Újabb megjelenés! :)

Sziasztok!

 

Végre ez is eljött :) Megjelent a második rész :)

Mint ahogy azt már itt-ott korábban is jeleztem, ez a kötet már nem ingyenes. Ennek több oka is van (de egyik sem a nyerészkedés).

A könyvet a Google Play-en tudjátok megvásárolni.

Az ára: 2.500.- Ft (ÁFÁ-val).

Az alábbi linken érhető el: 

Egy vadász vére

< J > < ❤ > < J >

Az első kötetet is feltöltöttem, ami továbbra is ingyenes:

Egy halandó vére

Remélem szeretni fogjátok :)

A zöld szemű szörny (novella)

 

– Várjon! – szalad utánam Zoë. – Ezt a tűzhely mellett felejtette – nyújtja felém félénken a kopott barna utazóköpenyemet.

Olyan gyönyörű ez a lány! És milyen fenséges lehet a vére…

– Köszönöm! – mosolygok rá csábítóan, mire lesüti a szemét és elpirul. Nem veszem el a ruhát, helyette az álla alá nyúlok, és ujjammal finoman megemelem a fejét, hogy ismét rám vesse azt a csodálatosan zöld tekintetét. – Ma korán jövök meg, nem lesz rá szükségem. Ellenben hálás lennék, ha kitisztítanád.

– Rendben – biccent szolgálatkészen. – Az úrnőmnek mit mondjak, ha uram felől kérdez?

– Hogy dolgom van – válaszolom nyersen, amitől a rabszolga óvatosan hátrébb lép. Jól ismer már, tudja, hogy hamar eljár a kezem. Bár őt még nem bántottam.

Megrázom a fejem és hátat fordítok neki, ideje behajtanom néhány adósságot. Bár az elhintett híresztelések szerint a nemességhez tartozom, Róma ifjú titánjai nem ismernek még eléggé, úgy fest, hogy a tiszteletüket erőszakkal kell kivívnom. Ostoba népség! Hogy rühellem őket!

Határozott léptekkel megindulok az egyik külvárosi palota felé, ahol néhány héttel ezelőtt kockán tetemes összeget nyertem, de az a nyeszlett ficsúr nem hajlandó fizetni. Meg kell mutatnom, hogy velem nem lehet büntetlenül szórakozni. Nem véletlenül Porphyr a nevem…

 

< J >

 

Porphyr megint elment. Tegnap éjjel azt mondta, hogy már nem sokáig kell komédiáznunk, elintézi a feleségét. Rettenetesen fáraszt ez a várakozás! És folyton gyötör az éhség. Kutyák és macskák vérén tengődöm már hónapok óta! Nem tudom, meddig bírom még ezt így! Ráadásul ez az új rabszolga, Zoë felkeltette a kedvesem figyelmét. Nem elég az a rusnya asszony, akit feleségül vett, még a szolgákkal is osztoznom kell rajta? Porphyr nem látja, amit én igen, hogy éjszakánként ez a lotyó Marcusszal, az asszonya korábbi házasságából született fiával hentereg. Porphyrnak meg persze előadja a szemérmes szűzlányt. Botrány! De majd adok én neki… Ne legyen a nevem Calliope, ha hagyom, hogy egy ilyen kis cafka elcsábítsa a szerelmemet! Nem ezért vállaltam az öröklét terhét, hogy aztán Porphyr másban lelje örömét! Ezt nem teheti velem! Én Caius Iulius Caesar leszármazottja vagyok. Porphyr hozzám képest egy senki! Hogy képzeli, hogy azt hiszi, hagyom megalázni magam?! Nem ismer még eléggé. Most majd megmutatom neki, hogy kivel játszadozzon!

 

< J >

 

Calliope megint csak turkálja az ételt, látom, hogy valami miatt duzzog. Ha ma sem eszi meg a vacsorát, a ház népe gyanakodni fog és pletykálkodni kezdenek. Éjszaka beszélnem kell vele. Mostanában kezelhetetlen, állandóan jelenetet rendez. Minden áldott éjjel emlékeztetnem kell arra, hogy a külvilág számára ő csak a húgom, mégis úgy viselkedik, mint egy féltékeny szerető. Ha nem ősanyánk lenne most hatalmon, nem kéne meghúznunk magunkat, de ő nem kedveli a fajtánkat. Kiváltképp engem.

– Calliope! – szólítom meg, mielőtt még a hálótermébe sietne. – Enned kellene! – arcáról lefagy a derű.

– Az éhségemen nem segít ez a moslék! – szűri a fogai közt, szeme villámokat szór.

– Tudom. Légy türelemmel, szerelmem! – kérem lágy hangon, majd finoman végigfuttatom az ujjaim a bal karján, amitől látványosan elernyed. Csillogó tekintettel néz fel rám és tudom, hogy itt helyben a magamévá tehetném. Olyan könnyű irányítani.

– Ma éjjel meglátogatsz? – kérdi búgó hangon, kacér pillantással, de nemet intek a fejemmel.

– Nem lehet – súgom a fülébe alig hallhatóan. – Hetek óta nem értem a feleségemhez, ma muszáj lesz teljesítenem, különben gyanakodni fog.

Calliope összeszorított szájjal lép el tőlem, a bőrömön érzem a feszültségét.

– Ez esetben lehet, hogy nekem is keresnem kellene egy férjet magamnak! – köpi felém indulatosan, mire halkan felnevetek, ő pedig sarkon fordul, és a szobájába siet. Nem megyek utána.

 

< J >

 

Olyan mérges vagyok Porphyrra! Mintha szándékosan kínozna. Hallottam, ahogy az asszonya nyögdécsel alatta, nem bírtam tovább a szobámban maradni. Egy macskát figyelek, ahogy a tetőkön oson, de ma nincs hozzá kedvem. Olyan rossz ízük van. Bezzeg annak a lánynak, Zoë-nak biztosan finom, zamatos az ifjú vére. Talán meg kellene kóstolnom. Vajon hol lehet? Biztos megint az a naplopó, Marcus leli benne örömét. Olyan nyeszlett az a fiú. És a modora… Mint egy meztelen csiga. Nyálkás és undorító. Mintha pont őket hallanám…

– Ne, kérem, ne! – nyöszörög a rabszolga fojtott hangon. – Ma hagyjon békét nekem! Különben viselőssé tesz és akkor végem! – kérleli tovább Zoë Marcust csendben sírdogálva.

A konyha ajtaja résnyire nyitva, így óvatosan belesek. Látom, ahogy a lány ruhája derékig felgyűrve, kezeit hátrafeszítve tartja. Ahogy a férfi durván félrehúzza a mellkasán a tunikáját, felsejlik egyik apró melle, amit aztán Marcus vihogva fogdosni kezd. Ekkor veszem észre, hogy Zoë nem önszántából hagyja magát, a csuklóján kötél feszül, a végét pedig az a nyomorult szorongatja a kezében. Már látom, hogy a nő arca könnytől maszatos, félelem és undor elegye tükröződik rajta. Marcus már a saját férfiasságát markolássza, egy pillanatra elengedi a Zoë-t fogva tartó zsineg végét. A lány nem habozik, szétfeszíti a kezét, így leoldódik róla a kender, majd előrenyúl, kirántja a férfi övéből a rövid tőrt és Marcus oldalába vágja.

– Nem bírom tovább! – kiáltja zokogva és ellöki magától a fiút, aki ettől hanyatt esik, majd értetlenül tapogatja a testéből kiálló fegyvert.

Zoë térdre rogy mellette és könnyben úszó szemekkel, némán figyeli, ahogy Marcusból elillan az élet. Már épp belépnék, hogy ne hagyjam veszni azt a sok pompás vért, amikor a lány teste ívbe feszül, mintha valaki hátrarántotta volna a fejét. Tekintetét az ég felé emeli, írisze zöld lánggal ég, a padlón támaszkodó kezeiből éles karmok nőnek, és ahogy ökölbe szorítja, mély barázdákat vájnak a kőpadlóba. Néma sikolyra nyílik a szája, de helyette egy mélyről jövő morgást hallat, majd a lány lehunyja szemét és összecsuklik.

Hát ez meg mi volt? Miféle démon él ebben a rabszolgában? Beszélnem kell Porphyrral. Azonnal!

 

< J >

 

– Porphyr! – suttogja valaki hangosan az ajtónk előtt. – Azonnal gyere ki! Beszélnünk kell!

Kelletlenül mászok ki az ágyból, magamra terítek egy köpenyt, és kilépek a folyosóra.

– Calliope, kérlek! – kezdem szemrehányóan, de ahogy az arcára nézek, még a levegő is bennem ragad. – Mi történt?

– Az a lány, Zoë – kezdi idegesen. – Történt vele valami.

– Micsoda? – sürgetem, közben behajtom az ajtót magam mögött, és elindulok a szolgák szállása felé. Calliope a karomba kapaszkodik, úgy hadar.

– Amikor megölte azt a fiút, a szeme megváltozott, mintha tűz égett volna benne, és a karmai…

– Milyen fiú? Milyen tűz? – torpanok meg a fejemet csóválva. – Calliope! Mi az isten történt?

Démoni szépségű szerelmem mély levegőt vesz és elmeséli, mit látott az éjjel. Hitetlenkedve hallgatom. Zoë talán alakváltó lenne? Még sosem találkoztam egyel sem, ezen a kontinensen csak elvétve élnek, a vámpírok üldözik őket. De ha a lány alakváltó, miért nem váltott teljesen alakot? Ennek semmi értelme.

– Gyere, keressük meg! – szorítom meg Calliope kezét, és magammal húzom a konyha felé.

A rabszolga már nincs ott, de Marcus langyos holtteste még igen. Ahogy a nőmre nézek, mohó éhséget látok a szemében.

– Rajta! – intek neki kelletlenül.

– Te nem jössz? – kérdezi ádáz vigyorral az ajkán.

Nemleges választ adok, de közben már azon morfondírozok, hová tüntessem el a holttestet. Zoë-t is meg kell keresnem, veszélyt jelent ránk nézve. Hamarosan telihold lesz, a harapása megölhet minket. Vajon ő tudja, hogy mi mik vagyunk? De hisz olyan ártatlannak tűnt…

Calliope mohón szívja magába a vért, egészen kipirul tőle. Ilyenkor olyan emberi. Pont mikor megismertem.

– Elég lesz! – szólok rá erélyesen és el akarom húzni a testtől, mire dühödten rám vicsorog.

Egy pillanattal később, már a száját nyalogatja kéjesen, mint egy jóllakott macska.

– Menj a szobádba, én pedig elintézem ezt – mutatok körbe a konyhában.

– De mi lesz a lánnyal? – kérdezi értetlenkedve.

– Ez most fontosabb – nézek a holttestre elkomorulva. – Indulj!

Calliope nem vitatkozik, boldog, hogy szomját olthatta. Mire újból felnézek, már el is tűnt mellőlem. Felnyalábolom Marcus testét, és a város felé indulok vele. Az egyik család küszöbén hagyom, akik tartoznak nekem. Majd azt mondom, hogy a fiút küldtem a tartozást behajtani, és fizetség helyett egy tőrt kapott az oldalába. Visszafelé úgy futok, mint a szél, mert még fel kell takarítanom a vért a rabszolgák hajnali kezdése előtt, és Zoë-t is meg akarom találni.

Már hajnal felé jár, mire végzek a konyhában. A vér makacs foltot hagy, nem is tudom maradéktalanul eltüntetni. Jobb híján elvágom egy kecske torkát, és a konyha kövén kivéreztetem. Megteszi.

A rabszolgák már ébredeznek, amikor Zoë keresésére indulok. Az istállóban találom, a kutyák között fekszik összegömbölyödve. Arcára barázdát véstek a könnyek. Ahogy közelebb lépek hozzá, az egyik állat pofáját felhúzva némán vicsorog rám. Halkan rámordulok, így fülét lelapítva meghunyászkodik és mocorogni kezd. A többi állat is próbál elhúzódni előlem, ahogy leguggolok, mire a lány felriad. Tágra nyílt szemekkel pislog rám, izmai megfeszülnek.

– Nyugalom – nyújtom felé a kezem. – Nincs semmi baj. Már elrendeztem mindent.

Hatalmas könnycsepp buggyan ki a szeméből és az álláig gördül. Óvatosan odanyúlok és letörlöm a hüvelykujjammal, végigsimítva az állán. Reszketve belesimul az érintésembe.

– Kérem, ne öljön meg! – suttogja alig hallhatóan.

– Nem áll szándékomban ilyet tenni, de beszélnünk kell! – váltok szigorú hangnemre. – Miért nem szóltál, hogy alakváltó vagy?

– Tessék? – kérdezi zavartan.

– Nemsokára telihold, hová rejtőzöl ilyenkor? Segít valaki?

– Nem értem miről beszél, uram – dadogja, arca teljes értetlenséget tükröz. – Mi az az alak… váltó? – ajkát furcsán hagyja el a szó, mintha még sosem mondta volna ki.

Az őseink lelkére, tehát nem is tud róla?!

– Honnan származol?

– Nem tudom. Kitettek a Columna Lactaria[1] előtt. Az úrnőm figyelt fel rám, amikor még kicsi voltam és magához vett. Sokáig jól bánt velem, a szobája mellett volt a vackom, de aztán megszületett a fia és… - csuklik el a hangja és látom, hogy alig tudja visszafojtani a sírását.

– Semmi baj, folytasd! – szorítom meg a kezét és leülök elé.

– Amikor Marcus megszületett, az úrnőm a szolgák szállására költöztetett, de utána is mindig gondja volt rám. Aztán a férje meghalt, és uram lett az új gazdánk, de valami megváltozott – patakokban ömlik a könnye, de tovább beszél. – Marcus már régóta figyelt engem, de az öt év korkülönbség miatt eddig mindig le tudtam állítani, mert erősebb voltam.

– Hány éves vagy? – szúrom közbe.

– Tizenkilenc – süti le a szemét.

– Marcus előtt nem voltál senkivel?

– Nem – rázza meg a fejét. – Mivel úrnőm kiemelt figyelmét élveztem, a többi szolga nem mert kikezdeni velem.

– Értem. És mi történt Marcusszal?

– Idén nyáron betöltötte a tizennégyet és az apja halála miatt rossz társaságba keveredett. Megerősödött és én…

– Már nem tudtál ellenállni neki, mert erőfölénybe került – fejeztem be a gondolatmenetet.

Bólintással felelt és megtörölte a szemét. Sosem láttam még ilyen mélyzöld íriszeket. Nem csodálom, hogy az a kis tetű teljesen belebolondult ebbe a lányba.

– Az úrnőm meg fog ölni! – zokog fel Zoë immár hangosan, mire magamhoz vonom és átölelem. A haját simogatva próbálom megnyugtatni.

– Figyelj rám, Zoë! – tolom el magamtól és megemelem az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Hozd rendbe magad, mosd meg az arcod hideg vízben, és tedd a dolgod, mint minden nap! - Szólásra nyitja a száját, de egy intéssel beléfojtom. – Marcust elrendeztem, rajtunk kívül csak a húgom tudja, hogy mi történt, de ő nem fogja elárulni senkinek, bízhatsz benne. Most menj! – állok fel és őt is felsegítem. Megigazítom vállán a ruhát, kiszedek néhány szalmaszálat aranybarna hajából. Mielőtt dolgára engedném, még a karjánál fogva visszatartom.

– Kitől kaptad a neved?

– Nem tudom. A rongyba volt hímezve, amibe belecsavartak csecsemőként. Úgy tudom, görög név.

– Így van – bólintok, majd egy intéssel elbocsátom. Lehajtott fejjel siet el, hosszú haja az arcába hullik. Akárhogy próbálkozol, sosem leszel láthatatlan. A szépséged feltűnővé tesz. És ez lesz a veszted is…

 

< J >

 

Holnap éjszaka telihold. Porphyr azt állítja, hogy a lány nem tudott arról, hogy alakváltó. Kedvesem két napja az ősi tekercseket bújja, amit még a teremtőjétől lopott el, mikor megszökött tőle. Ezekben azt írják, hogy az átok a pubertáskorral aktiválódik. De ha ez így van, a lánynak már régóta alakot kellett volna váltania. Nem értem. Talán nem tisztavérű és ezért nem történt még meg? De ha így van, most mi váltotta ki belőle az átkot? Porphyr arra gyanakszik, hogy a kiontott vér lehet az ok. Talán igaza van. Mindenesetre minden lépését figyelem, és nem tetszik, hogy Porphyr le sem veszi róla a tekintetét, akárhányszor találkoznak. Ez a lány veszélyes. Meg kell akadályoznom, hogy tönkretegye az életünket! Bármi áron… Porhyr az enyém, és nem veheti el tőlem!

 

< J >

 

Alkonyodik. Ma lesz Zoë első alakváltása. Nagyon izgatott vagyok, még sosem láttam ilyet. Ott akarok lenni mellette, amikor megtörténik.

El kell őt vinnem innét messzire. Calliope velünk akart jönni, de maradásra utasítottam, veszélyes lehet. Nem tudom, hogy a rabszolga mennyire fogja uralni önmagát az átváltozás közben, illetve utána. Calliope forróvérű és meggondolatlan, nem akarom, hogy a két nő ártson egymásnak. Terveim vannak a lánnyal.

– Gyere! - intek Zoë-nak. – Mennünk kell!

Leteszi a kezében tartott vizeskancsót és azonnal odasiet hozzám.

– Az úrnőm nem fog keresni? – aggodalmaskodik a kezét tördelve.

– Marcus halála összetörte, a szobájában kuksol már négy napja, enni sem jön ki. Fel sem fog tűnni neki a hiányod – legyintek türelmetlenül.

– De…

– Nincs de, ne akadékoskodj! – förmedek rá, mire megszeppenve összehúzza magát. – Mennünk kell, nemsokára felkel a hold – teszem hozzá szelídebben, és finoman megragadom a karját, hogy magammal húzzam. - Felnyergeltettem egy lovat, gondolom még nem ültél egyen sem.

Megrázza a fejét és félénken megérinti a ló farát, ahogy elsétálunk mellette.

– Most megfogom a derekad és felültetlek rá, rendben?

Aprót bólint, mire megragadom és fellendítem. Olyan könnyű, mint egy gyermek. Remélem, az alakváltás nem öli meg… A hátas nyugtalanul megmozdul alatta, mire halkan felsikkant.

– Nyugalom – vigyorgok rá szélesen, és megpaskolom az állat izmos nyakát. Megragadom a kantárszárat és fellendülök Zoë mögé. Próbál elhúzódni tőlem, de nem hagyom. Érezni akarom a puha, meleg testét.

– Próbáld felvenni a ló ritmusát, mozogj együtt vele! – utasítom, majd a kanca véknyába vágom a sarkam, és könnyű vágtára fogom.

Néhány perccel később érzem, ahogy Zoë teste megfeszül, és elkezd úgy mozogni, mint egy lovas. Ösztönös tehetség.

A hold már magasan jár, mire megérkezünk egy sziklabarlanghoz. A lány testét hideg veríték lepi be, dideregve dől a mellkasomnak. Vékony tunikáján átüt a teste forrósága, szinte lángol a karjaimban. Biztosan nem esik jól neki az én hideg érintésem.

Leugrok a lóról, majd az ölembe veszem Zoë-t, és beviszem a sötét üregbe. Óvatosan leteszem a földre, majd visszasietek a hátashoz és egy fához kötöm, hadd legelésszen. Mire visszaérek a rabszolgához, összegörnyedve ringatja magát és halkan nyöszörög.

– Mi a baj? – nyúlok felé, de ahogy hozzáérek, elrántja magát és izzó tekintettel mered rám, amitől hátrahőkölök. Talán el kéne mennem innen. Mi van, ha megharap? Köztudott, hogy a harapásunk halálos egymásra nézve.

Ismét az ölébe hajtja a fejét, és tovább hintáztatja magát.

– Nagyon fáj – suttogja erőtlen hangon. – Ez a büntetésem? – néz a szemembe, tekintetében apró zöld lángnyelvek táncolnak. Gyönyörű! Álmélkodva nézem, mohó kíváncsiság hajt, ahogy közelebb óvakodok hozzá és leülök elé. Látom, ahogy a forró levegő fodrozódik körülötte, mintha minden mágiát magába akarna gyűjteni. Gyomorforgató reccsenést hallok, mire Zoë élesen felsikít. A ló nyugtalanul dobol mögöttem, de nem törődöm vele. Tudásra éhesen lesem a lány minden rezdülését. Újabb csonttörésre hasonlító hangot hallok, de az alakváltó torkából már nem evilági hang tör fel. Vajon milyen állattá változik? Bőre csatakos az izzadságtól, ruhája a testéhez tapad. Azonban ahogy jobban megfigyelem, látom, hogy ez inkább valami sűrű váladék lehet, nem pusztán víz. Calliope azt mondaná erre, hogy gusztustalan. Úgy mozog a bőre, mintha kukacok mászkálnának alatta, ujjait begörbíti a fájdalom. Négykézláb térdel előttem, csatakos haja az arcába hullik.

– Szedd le! – hörgi, de nem tudom, mire gondol. Amikor négykézláb közelebb kúszok hozzá, felemeli a fejét, és ahogy a szemébe nézek, meghűl ereimben a vér. Sárgászöld írisze fénylő körként öleli keskeny csíkká szűkült pupilláját. – A ruhát! – dörmögi egyre mélyülő hangon. – Szorít!

Azonnal cselekszem. Kirántom az övemben tartott tőrt, és végighasítom a ruháját a hátán. Teljesen a bőréhez tapadt, így óvatosan félrehúzom mindkét oldalon, majd a ruha lassan lecsúszik a válláról és a földre hullik. Előbukkan apró melle, gömbölyű feneke. Ha nem éppen azon küzdene, hogy alakot váltson, megcsodálnám gyönyörű vonalait. Szeretnék végigsimítani minden egyes porcikáján, hallani, ahogy hálásan dorombol az érintésem nyomán… A lábára nézek, egyik saruja már lecsúszott róla, de a másik még satuként fogja a lábfejét. Próbálom lefejteni róla, de olyan erővel nyomja a földbe, hogy alig bírom megmozdítani. Vámpír vagyok, az istenekre! Miért nem tudom megemelni? Szégyenszemre kést ragadok, és elvágom a saru pántjait. Ilyen közelségből már látom, hogy a nedvességtől fényes bőréből néhol pihés szőrzet türemkedik elő. A színe még meghatározhatatlan, de csodálattal vegyes félelemmel nézem. Elszakítom a tekintetem a testéről és visszamászok elé, hogy lásson. Nem akarom, hogy azért támadjon rám, mert az állati ösztöne fenyegetésként érzékel.

Borzalmas hangok kúsznak a fülembe, mintha minden egyes csontja ripityára törne a testében. Elképzelni sem tudom, milyen fájdalmai lehetnek. Ökölbe szorított ujjai már megrövidültek, körmei vékony karmokká alakultak. Dús, hosszú haja semmivé foszlott a fején, így látom arca minden rezdülését. Pokoli kín torzítja el a vonásait, vicsorogva próbálja magába zárni a fájdalom szülte hangokat. Fülei megduzzadnak, és mintha feljebb kúsznának a fején. Elképesztő! Bőre aranybarnából halványsárgává fakul, de azonnal eltűnik, ahogy megindul a szőrnövekedés is. A pihéket vaskos, durvább bunda váltja fel, de a színe folyvást változik. Mintha a test nem döntötte volna még el, hogy milyen nagymacskává váljon. Mert az már biztos, hogy Zoë-ból vadmacska lesz. Ahogy ismét az arcát figyelem, megdöbbenve tapasztalom, hogy az orra eltűnt, álla megnyúlt és forró nyál csöpög a szájából. Az emberi fogak helyére erős agyarak csúsznak. Megbabonázva nézem. Ha most valaki a hátam mögé osonna, nem venném észre. A szőre először aranysárga színt vesz fel, majd sötét foltok jelennek meg rajta, végül ezek is beleolvadnak a feketévé változó bundába.

Egy panthera[2]!

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de az árnyékok mélyebbé, testesebbé válnak, mire Zoë teljes átalakulása befejeződik. Arra számítok, hogy nekem ugrik, de csak figyelmesen méreget. Óvatosan felé nyújtom a kezem, de hátrébb lép, farkával nagyot csapva a levegőben. Muszáj megérintenem! Felállok és ismét közelebb lépek hozzá, mire hátrahúzza a fülét, nagyra nyitja száját és figyelmeztetően rám fúj. Meglepetésemben hangosan felnevetek.

– Rendben, akkor nem érek hozzád – mondom neki mosolyogva. A párduc félrebillentett fejjel figyel, majd fogja magát, elheveredik és ásít egy nagyot. – Elfáradtál? – kérdezem és tisztes távolságra tőle, én is helyet foglalok. Amikor felé fordulok, kérdő tekintettel mered rám. – Hát persze, milyen ostoba vagyok. Nem tudsz felelni – nevetem el magam, immár zavartan, majd a fejemet csóválva a szikla falának döntöm a hátam. A párduc kisvártatva a mellső lábára fekteti a fejét, lehunyja a szemét és csak a füle mozgásából tudom, hogy éberen figyel. Nem tudom meddig gyönyörködöm benne, amikor egyszer csak feláll, és nagyot nyújtózva a barlang szája felé lépked. Pont olyan messze áll meg tőlem, hogy még éppen ne érjem el, ha kinyújtanám a kezem. Igazi nő! Incselkedik velem. Feszült figyelemmel kémleli az erdőt.

– Menj csak, fuss egyet! – lépek mellé, de ügyelek rá, hogy ne túl közel. – Próbáld ki az új tested. Itt megvárlak – nézek le rá mosolyogva.

Pár pillanatig még hezitál, aztán óvatos léptekkel az erdő felé sétál. Mielőtt szem elől téveszthetném, még hosszan visszatekint rám, majd egy nagy ugrással a fák közé veti magát. Legszívesebben utána erednék, nem okozna nehézséget utolérni, de nem tudhatja meg, hogy én sem vagyok ember.

Már pirkad, mikor ismét felbukkan a fák közül. Egyenesen hozzám lépdel, majd enyhén nyitott szájjal végigszaglássza a lábam. Egy pillanatra megáll, mintha kielemezné az illatom, majd megrázza a fejét és leheveredik mellettem. A válla a combomhoz ér, én pedig ösztönösen a nyakához nyúlok és belefúrom az ujjaim vaskos bundájába. Döbbenten veszem észre, hogy halk dorombolásba kezd, így ezen felbátorodva tovább simogatom, szinte masszírozom csodás testét. Amikor a fejéhez akarok érni, enyhén felhúzza a pofáját és megmutatja éles fogsorát.

– Értem, a fejed tabu – nevetek fel, mire hangosan kifújja a levegőt, mintha sóhajtana.

Nem tudom, meddig élvezzük az ébredező erdő csendes neszeit, de egyszer csak Zoë felpattan és megrázza magát. Felém pillant, mintha mérlegelne valamit, majd ismét észreveszem, ahogy fodrozódni kezd körülötte a levegő. Visszaváltozik!

Ámultan figyelem, ahogy a testét borító szőr visszahúzódik, a karmos mancsokból begörbített ujjú kezek és lábak lesznek, a macskafülek helyét aranybarna hajzuhatag veszi át. Meztelen bőre verejtéktől csillog, de ez már nem az a nyálkás folyadék, ami korábban a testét borította. Arra eszmélek, hogy megköszörüli a torkát.

– Uram, megtenné, hogy a köpenyét rám borítja? Kérem! – néz fel rám esdeklőn, zavartan elpirulva. A hajával próbálja eltakarni a mellét, de én már láttam, amit látnom kellett, és mindent el fogok követni azért, hogy egyszer végigcirógathassam azokat a gömbölyű halmokat. Vagy kétszer. Legalább.

Gyorsan leoldom magamról a kért ruhadarabot és a vállára terítem. Hálásan fogadja és gyorsan körbetekeri magán. Segítek neki talpra állni, de az első lépésnél megbicsaklik a térde és nekem ütközik. Zavartan szabadkozni kezd, de nem törődöm vele, a combja alá nyúlok és ölbe veszem. Meglepetten felsikkant, majd a mosolyomat látva ismét elpirul, és a vállamra hajtja a fejét, így próbálva elrejteni az arcát előlem.

– Erről nem beszélhetsz senkinek – figyelmeztetem, miközben a lóra ültetem.

Hevesen megrázza a fejét, majd a füle mögé igazít egy rakoncátlan tincset. Eloldom a lovat, majd én is a lány mögé ülök. Most nem sietek vele vissza, kényelmesen poroszkálunk a város felé.

– Uram honnan tudta, hogy alakváltó vagyok? – kérdezi kisvártatva, de mereven néz előre, így csak az arcélét láthatom.

– Egy régi tekercsen olvastam ezekről a lényekről. És szólíts Porphyrnak, hanyagoljuk az uramozást.

– Nem tehetem – hajtja le a fejét szomorúan.

– Miért nem? Engedélyt adtam.

– A rabszolgák a szájukra vennének, és az úrnőmnek is meg kellene magyaráznom.

– Igazad lehet – sóhajtok fel lemondóan. – De ha kettesben vagyunk, nyugodtan szólíts a nevemen.

– Rendben – biccent illemtudóan, és ismét az utat figyeli előttünk.

– Jobb, ha felkészülsz rá, hogy minden teliholdkor át fogsz változni.

– Hogy? – fordul felém riadtan, mire a kanca nyugtalanul meglódul alattunk.

– Hé-hé! – szólok rá és megrántom a gyeplőt, hogy visszafogjam. Zoë elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a karomba. – Nincs semmi baj – mondom, de magam sem tudom, hogy a lóhoz vagy a lányhoz intézem szavaim.

– Miért kell átváltoznom? – kérdezi, és a szája megremeg a visszafojtott sírástól.

– Mert ez a dolgok természetes rendje.

– De én nem akarom ezt minden hónapban átélni! Rettenetes a fájdalom – bicsaklik meg a hangja.

– Talán idővel könnyebb lesz – vígasztalom, de magam sem hiszek benne. – Amikor visszavedlettél emberré, nem úgy tűnt, mintha kínzó fájdalom gyötörne.

Elgondolkodva néz maga elé.

– Valóban könnyebb volt – ismeri el halkan.

– Na, látod – paskolom meg a combját, mire felém kapja a fejét, arcán zavartság tükröződik. – Ne haragudj, hogy folyton hozzád érek, de nem tagadhatom, hogy roppantmód vonzódom hozzád.

Lassan bólint egyet, de nem mond semmit.

– Sosem tennék veled olyat, amit Marcus – teszem hozzá elsötétülő tekintettel, és a szemem sarkából látom, ahogy elkerekedett szemekkel néz rám. – Csak olyan történhet, amit te is szeretnél – nézek immár a szemébe kihívóan. Újfent elpirul és lehajtja a fejét. – Nem kell szégyellned magad. Fiatal vagy és szép. Teljesen természetes, hogy a testednek is vannak vágyai.

– Az én testem csak békére vágyik – motyogja, majd reszketegen felsóhajt.

– Szívesen megmutatom, milyen az, ha a testednek jó – súgom a fülébe, haja finoman cirógatja ajkam. Mélyen beszívom meleg bőre illatát, ami só, erdő és pézsma illatát árasztja.

Hangos kutyaugatás vonja el a figyelmem, elértük a várost. Szótlanul tesszük meg a hazáig vezető utat. Ahogy a ház elé érünk, egy szolga szalad felénk, elveszi tőlem a lovam kantárszárát és kérdőn tekint Zoë-ra. Rám nem mer így nézni, tudja, hogy nincs joga kérdést feltenni.

– Zoë rosszul érezte magát, így elvittem egy kicsit távol a várostól friss levegőt szívni – szólalok meg nyersen, mire a szolga alázatosan meghajol.

Miután leugrok a földre, felnyúlok a lányért és leemelem. A karjánál fogva vezetem a szállóhelyére, mert érzem, hogy még gyengék a lábai. Hálásan néz fel rám, és egy óvatos mosollyal is megajándékoz.

– Szedd rendbe magad, és eredj a dolgodra! Ha bárki kérdezősködik, küldd hozzám! – utasítom, majd sarkon fordulok, és ott hagyom.

 

< J >

 

Porphyr egész éjjel távolmaradt. Nagyon aggódtam érte. Aztán megláttam, ahogy az a cafka előtte ül a lovon és legszívesebben kitéptem volna a torkát. Mindkettőnek! Ahogy meghallom kedvesem lépteit, azonnal feltépem a szobám ajtaját, megfogom a karját és berántom magamhoz.

– Mi történt? – esek neki dühösen és a mellkasát csapkodom.

– Calliope, nyughass! – nevet rám vidáman, amitől csak még mérgesebb leszek.

– Ne nyugtatgass! – förmedek rá. – Halálra aggódtam magam!

– És mitől féltél? – búgja a fülembe, miközben lassan felhúzza a tunikám alját és a combom lágy húsába mar.

Felszisszenek az édes fájdalomtól, de már a vállába kapaszkodva hagyom, hogy elemeljen a földtől és a falnak nyomjon. Érzem, ahogy merev férfiasságát a húsomnak nyomja.

– Mondd, mitől féltél, édes Calliope-m – mormogja a nyakam hajlatába, majd kínzó lassúsággal csókolgatni kezd, lehúzza a tunikám pántját a vállamról és már mohón falja a mellemet. – Talán attól féltél, hogy nem kapsz többet ebből? – kérdezi sötét tekintettel, majd a fenekemet markolva hirtelen magára ránt, szinte felnyársal. Hangos sikoly hagyja el a szám, amit egy csókkal fojt belém.

– Csendesebben! – morogja a számba, majd ütemesen mozogni kezd bennem. Egyik kezemmel a vállába kapaszkodom, a másikkal a mellettem lévő szekrény tetejét markolom, támasztékként használom, hogy ne essek ki a ritmusból. Érzem, ahogy az orgazmus mindent elsöprő ereje elmossa a haragom és hagyom, hogy Porphyr óvatosan lefektessen az ágyamra. A hasamig gyűri a ruhám és a combom belső felét csókolgatja, miközben szórakozottan simogatom selymes sötétbarna haját és hagyom, hogy újra és újra a csúcsra repítsen még órákon át…

 

< J >

 

Valami nagyot puffan a lakosztályunk előtt a földön. Kora este van, de asszonyom a gyásztól még mindig az ágyat nyomja, így korán lefeküdtem én is. Éberen fülelek, hogy vajon mi lehet ez a hang.

– Porphyr – nyöszörgi valaki alig hallhatóan. Zoë!

Azonnal felpattanok és kisietek a szobából. A lány zihálva hever a földön, ruhája nedvesen tapad a testére.

– Mi a baj? – guggolok le mellé aggódva.

– Megint megtörténik – feleli elhaló hangon és látom, hogy a szemében már ott táncol a jól ismert tűz.

– Az istenekre! – fortyanok fel ingerülten. – Ez mégis hogy lehet?

A nő csak a fejét rázza, már nem tud felelni, kezdi elveszíteni az uralmát a teste felett. Azonnal el kell vinnem innen! De mégis hová? Ráadásul gyorsan. Nincs más választásom, kockáztatnom kell! – jutok elhatározásra.

Az ölembe kapom és szédítő sebességgel futni kezdek. Szerencsére nem találkozunk senkivel, a szolgálók már a holnapi napra készítik elő a konyhát, a többiek pedig már a lakrészükben készülődnek a pihenéshez. Csak a csatornáig kell eljutnunk, az elég zárt és rejtett ahhoz, hogy egy éjszakát átvészeljünk benne. Érzem, ahogy Zoë karmai a húsomba vájnak, a bőre síkossá válik ettől a fura verejtéktől, alig bírom a karomban tartani. A csatornához érve térdre esem, majd óvatosan leeresztem a lányt a földre.

– A ruha – préseli ki a fogai közt alig érthetően, állatias hangon, én pedig azonnal kioldom a vállán a kötést és óvatosan lehúzom róla az anyagot. A derekánál csomóba gyűrődik, de finoman lejjebb tolom, ő pedig felemeli a lábát, hogy áthúzhassam rajta. Látom, hogy nincs rajta saru, így azzal legalább nem kell bajlódnom.

Hátrébb lépek tőle néhányat és aggódva figyelem. Ez az átváltozás most más. Tudatosabb. De vajon mi okozza?

Tanácstalanul nézek körbe, kikémlelek az utcára is, hátha erre jár valaki, de csak a néma csend és sötétség fogad. De ahogy felnézek az égre, rögtön kapcsolok. Hiszen a telihold legalább három napig tart! Én ostoba!

Visszafordulok az alakváltó felé, és ismét meghallom azt a gyomorforgató hangot, ahogy a csontok széttöredeznek a testében és újraformálják magukat. A csatorna ezt csak felerősíti, így erősen fohászkodom őseinkhez, hogy ne hallja meg senki.

Percekkel később ismét egy párduccal nézek farkasszemet. Közelebb lépked hozzám, majd a lábamnak dől, fejét a combomhoz dörgöli.

– Szívesen – mosolygok le rá, és szórakozottan simogatni kezdem.

Egy pillanattal később két lábra áll, és óvatosan a mellkasomnak támasztja a mellső mancsait, majd szagolgatni kezdi a karomat, ahol véres csík húzódik. Észre sem vettem, hogy megkarmolt. Zoë finoman végignyalja, majd ismét megszagolja. Látom, ahogy ráncba gyűrődik a homloka, értetlenül szemléli a makulátlan, sértetlen bőrömet.

– Ez hosszú történet – sóhajtok egy nagyot, majd megfogom a lábát, ellépek előle és elengedem. Puhán ereszkedik a földre, majd elindul a csatornából kifelé.

– Várj! – sietek elé és elállom az útját. Félrebillentett fejjel néz rám. – Itt nem biztonságos. Félek, hogy ha valaki meglát, hajtóvadászatot indítanak. Jó esetben csak egy arénában találod magad, rosszabb esetben viszont a csodaszép bundádat akarják.

A párduc nagyot szusszanva leül, farkát idegesen tekergeti a teste körül.

– Talán megpróbálhatnál visszaváltozni – javaslom. – És akkor nem kellene az egész éjszakát itt töltenünk.

A macska elgondolkodva mered maga elé, mikor hirtelen zajt hallok. Óvatosan kikémlelek a csatorna szélénél és látom, ahogy két részeg katona közeledik felénk, egymást támogatva. Remélem, tovább mennek, ma éjjel nem akarok embert ölni. Pár perccel később megnyugodva fordulok vissza a párduchoz, de a meztelen Zoë-val találom szembe magam. Zavartan elfordul és gyorsan felveszi a földre dobott nedves ruháját, ami azonnal a testéhez tapad.

– Szívesen veled töltöttem volna az éjszakát – suttogja maga elé, miközben elmegy mellettem. – Még egy csatornában is – teszi hozzá és közben hazafelé indul.

Lázasan kergetik egymást a gondolatok a fejemben. Mit akart ezzel mondani? Párducalakban szeret velem lenni, vagy emberként is vágyik a társaságomra? A kacér nő beszélt belőle vagy csak a segítségért hálás kislány? Mi az istent kellene csinálnom?

– Te nem jössz? – fordul vissza felém, miközben én még mindig sóbálvánnyá dermedve állok a csatorna szélén. – Haza – teszi hozzá mosolyogva.

Utána iramodok, majd amikor egy éles kő felsérti meztelen talpát és felszisszen, az ölembe kapom. A hideg és nedves ruhája meztelen mellkasomhoz tapad, de nem bánom. A forró bőre és édes illata kárpótol mindenért. Már nem süti le a tekintetét, amikor a szemébe nézek.

– Te és a húgod honnan származtok? – kíváncsiskodik, mire értetlenül rámeredek.

– Ezt miért kérdezed?

– Hát tudod… tegnap óta kicsit megváltozott a szaglásom és neked, meg Calliope-nek más az illatotok, mint a többieknek.

– Értem már – motyogom, de nem felelek a kérdésre. – Hogy érzed magad? Nem leszel megint rosszul?

– Nem hiszem. Talán csak át kell változnom teliholdkor, de nem kell abban az alakban maradnom.

– Akkor jó.

Pár percre mindketten a gondolatainkba merülünk, amikor ismét megszólal:

– Valahogy hosszabbnak érzem most az utat, mint mikor a csatornához vittél.

Fene a csavaros eszébe!

– Biztos azért érzed így, mert akkor néha elvesztetted az eszméletedet – hárítok gondterhelten.

– Végig a tudatomnál voltam – keményedik meg a hangja, mire megtorpanok. Gyanakodva mér végig, szemében mégis némi szomorúságot vélek felfedezni.

– Zoë… – nézek rá esdeklőn.

– Te tudod a legféltettebb titkomat, mégsem bízol bennem – suttogja elcsukló hangon, majd jelzi, hogy engedjem le a földre, és amikor eleget teszek a kérésének, elszalad. Csak véres lábnyomok maradnak utána a poros utcaköveken.

 

< J >

 

Porphyr feltűnően csendes mostanában. Már hetek teltek el az utolsó teliholddal terhes éjszaka óta. A szeretkezéseink rövidek, kötelességszerűek, és úgy érzem, lélekben nincs is jelen. Nem értem, mi lehet a baj. A felesége csendben sorvad el mellette a gyásztól, talán hamarabb szabadulunk ebből a pokolból, mint terveztük. De úgy látom, a szerelmem ennek sem örül. Néha hallom, hogy éjszaka a köröket rója a szobájukban, napközben pedig a tekercseket bújja, hátha többet is megtudhat az alakváltókról. Nem értem, miért olyan fontos ez neki. Csak egy rabszolga, nem is a mi fajtánk! Legszívesebben kitépném a szívét, annak a fattyúnak! Mert biztosan az, tisztavérű alakváltó nem lehet!

Egyik nap nagy lendülettel indul a szolgálók lakrésze felé, így csendben utána osonok. Biztos megint ahhoz a szajhához megy!

A folyosó falához lapulva hallgatózom.

– Beszélnünk kell! – hallom meg Porphyr hangját.

– Sajnálom, uram, dolgoznom kell! – feleli az a céda dacos hangon. Hogy merészeli?!

– Ez fontos. Mindent elmondok, amit tudni szeretnél.

– Tényleg? – válik dallamossá a rabszolga hangja. Úgy tűnik, boldoggá teszi, hogy Porphyr el akar mondani neki valamit. De mit akarhat? O, az istenekre, hogy a gondolatolvasás képességét miért nem tudtátok még a halhatatlanság mellé tenni!

– Ott várlak, ahová először vittelek.

Az ő hangja is lágyabb lett. Mi van ezek között?!

Egész nap utánuk koslatok, de nem tudok meg többet. Porphyr nagyon ügyesen tud osonni, őt hiábavaló lenne követnem, így a lányt figyelem. Amikor éjszaka elindul a városon át, sokáig követem, de aztán nyomát veszítem. Hová a pokolba tűnhetett?!

Ölni tudnék mérgemben! Vagy várjunk csak… Azt hiszem itt az ideje, hogy ismét a szomjamat oltsam…

 

< J >

 

Egy lányra várok, mégis egy párduc jelenik meg a barlang szájában. Már épp elé sietnék, amikor hirtelen alakot vált és a meztelen Zoë-val nézek farkasszemet.

– Elkérhetném a köpenyed? – néz rám kihívóan, én pedig azonnal lecsatolom a nyakamból és felé nyújtom. – A húgod követett, muszáj voltam alakot váltani, a ruhámat viszont ott felejtettem.

– Calliope utánad jött? – hűlök el döbbenten.

– Igen, de az alakváltás után nyomomat vesztette és visszafordult – vonja meg a vállát hanyagul, én pedig elcsodálkozom, hogy mennyire megváltozott ez a lány az elmúlt hetekben.

– Honnan tudtad, hogy telihold nélkül is alakot tudsz váltani?

– Kipróbáltam.

– Az jó, akkor ezt már nem kell elmondanom neked – nevetek fel kurtán, és zavartan a hajamba túrok.

– Engem az érdekel, hogy te mi vagy – lép elém a lány, és tekintetét kutatón a szemembe fúrja.

– Vámpír – csúszik ki a számon meggondolatlanul.

– És az mi? – kérdezi mohó kíváncsisággal a szemében.

Nagyot sóhajtva elfordulok tőle, és fel-alá kezdek járkálni előtte.

– Egy olyan mágikus lény, mint te, csak más képességekkel. Én nappal olyan vagyok, mint minden normális ember, éjjel azonban… - keresem a szavakat és nem tudom, hogy eláruljam-e neki, hogy vérrel táplálkozom.

– Éjjel mi? – lép elém megakasztva a járkálásban, és megérinti a karomat. Már nem is emlékszem mikor értek hozzám ilyen lágyan.

– Erősebb és gyorsabb vagyok. És engem mások vére tart életben – nyögöm ki és gyorsan elfordulok tőle. Az erdőt nézem, és azt várom, hogy Zoë mindjárt elszalad mellettem, be a fák közé, hogy elrejtőzhessen előlem. Meg is érteném. Ehelyett meglepődve érzem meg apró kezét a derekamon, majd fejét a lapockámnak döntve a hátamhoz simul. Ha még dobogna a szívem, most biztos kiugrana a helyéről…

– Nem félsz tőlem? – kérdezem halkan, mire érzem, ahogy megrázza a fejét.

– Te sem féltél tőlem – feleli, én pedig megfogom a kezét és a hasam köré kulcsolom. Olyan meleg és élettel teli a teste. Annyira hiányzik ez az érzés!

– Tudnod kell, hogy a harapásom halálos rád nézve, de ez fordítva is igaz.

– Akkor majd óvatos leszek – lép elém és finoman megcsókol.

Beleveszek az érzésbe, amit ez az ártatlan lány olyan szeretettel nyújt felém. Olyan óvatosan veszem el, amit ad nekem, ahogy talán még emberként sem tettem volna sosem. Hosszú idő óta nem szeretkeztem már, csak közösültem, barbár módon elvettem, amit akartam. Szeretem Calliope-t, de ő sosem volt egy lágyan szerelmezős típus. Én viszont háromszáz évvel a hátam mögött időnként arra vágyom, hogy valaki kedves és finom legyen velem. Emberként bánjon velem. Zoë pont ezt adja meg nekem. És tudom, hogy nagy árat fogok fizetni érte…

 

< J >

 

Visszajött. A lány nélkül. Vajon a küszöbön hagyott hullát már megtalálta?

– Calliope! – dörömböl az ajtómon fojtott indulattal. O, igen, megtalálta!

– Tessék, drágám! – rántom fel az ajtót és negédesen rá mosolygok.

– Mit műveltél? – ragad karon és visszalök a szobámba, majd bevágja az ajtót maga mögött.

– Éhes voltam! – vágok vissza dühösen. És ekkor megérzem. Azt az eltéveszthetetlenül egyedi illatot. Az egész testét belengi annak a szukának a szaga! Hát mégis megvolt neki! Megölöm!

– Lefeküdtél vele! – vádolom meg hidegen, mire zavart tekintettel mered rám. – Ne merészelj hazudni, mert kikaparom a szemed! – sziszegem visszafojtott haraggal.

– Tudod, hogy ez csak szex, nincs jelentősége – legyint hanyagul, de én látom, hogy zavarban van. Nem akart lebukni! Fontos neki… - Tudod, hogy téged szeretlek – néz újra a szemembe és látom, hogy őszintén beszél. Én mégsem tudok hinni neki. Elárult engem. Engem, aki az életemet adtam érte!

– Hányszor? – kérdezem karba tett kézzel.

– Csak egyszer. Ma. Sajnálom – teszi hozzá bűnbánó arccal. – Többé nem teszem.

Hinni akarok neki, de mégsem megy.

– Most menj el! – lépek az ajtóhoz és kinyitom előtte.

– Calliope… – kezdi, és meg akarja érinteni az arcom, de elrántom a fejem.

– Kifelé! – sikítom, és ahogy kilép a folyosóra, hangosan bevágom az ajtót mögötte.

A lánynak vesznie kell…

 

< J >

 

Calliope napok óta nem szól hozzám. Tudom, hogy forral valamit, csak azt nem tudom, hogy ellenem, vagy Zoë ellen. Figyelmeztetnem kell a lányt, mielőtt baj történne.

 

< J >

 

Ma éjjel megint elhagyja a villát, de most követem őt. Ahogy átlépi a városhatárt, nyaktörő sebességgel kezd futni, de ezúttal nem hagyom magam lerázni. Egy barlangnál áll meg, ahonnan egy párduc lép elő. Tehát ezzé tud válni az a koszlott rabszolga…

Csupán néhányat pislantok és máris a nő áll előtte. Meztelenül! Porphyr közelebb lép hozzá és azonnal a karjába zárja. Még hogy egyszer feküdtek össze! Aljas, hazug! Kitépem a szívét, és lakomát csapok a holtteste felett!

Végignézem, ahogy magáévá teszi a lányt. Hozzám sosem nyúlt még ilyen finoman. Akkor sem, amikor még éltem.

Amikor végeznek, közelebb osonok hozzájuk, hallgatom, amit beszélgetnek.

– Calliope-val vigyázz! – inti Porphyr a nőt, miközben a hátát cirógatja.

– Miért? Haragszik rám valamiért? – kérdez vissza az az ostoba némber.

– Mondhatjuk így is – feleli fanyarul az az áruló szerelmem.

– Mit ártottam neki? Ő a húgod, nem kéne örülnie annak, ha boldog vagy?

Méghogy a húga! Ostoba!

– Ő nem a húgom.

Nem hiszem el, hogy elárulja neki!

– Akkor ki ő neked, Porphyr?

– Valójában…

Ki ne mondd!!!

– A nevem Darius, és Calliope nem a húgom, hanem a kedvesem.

Elárulta neki a nevét. Az igazi nevét! Amit saját bevallása szerint évszázadok óta titkol és csak nekem mondta el! Nem bírom tovább ezt hallgatni…

– A kedvesed? – kel fel Zoë mellőle, majd észreveszi, hogy késsel a kezemben feléjük közeledem. Egy hatalmas ugrással hirtelen alakot vált, én pedig teljesen megrémülök. A fekete bestia nekem ugrik, de a testem önkéntelenül arrébb mozdul, és ahogy elsuhan mellettem, a nyakába vágom a tőrömet.

– Calliope, ne! – hallom meg Darius ordítását, majd sebesen elfut mellettem és a párduc mellé térdel.

Óvatosan felemeli a fejét, miközben a macskából ismét ember lesz.

– Sajnálom – suttogja Darius megtörten, én pedig közelebb lépek hozzá és fagyos hangon így szólok:

– Mondtam, hogy veszélyes. Nem a mi fajtánk. Nem értem, mit sajnálsz rajta.

Ezzel elsétálok mellettük, és lassan visszamegyek a villába. Elégedetten.

 

< J >

 

Nézem, ahogy Zoë-ból elszáll az élet. Ahogy selymes haját a füle mögé simítom, észreveszem, hogy van egy anyajegy a fülcimpája szélén. Milyen érdekes formája van. Vajon hány ilyen apróság lehet, amit már sosem tudok felfedezni rajta?

 

< J >

 

Hosszú évekig gondolkodtam azon, hogy vajon mit éreztem az alakváltó lány iránt. Csak egy kósza fellobbanás volt? Talán szerelem? Fogalmam sincs. Időnként még eszembe jut, mint ahogy most is, miközben Kate-et nézem, ahogy vívódik önmagával. Ez a nő Zoë-ra emlékeztet, pedig semmi közös nincs bennük.

– En-gedd-el-ma-gad – szótagolom lassan a fülébe, és ő szót fogad. Olyat tesz meg értem, amit Calliope szinte sosem. Pedig Kate egy elképesztően erős akaratú, makacs nő.

És ekkor meghallom. Dorombol nekem. Igazán. Akárcsak Zoë… Vámpírtól ilyet még sosem hallottam. Ahogy az arcához dörgölöm az állam, meglátok valamit. Egy anyajegyet a fülcimpája szélén. Nem lehet! Teljesen lefagyok.

– Engedd el magad – búgja a fülembe ő is és ettől valami átszakad bennem. Dorombolok neki én is, holott még sosem tettem ilyet. Akarom őt. Minden mocskos fantáziámat ki akarom élni rajta, de ez nem elég! A lelkét akarom! Őt akarom mindenestül! Tudom, hogy ő a gyógyír sebzett lelkemre. De ahogy finoman a nyakamba csókol… Nem! Calliope őt is el fogja venni tőlem. Mindent tönkretesz, ami csak fontos nekem. Torkomban durva morgás kel életre és teljes erőből a falnak nyomom Kate-et. Pedig nem rá vagyok dühös, mégis őt bántom.

– Nem lehet – morgom a hajába és hirtelen elhátrálok.

Nézem ezt a gyönyörű nőt és el kell engednem. Nem hagyhatom, hogy Calliope összetörje pusztán azért, mert kell nekem. Már így is ki van rá hegyezve a miatt a gyökér Adam miatt, nem kell még egy strigula, ami Kate ellen hergeli.

– Nem lehet – suttogom magam elé és felemelem a kezem, hogy végigsimítsam az arcát, de végül inkább ökölbe szorítva leengedem. – Gyönyörű vagy! – nézem azt a hihetetlenül zöld szemét, majd két pillanat múlva már a folyosó végén találom magam.

El kell engednem…

---

[1] Az oszlop forgalmas helyen, a Pietas-templom előtt állt, amelynek tövébe a törvénytelenül vagy szegénységbe született csecsemőket tették ki, akikről nem akartak gondoskodni. Az itt talált fiúkból később rabszolgák, a lányokból prostituáltak lettek.

[2] Párduc – ami lehet jaguár, de leopárd is.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

szerkesztő: Criala