Mióta
vámpír vagyok, még sohasem aludtam, nincs rá szükségem. Most mégis megébredtem.
Ahogy kinyitottam a szemem, ismeretlen környezetben találtam magam. Fák
tornyosultak fölém, egy fenyőerdőben lehettem. Mikor felültem, zavartan néztem
körbe a sötétben. Tisztán emlékeztem, hogy a vadász kínzókamrájában töltöttem
az elmúlt napokat egy városszéli garázsban. Erdő nem volt a közelben.
Automatikusan lepillantottam a bal kezemre. Mindegyik ujjam ép és egészséges.
Ezt nem értem. A vadász megcsonkította a
kis- és mutatóujjamat, szivarvágóval lecsippentette az utolsó ujjperceket. A
bolond azt hitte, bal kezes vagyok, és ezzel megfoszt a lőfegyverek
használatától. Amint rájövök, hol vagyok és kijutok innen, viszonzom a
kedvességét. De hol a fenében vagyok?! Ahogy
a földön ücsörögve zavarba ejtő helyzetemen elmélkedtem, az erdő lassan megtelt
neszekkel, élettel. A vadász nagyon kiéheztetett, úgyhogy sürgősen harapnivaló
után kellett néznem. Reméltem, hogy a közelben élnek emberek, mert az állatok
véréhez nem fűlött a fogam. Nem olyan zamatosak.
Ahogy
feltápászkodtam, megroppant egy ág a talpam alatt. Átkoztam magam a
figyelmetlenségemért, és fogcsikorgatva lehunytam a szemem. Tudtam, hogy
óvatosabbnak kell lennem. Mikor ismét körbenéztem, hogy lássam hova lépek,
meglepődve vettem észre, hogy nem abban a ruhában vagyok, amiben a vadász
elkapott. A sötétben csak annyit tudtam kivenni, hogy csizmát, nadrágot és
hosszú kabátot viselek Mi a franc?! Az a perverz rohadék levetkőztetett?! Próbáltam a dühömet kordában tartani, de az
lebegett a szemem előtt, hogy ha a kezeim közé kaparintom azt a nyomorult
férget, esküszöm, ágyelőt csinálok belőle! Halvány sejtelmem sem volt, hogy a vadász mit tett velem, hogyan kábított
el és milyen messzire vitt el a várostól.
Kisvártatva
mintha a távolból kakas kukorékolását hallottam volna. A hang felé kaptam a
fejem. Úgy szimatoltam a levegőbe, mint egy prédára leső vadászkopó, majd
óvatosan megindultam a madár felé. Alig néhány száz métert tehettem meg, amikor
észrevettem az első házikót. Ahogy közelebb lopakodtam, egy kisebb falu
körvonala rajzolódott ki előttem a sötétben. Óvatosan a legszélső házhoz
lopóztam és kikémleltem a fal jótékony takarásából. Nem volt élet az utcán, még
túl korán lehetett, a nap még csak ébredezett, a szemközti épület ablakában
azonban gyér fény pislákolt. Nesztelenül
odaosontam. Arra lettem figyelmes, hogy minden otthon előtt takaros kis kert
fekszik, kerítés azonban nincs, és kutyát sem érzékeltem. De mind tudjuk, ahol kakas van, ott házőrző
is, így némán azért fohászkodtam, nehogy a fenekembe harapjon egy, miközben kukkolót
játszom. Belestem az ablakon és legnagyobb
döbbenetemre egy gyertya pislákolt az asztal közepén. Mellette szikkadt kenyér
és egy megkezdett házi sonka árválkodott egy nagyobb konyhakés társaságában.
Nem tűnt különösebben élesnek, azonban eszembe
juttatta, hogy szánalmasan fegyvertelen vagyok. Ismét végignéztem magamon, hogy
hova is dughatnám be, ha sikerülne elemelni az asztalról, egy öv például nagyon
jól jött volna. Elborzadva vettem észre, hogy a blúzom olyan szűk, hogy majd’
szétpattannak a gombok a mellemen, a dekoltázsom majdhogynem a köldökömig ér,
fűzős mellényt pedig korábban még sohasem viseltem. A melleim között egy piros bőrzsinórra felfűzve egy fekete ékkő pihent, a
nadrágom puha, hasított bőrből készült, a nehéz vászonkabát pedig a bokámat
verdeste. Mint Van Helsing női kiadásban. Így már világossá vált, miért mozogtam olyan nehézkesen. Azon morfondíroztam, hogy a vadásznak miért
volt szüksége arra, hogy ilyen maskarába öltöztessen, amikor a házból neszezés
hangjai kúsztak a fülembe. Azonnal lebuktam és néhány pillanatig az ablak alatt
kuporogtam. Mikor óvatosan belestem, egy középkorú, testes férfi kanyarított
épp egy nagyot a szalonnából, majd vágott egy méretes katonát a kenyérből is,
és a szájába lapátolta a hússal együtt. Erősen foghíjas volt, és látszott, nem
nagyon ad a szájhigiéniára. Fintorogva elfordultam és a falhoz simultam. Az éhségem erősebbnek bizonyult az undoromnál,
fájdalmasan égette a torkomat, így erőt vettem magamon és megkerültem a házat,
az ajtóhoz lopakodtam. Ahogy a kilincshez
értem, mintha megcsapott volna az áram. Dühösen káromkodni akartam, de a szám
néma maradt, ajkaim meg sem rezdültek Ez rémülettel töltött el. Mi a fene
van velem? Nem értem rá elmélkedni, mert
a testem mozgásba lendült, holott nem én irányítottam. Ez a nyomorult
vadász bedrogozott volna? Mialatt egy
másik házhoz osontam, éreztem, hogy hamarosan felkel a nap, az erőm rohamosan
csökkent. Vért és fegyvert kellett
szereznem, bármi áron. A másik kunyhónál
is ugyanúgy jártam, mikor megérintettem a kilincset. Így védekeznének a
behatolók ellen? Ez nem törvénytelen? Azonnal
továbbindultam, de ahogy elfordultam, kinyílt a bejárati ajtó és egy fiatal fiú
lépett ki rajta. Megnyaltam a szám szélét, illata észbontóan csábító volt. Nem
szoktam gyerekekből táplálkozni, de szükség törvényt bont. Fel sem fogta, mi történik vele, máris
buzgón nyeldekeltem fenséges vérét.
Miután
oltottam szomjamat, finoman a ház falának döntöttem ájult áldozatomat és ellenőriztem
a pulzusát. Picit gyengének tűnt, de fiatal szervezete néhány nap alatt leküzdi
ezt a csekélyke vérveszteséget. Épp
felegyenesedtem, hogy továbbálljak, amikor a szemközti házból sikítást
hallottam. Nem volt kérdés, észrevettek. Rohanni kezdtem az erdő felé. A teljes
napkeltéig már csak perceim maradtak, természetfeletti erőm majdhogynem
teljesen elhagyott. Úgy okoskodtam,
hogy talán el tudok rejtőzni a fák sűrűjében. Egyre többen kiáltozták mögöttem,
hogy „Vámpír! Vámpír!”, amitől teljesen összezavarodtam. Honnan tudják? Az egész falut fellármázták a tettem miatt.
A fák takarásából óvatosan kilestem, és
döbbentem figyeltem, hogy egy tucatnyi állig felfegyverkezett férfi lohol a
nyomomban. Szent szar! Mégis hol a picsában vagyok?!
Ezek az
emberek nem átlagos halandók, ezt már tisztán érzékeltem. De még sohasem
hallottam arról, hogy a vadászok csoportosan járnának, a törvényeink szerint
minden területre csupán egy jutott. Ő tartotta fenn a rendet, az egyensúlyt,
magányosan irtotta a természetfeletti lényeket. Utoljára vámpírrá válásomkor
éreztem magam ennyire sebezhetőnek és tanácstalannak.
Ismét
futásnak eredtem. Néhány perccel később arra eszméltem, hogy abbamaradt a
kiáltozás, gyanúsan nagy lett a csend mögöttem. Csak egy pillanatra álltam meg,
mire a semmiből hirtelen a mellettem lévő fa törzsébe fúródott egy tőr. A
reflexeimnek köszönhettem, hogy nem vitte le a fél arcomat. Bosszúsan arra
fordultam, amerről a kést hajították. Nyilakkal és kardokkal felszerelkezett
férfiakkal néztem farkasszemet. Fegyver nélkül értelmetlen lett volna felvennem
velük a harcot, ráadásul a napkelte is csak az ő javukat szolgálta. Megölni
talán nem tudnak, de a több napos éhezés és a napszak miatt egy kisebb sérülés
is sok problémát okozhat. Sarkon fordultam és futottam, ahogy csak bírtam.
Néhány száz méterrel később jobbról egy nyílvessző csapódott elém a földbe. Nem
álltam meg, csak irányt változtattam. Mire rájöttem mi a céljuk ezzel, már késő
volt. Csapdába csaltak, én pedig esztelenül belerohantam. Francos franc! Sarokba szorítottak. Mögöttem és jobbra a
sűrű erdő tele vadászokkal, előttem egy sebes sodrású, mély folyó, balra pedig meredek
sziklafal zárta el előlem a menekülési útvonalat. Megmászni esélytelen volt. Felülete sima és fényes, mintha valaki
lecsiszolta volna, sehol egy kapaszkodó, de még egy aprócska kiszögellés sem.
Életemben nem láttam még ilyen fájdalmasan szépet. Üldözőim meglepően gyorsan
és hatékonyan cserkésztek be. Nem sok reményem maradt a megmenekülésre. Egy tucat
íjjal néztem farkasszemet, így a folyó felé hátráltam. Az egyetlen esélyem, ha
a folyóba ugrok, ebben a hosszú kabátban azonban esélyem sem volt átúszni a
túloldalra sebes sodrása miatt. Épp
lecsúsztattam a vállamról a nehéz anyagot, amikor furcsa zajra lettem figyelmes.
A vadászok is tanácstalanul néztek egymásra, de a nyílvesszőket továbbra is rám
irányították. A hang egyre
közelebbről jött. Szárnyak csattogása lenne? Ahogy felnéztem a narancssárga és bíbor színekben pompázó égre,
teljesen meghűlt ereimben a vér. Egy olyan lényt láttam fölénk ereszkedni, amelyek
csak a legendákban és a mesékben léteznek. Vajon ki lesz a reggelije? Én
vagy az emberek? Miközben a bestiát lestem
megbűvölten, valami nagy erővel a bal vállamba csapódott. Egy nyílvessző
fúródott a húsomba. Azon nyomban
kirántottam és teljes erőből a hozzám legközelebb álló ember felé hajítottam, de
lepattant a bőrvértjéről. Hallottam, ahogy újabb nyilakat engedtek útjukra, de
nem értek célba, még a levegőben hamuvá égtek. A sárkány közénk ereszkedett és
velőtrázó üvöltést hallatott. Hatalmasat csapott a farkával, felkavarva a föld
porát. Az éjsötét fenevad szájából forró tűzcsóva lövellt ki. A férfiak üvöltve
ugrottak el az útjából, ám nem mindegyiknek volt szerencséje. Füst és égő hús
szaga terjengett a levegőben. Fojtogató volt, még a szememet is csípte. A karom
fájdalmasan lüktetett, túl gyorsan szökött el belőlem a nemrégiben csent friss
és éltető vér. A füst és tűz tengeréből a bestia rontott ki hirtelen és egyenesen
felém tartott. Ahogy belenéztem a vakítóan kék szempárba, végtelen nyugalom szállt
meg. Az állat a hátát ajánlotta, én pedig óvatosan felkapaszkodtam rá. A bőre
meglepően puha és érdes volt, jól esett megérinteni. Néhány lépés után eltávolodott a földtől és kecsesen feljebb
emelkedett. Ahogy lenéztem, a vadászokból csak elszenesedett csontokat láttam.
A sárkány hirtelen éles kanyart vett,
majd zuhanni kezdett a folyó felé. Hangosan felkacagtam, elképesztő érzés volt
vele szárnyalni. A víz felett alig egy méternyivel lelassított és vitorlázó
repülésbe kezdett. Árnyékban suhantunk,
nap nem érte a testem. Amikor szárnyas barátom ismét irányt változtatott és egyenesen
a sziklafalnak repült, majdnem felsikítottam ijedtemben. Egy kis hasadék felé
szárnyaltunk, majd a hüllő kecsesen és puhán ért földet a barlangban. Ahogy
lecsusszantam a hátáról, a karomban újult erővel lángolt fel a fájdalom,
kínomban fel is szisszentem. A hihetetlenül kék szempár aggódón tekintett rám,
mire fáradtan elmosolyodtam. Ámulva figyeltem, ahogy a pengevékony pupillák
lassan teltebbé váltak.
‒ Épp
időben, mint mindig – szólaltam meg bársonyosan búgó hangon, mire teljesen
ledöbbentem.
Úgy
buktak ki a számon a szavak, mintha valaki egy szalagon húzná ki őket. Az agyam
egy hátsó szegletében a rég elfeledett emberi hangom felnyüszített a félelemtől,
én pedig kezdtem kicsit szűkösnek érezni a testem. Mintha túl sokan lettünk
volna idebent. Mi az isten fasza történik velem?!
‒ Ez
csak természetes, drága Tűfogúm – szólalt meg a fejemben a kékszemű sárkány mesélős
mély hangon, melybe egészen beleborzongtam.
Zavartan
pislogtam rá, fura érzések kezdtek kavarogni bennem. Ha valaha is hittem volna
a mesékben, akkor biztosan én lettem volna a bajbajutott királylány, ő pedig az
elvarázsolt herceg.
‒ Hol
vagyunk? ‒ néztem körbe, és arra vágytam, hogy ismét hallhassam őt a fejemben.
Mielőtt
azonban válaszolhatott volna, éreztem, hogy a szívem összeszorul, mintha valaki
jeges kézzel szorítaná ki belőle az életet. Fuldokolni kezdtem és egy árnyat véltem
felfedezni, a barlang mélyéből figyelt. Csak a gúnyos mosolyt és a gonosz szemvillanást
észleltem, mielőtt még erősebb satuba fogta volna a szívem. Térdre zuhantam és
a sárkányra néztem kérdőn, de ő csak szomorúan lehajtotta a fejét és messzebb lépett
tőlem. Félt ettől a lénytől. A szorítás egyre csak erősödött és éreztem, ha nem
teszek valamit ellene, összeroppantja a szívem és vége lesz mindennek. A dühöm és az élniakarásom egy pillanat
alatt lángolva égni kezdett bennem, nekifeszültem a szorító maroknak. Néhány
szívdobbanásnyi idővel később azonban éreztem, ahogy elveszítem az eszméletemet…
***
Mint aki mély vízből bukkan a felszínre, úgy
szívtam a tüdőmbe a levegőt, noha nem volt rá szükségem. Reflex. Vér selymes ízét
éreztem a számban és mikor kinyitottam a szemem, egy férfi nézett rám kíváncsisággal
a tekintetében. Kék írisze világított a sötétben.
‒ Hol vagyok? – kérdeztem suttogásnál alig
hangosabban.
‒ A városszéli temetőben. Most ástalak ki –
felelte komoran.
‒ Eltemettek? ‒ néztem rá értetlenül. ‒ A
vadász… ‒ motyogtam magam elé dermedten, mikor rájöttem mi történhetett velem.
‒ Gyere, már hiányolnak ‒ felelte ő, és a hangja
nagyon ismerősnek tűnt. Sárkányosan mély, mesemondásra való, karcos hang…
Az agyam mélyen eldugott szegletében egy fontosnak
tűnő gondolat fészkelődött, megpróbált a felszínre törni, de oly gyengén
pislákolt, hogy az életösztön mindent felülírt abban a pillanatban.
‒ Nem biztos, hogy okos ötlet volt megkeresni ‒ néztem rá éhesen és nagy nehezen felkönyököltem. Semmi
erő nem volt bennem.
‒ Meglehet ‒ vont vállat és finoman megfogta a
kezem, hogy felhúzzon.
Ahogy felültem, vettem egy mély levegőt és
éreztem, ahogy friss vér illata égeti a torkomat. Az éhség újult erővel lobbant
lángra, a gyomromat is végigperzselte.
‒ Friss vér illatát érzem. A tiéd? ‒ kérdeztem
tőle, és szemem mohón csillant.
‒ Igen. Nem voltál magadnál, gondoltam ez majd
segít ‒ ezzel felemelte a kezét és megmutatta az ujját. Aprócska szúrás lehetett,
egy csepp vér rezgett az ujjbegyén. Éhesen körbenyaltam kicserepesedett ajkamat,
nem bírtam levenni a szemem arról a kis piros szépségről.
- Ne kérdezd miért – folytatta zavartan
mosolyogva, de már nem figyeltem rá, a nyakára vetettem magam…
***
Végül nem öltem meg, nem voltam rá képes.
Annyira tiszta és zamatos volt a vére, hogy tudtam, nagyon jó ember lehet. Nem
ölhettem meg, a lelkiismeretem nem engedte. Épp csak annyit vettem el tőle, ami
elég volt ahhoz, hogy jártányi erőm legyen, ő azonban így is eszméletét
vesztette. Elvonszoltam a kocsijához és egy kórházba hajtottam vele. Az
ügyeletes nővér gondjaira bíztam és jeleztem, hogy sok vért veszített. A nő nem
is figyelt rám, nem firtatta miért ilyen mocskos a ruhám és nem vette észre a
megcsonkolt kezemet sem.
Még hetekkel később is vissza-visszatértek a
gondolataim a kékszemű férfihoz. A vére nagy hatással volt rám, a hangja pedig minduntalan
a fülemben csengett. Ám mégsem akartam tudni, hogy ki ő, mi ő, miért keresett és
hogyan talált rám. Tudatosan nyomtam el a gondolataimat vele kapcsolatban. Veszélyesnek
éreztem és gyanítottam, hogy ha többet tudnék meg róla, nem lenne erőm
távolságot tartani tőle. Túlságosan csábító volt, és ezt a luxust nem
engedhettem meg magamnak. A vadásszal volt egy elintézetlen ügyem és egyéb
munkáim is akadtak. A kékszemű lovagot el kellett felejtenem.
szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)
illusztrátor: Rea Root®
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése