2. FEJEZET
Lily aznap nem jött haza, de délelőtt felhívott, hogy egy
régi művész barátjánál tölt néhány napot. Nem volt jobb dolgom, így kitakarítottam
a lakást és kimostam minden szennyest. Miután ezzel végeztem, lementem a
garázsba és kinyitottam a szerelő aknát. Sorozatnézés közben már megpucoltam a
fegyvereimet, most eljött az ideje, hogy eltegyem őket. Ahogy lassan legurultam
a kocsival az aknáról, feltárult a fegyverraktáram. Lépcső vezetett lefelé és
egy rejtett ajtón át lehetett bejutni. Az avatatlan szemnek csak egy sötét
lyuknak tűnhetett, tele autószereléshez szükséges holmival és egyéb kacatokkal.
Az ajtó kóddal és az ujjlenyomatommal működött, nem akartam, hogy bárki
hozzáférhessen a rejtett szoba tartalmához. Még a lányok se. A lakás különböző
pontjain elrejtettem néhány fegyvert, amiről ők is tudtak. Ezt az óvintézkedést
az az eset szülte, amikor vámpírrá válásom első napján megtámadtak az
otthonomban, és ha nem rendelkeztem volna a frissen kapott természetfeletti
erőmmel, bajban lettem volna.
Több ingatlannal is rendelkeztem a város különböző pontjain.
Akadt köztük kertes ház, pici garzon, de tetőtéri luxuslakás is. A jelenleg
otthonomként használt külvárosi kertes házban már több, mint tíz éve éltem
nyugalomban. A szomszédok többnyire külföldiek, akik a saját dolgukkal
törődtek, némelyik nem is tartózkodott itt, csak évente néhány hónapot. Rólam
csupán annyit tudtak, hogy alkalmi munkákból élek és a szakterületem a
biztonságtechnika. Lily és Eve az unokahúgaim, akik azért éltek velem, mert korán
elvesztették a szüleiket. Mindketten dolgoztak, Lily mesekönyveket illusztrált,
Eve pedig érettségi előtt álló fiataloknak segített a tanulásban online.
Eleinte berzenkedtek a munka ellen, de végül belátták, hogy az öröklét hamar
unalmassá válik, ha az ember nem csinál semmit. Emellett nem vagyok
szeretetszolgálat, biztosítom az otthont és az ételt, de a többiről maguknak
kellett gondoskodniuk.
Miután beütöttem a kódot, a súlyos páncélajtó egy halk
szisszenéssel résnyire nyílt. Ahogy beljebb nyomtam, a mozgásérzékelőknek
köszönhetően a szoba megtelt meleg fénnyel. Megcsapott a jól ismert fém és
fegyverzsír szaga. Mélyet szippantottam a levegőből és elmosolyodtam. Ez volt az
én otthonom, itt éreztem a legjobban magam. Beteges,
ugye?
A kezemre húztam egy pár puha bőrkesztyűt, és mielőtt a
helyére tettem a pisztolyt és a kardot, áttörölgettem őket. Alapszabály, hogy
nem fogdosom puszta kézzel a fegyvereimet, nem hagyhatok ujjlenyomatot rajtuk.
Ha dolgozni mentem, a legnagyobb hőségben is felvettem a taktikai kesztyűmet,
valamint minden esetben fekete hosszú nadrágot és hosszú ujjú, garbós felsőt
viseltem. Időjárástól függően katonai bakancsot illetve sportcipőt húztam a
lábamra, maszkot pedig csak abban az esetben, ha a célszemélyt közelről iktattam
ki.
Miután visszatettem a vakizasit a helyére, végigsimítottam a
hozzá tartozó katanán, majd szertartásosan meghajoltam a két fegyver előtt. A
hosszú szablyát megboldogult mesteremtől kaptam még pályafutásom kezdetén.
Gyönyörű darab volt, igazi remekmű. A pisztolyt formázott szivaccsal bélelt
fiókba tettem, de előtte még tárat cseréltem benne. A másikat félretettem bezúzatni.
Pazarlás, de megengedhettem magamnak. A tőrömet és a huzalt sajnos be kellett
áldoznom tegnap, de egyik sem volt hozzám köthető, így nem idegesítettem magam
miattuk. A drót jó szolgálatot tett, csináltatni fogok még néhányat.
A páncélszekrényhez léptem és kikészítettem néhány köteg
bankjegyet, Irinának szántam. Amikor anno megmentette a kezem, nem fejeztem ki
a hálámat semmivel, csak szavakkal. Azóta viszont eltelt jó pár év és
megtanultam, hogy a hála jó dolog, kifizetődő. Másnap amúgy is be kellett
mennem a városba, hogy felvegyem az információt rejtő tabletet a következő célszemélyt
illetően, és a politikusért járó vérdíj másik felét is biztosan kézbesítették
már. Volt néhány postafiókom és csomagmegőrző boxom a város különböző pontjain.
Kóddal működtek, amelyet minden alkalommal lecseréltem, miután megkaptam, amit
vártam. Ha valamelyiket kinyitották, jelzést küldött a telefonomra. Nagyon okos
találmány.
Az utóbbi években már tableten kaptam meg a célszemélyekre
vonatkozó információkat. A jelszavát csak én, és a közvetítő vagy megbízó tudta.
Ha közvetítő adta le, akkor általában az azonosítószámomat használta és azt a
dátumot, amikor az üzlet megköttetett. Ha a megbízótól kaptam, akkor egyéni
kódot adott meg, amelyet általában egy másik csomagmegőrzőben, egy lezárt
borítékban, papíron közölt. A rendszert úgy fejlesztették ki, hogy ha rossz jelszót
adtam meg, az adathordozó aksija kisült, és tönkre tette az adattároló kártyát
is. A digitális forradalom előtt újsághirdetéseket használtunk, de mára már
ezek a folyóiratok vagy megszűntek, vagy a rendvédelmi szervek árgus szemekkel
figyelték őket. A munkadíjamat mindig készpénzben kértem, jelöletlen és nem
egymást követő sorszámú bankjegyekben. Egyszer-egyszer néhány kliens
bepróbálkozott azzal, hogy nem fizetett, de velem baromi rossz lóra tett.
Egy-egy testrésze, extrém esetekben valamelyik szerette bánta a tisztességtelen
eljárást. Nem szeretem, ha baszakodnak
velem.
Amikor vámpírrá váltam, ráébredtem, hogy az időm végtelen, és
minden energiámat a szakmámra fordítottam. Már emberként sem voltam kispályás,
de vámpírként a gyilkolás művészetét majdnem tökélyre fejlesztettem. Eleinte sportot
űztem abból, hogy mindig más módon intézzem el a likvidálandó személyt. Több
mint három évtizede éltem már mások halálából, de semmit sem csináltam
rutinszerűen.
Miután végeztem a fegyverszobában, lezártam mindent és
visszaálltam a kocsival az akna fölé. Az esti hírekre várva bekapcsoltam a
tévét, most már szót kellett ejteniük az alpolgármester haláláról. Amíg a
híradóra vártam, bementem a fürdőszobába és megnéztem az arcom. A duzzanatok
már majdnem teljesen felszívódtak, de a képem továbbra is a szivárvány minden
színében pompázott. Bár a bokám teljesen rendbe jött, a bordáimat még mindig
fájlaltam. Nem törtek el, korábban már megtapasztaltam az milyen érzés, de a
megrepedt csont sem buli. Meglepően lassan gyógyuló sérülésfajta. Még számomra is.
Miközben a tükörbe bámultam, ismét Eve felé kanyarodtak a
gondolataim. Mint egy rossz lemez, ami beakadt, egyszerűen képtelen voltam
megfejteni hová tűnhetett ez a lány. Nem vallott rá az ilyesfajta viselkedés. Eszmefuttatásomat
a híradó szignálja törte meg. Elfordultam a tükörképemtől, észre sem vettem,
hogy már negyedórája bámultam magam céltalanul. Szőkésbarna, lapockáig érő
hajam egy laza kontyba tűztem, szemeim mélyzöld színe éhségről árulkodott. Az
öngyógyulásért meg kellett fizetni: rengeteg vért követelt. Az évek múlásával
egyre kevesebb táplálékot igényeltem az életben maradáshoz, de ha megsérültem,
a teljes gyógyulásig sok vér lefolyt a torkomon. Mielőtt letelepedtem volna a
televízió elé, a hűtőhöz suhantam és kivettem egy tasakkal az értékes nedűből.
Nem bajlódtam pohárral, a zacskóból döntöttem magamba.
A híradó vezető híreként robbant az alpolgármester halála. A
rendőrségi szóvivő csupán annyit közölt az üggyel kapcsolatban, hogy a tettes
nagy valószínűséggel nő, de nincs további információjuk a kilétét illetően.
Találtak ugyan DNS-mintát, de az erősen szennyezett. Ahogy sejtettem... Az egyik neves újság
oknyomozó riportere szerint, a támadó vélhetően lefizette az alpolgármester
testőreit, ugyanis mindegy szálig eltűntek, és egyelőre nem találják őket.
Fantomképet is mutattak róluk, és a lakosság segítségét kérték a kézre kerítésükben.
Majdnem elröhögtem magam. Sok sikert
hozzá! Miután megtudtam, amit akartam, másik adóra kapcsoltam. Ott is
ugyanezt a verziót adták le. Nem szörföztem tovább a híradók között,
megkerestem a vígjátékokat sugárzó csatornát, és legnagyobb örömömre a kedvenc
sorozatomat adták éppen. Mindegyik részt milliószor láttam már, de mindig
nevetésre ingerel a négy srác és a szomszéd lány.[1]
Most egy különösen kedvelt részt adtak le, amelyben az egyik karakter beteg és
ezt a többiek nagyon nehezen tolerálják. Az egyik jelenet közben majdnem félrenyeltem,
annyira nevettem.
Miután kiszórakoztam magam, az interneten is ellenőriztem
milyen híreket adtak le a politikus halálát illetően. Ugyanaz a nóta. Néhány
fórumon interjúkat is közöltek, ahol néhány barát, illetve munkatárs részvétét
fejezte ki a gyászoló család felé. Némelyik őszintének tűnt, de a többsége
bűzlött a hamisságtól. Az egyik fotón a háttérben a gyászoló édesanyát véltem
felfedezni. Az ő szomorúsága valósnak tűnt, miatta lett egy kis lelkiismeret-furdalásom.
A híroldalak átböngészése után olvasnivaló után néztem. Néhány
napja a kedvenc könyvesboltomban jártam, és ahogy elővettem a köteteket a
papírzacskóból, megakadt a szemem egy olyan regényen, amelyre nem emlékeztem,
hogy meg akartam volna vásárolni. Újból elolvastam a fülszöveget. A sorozat
címe Lőpormágus,[2] három részből állt, én
azonban csupán az elsőt tettem a kosaramba. Érdekesnek találtam az alapötletet.
Győzött a kíváncsiságom és olvasni kezdtem. Annyira belemerültem, hogy néhány
órával később arra eszméltem, hogy nyílik a kertkapu, én pedig még mindig az
előszobaszekrénynek támaszkodva olvasok. Lily köszönés nélkül lépett be a házba,
majd elindult a szobája felé.
‒ Hahó! ‒ szólítottam meg felvont szemöldökkel.
‒ Csá! ‒ felelte megtorpanás nélkül, felém se fordulva.
Elkapott egy kisebb idegbaj, de megőriztem a hidegvéremet.
‒ Ennyit tudsz felém böfögni másfél nap távollét után?
‒ Hagytam üzenetet és beszéltünk telefonon is ‒ morogta
duzzogva.
‒ Igen, de nem mondtad el, kinél voltál.
‒ Egy barátomnál ‒ forgatta a szemét. Egy kamasszal könnyebb dolgom lenne.
‒ Tudod, hogy ennyi nem elég. Melyiknél?
‒ Nem ismered. De veszélytelen, nem kell őt is lenyomoznod,
mint az összes többit! ‒ tette hozzá gunyorosan, és a lépcső tetejére érve végre
megállt és rám nézett.
Tűréshatárom a végéhez közeledett.
‒ Erről nem te döntesz ‒ feleltem alig hallhatóan.
Lily a cipőjét kezdte nézegetni, majd így szólt:
‒ Majd elmondom, most hagyjál lógva! Olyan vagy, mint egy
vallató tiszt!
Korántsem. Ezt
követően a szobájába viharzott és hangos döndüléssel magára csapta az ajtót. A hiszti és csapkodás eddig Eve reszortja
volt, de úgy tűnik, változnak az idők.
Az órámra pillantottam. Pár perccel múlt reggel hat. Még volt
annyi időm, hogy a könyv végére érjek, aztán indulnom kellett a dolgomra.
Hét óra körül járt, mire becsuktam a könyvet. Zseniális alkotás! Írtam egy e-mailt a
könyvesboltnak, ahol vásárolni szoktam, hogy tegyenek félre nekem a folytatásokból
egy-egy példányt. Ezzel végezvén a fürdőszobába masíroztam és megszemléltem a
fizimiskámat. Még mindig színpompás volt az arcom, de egy kis alapozóval
könnyedén elfedtem azt a néhány foltot, a duzzanat már teljesen lelohadt.
Farmert és atlétafelsőt vettem fel, amire egy hosszú ujjú kockás inget húztam,
de begombolatlanul hagytam. A hajamat kiengedtem, majd a garázsba menet
leemeltem egy baseball sapkát a fogasról.
Miután kivettem a széfből a
korábban előkészített pénzkötegeket, mindent bezártam és Irina házához
hajtottam. Néhány utcányival messzebb parkoltam le, majd gyalog folytattam
utamat. A sapkát mélyen a szemembe húztam, a hátizsákomat pedig hanyagul a
vállamra dobtam. Irina házát hátulról közelítettem meg, átugrottam a kerítésen
és elrejtőztem a bokrok közé. Kicsit várakoznom kellett, túl korán érkeztem, az
ablak mögötti mozgásokból ítélve többen is otthon tartózkodtak. Leraktam a
hátizsákot a földre és ráültem. A reggel olvasott könyvön járt az eszem, amikor
a bejárati ajtó csapódására figyeltem fel. A léptek könnyedek és ruganyosak
voltak, valószínűleg Katja mehetett el. A kert hátsó részéből nem láttam rá a
bejáratra. Kisvártatva ismét nyílt a kapu, a távolodó léptek már nehézkesebbnek,
megfontoltabbnak tűntek. Irina. Sajnáltam, hogy nem állhattam elé és
fejezhettem ki a hálámat személyesen, de tudtam jól, hogy csak felesleges
vitába keverném magam. Óvatosan a házhoz lopakodtam és rövid ügyeskedés után
máris odabent találtam magam. Irina hálószobájában akartam elrejteni a pénzt, de
dunsztom sem volt, merrefelé keressem. Épp a lépcsőn surrantam felfelé, amikor
érzékeny füleimet nagyon halk szívdobogás ütötte meg. Ez meg ki a franc
lehet?!
‒ Irina? – szólalt meg egy erőtlen férfihang az egyik emeleti
szobából.
Basztikuli! Sosem gondoltam arra, hogy Irinának férje
is lehet. Jobbnak láttam nem reagálni és folytattam az utamat felfelé,
ügyelve, hogy még csendesebben mozogjak. Az emeleten az egyik ajtót résnyire
nyitva találtam. Óvatosan belestem. Egy idősebb férfi feküdt az ágyban, testét csontsoványra
aszalta valamilyen betegség, szeme vakon meredt a semmibe.
‒ Irina, te vagy az? Kérlek, adnál egy kis vizet? Nagyon
kiszáradt a torkom – kérte az öreg gyenge hangon.
Szívtelen dög lettem volna, ha nem segítek neki. Az Irina
iránt érzett tiszteletemtől hajtva puha léptekkel az ágy mellé suhantam.
‒ Ki az? – kérdezte az öreg vadul forgó szemgolyókkal, és
nyugtalanul forgatta a fejét.
‒ Irina egy barátja – feleltem halkan, és megnyugtatásul meglapogattam
a kézfejét.
‒ Nem ismerem önt.
‒ Nem baj, ne is foglalkozzon velem.
‒ Hogyan jött be? – értetlenkedett tovább a férfi.
‒ Irina engedett be – hazudtam. – Azt mondta, várjam meg,
nemsokára visszajön.
‒ A piacra ment – nyugodott meg a beteg.
‒ Igen, tudom. Kicsit megemelem a fejét, hogy tudjon inni –
majd a feje alá nyúltam, a tenyeremmel megtámogattam az egész tarkóját, a másik
kezemmel pedig a szájához illesztettem a poharat. Mohón kortyolni kezdte a
vizet, majd jelezte, hogy elég lesz. Óvatosan visszaengedtem a párnára, de
előtte még kicsit megigazítottam alatta.
‒ Köszönöm – rebegte elhaló hangon, már ez a kis mozgás is
teljesen kifárasztotta.
Az ágy mellett álló infúziós állványra néztem. Már a szagából
sejtettem, de most bizonyossá vált: rák. Végstádium.
‒ Tehetek még önért valamit? – kérdeztem és megfogtam a
kezét.
‒ Milyen hideg a bőre – jegyezte meg válasz helyett.
‒ Kicsit hűvös van odakint – hazudtam ismét. Mostmár tuti
a pokolra jutok!
‒ Igen, az lehet. A feleségem mondta, hogy hidegfront van,
sajognak az ízületei.
Néhány pillanatra elhallgatott, én pedig nem tudtam mit
felelhetnék. Kezdtem szégyellni magam, hogy nem hoztam több pénzt. Bár az ő
bajukra nincs pénzen vehető megoldás.
‒ Bekapcsolná nekem a rádiót? Irina elfelejtette.
‒ Persze – válaszoltam készségesen, és az ágy melletti
éjjeliszekrényre néztem.
A készülék ott állt néma csendben, így bekapcsoltam.
‒ Most mennem kell – sóhajtottam.
‒ Nem várja meg Irinát?
‒ Nem lehet, eszembe jutott, hogy el kell intéznem valamit,
most nincs időm megvárni. Később visszajövök.
Újabb hazugság.
‒ Nem is Irinához jött – jegyezte meg az öreg beletörődően. –
Ön tolvaj?
‒ Nem – mosolyodtam el. – Tényleg a felesége barátja vagyok.
Hoztam valamit, talán örülni fog neki. Ide teszem az ágy végébe.
‒ Rendben. Majd óvatosan ficánkolok, nehogy leverjem.
Meglepett a férfi viccelődése, még kuncogni is elfelejtettem,
ő azonban szélesen elmosolyodott. Kipakoltam a pénzt a táskából, majd
elköszöntem.
‒ Minden jót. Örülök, hogy megismerhettem.
‒ Köszönöm a segítségét. A nevét megkérdezhetem?
‒ Kate vagyok.
‒ A hangja alapján nagyon fiatal lehet.
‒ Ne higgyen a fülének, öregebb vagyok, mint azt képzeli.
Mennem kell. Vigyázzon magára!
Annyira sután hangzott ez a mondat, hogy nem vártam választ,
csak gyorsan kiviharzottam, az ajtóig meg sem álltam. Ott megtorpantam, hogy
kicsit hallgatózzak. Síri csend honolt odakint, így elhagytam a házat.
Kényelmes tempóban az autómhoz sétáltam, és közben azon morfondíroztam, hogy
milyen beteg ez a világ. A Marson akarunk élni, miközben egy ősidők óta létező
betegséget képtelenek vagyunk meggyógyítani. Hihetetlen!
Miközben az egyik csomagmegőrzőhöz hajtottam, tovább
fortyogtam magamban, így kellőképpen felpaprikázott hangulatban érkeztem meg.
Ahogy kiszálltam az autóból, egy biciklis majdnem elsodort. Azonnal utána
léptem és megragadtam a táskájánál fogva. A kétkerekű néhány méternyit tovább
gurult, majd az oldalára dőlt. A tulajdonosa felháborodva ficánkolt a kezemben.
‒ Hé, maga meg mit csinál? Normális? Eresszen már el!
Elengedtem, majd magam felé perdítettem, és szobormerev
arccal ennyit mondtam neki:
‒ Legközelebb rád nyitom a kocsiajtót, és miután elestél, még
át is hajtok rajtad. Kétszer. Nem a Tour de France-on vagy! Baromarc!
Ezzel faképnél hagytam és bementem a csomagmegőrző épületébe.
A szemem sarkából még láttam, hogy a férfi megrökönyödve nézett utánam. Köszönésképpen
biccentettem egyet a személyzetnek, de rám se bagóztak. Megkerestem a boxomat,
és beütöttem a jelszót. A zöld jelzést követően kinyitottam az ajtaját, majd
kivettem a dobozba csomagolt tabletet. Ezután új kódot adtam meg, majd köszönés
nélkül távoztam.
A következő helyszínen is minden rendben zajlott, a pénzt
rejtő táska a megbeszélt helyen várta, hogy magamhoz vegyem. Miután mindent
elintéztem, amit akartam, hazafelé vettem az irányt. Bár erős késztetést
éreztem, hogy bekapcsoljam a tabletet, tudtam, biztonságosabb, ha otthon nézem
meg, milyen információkat rejt. A kíváncsiságom mit sem fakult az évek során.
Minden új megbízatás izgatottsággal töltött el, kiváltképp, ha nehéz feladatnak
ígérkezett.
Miután hazaértem, a pénzt azonnal a helyére tettem, ránézésre és súlyra
is tudtam, hogy stimmel az összeg. Felmentem a dolgozószobámba, lehúztam a
redőnyt, majd kicsomagoltam a tabletet és beütöttem a jelszót. Néhány pillanat
múlva életre kelt a kis masina, én pedig megnyitottam az adatokat rejtő fájlt.
A célpontom neve Jack
Brighton. A negyvenes évei elején járt, egy elit katonai egység vezető tisztje
volt. Hat mesterien képzett zsoldos felett rendelkezett. Az adatok szerint egy
kormányoktól független szervezet alá tartoztak, nem vonatkoztak rájuk a
nemzetközileg elismert törvények. Ennek ellenére – vagy épp emiatt ‒ picinyke államunk előszeretettel alkalmazta
őket a piszkos ügyek elintézésére. Sok gyilkosság és eltűnt személy az ő
számlájukra volt írható, ám a többségük bűnöző, illetve terrorista. A kormány
így akarta megkerülni a törvényt, esélyt sem adva annak, hogy egy korrupt bíró
felmentse a nemkívánatos személyeket egy jogilag tiszta tárgyalás során. Tehát
a férfi vérbeli katona és gyilkos. Egy szakmabeli, egy profi. Messziről kellene
elintéznem, jó bérgyilkoshoz méltón, állítólag ez a profizmus mércéje. Ezt az
alakot azonban szemtől szemben akartam, kíváncsivá tett. Az adatok nem
terjedtek ki a magánéletére, ezeket magamnak kellett kiderítenem.
Megnéztem az otthonaként megjelölt ingatlan címét. Egy
családi ház, legalábbis a laptopom keresője szerint. Próbáltam fotót keresni a
férfiról, mivel a megszokottól eltérő módon az adatok mellé képet most nem
csatoltak. Hiába írtam be a nevét a böngészőbe, nem adott ki egy találatot sem.
Ez egy szellem. Végül beütöttem az egyik – feltehetőleg Brighton csapata
által elintézett ‒ terrorista nevét, valamint a kulcsszót, hogy zsoldos.
Azonnal találatot jelzett a gép, de csupán a bűnözőről közölt fotókat mutatott.
Ahogy lejjebb görgettem az egérrel, a szemem megakadt egy képen. Három civil
ruhás férfi állt a terrorista kitakart holtteste felett. Mindegyikük arcát
kendő fedte. Egyértelműen látszott, hogy katonák. Valószínűleg véletlenül
került ki az éterbe ez a rossz minőségű kép. A silány felbontás miatt nem
tudtam jobban ránagyítani. Tudtam, hogy a további kutakodásom is eredménytelenül
fog zárulni, így nem is folytattam tovább. El kellett mennem a célszemély
lakására, hogy ott deríthessem ki, amire még szükségem van a likvidálásához.
[1] The Big Bang Theory
[2] Brian McClellan: Vérrel
írt ígéretek
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése