– Várjon! – szalad utánam Zoë. – Ezt a tűzhely mellett
felejtette – nyújtja felém félénken a kopott barna utazóköpenyemet.
Olyan gyönyörű ez a lány! És
milyen fenséges lehet a vére…
– Köszönöm! – mosolygok rá csábítóan, mire lesüti a szemét és
elpirul. Nem veszem el a ruhát, helyette az álla alá nyúlok, és ujjammal
finoman megemelem a fejét, hogy ismét rám vesse azt a csodálatosan zöld
tekintetét. – Ma korán jövök meg, nem lesz rá szükségem. Ellenben hálás lennék,
ha kitisztítanád.
– Rendben – biccent szolgálatkészen. – Az úrnőmnek mit mondjak,
ha uram felől kérdez?
– Hogy dolgom van – válaszolom nyersen, amitől a rabszolga
óvatosan hátrébb lép. Jól ismer már, tudja, hogy hamar eljár a kezem. Bár őt még nem bántottam.
Megrázom a fejem és hátat fordítok neki, ideje behajtanom néhány
adósságot. Bár az elhintett híresztelések szerint a nemességhez tartozom, Róma
ifjú titánjai nem ismernek még eléggé, úgy fest, hogy a tiszteletüket
erőszakkal kell kivívnom. Ostoba népség!
Hogy rühellem őket!
Határozott léptekkel megindulok az egyik külvárosi palota felé,
ahol néhány héttel ezelőtt kockán tetemes összeget nyertem, de az a nyeszlett
ficsúr nem hajlandó fizetni. Meg kell mutatnom, hogy velem nem lehet
büntetlenül szórakozni. Nem véletlenül Porphyr a nevem…
< J >
Porphyr megint elment. Tegnap
éjjel azt mondta, hogy már nem sokáig kell komédiáznunk, elintézi a feleségét.
Rettenetesen fáraszt ez a várakozás! És folyton gyötör az éhség. Kutyák és
macskák vérén tengődöm már hónapok óta! Nem tudom, meddig bírom még ezt így!
Ráadásul ez az új rabszolga, Zoë felkeltette a kedvesem figyelmét. Nem elég az
a rusnya asszony, akit feleségül vett, még a szolgákkal is osztoznom kell
rajta? Porphyr nem látja, amit én igen, hogy éjszakánként ez a lotyó Marcusszal,
az asszonya korábbi házasságából született fiával hentereg. Porphyrnak meg persze
előadja a szemérmes szűzlányt. Botrány! De majd adok én neki… Ne legyen a nevem
Calliope, ha hagyom, hogy egy ilyen kis cafka elcsábítsa a szerelmemet! Nem
ezért vállaltam az öröklét terhét, hogy aztán Porphyr másban lelje örömét! Ezt
nem teheti velem! Én Caius Iulius Caesar leszármazottja vagyok. Porphyr hozzám
képest egy senki! Hogy képzeli, hogy azt hiszi, hagyom megalázni magam?! Nem
ismer még eléggé. Most majd megmutatom neki, hogy kivel játszadozzon!
< J >
Calliope megint csak turkálja az ételt, látom, hogy valami miatt
duzzog. Ha ma sem eszi meg a vacsorát, a ház népe gyanakodni fog és
pletykálkodni kezdenek. Éjszaka beszélnem kell vele. Mostanában kezelhetetlen,
állandóan jelenetet rendez. Minden áldott éjjel emlékeztetnem kell arra, hogy a
külvilág számára ő csak a húgom, mégis úgy viselkedik, mint egy féltékeny
szerető. Ha nem ősanyánk lenne most hatalmon, nem kéne meghúznunk magunkat, de
ő nem kedveli a fajtánkat. Kiváltképp
engem.
– Calliope! – szólítom meg, mielőtt még a hálótermébe sietne. – Enned
kellene! – arcáról lefagy a derű.
– Az éhségemen nem segít ez a moslék! – szűri a fogai közt,
szeme villámokat szór.
– Tudom. Légy türelemmel, szerelmem! – kérem lágy hangon, majd
finoman végigfuttatom az ujjaim a bal karján, amitől látványosan elernyed.
Csillogó tekintettel néz fel rám és tudom, hogy itt helyben a magamévá
tehetném. Olyan könnyű irányítani.
– Ma éjjel meglátogatsz? – kérdi búgó hangon, kacér
pillantással, de nemet intek a fejemmel.
– Nem lehet – súgom a fülébe alig hallhatóan. – Hetek óta nem
értem a feleségemhez, ma muszáj lesz teljesítenem, különben gyanakodni fog.
Calliope összeszorított szájjal lép el tőlem, a bőrömön érzem a
feszültségét.
– Ez esetben lehet, hogy nekem is keresnem kellene egy férjet
magamnak! – köpi felém indulatosan, mire halkan felnevetek, ő pedig sarkon
fordul, és a szobájába siet. Nem megyek utána.
< J >
Olyan mérges vagyok
Porphyrra! Mintha szándékosan kínozna. Hallottam, ahogy az asszonya nyögdécsel
alatta, nem bírtam tovább a szobámban maradni. Egy macskát figyelek, ahogy a
tetőkön oson, de ma nincs hozzá kedvem. Olyan rossz ízük van. Bezzeg annak a
lánynak, Zoë-nak biztosan finom, zamatos az ifjú vére. Talán meg kellene
kóstolnom. Vajon hol lehet? Biztos megint az a naplopó, Marcus leli benne
örömét. Olyan nyeszlett az a fiú. És a modora… Mint egy meztelen csiga. Nyálkás
és undorító. Mintha pont őket hallanám…
– Ne, kérem, ne! – nyöszörög
a rabszolga fojtott hangon. – Ma hagyjon békét nekem! Különben viselőssé tesz
és akkor végem! – kérleli tovább Zoë Marcust csendben sírdogálva.
A konyha ajtaja résnyire
nyitva, így óvatosan belesek. Látom, ahogy a lány ruhája derékig felgyűrve,
kezeit hátrafeszítve tartja. Ahogy a férfi durván félrehúzza a mellkasán a
tunikáját, felsejlik egyik apró melle, amit aztán Marcus vihogva fogdosni kezd.
Ekkor veszem észre, hogy Zoë nem önszántából hagyja magát, a csuklóján kötél
feszül, a végét pedig az a nyomorult szorongatja a kezében. Már látom, hogy a
nő arca könnytől maszatos, félelem és undor elegye tükröződik rajta. Marcus már
a saját férfiasságát markolássza, egy pillanatra elengedi a Zoë-t fogva tartó
zsineg végét. A lány nem habozik, szétfeszíti a kezét, így leoldódik róla a
kender, majd előrenyúl, kirántja a férfi övéből a rövid tőrt és Marcus oldalába
vágja.
– Nem bírom tovább! – kiáltja
zokogva és ellöki magától a fiút, aki ettől hanyatt esik, majd értetlenül tapogatja
a testéből kiálló fegyvert.
Zoë térdre rogy mellette és
könnyben úszó szemekkel, némán figyeli, ahogy Marcusból elillan az élet. Már
épp belépnék, hogy ne hagyjam veszni azt a sok pompás vért, amikor a lány teste
ívbe feszül, mintha valaki hátrarántotta volna a fejét. Tekintetét az ég felé
emeli, írisze zöld lánggal ég, a padlón támaszkodó kezeiből éles karmok nőnek,
és ahogy ökölbe szorítja, mély barázdákat vájnak a kőpadlóba. Néma sikolyra
nyílik a szája, de helyette egy mélyről jövő morgást hallat, majd a lány
lehunyja szemét és összecsuklik.
Hát
ez meg mi volt? Miféle démon él ebben a rabszolgában? Beszélnem kell
Porphyrral. Azonnal!
< J >
– Porphyr! – suttogja valaki hangosan az ajtónk előtt. – Azonnal
gyere ki! Beszélnünk kell!
Kelletlenül mászok ki az ágyból, magamra terítek egy köpenyt, és
kilépek a folyosóra.
– Calliope, kérlek! – kezdem szemrehányóan, de ahogy az arcára
nézek, még a levegő is bennem ragad. – Mi történt?
– Az a lány, Zoë – kezdi idegesen. – Történt vele valami.
– Micsoda? – sürgetem, közben behajtom az ajtót magam mögött, és
elindulok a szolgák szállása felé. Calliope a karomba kapaszkodik, úgy hadar.
– Amikor megölte azt a fiút, a szeme megváltozott, mintha tűz
égett volna benne, és a karmai…
– Milyen fiú? Milyen tűz? – torpanok meg a fejemet csóválva. –
Calliope! Mi az isten történt?
Démoni szépségű szerelmem mély levegőt vesz és elmeséli, mit
látott az éjjel. Hitetlenkedve hallgatom. Zoë talán alakváltó lenne? Még sosem
találkoztam egyel sem, ezen a kontinensen csak elvétve élnek, a vámpírok
üldözik őket. De ha a lány alakváltó, miért nem váltott teljesen alakot? Ennek
semmi értelme.
– Gyere, keressük meg! – szorítom meg Calliope kezét, és
magammal húzom a konyha felé.
A rabszolga már nincs ott, de Marcus langyos holtteste még igen.
Ahogy a nőmre nézek, mohó éhséget látok a szemében.
– Rajta! – intek neki kelletlenül.
– Te nem jössz? – kérdezi ádáz vigyorral az ajkán.
Nemleges választ adok, de közben már azon morfondírozok, hová
tüntessem el a holttestet. Zoë-t is meg kell keresnem, veszélyt jelent ránk
nézve. Hamarosan telihold lesz, a harapása megölhet minket. Vajon ő tudja, hogy mi mik vagyunk? De hisz
olyan ártatlannak tűnt…
Calliope mohón szívja magába a vért, egészen kipirul tőle.
Ilyenkor olyan emberi. Pont mikor
megismertem.
– Elég lesz! – szólok rá erélyesen és el akarom húzni a testtől,
mire dühödten rám vicsorog.
Egy pillanattal később, már a száját nyalogatja kéjesen, mint
egy jóllakott macska.
– Menj a szobádba, én pedig elintézem ezt – mutatok körbe a
konyhában.
– De mi lesz a lánnyal? – kérdezi értetlenkedve.
– Ez most fontosabb – nézek a holttestre elkomorulva. – Indulj!
Calliope nem vitatkozik, boldog, hogy szomját olthatta. Mire
újból felnézek, már el is tűnt mellőlem. Felnyalábolom Marcus testét, és a
város felé indulok vele. Az egyik család küszöbén hagyom, akik tartoznak nekem.
Majd azt mondom, hogy a fiút küldtem a tartozást behajtani, és fizetség helyett
egy tőrt kapott az oldalába. Visszafelé úgy futok, mint a szél, mert még fel
kell takarítanom a vért a rabszolgák hajnali kezdése előtt, és Zoë-t is meg akarom
találni.
Már hajnal felé jár, mire végzek a konyhában. A vér makacs
foltot hagy, nem is tudom maradéktalanul eltüntetni. Jobb híján elvágom egy
kecske torkát, és a konyha kövén kivéreztetem. Megteszi.
A rabszolgák már ébredeznek, amikor Zoë keresésére indulok. Az
istállóban találom, a kutyák között fekszik összegömbölyödve. Arcára barázdát
véstek a könnyek. Ahogy közelebb lépek hozzá, az egyik állat pofáját felhúzva
némán vicsorog rám. Halkan rámordulok, így fülét lelapítva meghunyászkodik és
mocorogni kezd. A többi állat is próbál elhúzódni előlem, ahogy leguggolok,
mire a lány felriad. Tágra nyílt szemekkel pislog rám, izmai megfeszülnek.
– Nyugalom – nyújtom felé a kezem. – Nincs semmi baj. Már
elrendeztem mindent.
Hatalmas könnycsepp buggyan ki a szeméből és az álláig gördül.
Óvatosan odanyúlok és letörlöm a hüvelykujjammal, végigsimítva az állán.
Reszketve belesimul az érintésembe.
– Kérem, ne öljön meg! – suttogja alig hallhatóan.
– Nem áll szándékomban ilyet tenni, de beszélnünk kell! – váltok
szigorú hangnemre. – Miért nem szóltál, hogy alakváltó vagy?
– Tessék? – kérdezi zavartan.
– Nemsokára telihold, hová rejtőzöl ilyenkor? Segít valaki?
– Nem értem miről beszél, uram – dadogja, arca teljes
értetlenséget tükröz. – Mi az az alak… váltó? – ajkát furcsán hagyja el a szó,
mintha még sosem mondta volna ki.
Az őseink lelkére, tehát nem
is tud róla?!
– Honnan származol?
– Nem tudom. Kitettek a Columna Lactaria[1] előtt. Az úrnőm figyelt
fel rám, amikor még kicsi voltam és magához vett. Sokáig jól bánt velem, a
szobája mellett volt a vackom, de aztán megszületett a fia és… - csuklik el a
hangja és látom, hogy alig tudja visszafojtani a sírását.
– Semmi baj, folytasd! – szorítom meg a kezét és leülök elé.
– Amikor Marcus megszületett, az úrnőm a szolgák szállására
költöztetett, de utána is mindig gondja volt rám. Aztán a férje meghalt, és
uram lett az új gazdánk, de valami megváltozott – patakokban ömlik a könnye, de
tovább beszél. – Marcus már régóta figyelt engem, de az öt év korkülönbség
miatt eddig mindig le tudtam állítani, mert erősebb voltam.
– Hány éves vagy? – szúrom közbe.
– Tizenkilenc – süti le a szemét.
– Marcus előtt nem voltál senkivel?
– Nem – rázza meg a fejét. – Mivel úrnőm kiemelt figyelmét
élveztem, a többi szolga nem mert kikezdeni velem.
– Értem. És mi történt Marcusszal?
– Idén nyáron betöltötte a tizennégyet és az apja halála miatt
rossz társaságba keveredett. Megerősödött és én…
– Már nem tudtál ellenállni neki, mert erőfölénybe került –
fejeztem be a gondolatmenetet.
Bólintással felelt és megtörölte a szemét. Sosem láttam még ilyen mélyzöld íriszeket. Nem csodálom, hogy az a kis
tetű teljesen belebolondult ebbe a lányba.
– Az úrnőm meg fog ölni! – zokog fel Zoë immár hangosan, mire
magamhoz vonom és átölelem. A haját simogatva próbálom megnyugtatni.
– Figyelj rám, Zoë! – tolom el magamtól és megemelem az állát,
hogy a szemébe nézhessek. – Hozd rendbe magad, mosd meg az arcod hideg vízben,
és tedd a dolgod, mint minden nap! - Szólásra nyitja a száját, de egy intéssel
beléfojtom. – Marcust elrendeztem, rajtunk kívül csak a húgom tudja, hogy mi történt,
de ő nem fogja elárulni senkinek, bízhatsz benne. Most menj! – állok fel és őt
is felsegítem. Megigazítom vállán a ruhát, kiszedek néhány szalmaszálat
aranybarna hajából. Mielőtt dolgára engedném, még a karjánál fogva
visszatartom.
– Kitől kaptad a neved?
– Nem tudom. A rongyba volt hímezve, amibe belecsavartak
csecsemőként. Úgy tudom, görög név.
– Így van – bólintok, majd egy intéssel elbocsátom. Lehajtott
fejjel siet el, hosszú haja az arcába hullik. Akárhogy próbálkozol, sosem leszel láthatatlan. A szépséged feltűnővé
tesz. És ez lesz a veszted is…
< J >
Holnap éjszaka telihold.
Porphyr azt állítja, hogy a lány nem tudott arról, hogy alakváltó. Kedvesem két
napja az ősi tekercseket bújja, amit még a teremtőjétől lopott el, mikor
megszökött tőle. Ezekben azt írják, hogy az átok a pubertáskorral aktiválódik.
De ha ez így van, a lánynak már régóta alakot kellett volna váltania. Nem
értem. Talán nem tisztavérű és ezért nem történt még meg? De ha így van, most
mi váltotta ki belőle az átkot? Porphyr arra gyanakszik, hogy a kiontott vér
lehet az ok. Talán igaza van. Mindenesetre minden lépését figyelem, és nem
tetszik, hogy Porphyr le sem veszi róla a tekintetét, akárhányszor találkoznak.
Ez a lány veszélyes. Meg kell akadályoznom, hogy tönkretegye az életünket!
Bármi áron… Porhyr az enyém, és nem
veheti el tőlem!
< J >
Alkonyodik. Ma lesz Zoë első alakváltása. Nagyon izgatott
vagyok, még sosem láttam ilyet. Ott akarok lenni mellette, amikor megtörténik.
El kell őt vinnem innét messzire. Calliope velünk akart jönni,
de maradásra utasítottam, veszélyes lehet. Nem tudom, hogy a rabszolga mennyire
fogja uralni önmagát az átváltozás közben, illetve utána. Calliope forróvérű és
meggondolatlan, nem akarom, hogy a két nő ártson egymásnak. Terveim vannak a
lánnyal.
– Gyere! - intek Zoë-nak. – Mennünk kell!
Leteszi a kezében tartott vizeskancsót és azonnal odasiet
hozzám.
– Az úrnőm nem fog keresni? – aggodalmaskodik a kezét tördelve.
– Marcus halála összetörte, a szobájában kuksol már négy napja,
enni sem jön ki. Fel sem fog tűnni neki a hiányod – legyintek türelmetlenül.
– De…
– Nincs de, ne akadékoskodj! – förmedek rá, mire megszeppenve
összehúzza magát. – Mennünk kell, nemsokára felkel a hold – teszem hozzá
szelídebben, és finoman megragadom a karját, hogy magammal húzzam. - Felnyergeltettem
egy lovat, gondolom még nem ültél egyen sem.
Megrázza a fejét és félénken megérinti a ló farát, ahogy
elsétálunk mellette.
– Most megfogom a derekad és felültetlek rá, rendben?
Aprót bólint, mire megragadom és fellendítem. Olyan könnyű, mint egy gyermek. Remélem, az
alakváltás nem öli meg… A hátas nyugtalanul megmozdul alatta, mire halkan
felsikkant.
– Nyugalom – vigyorgok rá szélesen, és megpaskolom az állat
izmos nyakát. Megragadom a kantárszárat és fellendülök Zoë mögé. Próbál
elhúzódni tőlem, de nem hagyom. Érezni
akarom a puha, meleg testét.
– Próbáld felvenni a ló ritmusát, mozogj együtt vele! –
utasítom, majd a kanca véknyába vágom a sarkam, és könnyű vágtára fogom.
Néhány perccel később érzem, ahogy Zoë teste megfeszül, és
elkezd úgy mozogni, mint egy lovas. Ösztönös
tehetség.
A hold már magasan jár, mire megérkezünk egy sziklabarlanghoz. A
lány testét hideg veríték lepi be, dideregve dől a mellkasomnak. Vékony
tunikáján átüt a teste forrósága, szinte lángol a karjaimban. Biztosan nem esik jól neki az én hideg
érintésem.
Leugrok a lóról, majd az ölembe veszem Zoë-t, és beviszem a
sötét üregbe. Óvatosan leteszem a földre, majd visszasietek a hátashoz és egy
fához kötöm, hadd legelésszen. Mire visszaérek a rabszolgához, összegörnyedve
ringatja magát és halkan nyöszörög.
– Mi a baj? – nyúlok felé, de ahogy hozzáérek, elrántja magát és
izzó tekintettel mered rám, amitől hátrahőkölök. Talán el kéne mennem innen. Mi van, ha megharap? Köztudott, hogy a
harapásunk halálos egymásra nézve.
Ismét az ölébe hajtja a fejét, és tovább hintáztatja magát.
– Nagyon fáj – suttogja erőtlen hangon. – Ez a büntetésem? – néz
a szemembe, tekintetében apró zöld lángnyelvek táncolnak. Gyönyörű! Álmélkodva nézem, mohó kíváncsiság hajt, ahogy közelebb
óvakodok hozzá és leülök elé. Látom, ahogy a forró levegő fodrozódik körülötte,
mintha minden mágiát magába akarna gyűjteni. Gyomorforgató reccsenést hallok,
mire Zoë élesen felsikít. A ló nyugtalanul dobol mögöttem, de nem törődöm vele.
Tudásra éhesen lesem a lány minden rezdülését. Újabb csonttörésre hasonlító
hangot hallok, de az alakváltó torkából már nem evilági hang tör fel. Vajon milyen állattá változik? Bőre
csatakos az izzadságtól, ruhája a testéhez tapad. Azonban ahogy jobban
megfigyelem, látom, hogy ez inkább valami sűrű váladék lehet, nem pusztán víz. Calliope azt mondaná erre, hogy
gusztustalan. Úgy mozog a bőre, mintha kukacok mászkálnának alatta, ujjait
begörbíti a fájdalom. Négykézláb térdel előttem, csatakos haja az arcába
hullik.
– Szedd le! – hörgi, de nem tudom, mire gondol. Amikor négykézláb
közelebb kúszok hozzá, felemeli a fejét, és ahogy a szemébe nézek, meghűl
ereimben a vér. Sárgászöld írisze fénylő körként öleli keskeny csíkká szűkült
pupilláját. – A ruhát! – dörmögi egyre mélyülő hangon. – Szorít!
Azonnal cselekszem. Kirántom az övemben tartott tőrt, és
végighasítom a ruháját a hátán. Teljesen a bőréhez tapadt, így óvatosan
félrehúzom mindkét oldalon, majd a ruha lassan lecsúszik a válláról és a földre
hullik. Előbukkan apró melle, gömbölyű feneke. Ha nem éppen azon küzdene, hogy alakot
váltson, megcsodálnám gyönyörű vonalait. Szeretnék
végigsimítani minden egyes porcikáján, hallani, ahogy hálásan dorombol az
érintésem nyomán… A lábára nézek, egyik saruja már lecsúszott róla, de a
másik még satuként fogja a lábfejét. Próbálom lefejteni róla, de olyan erővel
nyomja a földbe, hogy alig bírom megmozdítani. Vámpír vagyok, az istenekre! Miért nem tudom megemelni? Szégyenszemre
kést ragadok, és elvágom a saru pántjait. Ilyen közelségből már látom, hogy a
nedvességtől fényes bőréből néhol pihés szőrzet türemkedik elő. A színe még
meghatározhatatlan, de csodálattal vegyes félelemmel nézem. Elszakítom a
tekintetem a testéről és visszamászok elé, hogy lásson. Nem akarom, hogy azért
támadjon rám, mert az állati ösztöne fenyegetésként érzékel.
Borzalmas hangok kúsznak a fülembe, mintha minden egyes csontja
ripityára törne a testében. Elképzelni sem tudom, milyen fájdalmai lehetnek.
Ökölbe szorított ujjai már megrövidültek, körmei vékony karmokká alakultak.
Dús, hosszú haja semmivé foszlott a fején, így látom arca minden rezdülését.
Pokoli kín torzítja el a vonásait, vicsorogva próbálja magába zárni a fájdalom
szülte hangokat. Fülei megduzzadnak, és mintha feljebb kúsznának a fején. Elképesztő! Bőre aranybarnából
halványsárgává fakul, de azonnal eltűnik, ahogy megindul a szőrnövekedés is. A
pihéket vaskos, durvább bunda váltja fel, de a színe folyvást változik. Mintha
a test nem döntötte volna még el, hogy milyen nagymacskává váljon. Mert az már
biztos, hogy Zoë-ból vadmacska lesz. Ahogy ismét az arcát figyelem, megdöbbenve
tapasztalom, hogy az orra eltűnt, álla megnyúlt és forró nyál csöpög a
szájából. Az emberi fogak helyére erős agyarak csúsznak. Megbabonázva nézem. Ha most valaki a hátam mögé osonna, nem
venném észre. A szőre először aranysárga színt vesz fel, majd sötét foltok
jelennek meg rajta, végül ezek is beleolvadnak a feketévé változó bundába.
Egy panthera[2]!
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de az árnyékok mélyebbé,
testesebbé válnak, mire Zoë teljes átalakulása befejeződik. Arra számítok, hogy
nekem ugrik, de csak figyelmesen méreget. Óvatosan felé nyújtom a kezem, de
hátrébb lép, farkával nagyot csapva a levegőben. Muszáj megérintenem! Felállok és ismét közelebb lépek hozzá, mire
hátrahúzza a fülét, nagyra nyitja száját és figyelmeztetően rám fúj.
Meglepetésemben hangosan felnevetek.
– Rendben, akkor nem érek hozzád – mondom neki mosolyogva. A
párduc félrebillentett fejjel figyel, majd fogja magát, elheveredik és ásít egy
nagyot. – Elfáradtál? – kérdezem és tisztes távolságra tőle, én is helyet
foglalok. Amikor felé fordulok, kérdő tekintettel mered rám. – Hát persze,
milyen ostoba vagyok. Nem tudsz felelni – nevetem el magam, immár zavartan,
majd a fejemet csóválva a szikla falának döntöm a hátam. A párduc kisvártatva a
mellső lábára fekteti a fejét, lehunyja a szemét és csak a füle mozgásából
tudom, hogy éberen figyel. Nem tudom meddig gyönyörködöm benne, amikor egyszer
csak feláll, és nagyot nyújtózva a barlang szája felé lépked. Pont olyan messze
áll meg tőlem, hogy még éppen ne érjem el, ha kinyújtanám a kezem. Igazi nő! Incselkedik velem. Feszült
figyelemmel kémleli az erdőt.
– Menj csak, fuss egyet! – lépek mellé, de ügyelek rá, hogy ne
túl közel. – Próbáld ki az új tested. Itt megvárlak – nézek le rá mosolyogva.
Pár pillanatig még hezitál, aztán óvatos léptekkel az erdő felé
sétál. Mielőtt szem elől téveszthetném, még hosszan visszatekint rám, majd egy
nagy ugrással a fák közé veti magát. Legszívesebben utána erednék, nem okozna
nehézséget utolérni, de nem tudhatja meg, hogy én sem vagyok ember.
Már pirkad, mikor ismét felbukkan a fák közül. Egyenesen hozzám
lépdel, majd enyhén nyitott szájjal végigszaglássza a lábam. Egy pillanatra
megáll, mintha kielemezné az illatom, majd megrázza a fejét és leheveredik
mellettem. A válla a combomhoz ér, én pedig ösztönösen a nyakához nyúlok és
belefúrom az ujjaim vaskos bundájába. Döbbenten veszem észre, hogy halk
dorombolásba kezd, így ezen felbátorodva tovább simogatom, szinte masszírozom
csodás testét. Amikor a fejéhez akarok érni, enyhén felhúzza a pofáját és
megmutatja éles fogsorát.
– Értem, a fejed tabu – nevetek fel, mire hangosan kifújja a
levegőt, mintha sóhajtana.
Nem tudom, meddig élvezzük az ébredező erdő csendes neszeit, de
egyszer csak Zoë felpattan és megrázza magát. Felém pillant, mintha mérlegelne
valamit, majd ismét észreveszem, ahogy fodrozódni kezd körülötte a levegő. Visszaváltozik!
Ámultan figyelem, ahogy a testét borító szőr visszahúzódik, a
karmos mancsokból begörbített ujjú kezek és lábak lesznek, a macskafülek helyét
aranybarna hajzuhatag veszi át. Meztelen bőre verejtéktől csillog, de ez már
nem az a nyálkás folyadék, ami korábban a testét borította. Arra eszmélek, hogy
megköszörüli a torkát.
– Uram, megtenné, hogy a köpenyét rám borítja? Kérem! – néz fel
rám esdeklőn, zavartan elpirulva. A hajával próbálja eltakarni a mellét, de én
már láttam, amit látnom kellett, és mindent el fogok követni azért, hogy
egyszer végigcirógathassam azokat a gömbölyű halmokat. Vagy kétszer. Legalább.
Gyorsan leoldom magamról a kért ruhadarabot és a vállára
terítem. Hálásan fogadja és gyorsan körbetekeri magán. Segítek neki talpra állni,
de az első lépésnél megbicsaklik a térde és nekem ütközik. Zavartan szabadkozni
kezd, de nem törődöm vele, a combja alá nyúlok és ölbe veszem. Meglepetten
felsikkant, majd a mosolyomat látva ismét elpirul, és a vállamra hajtja a
fejét, így próbálva elrejteni az arcát előlem.
– Erről nem beszélhetsz senkinek – figyelmeztetem, miközben a
lóra ültetem.
Hevesen megrázza a fejét, majd a füle mögé igazít egy
rakoncátlan tincset. Eloldom a lovat, majd én is a lány mögé ülök. Most nem
sietek vele vissza, kényelmesen poroszkálunk a város felé.
– Uram honnan tudta, hogy alakváltó vagyok? – kérdezi
kisvártatva, de mereven néz előre, így csak az arcélét láthatom.
– Egy régi tekercsen olvastam ezekről a lényekről. És szólíts
Porphyrnak, hanyagoljuk az uramozást.
– Nem tehetem – hajtja le a fejét szomorúan.
– Miért nem? Engedélyt adtam.
– A rabszolgák a szájukra vennének, és az úrnőmnek is meg
kellene magyaráznom.
– Igazad lehet – sóhajtok fel lemondóan. – De ha kettesben
vagyunk, nyugodtan szólíts a nevemen.
– Rendben – biccent illemtudóan, és ismét az utat figyeli
előttünk.
– Jobb, ha felkészülsz rá, hogy minden teliholdkor át fogsz változni.
– Hogy? – fordul felém riadtan, mire a kanca nyugtalanul
meglódul alattunk.
– Hé-hé! – szólok rá és megrántom a gyeplőt, hogy visszafogjam.
Zoë elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a karomba. – Nincs semmi baj – mondom, de
magam sem tudom, hogy a lóhoz vagy a lányhoz intézem szavaim.
– Miért kell átváltoznom? – kérdezi, és a szája megremeg a
visszafojtott sírástól.
– Mert ez a dolgok természetes rendje.
– De én nem akarom ezt minden hónapban átélni! Rettenetes a
fájdalom – bicsaklik meg a hangja.
– Talán idővel könnyebb lesz – vígasztalom, de magam sem hiszek
benne. – Amikor visszavedlettél emberré, nem úgy tűnt, mintha kínzó fájdalom
gyötörne.
Elgondolkodva néz maga elé.
– Valóban könnyebb volt – ismeri el halkan.
– Na, látod – paskolom meg a combját, mire felém kapja a fejét,
arcán zavartság tükröződik. – Ne haragudj, hogy folyton hozzád érek, de nem
tagadhatom, hogy roppantmód vonzódom hozzád.
Lassan bólint egyet, de nem mond semmit.
– Sosem tennék veled olyat, amit Marcus – teszem hozzá
elsötétülő tekintettel, és a szemem sarkából látom, ahogy elkerekedett
szemekkel néz rám. – Csak olyan történhet, amit te is szeretnél – nézek immár a
szemébe kihívóan. Újfent elpirul és lehajtja a fejét. – Nem kell szégyellned
magad. Fiatal vagy és szép. Teljesen természetes, hogy a testednek is vannak
vágyai.
– Az én testem csak békére vágyik – motyogja, majd reszketegen
felsóhajt.
– Szívesen megmutatom, milyen az, ha a testednek jó – súgom a
fülébe, haja finoman cirógatja ajkam. Mélyen beszívom meleg bőre illatát, ami
só, erdő és pézsma illatát árasztja.
Hangos kutyaugatás vonja el a figyelmem, elértük a várost.
Szótlanul tesszük meg a hazáig vezető utat. Ahogy a ház elé érünk, egy szolga
szalad felénk, elveszi tőlem a lovam kantárszárát és kérdőn tekint Zoë-ra. Rám
nem mer így nézni, tudja, hogy nincs joga kérdést feltenni.
– Zoë rosszul érezte magát, így elvittem egy kicsit távol a
várostól friss levegőt szívni – szólalok meg nyersen, mire a szolga alázatosan
meghajol.
Miután leugrok a földre, felnyúlok a lányért és leemelem. A
karjánál fogva vezetem a szállóhelyére, mert érzem, hogy még gyengék a lábai.
Hálásan néz fel rám, és egy óvatos mosollyal is megajándékoz.
– Szedd rendbe magad, és eredj a dolgodra! Ha bárki
kérdezősködik, küldd hozzám! – utasítom, majd sarkon fordulok, és ott hagyom.
< J >
Porphyr egész éjjel
távolmaradt. Nagyon aggódtam érte. Aztán megláttam, ahogy az a cafka előtte ül
a lovon és legszívesebben kitéptem volna a torkát. Mindkettőnek! Ahogy
meghallom kedvesem lépteit, azonnal feltépem a szobám ajtaját, megfogom a
karját és berántom magamhoz.
– Mi történt? – esek neki
dühösen és a mellkasát csapkodom.
– Calliope, nyughass! – nevet
rám vidáman, amitől csak még mérgesebb leszek.
– Ne nyugtatgass! – förmedek
rá. – Halálra aggódtam magam!
– És mitől féltél? – búgja a
fülembe, miközben lassan felhúzza a tunikám alját és a combom lágy húsába mar.
Felszisszenek az édes
fájdalomtól, de már a vállába kapaszkodva hagyom, hogy elemeljen a földtől és a
falnak nyomjon. Érzem, ahogy merev férfiasságát a húsomnak nyomja.
– Mondd, mitől féltél, édes
Calliope-m – mormogja a nyakam hajlatába, majd kínzó lassúsággal csókolgatni
kezd, lehúzza a tunikám pántját a vállamról és már mohón falja a mellemet. –
Talán attól féltél, hogy nem kapsz többet ebből? – kérdezi sötét tekintettel,
majd a fenekemet markolva hirtelen magára ránt, szinte felnyársal. Hangos
sikoly hagyja el a szám, amit egy csókkal fojt belém.
– Csendesebben! – morogja a
számba, majd ütemesen mozogni kezd bennem. Egyik kezemmel a vállába
kapaszkodom, a másikkal a mellettem lévő szekrény tetejét markolom,
támasztékként használom, hogy ne essek ki a ritmusból. Érzem, ahogy az orgazmus
mindent elsöprő ereje elmossa a haragom és hagyom, hogy Porphyr óvatosan
lefektessen az ágyamra. A hasamig gyűri a ruhám és a combom belső felét
csókolgatja, miközben szórakozottan simogatom selymes sötétbarna haját és
hagyom, hogy újra és újra a csúcsra repítsen még órákon át…
< J >
Valami nagyot puffan a lakosztályunk előtt a földön. Kora este
van, de asszonyom a gyásztól még mindig az ágyat nyomja, így korán lefeküdtem
én is. Éberen fülelek, hogy vajon mi lehet ez a hang.
– Porphyr – nyöszörgi valaki alig hallhatóan. Zoë!
Azonnal felpattanok és kisietek a szobából. A lány zihálva hever
a földön, ruhája nedvesen tapad a testére.
– Mi a baj? – guggolok le mellé aggódva.
– Megint megtörténik – feleli elhaló hangon és látom, hogy a
szemében már ott táncol a jól ismert tűz.
– Az istenekre! – fortyanok fel ingerülten. – Ez mégis hogy
lehet?
A nő csak a fejét rázza, már nem tud felelni, kezdi elveszíteni
az uralmát a teste felett. Azonnal el
kell vinnem innen! De mégis hová? Ráadásul gyorsan. Nincs más választásom,
kockáztatnom kell! – jutok elhatározásra.
Az ölembe kapom és szédítő sebességgel futni kezdek. Szerencsére
nem találkozunk senkivel, a szolgálók már a holnapi napra készítik elő a
konyhát, a többiek pedig már a lakrészükben készülődnek a pihenéshez. Csak a
csatornáig kell eljutnunk, az elég zárt és rejtett ahhoz, hogy egy éjszakát
átvészeljünk benne. Érzem, ahogy Zoë karmai a húsomba vájnak, a bőre síkossá
válik ettől a fura verejtéktől, alig bírom a karomban tartani. A csatornához
érve térdre esem, majd óvatosan leeresztem a lányt a földre.
– A ruha – préseli ki a fogai közt alig érthetően, állatias
hangon, én pedig azonnal kioldom a vállán a kötést és óvatosan lehúzom róla az
anyagot. A derekánál csomóba gyűrődik, de finoman lejjebb tolom, ő pedig
felemeli a lábát, hogy áthúzhassam rajta. Látom, hogy nincs rajta saru, így
azzal legalább nem kell bajlódnom.
Hátrébb lépek tőle néhányat és aggódva figyelem. Ez az
átváltozás most más. Tudatosabb. De vajon
mi okozza?
Tanácstalanul nézek körbe, kikémlelek az utcára is, hátha erre
jár valaki, de csak a néma csend és sötétség fogad. De ahogy felnézek az égre,
rögtön kapcsolok. Hiszen a telihold
legalább három napig tart! Én ostoba!
Visszafordulok az alakváltó felé, és ismét meghallom azt a
gyomorforgató hangot, ahogy a csontok széttöredeznek a testében és
újraformálják magukat. A csatorna ezt csak felerősíti, így erősen fohászkodom
őseinkhez, hogy ne hallja meg senki.
Percekkel később ismét egy párduccal nézek farkasszemet.
Közelebb lépked hozzám, majd a lábamnak dől, fejét a combomhoz dörgöli.
– Szívesen – mosolygok le rá, és szórakozottan simogatni kezdem.
Egy pillanattal később két lábra áll, és óvatosan a mellkasomnak
támasztja a mellső mancsait, majd szagolgatni kezdi a karomat, ahol véres csík
húzódik. Észre sem vettem, hogy
megkarmolt. Zoë finoman végignyalja, majd ismét megszagolja. Látom, ahogy
ráncba gyűrődik a homloka, értetlenül szemléli a makulátlan, sértetlen bőrömet.
– Ez hosszú történet – sóhajtok egy nagyot, majd megfogom a
lábát, ellépek előle és elengedem. Puhán ereszkedik a földre, majd elindul a
csatornából kifelé.
– Várj! – sietek elé és elállom az útját. Félrebillentett fejjel
néz rám. – Itt nem biztonságos. Félek, hogy ha valaki meglát, hajtóvadászatot
indítanak. Jó esetben csak egy arénában találod magad, rosszabb esetben viszont
a csodaszép bundádat akarják.
A párduc nagyot szusszanva leül, farkát idegesen tekergeti a
teste körül.
– Talán megpróbálhatnál visszaváltozni – javaslom. – És akkor
nem kellene az egész éjszakát itt töltenünk.
A macska elgondolkodva mered maga elé, mikor hirtelen zajt
hallok. Óvatosan kikémlelek a csatorna szélénél és látom, ahogy két részeg
katona közeledik felénk, egymást támogatva. Remélem,
tovább mennek, ma éjjel nem akarok embert ölni. Pár perccel később megnyugodva
fordulok vissza a párduchoz, de a meztelen Zoë-val találom szembe magam.
Zavartan elfordul és gyorsan felveszi a földre dobott nedves ruháját, ami
azonnal a testéhez tapad.
– Szívesen veled töltöttem volna az éjszakát – suttogja maga
elé, miközben elmegy mellettem. – Még egy csatornában is – teszi hozzá és
közben hazafelé indul.
Lázasan kergetik egymást a gondolatok a fejemben. Mit akart ezzel mondani? Párducalakban
szeret velem lenni, vagy emberként is vágyik a társaságomra? A kacér nő beszélt
belőle vagy csak a segítségért hálás kislány? Mi az istent kellene csinálnom?
– Te nem jössz? – fordul vissza felém, miközben én még mindig
sóbálvánnyá dermedve állok a csatorna szélén. – Haza – teszi hozzá mosolyogva.
Utána iramodok, majd amikor egy éles kő felsérti meztelen talpát
és felszisszen, az ölembe kapom. A hideg és nedves ruhája meztelen mellkasomhoz
tapad, de nem bánom. A forró bőre és édes illata kárpótol mindenért. Már nem
süti le a tekintetét, amikor a szemébe nézek.
– Te és a húgod honnan származtok? – kíváncsiskodik, mire
értetlenül rámeredek.
– Ezt miért kérdezed?
– Hát tudod… tegnap óta kicsit megváltozott a szaglásom és
neked, meg Calliope-nek más az illatotok, mint a többieknek.
– Értem már – motyogom, de nem felelek a kérdésre. – Hogy érzed
magad? Nem leszel megint rosszul?
– Nem hiszem. Talán csak át kell változnom teliholdkor, de nem
kell abban az alakban maradnom.
– Akkor jó.
Pár percre mindketten a gondolatainkba merülünk, amikor ismét
megszólal:
– Valahogy hosszabbnak érzem most az utat, mint mikor a
csatornához vittél.
Fene a csavaros eszébe!
– Biztos azért érzed így, mert akkor néha elvesztetted az
eszméletedet – hárítok gondterhelten.
– Végig a tudatomnál voltam – keményedik meg a hangja, mire
megtorpanok. Gyanakodva mér végig, szemében mégis némi szomorúságot vélek
felfedezni.
– Zoë… – nézek rá esdeklőn.
– Te tudod a legféltettebb titkomat, mégsem bízol bennem –
suttogja elcsukló hangon, majd jelzi, hogy engedjem le a földre, és amikor
eleget teszek a kérésének, elszalad. Csak véres lábnyomok maradnak utána a
poros utcaköveken.
< J >
Porphyr feltűnően csendes
mostanában. Már hetek teltek el az utolsó teliholddal terhes éjszaka óta. A
szeretkezéseink rövidek, kötelességszerűek, és úgy érzem, lélekben nincs is
jelen. Nem értem, mi lehet a baj. A felesége csendben sorvad el mellette a
gyásztól, talán hamarabb szabadulunk ebből a pokolból, mint terveztük. De úgy
látom, a szerelmem ennek sem örül. Néha hallom, hogy éjszaka a köröket rója a
szobájukban, napközben pedig a tekercseket bújja, hátha többet is megtudhat az
alakváltókról. Nem értem, miért olyan fontos ez neki. Csak egy rabszolga, nem is a mi fajtánk! Legszívesebben kitépném a
szívét, annak a fattyúnak! Mert biztosan az, tisztavérű alakváltó nem lehet!
Egyik nap nagy lendülettel
indul a szolgálók lakrésze felé, így csendben utána osonok. Biztos megint ahhoz a szajhához megy!
A folyosó falához lapulva
hallgatózom.
– Beszélnünk kell! – hallom
meg Porphyr hangját.
– Sajnálom, uram, dolgoznom
kell! – feleli az a céda dacos hangon. Hogy
merészeli?!
– Ez fontos. Mindent
elmondok, amit tudni szeretnél.
– Tényleg? – válik dallamossá
a rabszolga hangja. Úgy tűnik, boldoggá
teszi, hogy Porphyr el akar mondani neki valamit. De mit akarhat? O, az
istenekre, hogy a gondolatolvasás képességét miért nem tudtátok még a
halhatatlanság mellé tenni!
– Ott várlak, ahová először
vittelek.
Az
ő hangja is lágyabb lett. Mi van ezek között?!
Egész nap utánuk koslatok, de
nem tudok meg többet. Porphyr nagyon ügyesen tud osonni, őt hiábavaló lenne
követnem, így a lányt figyelem. Amikor éjszaka elindul a városon át, sokáig
követem, de aztán nyomát veszítem. Hová a
pokolba tűnhetett?!
Ölni
tudnék mérgemben! Vagy várjunk csak… Azt hiszem itt az ideje, hogy ismét a
szomjamat oltsam…
< J >
Egy lányra várok, mégis egy párduc jelenik meg a barlang
szájában. Már épp elé sietnék, amikor hirtelen alakot vált és a meztelen
Zoë-val nézek farkasszemet.
– Elkérhetném a köpenyed? – néz rám kihívóan, én pedig azonnal lecsatolom
a nyakamból és felé nyújtom. – A húgod követett, muszáj voltam alakot váltani,
a ruhámat viszont ott felejtettem.
– Calliope utánad jött? – hűlök el döbbenten.
– Igen, de az alakváltás után nyomomat vesztette és
visszafordult – vonja meg a vállát hanyagul, én pedig elcsodálkozom, hogy
mennyire megváltozott ez a lány az elmúlt hetekben.
– Honnan tudtad, hogy telihold nélkül is alakot tudsz váltani?
– Kipróbáltam.
– Az jó, akkor ezt már nem kell elmondanom neked – nevetek fel
kurtán, és zavartan a hajamba túrok.
– Engem az érdekel, hogy te mi vagy – lép elém a lány, és
tekintetét kutatón a szemembe fúrja.
– Vámpír – csúszik ki a számon meggondolatlanul.
– És az mi? – kérdezi mohó kíváncsisággal a szemében.
Nagyot sóhajtva elfordulok tőle, és fel-alá kezdek járkálni
előtte.
– Egy olyan mágikus lény, mint te, csak más képességekkel. Én
nappal olyan vagyok, mint minden normális ember, éjjel azonban… - keresem a
szavakat és nem tudom, hogy eláruljam-e neki, hogy vérrel táplálkozom.
– Éjjel mi? – lép elém megakasztva a járkálásban, és megérinti a
karomat. Már nem is emlékszem mikor értek
hozzám ilyen lágyan.
– Erősebb és gyorsabb vagyok. És engem mások vére tart életben –
nyögöm ki és gyorsan elfordulok tőle. Az erdőt nézem, és azt várom, hogy Zoë
mindjárt elszalad mellettem, be a fák közé, hogy elrejtőzhessen előlem. Meg is érteném. Ehelyett meglepődve
érzem meg apró kezét a derekamon, majd fejét a lapockámnak döntve a hátamhoz
simul. Ha még dobogna a szívem, most
biztos kiugrana a helyéről…
– Nem félsz tőlem? – kérdezem halkan, mire érzem, ahogy megrázza
a fejét.
– Te sem féltél tőlem – feleli, én pedig megfogom a kezét és a
hasam köré kulcsolom. Olyan meleg és
élettel teli a teste. Annyira hiányzik ez az érzés!
– Tudnod kell, hogy a harapásom halálos rád nézve, de ez
fordítva is igaz.
– Akkor majd óvatos leszek – lép elém és finoman megcsókol.
Beleveszek az érzésbe, amit ez az ártatlan lány olyan
szeretettel nyújt felém. Olyan óvatosan veszem el, amit ad nekem, ahogy talán
még emberként sem tettem volna sosem. Hosszú idő óta nem szeretkeztem már, csak
közösültem, barbár módon elvettem, amit akartam. Szeretem Calliope-t, de ő
sosem volt egy lágyan szerelmezős típus. Én viszont háromszáz évvel a hátam
mögött időnként arra vágyom, hogy valaki kedves és finom legyen velem.
Emberként bánjon velem. Zoë pont ezt adja meg nekem. És tudom, hogy nagy árat fogok fizetni érte…
< J >
Visszajött. A lány nélkül.
Vajon a küszöbön hagyott hullát már megtalálta?
– Calliope! – dörömböl az
ajtómon fojtott indulattal. O, igen,
megtalálta!
– Tessék, drágám! – rántom
fel az ajtót és negédesen rá mosolygok.
– Mit műveltél? – ragad karon
és visszalök a szobámba, majd bevágja az ajtót maga mögött.
– Éhes voltam! – vágok vissza
dühösen. És ekkor megérzem. Azt az eltéveszthetetlenül egyedi illatot. Az egész
testét belengi annak a szukának a szaga! Hát
mégis megvolt neki! Megölöm!
– Lefeküdtél vele! – vádolom
meg hidegen, mire zavart tekintettel mered rám. – Ne merészelj hazudni, mert
kikaparom a szemed! – sziszegem visszafojtott haraggal.
– Tudod, hogy ez csak szex,
nincs jelentősége – legyint hanyagul, de én látom, hogy zavarban van. Nem akart lebukni! Fontos neki… - Tudod,
hogy téged szeretlek – néz újra a szemembe és látom, hogy őszintén beszél. Én
mégsem tudok hinni neki. Elárult engem. Engem,
aki az életemet adtam érte!
– Hányszor? – kérdezem karba
tett kézzel.
– Csak egyszer. Ma. Sajnálom
– teszi hozzá bűnbánó arccal. – Többé nem teszem.
Hinni akarok neki, de mégsem
megy.
– Most menj el! – lépek az
ajtóhoz és kinyitom előtte.
– Calliope… – kezdi, és meg
akarja érinteni az arcom, de elrántom a fejem.
– Kifelé! – sikítom, és ahogy
kilép a folyosóra, hangosan bevágom az ajtót mögötte.
A lánynak vesznie kell…
< J >
Calliope napok óta nem szól hozzám. Tudom, hogy forral valamit,
csak azt nem tudom, hogy ellenem, vagy Zoë ellen. Figyelmeztetnem kell a lányt,
mielőtt baj történne.
< J >
Ma éjjel megint elhagyja a
villát, de most követem őt. Ahogy átlépi a városhatárt, nyaktörő sebességgel
kezd futni, de ezúttal nem hagyom magam lerázni. Egy barlangnál áll meg,
ahonnan egy párduc lép elő. Tehát ezzé
tud válni az a koszlott rabszolga…
Csupán néhányat pislantok és
máris a nő áll előtte. Meztelenül!
Porphyr közelebb lép hozzá és azonnal a karjába zárja. Még hogy egyszer feküdtek össze! Aljas, hazug! Kitépem a szívét, és
lakomát csapok a holtteste felett!
Végignézem, ahogy magáévá
teszi a lányt. Hozzám sosem nyúlt még
ilyen finoman. Akkor sem, amikor még éltem.
Amikor végeznek, közelebb
osonok hozzájuk, hallgatom, amit beszélgetnek.
– Calliope-val vigyázz! –
inti Porphyr a nőt, miközben a hátát cirógatja.
– Miért? Haragszik rám
valamiért? – kérdez vissza az az ostoba némber.
– Mondhatjuk így is – feleli
fanyarul az az áruló szerelmem.
– Mit ártottam neki? Ő a
húgod, nem kéne örülnie annak, ha boldog vagy?
Méghogy
a húga! Ostoba!
– Ő nem a húgom.
Nem
hiszem el, hogy elárulja neki!
– Akkor ki ő neked, Porphyr?
– Valójában…
Ki
ne mondd!!!
– A nevem Darius, és Calliope
nem a húgom, hanem a kedvesem.
Elárulta
neki a nevét. Az igazi nevét! Amit saját bevallása szerint évszázadok óta
titkol és csak nekem mondta el! Nem bírom tovább ezt hallgatni…
– A kedvesed? – kel fel Zoë
mellőle, majd észreveszi, hogy késsel a kezemben feléjük közeledem. Egy
hatalmas ugrással hirtelen alakot vált, én pedig teljesen megrémülök. A fekete
bestia nekem ugrik, de a testem önkéntelenül arrébb mozdul, és ahogy elsuhan
mellettem, a nyakába vágom a tőrömet.
– Calliope, ne! – hallom meg
Darius ordítását, majd sebesen elfut mellettem és a párduc mellé térdel.
Óvatosan felemeli a fejét,
miközben a macskából ismét ember lesz.
– Sajnálom – suttogja Darius
megtörten, én pedig közelebb lépek hozzá és fagyos hangon így szólok:
– Mondtam, hogy veszélyes.
Nem a mi fajtánk. Nem értem, mit sajnálsz rajta.
Ezzel elsétálok mellettük, és
lassan visszamegyek a villába. Elégedetten.
< J >
Nézem, ahogy Zoë-ból elszáll az élet. Ahogy selymes haját a füle
mögé simítom, észreveszem, hogy van egy anyajegy a fülcimpája szélén. Milyen érdekes formája van. Vajon hány ilyen
apróság lehet, amit már sosem tudok felfedezni rajta?
< J >
Hosszú évekig gondolkodtam azon, hogy vajon mit éreztem az
alakváltó lány iránt. Csak egy kósza fellobbanás volt? Talán szerelem? Fogalmam
sincs. Időnként még eszembe jut, mint ahogy most is, miközben Kate-et nézem,
ahogy vívódik önmagával. Ez a nő Zoë-ra emlékeztet, pedig semmi közös nincs
bennük.
– En-gedd-el-ma-gad – szótagolom lassan a fülébe, és ő szót
fogad. Olyat tesz meg értem, amit Calliope szinte sosem. Pedig Kate egy
elképesztően erős akaratú, makacs nő.
És ekkor meghallom. Dorombol nekem. Igazán. Akárcsak Zoë… Vámpírtól ilyet még sosem hallottam. Ahogy az arcához
dörgölöm az állam, meglátok valamit. Egy anyajegyet a fülcimpája szélén. Nem lehet! Teljesen lefagyok.
– Engedd el magad – búgja a fülembe ő is és ettől valami
átszakad bennem. Dorombolok neki én is, holott még sosem tettem ilyet. Akarom
őt. Minden mocskos fantáziámat ki akarom élni rajta, de ez nem elég! A lelkét
akarom! Őt akarom mindenestül! Tudom, hogy ő a gyógyír sebzett lelkemre. De
ahogy finoman a nyakamba csókol… Nem!
Calliope őt is el fogja venni tőlem. Mindent tönkretesz, ami csak fontos nekem.
Torkomban durva morgás kel életre és teljes erőből a falnak nyomom Kate-et.
Pedig nem rá vagyok dühös, mégis őt bántom.
– Nem lehet – morgom a hajába és hirtelen elhátrálok.
Nézem ezt a gyönyörű nőt és el kell engednem. Nem hagyhatom,
hogy Calliope összetörje pusztán azért, mert kell nekem. Már így is ki van rá
hegyezve a miatt a gyökér Adam miatt, nem kell még egy strigula, ami Kate ellen
hergeli.
– Nem lehet – suttogom magam elé és felemelem a kezem, hogy
végigsimítsam az arcát, de végül inkább ökölbe szorítva leengedem. – Gyönyörű
vagy! – nézem azt a hihetetlenül zöld szemét, majd két pillanat múlva már a folyosó
végén találom magam.
El kell engednem…
[1] Az oszlop forgalmas helyen, a
Pietas-templom előtt állt, amelynek tövébe a törvénytelenül vagy szegénységbe
született csecsemőket tették ki, akikről nem akartak gondoskodni. Az itt talált
fiúkból később rabszolgák, a lányokból prostituáltak lettek.
[2] Párduc – ami lehet jaguár,
de leopárd is.
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése