büntettétek meg?

‒ Mert Calliope játéka volt, a védelme alatt állt. Ez egy úgynevezett megállapodás közöttünk.

‒ Az uralkodó sem tehetett semmit? – kérdeztem óvatosan.

‒ Ki? – kérdezte a homlokát ráncolva.

‒ Aki megmentett, amikor Simone tűpárnát csinált belőlem – motyogtam zavartan.

Darius először furcsán nézett rám, majd felvidult az arca.

‒ Vagy úgy – felelte mosolyogva. Be kellett ismernem, veszettül jóképű férfi. Hogy a franc esne belé! – Nem, ő sem tehetett semmit – komorult el ismét és tovább indult.

Elgondolkodva néztem utána. Éreztem, hogy valami nagy dolog van az orrom előtt, mégsem látom.

‒ Már késő volt, mire a tudomásunkra jutott, mit tett. Te pedig túl gyorsan tettél pontot az ügy végére. Kutatni kezdtünk utánad, de ügyesen rejtőzködtél, még a nevedet sem tudtuk kideríteni. Adam pedig még Calliope előtt is titkolt, ami csak fokozta a dühét irányodban. A mai napig féltékeny rád emiatt. Abban bíztunk, hogy majd a hátrahagyott hullák elvezetnek hozzád, de nem bukkantak fel gyanús halálesetek. Néhány hónap elteltével arra jutottunk, talán keresztezted egy vadász útját, aki eltett láb alól. Most már tudom, hogy Calliope hamis információkkal szúrta ki a szemem. Évekkel később a vadászt is ő bízta meg azzal, hogy keressen meg és kínozzon meg.

‒ Az meg hogy lehet? – értetlenkedtem. – A vadászok az ellenségeink. Miért üzletelnének egy vámpírral?

‒ Calliopénak vannak furcsa hobbijai – felelte Darius megvetően. – Vérdíjat tűz azon vámpírok és alakváltók fejére, akikkel problémája akad, de politikai okokból nem intézheti el őket saját kezűleg.

‒ Értem.

Hajmeresztő gondolat fészkelte be magát a fejembe, de igyekeztem kizárni. Másra kellett koncentrálnom.

‒ Kérdezhetek valamit? Valami személyeset?

‒ Persze.

‒ Hogyan lehet ő a társad? – néztem rá hitetlenkedve. – Én… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Számomra nagyon furcsa a ti társulásotok.

Darius töprengően nézett rám.

‒ Nem ilyen volt, amikor megismertem – felelte végül és őszintének tűnt. ‒ Hiba volt vámpírrá tennem őt. Az öröklét lassan megbomlasztja az elméjét.

‒ Szeretted ‒ feleltem csendesen, és váratlanul eszembe jutott Jack, ami egy pillanatra összezavart.

‒ Igen, így volt. És még nagyon sokáig szerettem. Akkor is, amikor ő már szabadulni akart tőlem. Ha akkor elengedem, talán most nem lenne ilyen. Nem tudtam, hogy a szerelem ilyen pusztító és romboló lehet. Két szörnyeteget teremtettem vele.

‒ Nem vagy szörnyeteg ‒ mondtam neki gyengéden.

Abban a pillanatban így is gondoltam. Mikor a szemembe nézett, kifürkészhetetlen volt a tekintete.

‒ Miért hoztál a kertbe? ‒ kérdeztem és körbenéztem. – Ezt odabent is megbeszélhettük volna.

‒ Még nem végeztünk, és Calliope ide biztosan nem jön utánunk. Gyűlöli, hogy a napfény gyengévé tesz minket.

‒ Pedig szerintem nagyszerű érzés. Ilyenkor ismét emberinek érzem magam.

‒ Azt hittem, szeretsz vámpír lenni.

‒ Az idő javarészében valóban így van. De még él bennem az ember, és neki is vannak vágyai.

‒ Mint például?

‒ Család. Volt idő, amikor egy gyerek is az álmok között szerepelt, de ez hamar elmúlt. Néha jólesne valami fincsi húsos kaját enni, lerészegedni és butaságokat fecsegni, cikis dolgokat csinálni. Hiányzik az érzés, hogy tudom, vége lesz egyszer.

Miközben beszéltem, egy madarat figyeltem egy közelben álló fa ágán. Csőrében aprócska szalmaszálat tartott. Darius követte a tekintetemet, és néhány pillanatig csendben néztük a kis tollast.

‒ Te még hallod az emberi hangot magadban ‒ szólalt meg alig hallhatóan.

‒ Néha. Te nem? – fordultam felé érdeklődve. Elgondolkodva nézett vissza rám.

‒ Több évszázada már annak, hogy utoljára hozzám szólt.

‒ Mennyi idős vagy? – szegeztem neki azt a kérdést, ami azóta izgatta a fantáziám, amióta megismertem.

Hosszú csend.

‒ Ezt máskor beszéljük meg ‒ felelte végül kimérten. ‒ Tudod, hogy az első vámpírok hogyan születtek?

‒ Nem – morogtam csalódottan.

 ‒ Akkor íme az első óránk ‒ felelte és közben elindult a fák közé.

Követtem egy árnyékos lugasig, ahol Darius elegánsan helyet foglalt az egyik padon, majd hellyel kínált maga mellett. Ismét… Miután leültem, mesélni kezdett.

‒ Élt régen egy nép, akik olyan istenséget imádtak, aki tiltotta és elítélte a vérontást. Húst csak abban az esetben ehettek, ha az állat halálához a törzs tagjainak nem volt köze. Békében éltek, kerülték a kapcsolatot más klánokkal. Ennek ellenére egy közelben élő népcsoport vezetőjének fia szemet vetett a békés törzs legszebb lányára. Feleségnek akarta magának, ám a nő nemet mondott, mert a férfi életvitelét túlságosan erőszakosnak találta. Az ő társadalmukban a hatalmi harcok mindennaposnak számítottak, csak annak volt joga az élethez, aki kivívta a többiek tiszteletét. A nőknek is meg kellett harcolniuk a törzsben elfoglalt pozíciójukért. Ha nem tették, vagy veszítettek, a legalantasabb munkákat kellett végezniük. Rabszolgaként élték le az életüket, a törzs összes tagja rendelkezhetett felettük. A lányba szerelmes volt a saját népéből egy fiú, akihez szoros baráti kötelék fűzte. Hogy megmentse, magához kötötte a lányt a saját törvényeik szerint. A másik férfi azonban ennek hallatán borzasztóan dühös lett és párbajra hívta a lány újdonsült társát. Nem utasíthatták vissza a kihívást, mert az értelmetlen vérontáshoz vezetett volna mindkét törzsben. A lány nagyon aggódott, hogy a legjobb barátja miatta fog meghalni, neki pedig egy olyan ember mellett kell leélnie az életét, akit tiszta szívéből gyűlöl. Így a párbaj előtti éjszaka belopózott a másik törzs táborába, kivárta, amíg mindenki elalszik. Amikor minden elcsendesült, a férfi sátrába osont és elvágta a torkát. Miközben vissza akart térni a saját népéhez, az egyik ellenséges őr elfogta. A nő megszegte a saját törzse törvényeit, így száműzték, nem állt többé a védelmük alatt. A meggyilkolt fiú törzse pedig a vérére szomjazott. A lány társa áldozatot mutatott be a saját és a másik törzs istenének is. Azt kérte tőlük, hogy mentsék meg a szerelmét. Az istenek meghallgatták a kérését, és amikor megkérdezték a férfitól, hogy milyen árat hajlandó fizetni az áldásukért, ő azt felelte, hogy bármit. Az istenek végül úgy döntöttek, hogy mindkét törzset megbüntetik. A lány népét azzal sújtották, hogy csak élőlények halálán élősködve, vérivás árán maradhatnak életben. Bűnhődniük kellett, amiért elárulták a népük egy tagját, amikor nem álltak ki érte. Árulásukért elveszítették a termékenységre való képességüket is, és az örökkévalóságig kellett viselniük a büntetés terhét az állandóság ketrecébe zárva. A természet azonban mindig egyensúlyra törekszik, így páratlan gyorsasággal áldotta meg őket, valamint megkapták annak lehetőségét, hogy hozzájuk hasonlót teremtsenek, így biztosítva népük fennmaradását.

Darius elhallgatott és érdeklődve nézett rám, hogy vajon figyelek-e.

‒ Mi történt a másik törzzsel? – kérdeztem a kíváncsiságtól mohón.

‒ A másik törzset erőszakosságukért büntették meg. Szörnyetegként kellett élniük, ők kapták az alakváltás képességét. Minden teliholdkor hatalmas kínok árán alakot kell váltaniuk. Az istenek így kényszerítették őket arra, hogy emlékezzenek és bűnhődjenek. Hogy biztosítsák a nép fennmaradását, mindkét nemet képessé tették a génjeik átörökítésére, így az újszülöttek is alakváltóként látták meg a napvilágot. Az első alakváltásra pubertás korban kerül sor. Az istenek tudták, hogy az alakváltók bosszút akarnak majd állni a nappal sebezhető vámpírokon, így őket az alakváltókra halálos, mérgező harapással áldották meg.

‒ Mi lett a lánnyal?

‒ Ő mágikus hatalmat kapott, hogy meg tudja magát védeni mindkét törzzsel szemben, ugyanakkor kitaszítottként kellett leélnie az életét. Az ő ereje csak női vonalon öröklődik tovább, így az istenek azzal biztosították fajának fennmaradását, hogy minden elsőszülöttje nőnemű.

‒ Tehát ő volt az első boszorkány.

‒ Igen.

‒ És most hol vannak ezek az istenek?

‒ A két törzs nem áldozott tovább nekik, idővel megfeledkeztek róluk. A lány még egy ideig gyakorolta a hitét, de végül ő is elfordult az általa tisztelt istentől. A legendák szerint az istenek elhagyták a világunkat, nem figyelték tovább az általuk megalkotott szörnyeket.

Egy ideig csendben üldögéltünk. A hallottakon merengtem, Darius pedig lehunyt szemmel hallgatta a kert neszeit. Amikor ránéztem, annyira békésnek tűnt, nem akartam megzavarni. Úgyhogy kaptam az alkalmon és tüzetesebben megnéztem. A bőre megőrizte aranybarna árnyalatát, nem fakította meg az idő. Az állán apró heg éktelenkedett, eddig észre sem vettem. Szépen ívelt szája csókért kiáltott, álla szögletessége azonban férfias jelleget adott az egész arcának. Eddig figyelmen kívül tudtam hagyni, hogy ő egy férfi, nem csak egy bosszantó szörnyeteg, de éreztem, hogy az elmúlt napok hatására valami megváltozott bennem. Félrehajtott fejjel szemléltem tovább. Hosszú, izmos combjait látva pikáns képek tolakodtak a fejembe. Zavartan próbáltam elhessegetni őket. Nem jártam sikerrel. Ahogy feljebb vándorolt a tekintetem, feltűnt, hogy még a tegnap esti inget viseli.

‒ Tetszik, amit látsz?

Annyira megijedtem, hogy zavaromban felpattantam a padról. Darius halkan kuncogott rajtam. Szemétláda! Bosszúsan, karbatett kézzel álltam meg előtte. Ő fél szemmel sandított fel rám és szívdöglesztő mosolyt villantott. Kedvem támadt jó erősen orrba verni, hogy aztán térden állva kérjem a bocsánatát és alázatosan felkínáljam magam. Mi a szar van velem?!

‒ Csak azt saccolgattam, mennyi idős lehetsz. Elég primitív az arcformád, lehet, hogy ősember voltál ‒ feleltem pimaszul, erre hangosan felnevetett. Beleborzongtam a hangjába, selymesen simogatta végig a bőröm.

‒ Azért nem vagyok annyira öreg ‒ felelte sejtelmesen, és a pillantásától pezsegni kezdett a vérem.

‒ Most komolyan: hány éves vagy?

‒ Nem tudod elengedni ezt a témát, ugye? ‒ csattant fel. Ennyit a hangulatról…

‒ Miután olyan féltve őrzöd ezt az infót, mint egy hiú vénasszony: nem, nem tudom! ‒ vágtam vissza felpaprikázva.

Dühösen néztünk egymás szemébe, feszültségtől lett terhes a levegő. Néhány pillanattal később Darius elnevette magát.

‒ Tetszik a pimaszságod ‒ dorombolta derűsen. Ingerülten rámordultam és sétálgatni kezdtem előtte. Mosolyogva méregetett, miközben válaszolt az engem felettébb izgató kérdésre: ‒ Több, mint kétezer éves vagyok.

Majdnem leültem.

‒ Elég jól tartod magad ‒ jegyeztem meg halkan a zavaromat palástolva.

Derűsen figyelt, miközben próbáltam megemészteni, amit hallottam, és fejben végigpörgettem, amit az iskolában anno a történelem órákon tanultam.

‒ Akkor te… ‒ dadogtam, mire lágyan elmosolyodott.

‒ Igen, én az ókorban születtem.

‒ Hoppá! ‒ bukott ki belőlem, és hirtelen nagyon kicsinek és gyámoltalannak éreztem magam. ‒ Ezentúl Darius bácsinak foglak hívni és csókolommal köszönök ‒ morogtam, mire hangosan felnevetett.

‒ Nem szükséges. De a csókban benne vagyok ‒ felelte vigyorogva, és rám kacsintott.

‒ Pedofil ‒ válaszoltam túljátszott rosszallással. Újra nevetett, és én is elmosolyodtam. ‒ A többiek is őskövületek?

Újabb sejtelmes mosollyal ajándékozott meg, mire várakozóan felvontam a szemöldököm.

‒ Csak Calliope. De néhány száz évet rá is ráverek.

‒ Archer?

‒ Kedves barátom alig több ezerévesnél ‒ válaszolta továbbra is készségesen.

‒ Viking volt? De hát a neve nem lehet viking korabeli ‒ ráncoltam a homlokom.

‒ Nem is az. Kicsit sok volt a rovásán, ezért új személyazonosságot alkotott magának, akkor vette fel az Archer nevet.

‒ Mi az igazi neve?

‒ Nem tudom, ezt talán tőle kellene megkérdezned. Én már Archerként ismertem meg.

‒ Mióta vagytok barátok?

‒ Hm… mióta is? – gondolkodott el Darius összeráncolt szemöldökkel. – Nagyjából hatszáz éve.

‒ Calliope mikor kezdett hibbant tyúkként viselkedni?

‒ Ne legyél szemtelen! – figyelmeztetett atyáskodóan.

‒ Igenis, nagypapi! – szájaltam vissza.

Darius elmosolyodott és meglapogatta maga mellett a padot. Visszaültem.

‒ Biztos, hogy Calliopéról akarsz beszélgetni? – kérdezte komolyan.

‒ Nem tudom – feleltem bizonytalanul. – Tudsz jobb témát?

‒ Csak azt tudok – dorombolta, miközben a karját mögém tette a pad háttámláján. Éreztem, hogy ettől minden porcikám lángra gyúlt bennem. Nyugalmat erőltettem magamra, próbáltam lecsillapítani magamban az embert, aki teljesen odáig volt Dariusért.

Mielőtt folytathattuk volna az eszmecserét, nagyot dördült az ég, és hatalmas cseppekben esni kezdett az eső. Zavartan álltam fel. Általában meg szoktam érezni az esőt, mert jellegzetes az illata és a légnyomás is megváltozik. Úgy tűnik, Darius túlságosan elvonta a figyelmem. Francba! Darius ülve maradt és kifürkészhetetlen arccal méregetett, míg én tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra. Az eső pillanatok alatt sűrű függönyként zuhogott ránk, teljesen eláztatva Darius vékony ingét és így sejtetni engedte mi lehet alatta.

‒ Bemenjünk? ‒ kérdezte, és egy ragadozó mosolyával nézett végig rajtam.

Ekkor kapcsoltam, hogy nem csak az ő ruháját áztatta el az eső. Én pedig fehér felsőben vagyok. Ahogy lopva lenéztem magamra, a vigyora még szélesebb lett. Disznó!

‒ Menjünk ‒ indultam el a ház felé.

Miközben magamban bosszankodtam, mellém ért és csendben baktattunk a zuhogó esőben. A szemem sarkából láttam, ahogy többször is lopva rám pillant, de szándékosan nem vettem róla tudomást. Gyerekes bosszú hajtott, amikor átvágtam egy használaton kívüli, keskeny ösvényen, ahol csak libasorban tudtunk haladni és minden arcomba hajló ágat elengedtem, melyek aztán Dariusnak csapódtak. Az elsőnél élesen káromkodott egyet, mert nem számított rá, én pedig diadalittasan elmosolyodtam. A következőnél már csak dohogott, mikor pedig már csendben tűrt, hátrafordultam, hogy csúfondárosan rávigyorogjak, de arcomra fagyott a derű.

Darius levette az ingét és a bal karjára tekerte, úgy emelte maga elé, mint egy pajzsot. Nyálcsorgatóan szexi felsőtesttel áldotta meg az ég, szőrzete csupán a köldökétől indult lefelé, mintegy jelezve a paradicsomba vezető utat. Kajánul elvigyorodott, én pedig sarkon fordultam és gyorsítottam a tempómon.

Nem sietett utánam, néhány méterrel lemaradt mögöttem. Mielőtt kiértem volna a tisztásra, megbotlottam egy kiálló gyökérben, és majdnem elestem. Meleg tenyere puhán simult a derekamra, ahogy elkapott. Zavartan pillantottam rá a vállam felett. Elengedett, én pedig néhány lépésnyit eltávolodtam tőle. A kezem után nyúlt és picit maga felé húzott, miközben mélyen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem. Közelebb hajolt, olyannyira, hogy láttam a sötétbarna íriszében az apró, világosabb pettyeket. Meleg lehelete csiklandozta az ajkam. A tekintete fogvatartott, idegességemben megnyaltam a szám. Azonnal odavillant a tekintete, én pedig lehunytam a szemem. Nem tudom, mit vártam, de semmiképp sem azt, ami történt. Bal tenyerét az arcomra simította, hüvelykujjával pedig végigcirógatta az ajkaimat. A kezébe simultam, mint egy macska, és amikor kinyitottam a szemem, olyan lágyan nézett rám, hogy nagyot dobbant a szívem. A mosolya elárulta, hogy ő is hallotta, én pedig zavartan a földet kezdtem bámulni. Elengedte az arcom, végigsimított a nyakamon, majd a karomon át, le egészen a kézfejemig, aztán megfogta a csuklóm.

‒ Annyi mindent szeretnék csinálni veled ‒ mormogta halkan. Alig hallottam a fülemben doboló vér és a zuhogó eső miatt.

Nem tudtam, mit kellene felelnem. Nekem is lettek volna ötleteim, de továbbra sem bízhattam Dariusban. Azért, mert kedves és figyelmes velem, attól még ő az, aki, és bár minden porcikámban éreztem, most nincs mitől tartanom, nem tudhattam, hogy ez az egész nem egy meggyőző színielőadás része-e csupán. Nem feledkezhettem meg a megbízatásról sem, nem táplálhatok gyengéd érzelmeket egy célszemély iránt sem.

Mivel nem feleltem, és a tekintetét is gondosan kerültem, elengedte a csuklóm, én pedig fázósan dörgöltem meg a karom. Ellépett mellettem és a ház felé indult. Tulajdonképpen miért is játszom a szűzlányt? Még végig sem gondoltam, és már a keze után nyúltam, hogy visszahúzzam, de ő gyorsabb volt, a szája már az enyémet kereste. A hevessége ellenére puhán érintett, de bennem a birtokló vadállat tombolt. Nyelve először óvatosan fedezett fel, de mikor enyhén ráharaptam, hangosan felmordult, és a derekamnál fogva erősen magához szorított. Csupasz felsőtestét simogatva teljesen átadtam magam a csóknak. Eleinte vadul marcangoltuk egymást, aztán szép lassan, kényelmes tempóra váltva fedeztük fel a másikat. Ráérősen barangoltunk egymás szájában, néha finoman ráharaptunk egymás ajkára. Ilyenkor ő mindig mordult egyet, én pedig a szájába kuncogtam. Úgy éreztem, nem tudnék betelni vele, a kezem is felfedezőútra indult. Már a derekán matattam, amikor elszakadt a számtól és ellépett tőlem.

‒ Ne itt! ‒ mondta rekedten és kézen fogott.

A ház felé húzott, én pedig kelletlenül követtem. Nem akartam visszamenni a kíváncsi falak közé. Érezhette a vonakodásom, mert megszorította a kezem és így szólt:

‒ Archer még nem tért vissza, a többiek pedig még a tegnapi vértől bódultan hevernek a vackukban.

Nem győzött meg teljesen.

Mikor visszaértünk a házba, tanácstalanul megálltam a folyosón. Hozzá vagy hozzám? Ő nyugodtan állt mellettem, rám bízta a döntést. Ettől az egész helyzettől ideges lettem és háttal a falnak dőltem, a kezét is elengedtem. Lehunyt szemmel hajtottam hátra a fejem, teljesen a falhoz simultam. A falnak támaszkodott mellettem, és amikor a fülemhez hajolt, meleg lélegzete csiklandozta a bőrömet.

‒ Engedd el magad! – mormogta alig hallhatóan, és finoman ajkai közé vette a fülcimpámat.

Éreztem, ahogy a gyomrom mélyén valami ősi erő kezd ébredezni a kiutat keresve. Rettegve nyomtam el. Darius picit ráharapott a fülemre és enyhén meghúzta. Csillagok robbantak a fejemben, ezüstszín fénnyel árasztva el az elmém.

‒ En-gedd-el-ma-gad – szótagolta lassan, és ebben a néhány szóban ezernyi élet bujaságának ígérete bújt meg.

Szót fogadtam. Reszketve fújtam ki a bent tartott levegőt. A gyomrom mélyén születő ősi erő utat tört magának. Halkan dorombolni kezdtem, Darius pedig hozzám dörgölte az arcát, mint egy nagymacska. Kalapálni kezdett a szívem, és éreztem, ahogy a szemfogaim enyhén megnyúlnak. Heves szomjúság perzselte végig a nyelőcsövem, de nem fájt, csakis Dariusra tudtam gondolni, vele volt tele a fejem. El akart húzódni, de nem hagytam, átkaroltam a derekát, miközben a szabad kezemmel végigsimítottam a fenekén. Éreztem, ahogy megfeszül mellettem, így a fülébe súgtam:

‒ Engedd el magad!

Hangom buján csengett, és ettől Darius is dorombolni kezdett. Szaggatottan vettem levegőt, úgy éreztem menten szétrobbanok, de Darius nem mozdult, csak állt előttem szobormereven, homlokát a falnak támasztotta a vállam felett. Ha egy picit oldalra fordítottam volna a fejem, könnyűszerrel feltéphettem volna a torkát, ehelyett azonban csak óvatosan, alig érintve a bőrét, csókot leheltem rá. Hangosan felmordult, és teljes erőből a falnak nyomott. Alig hallhatóan felnyögtem a nekem feszülő férfiasságától. Bárcsak ez az erő bennem mozogna, eggyé válna velem!

‒ Nem lehet – mormogta a hajamba, és ahogy hirtelen elengedett, majdnem összecsuklottam.

A falnak vetettem a hátam, és mikor felnéztem, tekintetében ősi, vad és megzabolázhatatlan erőt láttam, amitől dalra fakadt a vérem.

‒ Nem lehet – suttogta újra inkább magának, mintsem nekem, majd felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcom, de félúton megállt a levegőben, és végül ökölbe szorítva leengedte. ‒ Gyönyörű vagy! – suttogta alig hallhatóan, majd hirtelen eltűnt előlem, és mielőtt pislantottam volna, a folyosó végén bukkant fel.

Nem nézett vissza, én pedig remegve csúsztam le a földre.

Nem tudom, mennyi ideig ücsöröghettem ott, talán csak néhány percig, de mikor visszatértem a szobámba és futólag belepillantottam a tükörbe, megtorpantam. Egy istennő nézett vissza rám. A szemeimben zöld lángok táncoltak, és szemfogaim apró hegyes tűkként meredtek ki a számból. Túlvilági fényt árasztottam, mintha valamilyen ősi erő csókolt volna ide, ebbe a világba. Sosem láttam még ilyennek magam. Igaza volt Dariusnak. Tényleg gyönyörű vagyok.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (9.)

 8. FEJEZET

 

Estig olvasgattam, mert nem akadt jobb dolgom. Archer sem jelentkezett, így erőt vettem magamon, és kimentem a szobámból. Először a déli szárny folyosóin bóklásztam, kopogtattam a lakosztálya ajtaján is, de csak a süket csend felelt. Végül a folyosón futottam össze vele, miközben az északi szárny felé tartott.

‒ Archer! ‒ kiáltottam utána, mire érdeklődve megfordult és rám mosolygott.

‒ Kate, miben lehetek a szolgálatodra? ‒ hajolt meg színpadiasan.

‒ Ne izélj már! ‒ fortyantam fel a szememet forgatva. ‒ Darius elhívott vacsorázni ‒ kezdtem bele a mondókámba, ám Archer arckifejezését látva megakadtam. Kérdő tekintetem láttán elvigyorodott. ‒ Nem olyan vacsora! ‒ ráztam meg a fejem rosszallóan. ‒ Ez amolyan baráti összejövetel lesz.

‒ Vagy úgy ‒ hervadt le Archer arcáról a derű.

‒ Mire kell számítanom? ‒ kérdeztem óvatosan. ‒ Nem igazán szoktam más vámpírokkal enni, leszámítva Eve-et és Lilyt persze. De a lányokkal általában állatokra vadászunk, ha néhanapján nem kívánjuk a tasakos vért, és egy kis izgalomra vágyunk. Nálatok hogy megy az ilyesmi?

‒ Nem tudok információval szolgálni. Darius vacsorái mindig… ‒ vakargatta meg az állát, melyen még mindig ott virított a többnapos borosta. ‒ Maradjunk annyiban, hogy rendhagyóak. Mindig megadja a módját ezeknek az eseményeknek.

‒ Ölni is szoktatok?

‒ Öltözz fel csinosan – kerülte meg a kérdést és rám kacsintott. Nem lettem nyugodtabb.

‒ Darius… Ő kicsoda tulajdonképpen? ‒ kérdeztem, és pattanásig feszült idegekkel vártam a választ.

‒ Egy vámpír ‒ felelte Archer közömbösen.

‒ Nagyon vicces! ‒ csattantam fel. – Tudod, hogyan értem.

‒ Egyelőre nincs jelentősége, hogy a házban ki kicsoda. Barátok vagyunk és szeretnénk, ha idővel te is azzá válnál. És most, ha nem haragszol… ‒ nézett rám bocsánatkérően.

‒ Persze, menj csak a dolgodra ‒ mosolyogtam rá feszülten. Archer finoman meghajolt és folytatta útját.

‒ Itt rajtam kívül mindenkinek van dolga ‒ dohogtam az orrom alatt.

Csalódottan tértem vissza a szobámba és jobb híján folytattam az olvasást. Gondoltam rá, hogy előveszem a fegyvereim és megpucolom őket, számomra nyugtató hatással bírt az efféle cselekvés. De elvetettem az ötletet, mert féltem, hogy valaki rám nyitja az ajtót, és nem tudom időben elrejteni őket.

Másnap délig senki sem zargatott, majd hirtelen Archer jelent meg a szobámban.

‒ Elfelejtetted hogyan kell kopogni? – förmedtem rá köszönés helyett.

‒ Elnézést. Kicsit szét vagyok esve – mentegetőzött bocsánatkérően.

‒ Semmi baj! – legyintettem. – Hiányoztál – vallottam be töredelmesen, mire elmosolyodott.

‒ Ne haragudj, hogy nem tudok több időt tölteni veled, de rengeteg dolgom van. Most is csak azért jöttem, hogy szóljak, este kilenckor kezdődik a vacsora. Én fogok érted jönni, légy készen addigra.

‒ Rendben – feleltem csalódottan, miközben Archer távozott. Ez is egy hosszú nap lesz.

Bár Archer korábban azt mondta, öltözzek fel csinosan, nem igazán tudtam megoldani, hogy elegáns göncöt húzzak magamra. A lehetőségeim igencsak korlátozottnak bizonyultak. Nem rendelkeztem túl sok báli ruhával, de azok is mind otthon lógtak a gardróbomban. Lily jól ismert már, tudta, hogy ilyen hacukát csak végszükség esetén veszek fel. Nem is csomagolt nekem semmi ilyesmit. Ki gondolta volna, hogy egyszer hiányolni fogok egy szoknyát…

Fekete skinny szabású farmer mellett döntöttem, hozzá egy rafinált piros selyem felsőt választottam, ami elől teljesen zárt, csak a kulcscsontom vonalát hagyta szabadon. A hátam teljesen fedetlen maradt, csak középen tartotta egy vékony fém láncocska, hogy a könnyű anyag ne mozduljon el, ha előre hajolok. A tetoválásom gyönyörűen mutatott, szerencsére az elszenvedett kínzás nem hagyott látható nyomokat rajta. Simone valamilyen okból megkímélte. Enyhén magassarkú, fekete, hasított bőr bokacsizmát vettem fel. Nem éppen nyári viselet, de Lily tudja, hogy egy szandálba nehezen tudnék tőrt rejteni. Imádom az előrelátását. A hajamat lófarokba kötöttem, és visszafogott sminket tettem fel. Mivel a karjaim teljesen csupaszon maradtak, így a jobb felkaromra egy kígyót formázó ezüst karperecet erősítettem, a bal csuklómra pedig egy szélesebb karkötőt húztam, szintén ezüstből. Egy szárnyait széttáró sárkány arany és réz díszítéssel. Gyönyörű ötvösmunka, még édesanyámtól kaptam a sikeres érettségimre. Azóta nem viseltem, hogy a halálhíremet keltettem. Akkor vettem elő újból, amikor értesültem anyukám haláláról. Ennek immár hét hónapja. Azóta minden nap elővettem, de csak nézegettem. Lily tudta, hogy nagyon fontos számomra, biztosan ezért küldte el. Most úgy éreztem, itt az alkalom, hogy ismét viseljem. Erőt adott.

Épp az utolsó simításokat végeztem a toalettemen, amikor halkan kopogtattak. Archer várt rám sötétkék öltönyben, égkék színű ingben. Nem viselt nyakkendőt, mégis áradt belőle a laza elegancia. Vörös raszta haját hátul lazán összefogta és a borostája is eltűnt.

‒ Nagyon fess vagy! – jegyeztem meg mosolyogva.

‒ Te is nagyon… ‒ fogta meg finoman a csuklómat és körbeforgatott, majd egy aprót füttyentett. – Úgy érzem, kicsit alulöltöztem – folytatta meleg mosollyal az arcán. – Darius el lesz ragadtatva – kacsintott rám huncutul.

‒ Erre ne vegyél mérget – morogtam feszülten.

‒ Miért?

‒ Tegnap óta színét sem láttam. Azt hiszem, tettem valamit, amivel megsértettem.

‒ Mire gondolsz?

Nagyot sóhajtottam, és miközben belekaroltam, hogy a vacsora helyszínére vezessen, elmeséltem a történteket. Amikor ahhoz a részhez értem, ahol megfogtam a legyet, Archer arca komorrá vált.

‒ Valóban tettél valamit, amit nem lett volna szabad, de nem tudhattad, hogy hibát követsz el. Éppen ezért nincs miért aggódnod – paskolta meg a kezemet kedvesen.

‒ Mit vétettem? – ráncoltam a homlokom értetlenül.

‒ Ne foglalkozz vele. Ha Darius nyílt lapokkal játszana, akkor lenne ennek jelentősége, de így nincs.

‒ Tehát Darius valami nagykutya – nyugtáztam a hallottakat.

‒ Valami olyasmi – morogta Archer alig hallhatóan, majd megálltunk egy kétszárnyú ajtó előtt. Finoman végigsimított a karomon, majd elengedett. ‒ Nem akarok felesleges pletykákat útnak indítani ‒ mondta kérdő tekintetemet látva.

‒ Ó! ‒ csupán ennyit tudtam kinyögni, Archer már nyitotta is az ajtót. ‒ Köszönöm – biccentettem, és beléptem, amikor udvariasan félreállt.

Három ismeretlen vámpír tartózkodott a szobában. Tanácstalanul álltam az ajtó mellett, fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Mutatkozzak be? Vagy csak foglaljak helyet egy széken? Mielőtt tüzetesebben körülnézhettem volna, Archer mellém lépett és köszöntötte a többieket.

‒ Jó estét, kedves barátaim! – modora hűvös tartózkodást sugárzott, nyoma sem maradt a pár pillanattal korábbi kedvességnek. Erre reflektálva én is közömbös arcot erőltettem magamra, és távolságtartóan szemléltem a többieket.

‒ Hadd mutassam be nektek társaságunk új tagját, Kate-et – nézett rám szobormerev arccal, de szemében egy pillanatra bátorítás csillant.

‒ Üdvözöllek benneteket! – fordultam a többiek felé. – A nevem Kate Moon. Néhány napja élvezem csak a vendégszereteteteket. Ezidáig elvonultan éltem – füllentettem, remélve, hogy még nem hallottak rólam.

‒ Üdv körünkben – lépett közelebb az egyikük és bemutatkozott. – Finn vagyok.

Miközben vártam, hogy a vezetéknevét is mondja, a sebhelyet figyeltem, mely az arca bal felét csúfította. Miután hiába vártam, így szóltam:

‒ Csak Finn? Mint a rocksztárok, Cher, Bono, Adele? – kérdeztem, hátha némileg oldani tudom a saját feszültségemet.

Finn szája lassan féloldalas mosolyba fordult, a sebhelyes oldal azonban meg sem rezdült.

‒ Így van. Oly régóta nem használom már a családnevemet, hogy néha gondolkodnom kell, mi is az.

‒ Úgy tűnik, a vámpíroknál ez a korral jár – morogtam, mire Archer halkan felnyikkant mellettem.

Kérdő tekintetemet látva csak megrázta a fejét és ismét komoly arccal meredt előre a többiekre. Egy másik lépett hozzám, Finn tökéletes ellentéte. Míg Finn fehérbőrű, tejfölszőke hajú, világoskék szemű vámpír, addig a másik kreolbőrű, fekete hajú és sötétbarna szemű. Kifejezetten jóképű férfi. Finnről sajnos ez nem elmondható.

‒ Bocsásd meg Finn barátom faragatlanságát, túl régóta él már a külvilágtól elzártan. A nevem Carlos Morales.

Enyhén meghajolt, de ő sem nyújtott kezet. Úgy tűnik a vámpírtársadalomban ez nem szokás.

‒ Mint a bokszoló? – tettem fel ismét egy teljességgel érdektelen kérdést, és közben fél szemmel a harmadik vámpírt figyeltem.

‒ Nem ismerem őt – nézett a szemembe zavartan a férfi. – Nem rajongok a küzdősportokért, túl erőszakosnak találom – mentegetőzött udvariasan.

‒ Érdekes – motyogtam magam elé.

‒ Micsoda? – érdeklődött továbbra is felszínes mosollyal az arcán.

‒ Hogy a boksz túl erőszakos számodra. Ezidáig még egy galamblelkű vámpírhoz sem volt szerencsém – jegyeztem meg csípősen.

Archer köhintett egyet, majd elnézést kért és a bárpulthoz lépett. Valami sárga italt töltött magának, whisky lehetett. Kérdőn rám nézett, de megráztam a fejem. Eközben a szemem sarkából megláttam, hogy a harmadik vámpír már a hátam mögött ólálkodik. Épp meg akartam jegyezni, hogy ez milyen modortalan dolog, mikor hirtelen felvisított.

‒ Azt a mindenit! Ez tényleg brutál jól néz ki! Már értem, Simone miért nem volt képes tönkretenni.

A többiek kérdő tekintetét látva odalépett hozzám.

‒ Bocsáss meg, de ezt nekik is látniuk kell – majd engedélyt sem kérve megfogta a karomat és megfordított, hogy a többiek is láthassák a tetoválásomat.

Elismerő mordulásokat hallottam, de nem mertem a többiek felé nézni. Azon igyekeztem, hogy elrejtsem a kezem remegését. Olyan erővel fogta meg a nő a karomat, és olyan gyorsan mozdult, hogy egyértelművé vált számomra, itt én vagyok a kishal, és labdába sem rúghatok, ha úgy döntenének, hogy engem szolgálnak fel vacsorára. Ez persze teljességgel ostoba gondolat, vámpír nem táplálhat vámpírt. Ugye?!

‒ Nahát, milyen udvariatlan vagyok! – szólalt meg ismét a nő, így feléjük fordultam. – Helen vagyok – mutatkozott be, és a mosolya valódinak tűnt. Csillogó szemmel nézett rám.

‒ Helen a legfiatalabb a társaságunkban. Alig múlt százéves – jegyezte meg Archer magyarázatképp a nő viselkedésére. Szerintem pedig ez a normális viselkedés.

‒ Aha – morogtam, és felvontam a szemöldököm. – Ezek szerint ismét én nyertem meg a pelenkacsomagot.

Halk nevetés hangzott fel a hátam mögül, mire villámgyorsan megfordultam és hátrébb léptem, így beleütköztem Archerbe, aki épp akkor ért mögém. Csodák csodája, a whisky meg sem rezdült a poharában, a másik kezét pedig finoman a derekamra tette. Meglepődött tekintetemet látva elnéző mosolyt villantott rám, majd az újonnan érkezett Darius felé fordult és aprót biccentett. A többiek is így tettek, Darius pedig viszonozta a gesztust. Mikor észrevette Archer kezét a derekamon, mintha ingerültség suhant volna át az arcán. Archer is észrevehette, mert azonnal elengedett.

Csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, nem tudtam mit kellene tennem.

‒ Szia – leheltem sután, Darius pedig rám mosolygott. Tekintete végigszántott rajtam és alig hallhatóan felmordult. Csak képzelődöm.

‒ Hol a vacsoránk? – kérdezte Helen, és türelmetlenül karba fonta a kezét.

‒ Úton van – érkezett a válasz, miközben Darius a bárpult felé vette az irányt. – Bort? – kérdezte, és rám nézett, mintha a többiek ott sem lettek volna.

‒ Igen, kérek – feleltem. A többiek tudomást sem vettek rólunk, visszaültek a kanapéra, és folytatták a korábban félbehagyott beszélgetést.

Helen igazán mutatós teremtés volt, fekete vállig érő haja és grafitszürke szeme még inkább kiemelte szép arcát. Karcsú alakja és apró termete törékeny benyomást keltett. A százhatvan centit is alig érhette el, mellette majdhogynem robosztusnak tűntem. Finn még ültében is fölé magasodott a közel két méterével. A férfi az egyik fotelben ült, Helen pedig annak karfáján. Mindkét lábát Finn ölében pihentette, a cipőjét nem láttam sehol. Ahogy a férfi finoman végigsimított a nő combján, elmosolyodott. Helen válaszul megcirógatta Finn sebhelyes arcát, majd felém villant a szeme. Zavartan elfordultam. Mintha egy egészen intim jelenet szemtanúja lettem volna. A szőnyeg mintáját kezdtem elemezgetni, mikor Darius felém nyújtott egy poharat. Vörösbor volt benne.

‒ Köszönöm –mosolyogtam rá hálásan.

Úgy éreztem magam, mint egy szárnyaszegett kanári egy csapat éhes macska között.

‒ Bocsásd meg, hogy ma nem tudtalak meglátogatni, sajnos egyéb kötelezettségeimnek kellett eleget tennem – jegyezte meg savanyúan.

Megvontam a vállam, mint akit hidegen hagy a dolog, és tekintetemmel Archert kerestem. Eltűnt a szobából, ettől pedig eluralkodott rajtam a pánik. A bor enyhén megremegett a poharamban, amit Darius is észrevett.

‒ Archert elküldtem a hiányzó vacsoravendégünkért – magyarázta. – A hölgy időnként elég makrancos. Emlékeztet valakire – somolygott rám féloldalasan.

‒ Ha nem akar jönni, miért erőlteted? – kérdeztem könnyedséget színlelve.

‒ Sajnos nem tehetek másként – felelte elsötétülő tekintettel.

Nem folytatta, így kicsúszott a számon a kérdés:

‒ Miért?

Érdeklődve fordult felém. Talán nem volt hozzászokva, hogy kérdőre vonják.

‒ Vannak olyan kötelezettségeink, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez a vacsora is ilyen. Calliopénak be kell töltenie a szerepét, akkor is, ha ehhez éppen nem fűlik a foga.

‒ Ő… ‒ néztem rá kérdőn.

‒ A párom. Hivatalosan – tette hozzá, és mélyen a szemembe nézett. Picsába! Legalább ne nézne így közben!

‒ Ó! – Csupán ennyit tudtam kinyögni, és nagyot kortyoltam a borból a csalódottságomat leplezendően.

Nem is értem, miért éreztem rosszul magam ennek hallatán. Dariust belengte valami sötét titokzatosság, nem bízhattam benne. Ráadásul még élt a megbízatásom is, nem segítene, ha megkedvelném. A melót nem vonhatom vissza, sokat ártana a hírnevemnek. Töprengésemben Darius zavart meg.

‒ Már csak kötelességből vagyunk együtt ‒ forgatta meg a poharában a bort, majd komoran hozzátette: ‒ El kellene engednem őt.

‒ És ez miért olyan nagy baj? – kérdeztem közömbösnek mutatva magam.

‒ Nem ez a legalkalmasabb hely ennek megvitatására – felelte, és tudtam, hogy a többiekre célzott ezzel.

‒ Mikor lesz a következő óránk? – váltottam témát.

‒ Holnap – válaszolta és ellépett mellőlem.

Ahogy a kis társaság felé tartott, lopva végigmértem. Fekete öltönyt és inget viselt nyakkendő nélkül. Végignéztem a társaság férfitagjain. Mindenki hanyagul elegáns volt, de Darius mégis kitűnt közülük.

A pult felé fordultam, hogy letegyem a borospoharam, amikor hangosan kivágódott az ajtó és egy elképesztően gyönyörű nő vonult be rajta. Archer morózusan lépkedett mögötte. A nőnek hosszú, enyhén hullámos, aranybarna haja és macskaszerű, zöld szeme volt, amely ebben a pillanatban épp villámokat szórt. Combközépig felsliccelt fekete estélyit viselt, mely láttatni engedte formás combját. A ruha mellrészét ezüstszürke csipkeberakás díszítette, hangsúlyossá téve telt idomait. Ilyen ruhát én is akarok!

A nő körbenézett, mintha keresne valakit. Dariuson úgy nézett keresztül, mintha ott sem lenne, azonban mikor engem meglátott, csípőre tette a kezét, és undok arckifejezéssel végigmért. Én felvont szemöldökkel, hidegen meredtem rá.

‒ Tehát te vagy Darius új játékszere – közölte velem ridegen, majd lebiggyesztette az ajkát, mintha nem tetszene neki, amit lát.

Labdába sem rúghattam a nő mellett, és súlyosan alulöltözött voltam a farmeromban és egyszerű felsőmben, de azért elég pofátlannak tartottam, hogy így lefitymált. Éreztem, ahogy arcomba szökik a vér. Érzékeltem, hogy Archer figyelmeztetően rám villantotta a szemét, de nem érdekelt. Önuralmam utolsó cseppjeként magamba döntöttem a boromat, és miután letettem a poharat, felemelt fejjel, kihívóan néztem a nőre. Számomra megmagyarázhatatlan, fullasztó energia áradt belőle, de abban a pillanatban nem érdekelt, hogy simán ott hagyhatom a fogam, ha harcra kerülne sor. Már korábban felmértem, mit használhatnék fegyverként a szobában, ha a szükség úgy hozza. A bárpult ilyen tárgyakkal volt tele. Egyikkel sem tudnék halálos sebet ejteni, de arra jók, hogy gyorsan kereket oldjak, ha elfajulnának a dolgok.

‒ Te pedig a megunt macája lehetsz – vágtam vissza végül pengeéles mosollyal.

Archer halkan felszisszent és helytelenítően csóválta a fejét. A három vérszívó úgy figyelte az eseményeket a kanapéról, mint szurikáták a láthatárt veszély után kutatva. Darius szobormerev arccal bámult asszonyára.

A nő szája vékony vonallá keskenyedett. Éreztem dühét, csipkedte a bőröm. Pont, mint amikor az uralkodó - vagy ki - mérges volt Simone-ra. Tényleg, ő hol lehet most?

‒ Calliope ‒ figyelmeztette Darius fojtott hangon. Dühösnek tűnt.

A nőnek több sem kellett, azonnal a férfi felé fordult és rázúdította a haragját.

‒ Te csak ne csitítgass engem! ‒ fortyant fel. ‒ Világosan megmondtam, hogy nem érdekel az új Barbie babád, és nem akarok részt venni a szedett-vedett vacsorádon.

‒ Még be sem mutatkoztunk egymásnak, de már kétszer sikerült vérig sértenie ‒ jegyeztem meg epésen.

Darius lemondóan felsóhajtott és kecsesen felállt.

‒ Calliope, kérlek! ‒ váltott kedveskedő hangnemre vendéglátónk. ‒ A kedvencedet rendeltem ‒ villantott a nőre egy fáradt mosolyt.

Szörnyellát azonban nem hatotta meg, már-már megsajnáltam élete párját. De azért annyira mégsem. Dühös voltam, rosszul esett a nő ellenségeskedése, és nem értettem, miért kellett belerángatniuk a kisded játékaikba. Régóta játszhatják már ezt, engem igazán kihagyhatnának belőle!

Miközben a két szörnyeteg farkasszemet nézett egymással, Archer mellém lépett, így már ketten álltunk Calliopéval szemben. Darius továbbra is a dívány mellett ácsorgott. Türelmesen várt. Az ajkam csúfondáros mosolyba fordult, úgy döntöttem nem foglalkozom tovább ezzel a cirkusszal. Meccseljék le egymás között, én meg borozgatok, és talán a vacsora is megérkezik hamarosan. Valószínűleg Archer is erre a következtetésre juthatott, ugyanis újabb nyelet whiskyt töltött magának. Le is hajtotta azon nyomban. Mielőtt azonban újratölthette volna a poharát, Calliope megszólalt:

‒ Én is kérek.

Archer kérdőn felvonta a szemöldökét, de töltött neki, majd készségesen átnyújtotta. A némber nem köszönte meg. Nyilván. Egyhajtásra ledöntötte, majd visszaadta Archernek a poharat, jelezve, hogy töltsön még. Mikor ismét köszönet nélkül vette el a poharat, felfortyantam:

‒ Köszönöm, Archer, igazán kedves tőled, hogy így kiszolgálsz.

Calliope keze félúton megállt és bosszúsan megrándult a szemöldöke, de nem engem nézett, hanem Archert.

‒ Kate ‒ nézett rám a férfi könyörgő tekintettel.

‒ Elnézést ‒ biccentettem alig láthatóan. ‒ El kell ismernem, nem ismerem a játékszabályaitokat. Úgy látom, itt még mindig a begyöpösödött feudális rendszer a trendi. Calliope ‒ fordultam a nő felé pengeéles mosollyal az arcomon. ‒ Van egy régi vicc. Száll a gólya a levegőben és azt kiabálja „Orgazmus, orgazmus!”. Ismered?

‒ Nem ‒ felelte mogorván.

‒ Ó, drágám, akkor már minden világos! Végtelenül sajnállak érte.

Sajnálkozó arckifejezést öltöttem az arcomra. A vicc tárgya megütközve meredt rám, a többiek pedig azon igyekeztek, hogy mindenképp elrejtsék a mosolyukat. Úgy láttam, Archer vesztésre áll, így jeleztem neki, hogy kérek még bort, hogy elfordulhasson Calliopétól. Hálásan nézett rám, mikor a kezembe adta a poharat. A mosolyát sikerült visszanyomnia a mélybe.

‒ Köszönöm, Archer. Mindent ‒ néztem rá jelentőségteljesen, majd a kanapé felé vettem az irányt és leültem egy szabad helyre.

Nagyon haragudtam Dariusra, amiért ilyen helyzetbe hozott. Úgy tűnt, Calliopénak nem tetszik valami, mert felvont szemöldökkel nézett rám, miután helyet foglaltam. Kihívóan álltam a tekintetét.

‒ Hát jó! ‒ szólalt meg hangosan az „úrnő”. ‒ Legyen kívánságod szerint ‒ tette hozzá és gúnyosan pukedlizett egyet Darius felé.

Ebből arra következtettem, hogy valamiféle néma párbeszéd zajlott le közöttük. Mivel Darius háttal állt nekem, így az ő arcát nem láthattam, de Archer teste feszültségről árulkodott. Calliope a három vámpírhoz lépdelt, akik mindvégig csendben figyelték az eseményeket. Szerintem, még levegőt sem vettek. Carlos felpattant és hellyel kínálta a nőt, aki úgy ült le, mint valami királynő. Carlos elfoglalta az egyik egyszemélyes fotelt, így már csak mellettem és Calliope mellett maradt hely. Nem bíztam Dariusra a döntést, intettem Archernek, hogy jöjjön és csüccsenjen le mellém. Darius bosszúsan nézett rám, én pedig ártatlanul rámosolyogtam. Archer lesütött szemmel huppant le a kanapéra. „Ezért még számolunk!”, jelezte Darius tekintete. Archer keze enyhén megremegett, én viszont dacosan meredtem vissza rá. Kezdett a tököm tele lenni ezzel az estével és az egész pereputtyal.

Darius kelletlenül ült a nője mellé, aki szobormerev arccal meredt előre, türelmetlenül dobolva gondosan ápolt körmeivel.

‒ Milyen vacsorával kedveskedsz ma nekünk? ‒ kérdezte Helen Dariustól és gondosan kerülte Calliope tekintetét.

‒ Meglepetés ‒ felelte a férfi és kedvesen Helenre mosolygott, majd ismét engem kezdett figyelni. Álltam a tekintetét, és közben úgy mozdultam, hogy mintegy véletlenül a lábammal hozzáérjek Archerhez. A mellettem ülő egy pillanatra megfeszült, de nem húzódott el. Darius bosszúsan felhorkantott, mire szélesen elmosolyodtam és Finnhez fordultam.

‒ Talán udvariatlan kérdés lesz, de hogyan szerezted a sérülésedet?

Finn lassan felém fordult és meglepődve nézett rám. Talán megfeledkezett rólam?

‒ Egy csatában, mikor még ember voltam. Majdnem meghaltam.

‒ Úgy látom, az idegek is megsérültek.

‒ Akkoriban még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, mint manapság – mosolygott elnézően.

‒ Amikor felkínálták az öröklétet, tudtad, hogy ilyen maradsz? – firtattam és kíváncsian vártam a reakciókat a tapintatlan kérdésemre.

Helen szemében düh villant, Finn azonban puhán végigsimított a combján, ettől a nő halkan dorombolni kezdett és elengedte magát.

‒ Tisztában voltam vele. De az ajánlat visszautasíthatatlan volt – és alig észrevehetően Darius felé biccentett. Darius szemében figyelmeztetés villant, de nekem épp elég információval szolgált ez az apró megnyilvánulás. Darius nem egy szimpla vámpír. Óvatosabbnak kell lennem, nem becsülhetem alá.

‒ Neked is hiányzik néhány ujjperced – mutatott Carlos a bal kezemre.

‒ Ez így igaz – néztem a kezemre és közben ki-be nyitogattam az öklömet. – Egy vadász viccesnek találta, hogy megcsonkíthat.

‒ Életben hagyott? – nézett rám Helen kételkedve a sztorimban.

‒ Napokig kínzott, teljesen kivéreztetett, majd elásott egy eldugott temetőben. Az volt a szándéka, hogy kis idő elteltével újból elővesz, és folytatja, amit elkezdett. Tetszett neki, hogy nem tud megtörni.

Miközben felnéztem, Darius faarccal bámult rám, Calliope azonban diadalittasan mosolygott. Nem tetszett az arckifejezés, amit láttam rajta. Már tudott erről.

‒ Mi történt? – kérdezősködött tovább Carlos.

‒ Rám talált egy férfi és megmentette az életemet.

‒ Ki volt ez a férfi? – kérdezte Calliope és szemében mohó kíváncsiság csillant. Lehet, hogy öreg vámpír, de nem volt valami jó pókerjátékos.

‒ Nem ismertem – hazudtam a szemébe nézve. – Csont szárazon talált rám, nem tudtam megállni, amikor ettem belőle. Megöltem.

‒ Jó tett helyébe jót várj – vigyorodott el a vámpírnő.

‒ És mi lett a vadásszal? – kérdezte Helen, és kételynek már nyomát sem láttam rajta.

‒ Törlesztettem az adósságomat – mosolyogtam rá gonoszul.

A szemem sarkából láttam, ahogy Calliope arcán bosszúság suhan át, Helen azonban elismerően biccentett. Amikor lopva Dariusra pillantottam, Calliopét szemlélte kiismerhetetlen tekintettel. Úgy tűnt, valami mocskos titok lepleződött le a beszélgetés során, amelynek a részleteit még nem derítettem ki pontosan, de Darius már összerakta a dolgokat. És bár leplezni próbálta, a testtartásából sütött, hogy kurvára nem tetszik neki, amiről tudomást szerzett.

Halkan kopogtattak, mire Helen felpattant és vidáman tapsolt egyet.

‒ Megérkezett a vacsora – jelentette ki sugárzó mosollyal.

A bárpulthoz ment és belebújt a cipőjébe. Hogy is gondolhattam, hogy mezítláb jött… A többiek is felálltak, Darius előzékenyen nyújtotta a kezét Calliope felé, de amaz nem fogadta el. Inkább Archerhez lépett és belekarolt. Az érintett meglepetten vonta fel a szemöldökét, de beletörődött a helyzetbe. Elsőként Calliope és Archer hagyta el a társalgót, mögöttük Finn lépdelt Helennel. Érdekes volt látni, hogy a két férfi mennyivel magasabb a nőknél. A magam százhetvenhat centijével én is jócskán föléjük magasodtam. Mielőtt Carlos felajánlhatta volna a karját, Darius mellém lépett, és egyértelművé tette a szándékát. Bocsánatkérően Carlosra mosolyogtam, és miután a bárpultra tettem a poharamat, Dariusba karoltam.

‒ Mehetünk – közöltem vele fagyosan.

Carlos előzékenyen arrébb lépett és így ő lett a sereghajtó.

‒ Sajnálom – mormolta nekem alig hallhatóan Darius. Így, hogy egymás mellett mentünk, feltűnt, hogy legalább fél fejjel magasabb nálam. Korábban ezt nem is vettem észre.

Nem feleltem, inkább a többieket figyeltem. Archer és Calliope csendben beszélgettek, Helen halkan kuncogott, miközben Finn mosolyogva mesélt neki valamit. Darius lassított a léptein, engem is erre kényszerítve, majd finoman jelezte Carlosnak, hogy menjen előre. A férfi nem kérdezett semmit, csak ellépett mellettem és elfoglalta a sorban a helyünket. Kérdő tekintetemet látva Darius tovább lassított, a végén már azt hittem, meg is állunk. De csak finoman megszorította a karomat, és ebből sejtettem, hogy csak messzebb akar kerülni a kíváncsi fülektől. Vagy a nőjétől.

‒ Mi ez az egész? – rontottam neki, nem fecséreltem az időt finomkodásra.

‒ Holnap mindent elmesélek – ígérte. – De kérlek, ne vedd félvállról a dühét – figyelmeztetett, és valódi aggodalmat láttam a szemében.

‒ Nem veszem – feleltem. Próbáltam gyorsítani a lépteimen, de nem hagyta. Olyan erővel szorította a karomat magához, hogy már attól tartottam, eltöri.

‒ Mit akarsz? – kérdeztem fojtott hangon, és megrántottam a karom, majd megtorpantam. Elengedett.

‒ Ennek nem így kellett volna történnie – motyogta maga elé, és nem nézett a szemembe. Helyette megfogta a bal csuklómat és a hegeket kezdte vizsgálgatni a tenyeremen. Némelyiket meg is érintette. Annyira finoman ért hozzám, hogy erővel kellett kényszerítenem magam, nehogy elhúzzam a kezem, hogy a hátam mögé rejtsem.

‒ Tudtam, hogy kegyetlen, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen messzire képes elmenni – folytatta alig hallhatóan.

‒ Ő küldte rám a vadászt, ugye?

A hangom szilánkosra fagyott a levegőben.

‒ Nem tudtam róla. Csupán a napokban értesültem erről az incidensről, és mostanáig nem tudtam biztosan, hogy ő tette.

‒ Ezen vesztetek össze? – kérdeztem barátságtalanul, és kitéptem a kezem a markából.

‒ Többek között – felelte halkan.

‒ Nem tudom, mikor léptem a tyúkszemére, de azt ajánlom, állítsd le! – figyelmeztettem fojtott hangon. – Mert ha én teszem, annak kurvára nem lesz jó vége!

‒ Ne legyél ostoba, Kate! – fortyant fel dühösen, és végre rám nézett. Szemei villámokat szórtak. ‒ Jóval öregebb, mint ahogy azt gondolod.

Farkasszemet néztünk. Én veszítettem. Francba!

‒ Számíts további provokációkra. Ne vedd fel, ne reagáld le. Uralkodj magadon! Ő is ezt teszi, bármennyire hihetetlennek tűnik.

‒ Továbbra sem tudom, mi a problémája velem – kötöttem az ebet a karóhoz.

‒ Adam – csupán ennyit mondott, és én tudtam. Abban a pillanatban összeállt az egész. Adam McBridge, a teremtőm az ő játékszere volt és én elvettem tőle. Bosszúálló picsa!

‒ Menjünk! – parancsként hangzott, így meg sem próbáltam ellenkezni. Darius már nem karolt belém, csupán a hátamra tette a kezét. Meleg és puha volt az érintése.

‒ Irigylésre méltó a tetoválásod – jegyezte meg és kaján mosoly játszadozott a szája szegletében.

‒ Köszönöm. Úgy tűnik, mindenkinek tetszik. Helen elkotyogta, hogy Simone azért nem tűzdelt tele ott is fémmel, mert nem akarta elcsúfítani.

‒ Igen, ez rá vallana – helyeselt Darius. – Simone ráérős idejében festeget, szobrászkodik, alkot.

‒ Igazán? – vontam fel a szemöldököm. – Tehát innen a kreativitása – jegyeztem meg szárazon, és automatikusan megsimítottam az egyik friss heget a karomon. Dariusnak feltűnt a mozdulat, keze megfeszült a hátamon.

‒ Azt mondták, nem akartál a vérfürdőbe feküdni. Miért?

‒ Mert szükségem van emlékeztetőre arról, hogy milyen kegyetlen a világ – feleltem és büszkén kihúztam magam. Engem senki nem fog megtörni.

Darius elengedett, majd kinyitott egy tőlünk jobbra eső ajtót, ami az ebédlőbe vezetett. Finoman betessékelt. A hatalmas asztalon kilenc fiatal nő és férfi ücsörgött törökülésben, lenge ruházatban. Tehát őket tálalják ma fel. A gondolatra megborzongtam. Évek óta nem ittam közvetlenül emberből. A testem dalolni kezdett, és a már jólismert szomjúság söpört végig rajtam. A többiek kíváncsian méregették a kínálatot. Az emberek riadtan üldögéltek az asztalon, de nem mozdultak.

‒ Végre megérkeztetek – jegyezte meg Calliope és szája undok mosolyba fordult. – Már azt hittük, eltévedtetek – nézett rám kihívóan.

‒ Meg kellett igazítanom a toalettemet – feleltem szemrebbenés nélkül.

Tekintetemmel Archer után kutattam, a fal mellett állt Carlosszal. A kreolbőrű vámpír éhesen méregette az egyik fiatal férfit.

‒ Valóban a kedvencemet rendelted – búgta Calliope Dariusnak, és úgy lépkedett felé, mint egy éhes párduc. Nagyon dögös, hogy a fene vinné el! ‒ Melyik az enyém? – duruzsolta a férfi fülébe, és egy csókot lehelt az arcára.

‒ Arra gondoltam, mindenki magának választ – nézett Darius a nőre kedvesen, és nyoma sem volt annak a dühnek, amit percekkel ezelőtt még iránta tanúsított előttem.

‒ És ki kezdi? – kérdezte Archer. Arcán nyoma sem volt éhségnek.

‒ Mivel Kate a vendégünk, úgy illendő, ha ő választhat először – felelte Darius, és láttam, ahogy Calliope megmerevedik mellette.

‒ Nagyon köszönöm ezt a kedves gesztust, de én szeretném az elsőbbséget átengedni Calliopénak – néztem a nőre jelentőségteljesen, mire amaz önelégülten elmosolyodott. – Ha jól tudom, ő a korelnök közöttünk – tettem hozzá, és Helenre mosolyogtam, akinek erre enyhén megrándult a szája.

Calliopé már épp szólásra nyitotta a száját, de Darius megelőzte.

‒ Nos, drágám – fordult felé hamisan mosolyogva. – Kilenc páratlan vérvonalú fiatalból választhatsz. Mindegyikük mesztic, illetve mulatt ősökkel büszkélkedhet.

Finn alig hallhatóan felmordult, én pedig értetlenül néztem Archerre, hogy ez miért olyan fontos. A vacsora, az vacsora. Archer jelezte, hogy majd később elmondja. Azt én is tudtam, hogy nehéz lehetett ilyen vérvonalú fiatalokat találni kicsiny országunkban, ők inkább az amerikai kontinensen őshonosak.

Calliope lassan körbejárta az asztalt és tüzetesen megszemlélte a menüt. Némelyik lánynak még a száját is kinyittatta, mintha lóvásáron lenne. Nevetséges. Végül egy mutatós mesztic lányra esett a választása.

Én következtem. Nem nézelődtem, inkább így szóltam:

‒ Alapvetően nem az étel választja az embert. De jelen esetben, mi lenne, ha mégis? – mosolyogtam a fiatalokra. Tanácstalanul tekintgettek egymásra, csak az egyikük volt elég bátor, hogy a szemembe nézzen. Mikor közelebb léptem hozzá, a kezét nyújtotta, hogy segítsem le az asztalról. Apró keze szinte elveszett a tenyeremben. Ahogy a hatalmas barna szemeivel rám nézett, meglepetten konstatáltam, milyen szép. Apró szája és finom ívű orra Lilyre emlékeztetett. Ahogy mellém lépett, alig hallhatóan a fülébe súgtam:

‒ Vagy már tizennyolc éves?

A leányzó halkan elkuncogta magát.

‒ Igen – felelte dallamos hangon, és a mosolya teljesen elvarázsolt. Most először éreztem jól magam ezen az estén.

‒ Hogy hívnak?

‒ Veronicának. És téged?

‒ Kate vagyok – mosolyogtam rá kedvesen.

Ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy mennyivel jobban érzem magam az emberek társaságában, mint a saját fajtám körében. Már értettem, miért mondta Darius, hogy több bennem az emberi vonás, mint a vámpír. Finoman megszorítottam a lány kezét, mire ismét elmosolyodott, és a többiek választását figyeltük tovább.

Helen egy fiút választott, Finn pedig egy lányt. Carlos amellett a fiú mellett tette le a voksát, akit korábban már kiszemelt magának, Archer pedig egy mulatt lányt segített le az asztalról. Már csak Dariusra vártunk, két nő és egy férfi ült még az asztalon. Az egyik lány igyekezett magára vonni Darius figyelmét, de ő unottan pillantott rá. Calliope türelmetlenül toppantott a lábával, Darius ingerülten fordult felé.

‒ Éhesek vagyunk – mosolygott rá a nő feszülten. – Drágám – tette még hozzá csípősen. A szobában egy pillanatra megfagyott a levegő.

Darius végül odalépett ahhoz a lányhoz, aki pár pillanattal korábban annyira fel akarta hívni magára a figyelmét és a kezét nyújtotta felé. A nő széles mosollyal az arcán csúszott le az asztalról, és pökhendien nézett vissza a másik két fiatalra, akik az asztalon maradtak. Mintha ő lenne itt a díszvendég, nem pedig a vacsora. Úgy tűnik, Dariusnak az ilyen típusú nők jönnek be – nyugtáztam magamban.

Calliope az asztalon maradt két embert gusztálta éhes szemmel.

‒ Mi lesz a két fiatallal? – kérdeztem Dariustól.

‒ Őket két barátunknak szántam, de sajnálatos módon nem jelenhettek meg ezen a vacsorán – felelte Darius kimérten.

‒ Persze, mert te önkényesen úgy döntöttél, hogy kegyvesztetté teszed őket – sziszegte Calliope mérgesen. Zavartan néztem rájuk, nem értettem semmit.

‒ Simone és Christian – világosított fel Archer.

‒ Vagy úgy – morogtam elégedetten.

‒ Nagyon remélem, körültekintően hoztad meg ezt a döntést, Darius – folytatta Calliope méregtől csöpögő hangon, mire a férfi ingerülten rámordult.

‒ Nem unjátok még? – fakadtam ki fásultan. – Egész este hol engem, hol egymást marjátok. Kurvára fárasztó. Ezt tartogassátok inkább a hálószobába.

Hat vámpír meredt rám, mindegyiküknek más és más érzelem futott át az arcán. Az emberek lesütötték a szemüket, és igyekeztek másfelé figyelni.

Szálfaegyenesen álltam a pillantásokat. Végül Darius törte meg a csendet:

‒ Mielőtt nekilátnátok a vacsorának, arra kérlek benneteket, hogy ügyeljetek arra, hogy milyen feltételek mellett rendeltem meg a menüt. Aki éhes marad, szolgálja ki magát a két asztalon maradt fiatalból.

Elképesztő, milyen arroganciával képes ezekről az emberekről beszélni! – fortyogtam magamban, de nem szóltam egy szót sem.

‒ Te is az enyém vagy – intett Calliope az asztalon ücsörgő fiú felé, aki azonnal leugrott az asztalról és a vámpírhoz sietett.

Helen tanácstalanul körbenézett, majd Finnre emelte a tekintetét. Finn felém fordult és így szólt:

‒ Szabad? – intett az asztalon maradt lány felé. Nem értettem mit akar, értetlenül néztem rá. ‒ Vagy szeretnéd… ‒ puhatolózott tovább a sebhelyes arcú.

‒ Nem, dehogy! – esett le hirtelen a tantusz. – Veronica bőven elég lesz – mosolyodtam el, és finoman biccentettem, megköszönve a gesztust.

Darius elégedetten nézett rám, majd a saját vacsorája felé fordult. A lány kifejezetten szép lehetett volna, ha az arcát nem uralja dölyfös és erőszakos kifejezés. Valószínűleg Darius is így gondolta, mert elégedetlenség suhant át a tekintetén.

‒ Kate! – szólított meg Veronica bátortalanul.

‒ Igen, drágám? – fordultam felé mosolyogva. – Van valamilyen kívánságod?

‒ Nincs. Igazából nincs – felelte, majd elhallgatott. Vártam, hogy folytassa. ‒ Még sosem vettem részt ilyesmiben.

‒ Hm – néztem rá elgondolkodva. – Ha ettől megnyugszol, én sem – súgtam vissza cinkos mosollyal az ajkamon.

Csodálkozva emelte rám a tekintetét. Megvontam a vállam és a többiek felé néztem.

Calliope már a fiú csuklóját csócsálta teljes átéléssel, miközben az ellágyult arccal meredt a semmibe. A lány érdeklődve figyelte őket, és úgy tűnt, egyáltalán nem tart a vámpírtól. Ostoba.

Archer mosolyogva beszélgetett az általa választott lánnyal, aki áhítattal itta minden szavát. Finn és Helen egymásra mosolyogtak, majd egy pillanattal később egyszerre buktak áldozataik nyakára. Evés közben egymást figyelték, szemükkel némán kommunikáltak. A desszertnek maradt lány mellettük ácsorgott és nézelődött. Leginkább Darius keltette fel a figyelmét.

Az említett vérszívó némán hallgatta, ahogy a vacsorája ostobaságokat fecseg. Néha unottan felnézett és a többieket figyelte. Mikor meglátta, hogy figyelem, buja mosolyt villantott rám, majd kérdőn Veronicára pillantott. Én csak megráztam a fejem, hogy nincs semmi gond a lánnyal.

Carlos már a fiúja csuklóját nyalogatta, hagyta, hogy megalvadjon a vére a két apró seben. Pár perccel később angolosan távoztak.

Mivel mindenki saját magával volt elfoglalva, Veronicára fordítottam a figyelmem. Néztem, ahogy tágra nyílt szemekkel nézi a többieket.

‒ Félsz? – kérdeztem tőle, mire összerezzent.

‒ Hogy én? – dadogta zavartan. – Nem, én… igazából nem. Csak nem tudom, pontosan mi történik.

‒ Mire vagy kíváncsi?

‒ Most belőlünk is vámpír lesz?

‒ Nem, dehogy! – mosolyodtam el. Ez a fiatal és ártatlan lány Eve-re emlékeztetett. Ettől összeszorult a szívem és az étvágyam is elment. De nem akartam csalódást okozni ennek a bátor kislánynak, így megfogtam a kezét és az asztalhoz vezettem, ahol hellyel kínáltam. Arra számítottam, hogy leül az egyik székre, de ehelyett az asztal szélére ereszkedett és keresztbe tette a lábát. Miközben a szoknyáját igazgatta, a könnyű anyag lecsúszott az egyik válláról, majdnem felfedve aprócska mellét. Hálásan megköszönte, amikor visszahúztam a helyére a vállpántot.

Háttal az asztalnak támaszkodtam mellette, így beláttam az egész szobát és a többieket. Továbbra sem bíztam senkiben, még ez a közös étkezés sem altatta el az éberségem. Calliope már a lány nyakát szívogatta, a fiú félájultan hevert mellette egy fotelban. Archer a vacsorája csuklóját nyalogatta, néha ráharapott, szívott egy keveset, aztán megint nyalogatni kezdte. Időnként kérdezett valamit, a választottja pedig mosolyogva válaszolgatott. Érdekes formája az étkezésnek.

Finn és Helen már végeztek a két fiatallal, akik kicsit kábán, de még éberen üldögéltek az asztal mellett és beszélgettek. A két vámpír a harmadik áldozat felé fordult, halkan mondtak neki valamit, mire a lány hevesen bólogatni kezdett. Finn odasuhant Dariushoz, aki egy biccentéssel reagált a feltett kérdésre. A pár hamarosan távozott a lánnyal. Ebből tuti orgia lesz.

Arra eszméltem, hogy Veronica a felsőmet babrálja, és a tetoválásomat méregeti.

‒ Hol szeretnéd, hogy megharapjalak? – kérdeztem tőle. Elkerekedett szemekkel bámult rám.

‒ Azt hittem ezt te döntöd el.

‒ Nekem teljesen mindegy hol haraplak meg, neked viszont ez lesz az első alkalom.

Veronica körbenézett a teremben. Calliope fiataljai ernyedten hevertek a kanapén, ő maga pedig elnehezült pillákkal ücsörgött egy fotelben. Egyik lábát maga alá húzta, így látni lehetett fekete csipke fehérneműjét. Úgy nézett ki, mint egy jóllakott macska.

Darius már a pökhendi lány csuklóját szívogatta, de nem figyelt rá különösképpen. Minket nézett. Ettől kicsit kényelmetlenül éreztem magam, és fészkelődni kezdtem az asztalon.

Archer már végzett, borral kínálta a lányt, aki fáradtan elmosolyodott és remegő kézzel a pohárért nyúlt. A vámpír segített a szájához emelni, mire amaz nagyot húzott az italból.

‒ A nyakamon harapj meg – fordult újra felém Veronica.

‒ Rendben – bólintottam, és megcirógattam az arcát, mire elpirult. Szólásra nyitotta a száját, de én már a nyakára buktam és átszúrtam a puha bőrt. Finoman, óvatosan kezdtem szívni a vérét. Úristen, el is felejtettem, hogy ez mennyire finom tud lenni!

Veronica átkarolta a nyakamat, éreztem, ahogy elengedi magát. Halkan felsóhajtott és végül teljesen átadta magát nekem. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem, átadtam magam az élvezetnek. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy az összes vámpír a hátam mögött van és bármikor az életemre törhetnek. Most csak Veronica és én léteztünk. És persze a borzongatóan finom vére. Lassan szívogattam, ki akartam élvezni minden cseppet.

Puha lépteket hallottam, így lustán felnéztem. Darius ültette fel az asztalra a vacsiját, közben végig engem figyelt. Szemében mohó vágy csillogott. Kétlem, hogy a lánynak szólt az a pillantás. Erre a gondolatra majdnem félrenyeltem, úgyhogy inkább becsuktam a szemem és csak Veronicára koncentráltam. Már nem sok volt hátra. Még néhány korty és el kellett engednem. Amikor felnéztem, Darius a lány combjából szívta a vért, közel a lágy részekhez, közben engem figyelt átható tekintettel. A leányzó lába a vámpír vállán nyugodott, és halkan nyögdécselt alatta, szájában Darius egyik mutatóujjával, amit lelkesen szívogatott, nyalogatott. Míg egyik kezével a saját mellét markolászta, játszadozott a bimbóval, a másikkal az asztal szélébe kapaszkodott. Ennek tuti orgazmus lesz a vége. Darius minden mozdulatából, elkapott pillantásából áradt az érzékiség. Éreztem, ahogy a vágy fellobban bennem. Elengedtem Veronicát és finoman nyalogatni kezdtem a sebhelyet. Közben néha beleszívtam a bőrébe, és lustán elmosolyodtam le sem véve a szemem Dariusról. Miután szárazra nyalogattam a vacsorámat, kéjesen lenyaltam a vért a számról. Darius morgásába az asztal is beleremegett, és áldozata sikoltva ért el a csúcsra. Éreztem, ahogy irigy féltékenység önti el az agyam, Darius pedig disznó vigyorral az ajkán nyalta tisztára a lány combját és ágyékát.

Durcásan elfordultam és elhúzódtam Veronicától, aki fáradt mosollyal nézett rám, majd közelebb hajolt és legnagyobb meglepetésemre puszit nyomott az arcomra. Amikor a vállamra hajtotta a fejét, az ölembe vettem és a szobámba indultam vele. Ekkor vettem észre, hogy ketten maradtunk Dariusszal, valamint a két lány. Bensőséges és intim helyzet, amilyenben még nem volt részem sosem.

 

***

 

Órákkal később, de még jóval napkelte előtt kopogtattak az ajtómon. Épp akkor végeztem az átöltözéssel, valami kényelmesebbre vágytam. Fekete leggingsre, fehér trikóra, és egy vékony kardigánra cseréltem az éjszakai ruhámat.

Archer jött a lányért. Veronica még mindig mélyen aludt, így behívtam a vámpírt, de előtte még ellenőriztem, hogy van-e mozgás a folyosón.

‒ Reméltem, hogy te jössz érte. Nem viheted haza! Ronnie-nak megmondtam a címet, ahol biztonságban lesz. Csak kiteszed, és ott hagyod, ő már tudja, kit kell keresnie.

‒ Ronnie?

‒ Igen, Ronnie. Még este kérte, hogy inkább a becenevét használjam ‒ forgattam a szemem bosszúsan, amiért félbeszakított.

‒ És miért?

‒ Mert a Veronica túl hosszú ‒ fortyantam fel, mire szélesen elvigyorodott. ‒ Most meg mi van? ‒ förmedtem rá fojtott hangon.

‒ Miért nem vihetem haza?

‒ Ó… ‒ kapcsoltam, és tök hülyének éreztem magam. ‒ Mert nem bízom Calliopéban. Attól tartok, megöli majd.

‒ Nem teheti. Darius utasításba adta még a vacsi előtt, hogy most nem ölhetjük meg az embereket.

‒ Dicséretes ‒ motyogtam. ‒ Ettől függetlenül mégis arra kérlek, hogy arra a címre vidd, amit Ronnie-nak meghagytam. Calliope nem olyan típusú nőnek tűnt, akinek lehet parancsolni. Egy szeszélyes némber!

‒ Vigyázz, mit beszélsz! – figyelmeztetett Archer. Fenyegetés helyett aggódást éreztem ki a hangjából.

‒ Csak tedd meg, amire kértelek! – néztem rá esdeklőn.

Archer egy pillanatig elgondolkodva nézett, majd intett, hogy rendben.

‒ Köszönöm! – szorítottam meg a kezét hálásan, és puszit nyomtam az arcára.

Ezen a spontán és teljesen emberi megnyilvánuláson mindketten meglepődtünk, végül Archer félszegen elmosolyodott. Az ágyhoz mentem, felébresztettem Ronnie-t. Álomittasan fókuszált rám, eltartott néhány pillanatig, míg eszébe jutott, hol van, és én ki vagyok.

‒ Menned kell – hajoltam oda hozzá, hogy a fülébe suttogjam. Szorosan átölelte a nyakam.

Buzgón fohászkodtam magamban, hogy Calliope ne akarja elpusztítani ezt az ártatlan lelket. Nehéz szívvel bontakoztam ki az öleléséből és elkomorodva néztem rá.

‒ Emlékszel arra, amit este mondtam neked?

‒ Igen. Minden szóra – suttogta, és közben óvatosan Archerre pillantott.

‒ Tőle nem kell félned. A barátom – néztem a vámpírra, és bíztam benne, hogy nem most hagyott cserben az emberismeretem.

Archer egyetértése jeléül finoman bólintott, és a kezét nyújtotta Ronnie felé. A lány lerúgta magáról a takarót, és megfogta. Miután felállt, belebújt a szandáljába és még egyszer felém fordult. Mondani akart valamit, de én csendre intettem. Elengedte Archer kezét és hozzám bújt. Olyan picike volt, hogy az államat a feje búbjára tudtam tenni. Néhány szívdobbanásnyi idővel később kibontakoztam az öleléséből, és köszönés nélkül hátat fordítottam nekik, majd az ablakhoz sétáltam. Az ajtó halkan becsukódott mögöttem.

Ebben a pillanatban nagyon utáltam azt, ami vagyok.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala