EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (13.)

 12. FEJEZET

 

Üres lakás fogadott. Archer volt oly’ kedves és nemrég visszaszolgáltatta a mobilom, így távozáskor a sebtiben összecsomagolt táskámba hajítottam azt is. Most lázasan turkáltam a motyóim között, hogy megtaláljam. Teljesen lemerült, így a nappaliba siettem és töltőre dugtam. Miközben vártam, hogy használható állapotba kerüljön, bekapcsoltam a laptopomat és a másik telefont. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy lemaradtam egy melóról, de ez legyen a legnagyobb gondom. Az e-mailjeim azonban nem tartalmaztak semmi fontosat.

A mobil töltöttsége alapján úgy döntöttem, már működőképes, így felhívtam Lilyt. Amíg vártam, hogy felvegye, a készülék betöltötte a hangposta üzeneteket.

‒ Kate? ‒ szólalt meg Lily óvatosan, ahogy fogadta a hívásom.

Hangosan kifújtam a benntartott levegőt megkönnyebbülésemben.

‒ Én vagyok. Jól vagy?

‒ Igen, minden rendben. Marcusszal vagyok.

‒ Szuper, maradj még ott pár napig. Szólok, ha már hazajöhetsz.

‒ Miért, mi a baj?

‒ Semmi, ez inkább csak óvintézkedés. Hamarosan jelentkezem ‒ tettem hozzá, mielőtt bontottam a vonalat.

Ezután Jacket hívtam, de foglalt jelzést kaptam. A híreket kezdtem böngészni, tudnom kellett, hogyan áll a nyomozás a politikust illetően, és a felgyújtott lakásnak is utána akartam járni. Nem jutottam sokra, mert Jack visszahívott.

‒ Szia! Jól vagy?

‒ Szia! Igen. Ronnie még nálad van?

‒ Aha, épp a számítógépemet nyüstöli.

‒ Maradhat még néhány napig?

‒ Persze, de szeretném, ha tájékoztatnál arról, mi ez az egész.

‒ Holnap. Addig még el kell intéznem néhány dolgot.

‒ Kell segítség?

‒ Egyelőre nem. Majd hívlak.

Meg sem vártam, hogy válaszoljon, már le is tettem. Fel kellett vennem a kapcsolatot azzal a közvetítővel, akitől a Darius-féle munkát kaptam. Bizonyítékra volt szükségem a teóriámat illetően. Calliope ugyan bevallotta, hogy megbízott egy munkával, de biztosra kellett mennem.

Miután átböngésztem a híreket, kikerestem azt a fájlt, amelybe a Darius megölésével kapcsolatos információkat lementettem. Talán felelőtlenségnek tűnhet, hogy ilyesmit tárolok a gépemen, de speciális, jelszóval ellátott mappában tartom őket, és a fájlokban titkosírással jegyzem fel a tudnivalókat. Többször is kihúzott már a pácból, hogy a munka elvégzése után nem semmisítettem meg az adatokat. Miután megtaláltam a közvetítő számát, küldtem neki egy üzenetet, hogy sürgősen beszélnünk kell. Megadtam az azonosítószámom, a meló fedőnevét és egy határidőt, ezután kikapcsoltam a telefont. Hogy lefoglaljam zaklatott elmém, megtisztítottam a fegyvereket, és visszatettem őket a korábbi rejtekhelyükre a lakásban. Az ismeretlen kardot forgattam a kezemben, mikor zajt hallottam. Valaki leparkolt a ház előtt, majd a nyitott kertkapun át a veranda felé igyekezett. Két lépéssel átszeltem a nappalit és az ablakhoz simultam. Óvatosan kilestem, majd döbbenten pislogtam néhányat. Ez meg hogy került ide? Nem emlékszem, hogy megadtam volna neki a címem.

Már az ajtóban álltam, mikor kopogtattak.

‒ Mit keresel itt? ‒ nyitottam ajtót nem túl kedvesen. ‒ És honnan a francból tudtad meg a címem?

A váratlan vendég alaposan végigmért, mielőtt válaszolt volna.

‒ Lily hívott ide, mikor eltűntél.

‒ És mégis honnan tudja a számodat?

‒ Bemehetnék? ‒ sóhajtott fel Jack és várakozóan nézett rám.

Félreálltam az útból, ő pedig beljebb lépett. Úgy ment be a nappaliba, mint aki jól ismeri a járást, én pedig magamban fortyogva követtem.

‒ Látom, jó hasznát vetted ‒ mutatott a kardra, amit még nem sikerült rendesen megpucolni, néhol még barnás volt a penge Christian vérétől.

‒ A tiéd? ‒ kérdeztem, miközben visszaültem a kanapéra és tovább folytattam a tisztogatást, le kellett foglalnom a kezem.

‒ Igen. Épp gyakoroltam vele, mikor Lily felhívott, és mivel mostanában ritkán teszek ilyet, úgy gondoltam, okkal van a kezemben. Magammal hoztam, Lily pedig kölcsönkérte. Nem mertem nemet mondani ‒ tette hozzá szélesen mosolyogva.

‒ Hasznos jószág, köszönöm. Valószínűleg az életemet mentette meg.

‒ Elmeséled?

‒ Most nem. Még sok a vakfolt, aminek utána kell járnom.

Jack leült mellém és megérintette az egyik friss heget a karomon.

‒ Ezekről sem mondasz semmit? ‒ kérdezte halkan.

‒ Csupán bebizonyosodott, hogy kishal vagyok a nagyok játékában ‒ feleltem fanyarul.

‒ Bővebben?

‒ Egy kicsit megkínoztak. Ráléptem a királynő tyúkszemére és zabos lett.

‒ Királynő? ‒ nézett rám Jack furcsállva, mire fásultan legyintettem. ‒ Mekkora a baj?

‒ Fogalmam sincs. Egyelőre talán még nem lesz gond, de a fejemet tenném rá, hogy nem úszom meg ennyivel.

Egy darabig csendben üldögéltünk, én teljes odaadással a fegyvert tisztogattam, Jack pedig nézte.

‒ Kölyök jobban van.

‒ Ez remek hír ‒ mosolyogtam rá.

‒ De nem mehet többet terepre ‒ Nem feleltem, a feladatomra koncentráltam. ‒ Huszonnyolc éves és máris derékba tört a karrierje.

‒ Még előtte áll az élet. Épít másikat.

‒ Nagyon tehetséges lövész. Nálam is jobb, pedig sokáig én voltam a csúcstartó.

‒ Tudok neki munkát ajánlani, ahol kamatoztathatja a tehetségét ‒ vigyorogtam rá sötéten.

Jack komoran nézett rám.

‒ Az én hibám. Ott hagytam.

‒ Nem volt választásod.

‒ Ez nem vigasztal.

‒ Nem is annak szántam. Csupán tényt közöltem.

Rövid ideig hallgattunk.

‒ Te hoztad haza, miattad élhet még ‒ szólaltam meg ismét. ‒ Ez is egy tény. Beszéltél Kojakkel?

‒ Igen. Nem mondtad, hogy léteznek alakváltók is.

‒ Nem kérdezted ‒ vontam vállat, és letettem a kardot a dohányzóasztalra.

‒ Értem. Tehát kérdezzem végig az összes mumust, hogy melyik létezik és melyik nem?

‒ A mumusról konkrétan nem tudok, de mint kiderült, a boszorkányok valósak, a vadászokról meg már meséltem.

‒ Ők mind természetfelettiek?

‒ Úgy tűnik. De én még nagyon tudatlan vagyok e témát illetően, erre is huszonöt év után kellett rájönnöm.

‒ Egyre jobban érdekel, hogy mégis hol a pokolban voltál egy hétig.

‒ Nagyjából ott.

‒ Miért nem jöttél el?

‒ Nem voltam abban a helyzetben. Végül úgy döntöttem, nem árt, ha informálódok egy kicsit. Azt sem tudtam, hogy mekkora a szar, attól tartottam, hogy mindenkit levadásznak, aki fontos nekem.

‒ Egyáltalán hogyan kaptak el?

‒ Ügyesen ‒ morogtam rosszkedvűen.

‒ Lily azt mondta, hogy egy jóképű vámpír jött el a cuccaidért.

‒ Fogalmam sincs, honnan tudják hol lakom ‒ jegyeztem meg elgondolkodva.

‒ Talán követtek.

‒ Oké, de hogyan találtak rám? Már huszonöt éve keresnek. Hol hibáztam?

‒ Biztos vagyok benne, hogy rá fogsz jönni. Ronnie-t miért küldted hozzám?

‒ Mert veszélyben az élete. Tudtam, hogy nálad nem keresnék.

‒ Helyes lány, és imád beszélni ‒ tette hozzá szélesen vigyorogva.

‒ Bocs, hogy a nyakadba varrtam.

‒ Nem gond. De szerintem, jobb lenne, ha nem menne vissza az anyjához.

‒ Miért?

‒ Mert a mutter alkoholista, mióta a gyerek apja néhány éve meghalt. Veronicának nem lehet ott tisztességes jövője.

‒ Majd átgondolom.

‒ Pillangóval nagyon jól megértették egymást.

‒ Akkor fogadd örökbe te ‒ morogtam barátságtalanul, mire Jack elnevette magát.

‒ Nem lehet. Jess már így is puhatolózott, hogy ki van nálam.

‒ Mi köze hozzá?

‒ Semmi. De akkor sem élhetek együtt egy tizenkilenc éves lánnyal, nem óhajtok a szomszédoknak magyarázkodni.

‒ Ezt meg kell beszélnem Lilyvel. Apropó Lily: honnan tudta a számod?

‒ Amikor odaadta az autóját, számot cseréltünk, ha netalán gond lenne vele.

‒ És miért hívott ide?

‒ Mert eltűntél, és mivel velem voltál utoljára terepen, azt hitte, hogy zűr van. Meglepett, amikor egyszer csak fogta magát, és mindenféle magyarázat nélkül betuszkolt a pánikszobátokba.

‒ Hogy mit csinált? ‒ meredtem rá döbbenten.

‒ Jött egy ismeretlen vámpír és Lily attól tartott, bajom eshet. Gyorsan elhadarta hogyan tudok kijutni és megkérdezte, hogy kölcsönveheti-e a kardomat. Esélyem sem volt nemet mondani, örültem, hogy egyáltalán meg tudtam jegyezni azt a hosszú kódot, ami a kijutásomhoz kellett.

‒ Meglep, hogy Lily ennyire talpraesett ‒ feleltem némi büszkeséggel a hangomban.

‒ Sokat tanul melletted. Tudja, hogy bármi történhet veled, és nélküled is boldogulnia kell.

‒ Jobban is bízhatnék benne ‒ morfondíroztam félhangosan, mire Jack bólintott egyet. ‒ Van valami fejlemény a te ügyedet illetően? ‒ kérdeztem, miközben felálltam és a konyhába sétáltam.

‒ Steve nem tudott kideríteni semmit.

‒ Ez nem jó hír. Vörösbort?

‒ Egy sörnek jobban örülnék.

‒ Megnézem van-e a garázsban. Bár nem érzünk ízeket, Lily nosztalgiából néha felhörpint egy-egy üveggel.

Miközben kimentem sörért, azon morfondíroztam, hogy Lily vajon miket tudhat még, amiről nem beszélünk. Sosem érdeklődött a munkám iránt, egyáltalán nem izgatta a gyilkolás művészete. Megfordult a fejemben, hogy talán más vámpírokat is megismerhetett már, hiszen sokat eljárt Eve-vel bulizni az éjszakába. Vannak vajon titkai előttem? Bár igyekeztem megadni a lányoknak a maximális szabadságot, korlátok közé kényszerítettem őket. Egy idő után talán ez terhessé vált számukra és kijátszották a védelmükben hozott szabályaimat? Mire visszatértem Jackhez egy üveg sörrel a kezemben, végtelenül borongós hangulatba kerültem.

A Kékszemű kezébe nyomtam az italt, majd levetettem magam a kanapéra és magam alá húztam az egyik lábam. Fogalmam sincs mivel nyitotta ki az üveget, mivel nem hoztam sörnyitót és nem is figyeltem őt, de néhány pillanattal később arra eszméltem, hogy Jack nagyot húz a sörből és elégedetten hátradől.

‒ Elmondod, mitől lettél ilyen ideggóc hirtelen? ‒ fordult felém mosolyogva, a szeme azonban hidegkék maradt.

‒ Most nem akarok beszélgetni ‒ feleltem hűvösen.

‒ Elmenjek?

‒ Nem is hívtalak ‒ morogtam barátságtalanul. Mekkora köcsög vagyok!

Jack nem mozdult, érdeklődve figyelt.

‒ Ilyenkor határozottan emlékeztetsz arra, hogy te elsősorban nő vagy és a többi csak a ráadás ‒ válaszolta végül, és ismét nagyot kortyolt a sörből.

Nem feleltem, ellenben piszok rondán néztem rá.

‒ Gondoltam, megbeszélhetnénk, ami nálam történt, mielőtt eltűntél ‒ folytatta zavartalanul, ügyet sem vetve rám.

Ez kizökkentett, zavartan pislogtam rá. Nem akartam erről beszélgetni, főleg azután nem, hogy Dariusszal is összeszűrtem a levet. Egyik hapsival sem terveztem semmit, és jelenleg határozottan nem fért az életembe egy kósza románc sem, nemhogy kettő. Ráadásul én röhögtem a legjobban, amikor egy könyvben szerelmi háromszögről olvastam, és én fanyalogtam a leghangosabban, ha egy film vagy sorozat erről szólt. Bárkit megöltem vagy megkínoztam szívfájdalom és lelkiismeret-furdalás nélkül, de a szerelemben erkölcsös voltam.

‒ Nem ez a legalkalmasabb időpont ‒ feleltem halkan, és az egyik heget piszkálgattam a kezemen.

Jack elgondolkodva nézett rám, én azonban kerültem a tekintetét.

‒ Rendben ‒ felelte végül és felállt. ‒ Köszönöm a sört.

Néztem, ahogy lassan az ajtóhoz sétált. Nem tudtam, mit kellene tennem vagy mondanom. Mire megmozdultam volna, már be is csukta maga mögött az ajtót. Jobb lesz így.

Csak miután elment, akkor vettem észre, hogy nálam hagyta a kardját. Felvittem a szobámba és a gardróbba rejtettem. Más fegyverét nem szoktam levinni a rejtekhelyre, a lakásban is olyan pisztolyok vannak csak eldugva, amelyek be is vannak jegyezve a nevemre, akár még ujjlenyomatot is hagyhatnék rajtuk.

Jack távozása után nagyon üresnek éreztem az otthonomat és zavart az egyedüllét. Marcus ügyén kellett volna dolgoznom, hogy minél előbb eltűnhessen az országból és levegyem Lily válláról ezt a terhet, de nem volt hozzá hangulatom. Jobban érdekelt a Darius-féle megbízatás körüli rejtély, ki akartam deríteni, hogy a sejtésem helyénvaló-e, vagy teljes kudarc, és a háttérben nem Calliope mozgatja a szálakat. De ha a nő nem Darius likvidálásával bízott meg, akkor melyik másik gyilkosságot végeztem el neki? És vajon a távozásom milyen szarcunamit indított el a kastélyban?

A bizonytalanság érzésénél talán csak a hazugságot gyűlöltem jobban. Mindkettőből bőven részesültem az elmúlt napokban. Tudtam, hogy önsajnálattal nem sokra megyek, de jólesett egy picit dagonyázni benne. Jack csókja felkavart, de az élet elég durván pofán csapott és nem adott lehetőséget, hogy elgondolkodhassak rajta. Dariusé pedig egyenesen földhöz vágott, és azzal sem tudtam tisztességesen foglalkozni. Egyik sem szimpla csókocska volt, jelentéssel bírtak. Jackében az otthon melege, a biztonság ígérete bújt meg, Darius csókja pedig egyszerre ébresztette fel bennem a szenvedélyt és valami mélyben megbúvó, ősi, ösztönös szörnyeteget. Próbáltam életre hívni, de meg sem moccant, mióta elhagytam a kastélyt, mintha nem is létezett volna. Vajon Pete, az egyetlen természetfeletti barátom, szolgálhat információval ezzel kapcsolatban? Évek óta ismertem, de valahogy sosem beszélgettünk ilyenekről. Úgy döntöttem, az lesz a legegyszerűbb, ha felhívom.

‒ Szia, Kate! Most nem, na… tudok beszélni, Torontóban …gyok egy sebészeti kon…cián. ‒ Alig értettem, amit mond, szakadozott a vonal. ‒ Néhány … múlva megy… haza, ráér …dig?

‒ Persze ‒ dadogtam meglepetten.

‒ Akkor majd …lak. Szi…

Hirtelen megszakadt a vonal és egy géphang a közös nyelven kezdett valamit magyarázni, de nem igazán figyeltem oda. Csak néztem a kezemben tartott telefont, majd néhány pillanat múlva észbekaptam és bontottam a hívást. Nem is mondta, hogy a tengerentúlra utazik. És ki vigyáz most Evangeline-re, a lányára? Nem agyalhattam ezen tovább, mert az órára pillantva fontosabb dolgom akadt. Bekapcsoltam a munkatelefont és kisvártatva üzenetem érkezett. Attól a közvetítőtől jött, aki a Darius-féle munkát felkínálta.

Mi a probléma?

Csupán ennyi állt az üzenetben. Nem szarozik. Azonnal válaszoltam: Beszélnünk kell! Személyesen.

Hamarosan jött a reakció: Milyen jellegű a gond?

A célszemélyről van szó. Te is veszélyben lehetsz.

Ezzel még nem is hazudtam, lehet, hogy Calliope el akarja varrni a szálakat.

Most nem jött olyan gyorsan a válasz, fél óra is eltelt, mire megkaptam a következő üzenetet. Egy cím és egy holnap reggeli időpont szerepelt benne. Válaszképp annyit írtam, hogy egy szál fehér rózsa lesz nálam. Ennek az információnak az átadása ugyan rám nézve veszélyes volt, de kettőnk közül én vagyok a gyilkos, ő csak egy közvetítő. Ha csapdába akarna csalni, ő fogja a rövidebbet húzni.

Megnéztem a helyszínt, egy kávézó volt, a böngésző szerint a megadott időpontban igencsak forgalmas. Szuper! Elhatároztam, hogy nem viszek magammal fegyvert. A rózsa szára is elég lesz, ha a szükség úgy hozná. Mivel ebben az ügyben egyelőre nem tehettem mást, leadtam a rendelést Marcus új személyazonosságát illetően. Új okmányokat kértem a számára egy erre szakosodott alvilági figurától.

Miután mindezt elintéztem, kicsit szörföztem a neten. Beírtam Darius nevét a keresőbe, de nem adott ki semmi értelmeset. Próbáltam összekapcsolni a Porphyr névvel is, de arra sem jött találat. Végül Calliopeval próbálkoztam. Semmi. Talán ők sem az eredeti, születésükkor kapott nevüket használják, ahogyan én sem. Bár én akkor változtattam meg a sajátom, amikor bérgyilkosként kezdtem tevékenykedni, és csupán a családom védelme érdekében. Darius szerint Archer is más néven élt évszázadokig. Be kellett látnom, hogy a keresztnevükkel nem sokra megyek, mást pedig nem tudtam róluk. Hajnalig próbálkoztam, kutattam a kastélyról és környékéről. A város múltjáról is olvasgattam, de semmilyen egetverő titok nem lappangott, ami természetfeletti kapcsolatra utalt volna, pedig határozottan emlékeztem, hogy Darius valami ilyesmit említett. A keletkezésünk legendáját sem találtam, csak az erdélyi vonatkozású Vlad Tepes-féle sztorit, Draculáét. Minden szempontból zsákutcába futottam. Hajnal háromra már zsongott a fejem, így elmentem futni. Kényelmes, emberi tempóban kocogtam, nagyjából húsz kilométert tehettem meg, mikor éreztem, hogy a nap hamarosan felkel. Hazafelé vettem az irányt, és kicsit gyorsítottam a tempón. A napkeltével a forgalom is megnövekedett, úgyhogy lelassítottam és szapora sétára fogtam magam. Mikor hazaértem, lezuhanyoztam, utcai ruhába öltöztem, majd elmentem a közeli virágárushoz rózsáért. Nem szeretem a vágott virágot, barbár szokásnak tartom egy védekezni képtelen élőlény lemészárolását. De ha választanom kell, ez a kedvencem: a tiszta, sallangmentes, fehér rózsa. Olyat vettem, aminek jó hosszú és erős szára van. Biztos, ami biztos.

A belvárosi forgalmat és parkolási lehetőségeket tekintve a motor volt a legjobb választás. Ragasztószalaggal a Dariustól elkobzott vasparipa tankjára rögzítettem a rózsát, a tároló dobozba pedig betettem egy vadászkést. Soha többé nem indulok el fegyvertelenül sehova!

A megbeszélt időpont előtt érkeztem a helyszínre, így gyorsan felmértem a terepet. Menekülés szempontjából nem a legjobb, de a közvetítő itt valóban biztonságban érezheti magát. Nehéz lenne észrevétlenül megölni, de nem is állt szándékomban. Rendeltem egy kávét és egy üveg vizet, majd helyet foglaltam a kávézó előtti asztalok egyikénél, ahonnan jó rálátás nyílt mindenre, a virágot pedig jól látható helyre tettem. A sarkon indián zenészek csinálták a műsort, így ha a forgalom zaja csitult is némiképp, miattuk akkor sem volt csend. Épp belekortyoltam a vizembe, mikor az asztalomhoz ült egy fiatal nő. Hallottam, ahogy az asztal alatt kibiztosít egy fegyvert, mire lustán elmosolyodtam.

‒ Erre semmi szükség ‒ szólítottam meg.

‒ Azt majd én eldöntöm ‒ felelte feszülten.

‒ Ahogy gondolod – vontam meg a vállam és elé toltam a kávét. – Nincs benne méreg.

A nő rá sem hederített, engem nézett meredten. Gyanítottam, hogy még sosem csinált ilyet, és elég egy kipufogó pukkanása, hogy elsüljön az asztal alatt tartott fegyver.

‒ Látom, hogy nagyon feszült vagy, és gondolom görcsösen szorítod a pisztolyt is. Nem szeretném, ha véletlenül lelőnél, így arra kérlek, hogy legalább a ravaszról vedd le az ujjad. Tényleg nem azért jöttem, hogy bántsalak. Információra van szükségem.

‒ Hallottam már ilyet – köpte felém megvetően.

‒ Igazán? És mégis milyet? Hátha én még nem hallottam róla – folytattam továbbra is nyugodt hangon.

‒ A bátyámat így ölték meg. Azt mondták neki, hogy információ kellene az egyik ügyfélről, majd kérdezősködés helyett egyszerűen csak lepuffantották.

‒ Értem. Nem tudom, ki volt olyan ostoba, hogy megölje a fejőstehenet, de biztosíthatlak róla, hogy nem én voltam az. Ki volt a bátyád?

‒ Fakutya volt a fedőneve.

‒ Hallottam már róla. Nem sokat dolgoztam vele, de volt néhány ügyletünk. Nem bérgyilkos ölte meg, a ti köreitekben keresd a bűnöst. A bátyád túl magasra mászott, valakinek zavarta a bizniszét.

‒ Honnan tudod?

‒ Elég régóta mozgok már a szakmában, tudok egy-két dolgot.

‒ Csak néhány évvel lehetsz idősebb nálam – nézett végig rajtam becsmérlően.

Nem vettem róla tudomást.

‒ A látszat csal. Gondolom a bátyád üzletét vetted át, korábban nem foglalkoztál ilyesmivel.

‒ Nem – felelte zavartan és lesütötte a szemét.

‒ Segíthetek neked, ha most elteszed a fegyvert és elmondod, amit tudni akarok.

Farkasszemet néztünk. Én nyertem. A lány körbenézett és gyorsan a nadrágja derekába rejtette a stukkert. Ahogy az asztalra tette a kezét, láttam, hogy a tenyere izzadságtól csillog. Csoda, hogy nem ejtette el a mordályt.

‒ Miért folytatod, amit a bátyád elkezdett?

‒ Mi közöd hozzá?

‒ Puszta kíváncsiság vezérel – vontam meg a vállam és belekortyoltam a vízbe. ‒ Emlékszel még, hogy mennyi jutalékot kapnál a Porphyr-féle munka után, ha elvégzem?

‒ Igen.

‒ Megduplázom, ha szerzel még nekem információt a célszemélyről és a megbízóról.

A lány elkerekedett szemekkel nézett rám.

‒ Az rengeteg pénz.

‒ Tudom. Áll az alku? – nyújtottam felé a kezem határozottan.

‒ Meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit – rázott velem kezet bátortalanul.

‒ Ügyes lány vagy, szerintem meg tudod oldani – mosolyogtam rá barátságosan, majd ismét kortyoltam egyet a vizemből, ő pedig a kávét kezdte kavargatni szórakozottan.

‒ Hogyan kaptad a munkát? – tértem a lényegre néhány pillanatnyi hallgatás után.

‒ Telefonon.

‒ Nő vagy férfi beszélt?

‒ Férfi.

‒ A megítélésed alapján ő csak ügyintéző volt, vagy maga a megbízó?

‒ A megbízó.

‒ Honnan tudod?

‒ Mert tudom, hogyan beszél egy megbízott, és hogyan maga az ügyfél.

‒ A bátyád alig két éve halt meg. Hány munkád volt azóta?

‒ Pont elég, hogy kiismerjem az embereket.

‒ Hány bérgyilkossal állsz kapcsolatban?

‒ Csupán néhánnyal.

‒ Nekem mégsem adsz sok munkát.

‒ Mert válogatós vagy.

‒ A Porphyr-féle munkánál engem kértek személy szerint, vagy te döntöttél úgy, hogy nekem ajánlod fel.

‒ Én döntöttem. A megbízó csupán annyit kért, hogy profit bízzak meg, mert a célszemélyt nehéz megtalálni, megölni pedig még nehezebb. A szokatlanul hosszú egy éves határidőt is ezért adta, a forma szerinti néhány nap, esetleg hét helyett.

‒ Értem.

Ez a néhány mondat elbizonytalanított. Talán nem Calliope intézte a telefont, de nem tudhatta, hogy a megbízást én kapom meg. Az egyetlen munka, ahol tudtommal személyesen engem kértek, az Jack megölése volt, de neki mi köze lenne a vámpírokhoz? És miért lenne nekik útban? Ez sehogy sem állt össze. Töprengésemben a közvetítő zavart meg.

‒ Nem tudom, segít-e, de szerintem a férfi olasz lehet. Az akcentusából erre következtettem.

‒ Hm – hümmögtem elgondolkodva.

Teljesen összekutyulódott minden. Egyik vámpírnak sem volt olasz akcentusa a kastélyban.

‒ A megbízó tudja, hogy ki vállalta el a munkát?

‒ Nem. Eddig még sosem kérdezték. A megbízót általában csak az érdekli, hogy a munkát elvégezzék, és ne vezessenek hozzá nyomok. Tudom, hogy néhány közvetítő felár ellenében kiajánl titeket, de a portfóliótok nem tartalmazza még azt sem, hogy milyen neműek vagytok. Ez inkább csak referenciaanyag. De egy ilyen ajánlatért rengeteget kell fizetni, és a megbízó általában nem pazarolja ilyesmire a pénzét.

‒ Azt hiszem, egyelőre mindent megbeszéltünk. A harminc százalék előleget ebben a széfben fogod megtalálni ‒ csúsztattam felé az asztalon egy összehajtogatott papírt. ‒ Holnap reggel nyolctól negyvennyolc órád lesz felvenni. A nyitókód a bátyád halálozási dátuma. Nem kell visszazárni. A továbbiakban is sms-ben tartjuk a kapcsolatot. Ha friss infód lesz, írd meg hol és mikor találkozzunk, más egyebet ne írj! A kávé fizetve van ‒ tettem hozzá és felálltam.

‒ Még valami ‒ léptem hozzá közelebb, és ahogy a füléhez hajoltam, megcsapott a félelme csípős szaga. ‒ Ha meg akarod tanulni használni, ajánlhatok valakit ‒ intettem fejemmel a póló alá rejtett fegyver felé. ‒ Viszlát!

‒ Köszönöm! ‒ lehelte utánam a lány, de már messze jártam.

Rendőrök posztoltak a motorom mellett, elismerő pillantásokkal méregették. Nem akartam, hogy a közvetítőt fülön csípjék a fegyverrel, szükségem volt még rá, így tennem kellett valamit. A fakabátokra mosolyogtam, miközben a motorhoz sétáltam.

‒ Jó reggelt, urak! Tetszik a látvány?

A kétértelmű mondatomra mindketten széles vigyorral feleltek.

‒ Jó reggelt, hölgyem! ‒ köszöntött az idősebbik, a másik enyhén megemelte a kalapját és biccentett. ‒ Az öné?

Ebben a pillanatban kapcsoltam, hogy bajban vagyok, nincsenek nálam a motor papírjai és semmit sem tudok róla. Még Darius telefonszámát és teljes nevét sem tudom. Basztikuli!

‒ Sajnos nem ‒ feleltem szemérmes mosollyal az arcomon. ‒ A barátomé. Az enyém szervizben van.

Az idősebbik arcán megrándult egy izom.

‒ Tudják, ma reggel összevesztünk ‒ folytattam savanyúan. ‒ Tudtam, hogy azzal bosszantom fel a legjobban, ha a féltett kincsét elviszem egy körre ‒ tettem hozzá és pajkosan a rendőrökre kacsintottam.

A fiatalabbik enyhén elpirult, a másik azonban továbbra is szigorúan nézett. Nem áll jól a szénám.

‒ Szerintem még pipább lenne, ha elmesélném, hogy néhány rendőr elvitte kipróbálni ‒ folytattam vigyorogva. ‒ Tudják, tegnap megtudtam, hogy megcsalt. Rohadt szemétláda! ‒ váltottam dühös hangnemre és nagyon elkeseredett arcot vágtam.

Az idősebbik rendőr arca kissé megenyhült, a másik mohó vággyal a szemében méregette a fekete BMW-t.

‒ Hazamenni sincs kedvem ‒ játszottam tovább a szerepem, mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a közvetítő feláll és elindul felénk.

Nem vette észre a yardokat. Közelebb léptem a motorhoz és elfordítottam a kulcsot, gyújtást adtam rá, de még sztenderen hagytam.

‒ Hallgassák, milyen gyönyörű hangja van ‒ csicseregtem tovább a rendőröknek és meghúztam a gázt.

A motor felpörgött és éktelen zajt csapott. A közvetítő is felénk kapta a fejét és azonnal megtorpant. Amatőr!

‒ Ha nem lennék a motorozás szerelmese, biztos összetörném ezt a szépséget. Pont úgy, ahogy ő a szívemet ‒ tettem hozzá elcsukló hangon. ‒ Tényleg nem viszik el kipróbálni?

A rendőrök összenéztek.

‒ Sajnos szolgálatban vagyunk, nem hagyhatjuk el a helyünket ‒ felelte az idősebb, mire a másik savanyú arcot vágott.

‒ Ó, nagyon sajnálom! Pedig jó buli lett volna ‒ vontam vállat és a motorra ültem. ‒ Akkor további szép napot, és jó munkát önöknek! Megyek, szakítok azzal a szeméttel! ‒ fortyantam fel mérgesen, majd felvettem a bukósisakom és a rendőrök felé biccentettem.

‒ Széles utat! ‒ kiáltotta utánam a fiatalabbik, én pedig lassan a forgalomba gurultam. A közvetítő szerencsésen felszívódott.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala

EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (12.)

    11. FEJEZET

 

A következő nap gyanús csendben, eseménytelenül telt. Arra számítottam, hogy Archer meglátogat majd, de nem jött, pedig több kérdésemre is választ vártam. A zsigereimben éreztem, hogy valami nincs rendben. Alkonyatkor Archer keresésére indultam, de nem találtam sehol. Az alagsor felé közeledve a vér édeskés, vasízű illata kúszott az orromba, még a lépcső tetején is éreztem. Fegyvertelen lévén nem kockáztathattam, visszasiettem a szobámba. Átkoztam magam, amiért ilyen amatőr és ostoba vagyok, hogy egy ellenségektől hemzsegő házban fegyver nélkül mászkálok. Felvettem a dzsekimet és a titkos hüvelybe csúsztattam a kölcsönkardot, a hajamat pedig úgy rendeztem, hogy elrejtse a markolatot. Ma mindkét bakancsom szárába tőrt rejtettem. Épp a pisztolytáskát rögzítettem a derekamon, amikor kopogtattak. Csessze meg a magasságos! Több fegyverre lenne szükségem.

Miután ellenőriztem magam a tükörben, résnyire nyitottam az ajtót. Simone és Christian állt a szobám előtt zord arccal.

‒ Velünk kell jönnöd ‒ közölte a férfi hidegen.

‒ Semmit sem kell tennem! ‒ vágtam vissza.

‒ Jössz, vagy a hajadnál fogva rángatlak oda! ‒ sziszegte Simone, miközben ökölbe szorított kézzel közelebb lépett.

Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy örömest megtenné.

‒ Rendben ‒ feleltem engedékenyen. ‒ Csak utánatok ‒ vigyorogtam rájuk csúfondárosan és finoman pukedliztem egyet, ahogy múlt éjszaka Calliopétól láttam.

Nem mehettem előttük, mert akkor észreveszik a hátamra csatolt fegyvert. Nehéz lesz előhúzni, de inkább a hajamtól válok meg, mint az életemtől. Simone kelletlenül elfordult, Christian azonban gyanúsan méregetett. Hogy elaltassam gyanakvását, széttártam a kabátomat és kivettem a pisztolyomat a tokjából, majd visszaléptem a szobámba és a tükör előtti komódra helyeztem. Felemeltem a bal lábam és kihúztam a bakancsba rejtett tőrt, letettem a stukker mellé, majd jeleztem, hogy nincs több fegyverem.

Christian kelletlenül elfordult, az alagsor felé vettük az irányt. Bár nem láttam rajtuk nyomát, bűzlöttek a vértől. Elképzelni sem tudtam, milyen slamasztikába vezetnek, de határozottan meneteltem mögöttük. Egy cél lebegett a szemem előtt: bármi történjék, életben kell maradnom.

A lépcső tetejéhez érve a korábban érzett vér illata valahogy ismerősnek tűnt, de nem tudtam csupán egyetlen személyhez kötni. Mi az ördögöt műveltek ezek már megint?

Abba a terembe vezettek, ahol a múltkor Archerrel edzettem. Ahogy beléptem, tudtam, miért nem láttam őt egész nap. Félmeztelenül, kikötözve lógott a plafonról, lába nem érte el a földet, száját kipeckelték. Haja az arcába hullott, feje ernyedten lógott, szemei lehunyva. Az egész teste úszott a vérben, de sérülést alig láttam rajta. Calliope tőle jobbra, tisztes távolságban ücsörgött egy kényelmesnek tűnő hatalmas karosszékben. Mikor meglátott, macskaszerű mosolyra húzódott a szája. Rezzenéstelen arccal meredtem rá, semmilyen érzelmet nem láthatott rajtam.

‒ Nahát, ki van itt? – csilingelte dallamos hangon. Mivel nem válaszoltam, folytatta: ‒ Archer, drágám, nézd csak ki jött le közénk!

A megszólított nem reagált. Ennyire kiütötték volna? Christian közelebb lépett hozzá és egy kampós végű ostorral végigvágott a mellkasán. Bőr szakadt, vér fakadt. Archer rezignáltan nézett fel. Mikor meglátott, félelem suhant át az arcán, és a tekintete balra rebbent. Azonnal odanéztem. Egy nagyobb kupac valami hevert ott letakarva, a pokrócot itt-ott vér színezte vörösre. Mi a franc lehet alatta?

‒ Látom, az új Barbie babánk észrevette, amit oly gondosan elrejtettünk.

‒ Elég szegényes a fantáziád, ha nem találtál még ki más sértést számomra. Még csak szőke sem vagyok – feleltem hidegen. Calliope szeme dühösen megvillant. – Mi van a pokróc alatt?

‒ Simone, drágám, megmutatnád neki?

Az említett gonosz vigyorral az arcán sétált oda, majd egy laza mozdulattal fellebbentette a vastag anyagot és feltárult, ami alatta volt. Öt holttest hevert ott, hanyagul egymásra dobálva. Mintha szemetek lennének! Bár belül fortyogtam, arcomat továbbra is merev maszkként uralta a közömbösség. Felvont szemöldökkel Calliope felé fordultam.

‒ Nekem úgy rémlik, Darius kifejezetten azt kérte, hogy ne öljük meg az embereket.

‒ Hoppá! – emelte a szájához elkerekedett szemekkel a kezét a bomlott elméjű vámpír, majd durván felkacagott. Reszelős hangja smirgliként dörgölte végig a bőröm. – Elfelejtettem! – kuncogta hamisan.

‒ Hát persze! – morogtam Archerre nézve.

A férfi meredten bámult rám, nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Lázasan pörgettem az agyam. Csak öt gyerek feküdt ott, de a vacsorán kilencen vettek részt. Ronnie elvileg biztonságban van, így hárman maradtak. Biztosan itt vannak ők is. Vajon élnek még?

‒ Hol a többi?

‒ Miért kérdezed? – duruzsolta Calliope negédesen.

‒ Kíváncsiságból.

Calliope intett, mire Christian kiment az egyik ajtón.

‒ Nem is érdekel, miért kínoztuk meg a barátodat? – fordult felém az őrült ribanc bájosan mosolyogva.

‒ Pontosan tudom, miért tettétek.

‒ Nocsak! – játszotta a meglepettet. – Szerinted, miért?

‒ Már a vacsorán is megmondtam. Orgazmus, orgazmus. Ismered? – idéztem fel a viccet, amivel megaláztam a barátai előtt.

Azonnal elkomorult az arca, Simone pedig óvón közelebb lépett hozzá.

‒ Én a helyedben óvatosabban válogatnám meg a szavaimat – sziszegte dühösen.

‒ Simone!

‒ Máris, úrnőm – felelte a szőkeség, majd lassan odalépdelt Archerhez és egy hosszú, fogazott pengéjű tőrt nyomott a hasába.

Végig Archer szemébe néztem, egyikünk arca sem árult el semmit. Vártam, hogy az a némber kihúzza belőle a pengét, de nem tette. Nem akartam, hogy a barátom úgy járjon, mint én a tüskékkel, így elindultam felé. Archer nemet intett a szemével. Nem foglalkoztam vele. Simone fenyegetően rám mordult és Archer elé lépett.

‒ Ha megpróbálsz megállítani, a fejeddel dekorálom ki a szemközti falat ‒ közöltem vele metsző hidegen.

A nő komolyan vette a fenyegetésemet és ismét Calliope felé húzódott, jégkék szemei követték minden mozdulatomat. Először a pecket szedtem ki Archer szájából, majd félresöpörtem a haját az arcából. Hálásan elmosolyodott.

‒ Már tudom, miért vártalak hiába ‒ mosolyogtam vissza és megcirógattam az arcát.

Nem vettem tudomást a nézőközönségről.

‒ Bocsánatot kérek ‒ suttogta rekedten.

‒ Milyen romantikus – fanyalgott Simone, de figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.

‒ Most kihúzom ‒ figyelmeztettem Archert, mire fáradtan bólintott egyet. ‒ Remélem, a beleid odabent maradnak ‒ húztam el a szám.

Jobb kezemmel megfogtam a tőr markolatát, a másikat a férfi hasára nyomtam, és óvatosan kihúztam a fémet. A penge hosszabb volt, mint amire számítottam. Ezután kicsit megkönnyebbültem, de nem lélegezhettem még fel. Tudtam, hogy ez még csak a műsor eleje. A fegyvert forgattam a kezemben azt latolgatva, mire képes, amikor Christian visszatért. Két fiatalt vonszolt magával. Carlos fiúcskáját és Darius vacsoráját. Mikor a lányra néztem, felsejlett előttem Darius vágytól mohó arca, ahogy rám nézett, miközben Ronnie-ból táplálkoztam. Vajon mit fog tenni, ha visszatérésekor megtudja, mi történt a távollétében? A gyerekek rossz bőrben voltak, alaposan megcsapolhatták őket. A fiú riadtan nézegetett hol rám, hol Archerre. Gyanítom, abban reménykedett, hogy majd én megmentem őket. A lány ernyedten lógott Christian oldalának dőlve.

‒ Hol a harmadik? ‒ csattant fel Calliope.

‒ Már halott volt, mire értük mentem ‒ morogta a férfi.

‒ Kifejezetten kértem, hogy őket hagyjátok életben!

‒ Sajnálom, úrnőm! ‒ hajtotta le a fejét a bűnös alázatosan.

Miért hívja mindenki úrnőmnek?

Calliope ingerülten legyintett egyet.

‒ Kate! Ugye, ez a neved? ‒ fordult felém mosolyogva.

‒ Mintha nem tudnád ‒ feleltem flegmán.

‒ Igaz is ‒ ismerte el, és ismét egy ragadozómosollyal ajándékozott meg. ‒ Sokáig kerestelek ‒ duruzsolta negédes hangon.

Karcolta a fülem, de összeszorított szájjal tűrtem.

‒ Simone ötlete volt, hogy bízzunk meg egy gyilkossággal. Eszembe sem jutott, hogy ilyen fantasztikusan fog elsülni ‒ lelkendezett tapsikolva.

Ez tényleg bolond!

‒ Régóta nem volt részem ilyen szórakozásban ‒ folytatta, majd lebiggyesztette az ajkát.

‒ Majd elmorzsolok érted néhány könnycseppet, ha lesz egy szabad percem ‒ feleltem pikírten.

‒ Rájöttél már, miért kellett ennek a sok fiatalnak meghalnia? ‒ váltott témát Calliope hirtelen.

‒ Sejtem ‒ feleltem fogcsikorgatva.

‒ Akkor áruld el, hol van a kis védenced, és megkímélem a többiek életét.

Nem kellett Archerre néznem, hogy tudjam, hazudik a nő. Bárhogy határozok, Ronnie hollétének felfedése nem menti meg a másik kettő életét. Az Archerből kihúzott tőrt forgattam a kezemben. Nem értem, miért nem vették még el tőlem. Talán azt hitték, nem merem használni ellenük? Ezt a fegyvert nem hajításra tervezték, de ha ügyesen dobom el, a célomnak megfelel. Előbb azonban a két gyerekről kellett gondoskodnom.

‒ No? ‒ türelmetlenkedett Calliope és ujjaival a széke karfáján dobolt.

‒ Mi a biztosíték arra, hogy ha elárulom, hol van Veronica, ez a két fiatal életben marad? ‒ kérdeztem az időt húzva.

Közben lopva felmértem a távolságot köztem és a két ember között, valamint azt is meg kellett saccolnom, hogy Christian mekkora veszélyt jelenthet a terveimet tekintve. Simone továbbra is Archer és Calliope között állt és gyanakodva méregetett.

‒ A szavamat adom ‒ derült fel Calliope arca diadalittasan.

‒ Miért olyan fontos számodra a halála? ‒ beszéltettem tovább, hogy több időm legyen cselekedni.

Miközben a válaszon gondolkodott, én már minden idegszálammal a feladatomra koncentráltam. Három gyors lépéssel a fiú előtt termettem, és a szívébe szúrtam a kezemben tartott tőrt. Amikor kihúztam, a recés él egy pillanatra megakadt az egyik bordában. A srácot Christiannek löktem, majd megkerültem őket és hátulról a lányba mártottam a fegyvert. Neki is a szívét céloztam, de alulról felfelé döftem, mert féltem, hogy ismét beakad két borda közé a penge, és nem tudom elég gyorsan kirántani. A szemem sarkából észleltem, ahogy Simone felénk mozdul, de én már Christian nyakának szegeztem a tőrt, és közben vasmarokkal szorítottam a bal vállát a nyaka hajlatánál. Kiserkent a vére, olyan erővel nyomtam neki a pengét. A legfelső nyaki csigolya és a koponyacsont találkozási pontjába ékeltem be.

‒ Még egy lépés és átvágom a gerincét – figyelmeztettem Simone-t.

A nő megtorpant és vicsorogva meredt rám. Calliope fészkelődni kezdett a székében, de nem láttam rajta félelmet, csak döbbenetet és még valamit, amit először nem akartam elhinni: izgatottság csillogott a szemében.

Úgy tűnt, a meglepetés ereje nagyobb volt, mint reméltem. Christian meg sem mert mozdulni előttem, és Simone is csak egyhelyben toporgott. Archer élénken figyelte az eseményeket, és mintha büszkeséget láttam volna átsuhanni az arcán. Meg kellett hoznom a következő nehéz döntést. Ehhez egyáltalán nem fűlt a fogam, de csak így élhettem túl ezt az egészet. Miközben a következő lépésemre készültem, újabb figyelemelterelésre volt szükségem.

‒ Úgy tűnik, elpuhultatok az elmúlt évtizedek során. ‒ Mély csend. ‒ Vagy engem becsültetek súlyosan alá – folytattam önelégülten mosolyogva.

Simon állkapcsa megfeszült a visszafojtott dühtől, és óvatosan lépett egyet felém.

‒ Nem javaslom ‒ toltam beljebb a kést Christian nyakában. A férfi arca árulkodó lehetett, mert Simone rémülten megtorpant. Tényleg szereti ezt a férfit – merengtem magamban, mégsem ébresztett bűntudatot bennem, mikor végrehajtottam, amit elterveztem. Simone teljes figyelmét Christiannak szentelte, Calliope pedig a gondolataiba merülve ücsörgött a székben. Talán a következő lépésemet próbálta kitalálni, így senki sem számított rá, amikor a kezemben tartott tőrt teljes erőből Calliope felé hajítottam. A fegyver remegve állt meg a nő mellkasában. Fél szemmel észleltem, ahogy döbbenten rámeredt a pengére, majd hisztérikusan felkacagott. Simone azonnal mellette termett, azt hitte Christian biztonságban van, hiszen az egyetlen fegyverem Calliope mellkasából állt ki. Szerinte. Kis butus. Észre sem vették, amikor előhúztam a dzsekim alól a kardomat. Csupán Archer figyelt rám, még Christian is későn hallotta meg a penge súrlódását. Mire felém fordult már késő volt. A vámpír feje nagyot cuppant a földön, ahogy leesett.

Mindig meglep ez a hang. Mint amikor egy érett gyümölcs lezuhan a fáról és tottyanó hangot hallatva csapódik a földnek. Undorító!

A halál sem tudta letörölni Christian arcáról a meglepődött grimaszt. Simone velőtrázó sikolyába a csontjaim is belesajdultak. Most kell lelépnem! Mielőtt nekiiramodtam volna, még vetettem egy utolsó pillantást Archerre. Reméltem, hogy a tekintetemből kiolvasta, amit mondani szerettem volna neki: Visszajövök érted! Aztán már kint is voltam, rohantam a folyosón, ahogy csak a lábam bírta. Hallottam, ahogy kirobbant mögöttem az ajtó és Simone süvített utánam, akár a szélvész. Ennek nem lesz jó vége! Éreztem, ahogy a dühe végigdübörög rajtam, de nem álltam meg. Hirtelen egy sötét folt villant fel előttem, nem tudtam kikerülni. Tudtam, hogy fel fogok bukni benne, így felkészültem a becsapódásra. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, majd teljes erőből háttal a falnak csapódtam, és valami brutális erővel nehezedett rám. Darius. Egy szívdobbanásnyival később a kardom hangosan csörömpölve ért földet mellettem. Alig fogtam fel, hogy itt van, amikor ő már vicsorogva fordult Simone felé. A nő megtorpant és visszasietett Calliopéhoz. Friss vér illata csapta meg az orrom. Gyorsan végigtapogattam magam, de nem fájt semmim, nem éreztem, hogy megsérültem volna. Darius lehajtott fejjel állt előttem, egyik karjával még mindig a falnak támaszkodott a vállam felett. Nem nézett rám.

‒ Hol sérültél meg? ‒ kérdeztem tőle aggódva.

‒ Nem számít ‒ felelte rekedten, és éreztem, ahogy visszanyomja a vadállatát a mélybe.

‒ Darius ‒ kérleltem csendesen és megérintettem a karját, amit még mindig teljes erőből a falnak nyomott.

Nem felelt.

‒ Most el kell menned ‒ szólalt meg végül néhány pillanattal később.

‒ Nem lehet ‒ válaszoltam dühösen. ‒ Archer még ott van.

‒ Tudom. Éppen ezért kell elmenned.

‒ Miért?

‒ Mert nem tudlak mindkettőtöket megvédeni ‒ felelte dühösen és végre felemelte a fejét.

Sohasem látott szörny nézett rám, majdnem hátrahőköltem. Vasakarattal nyomtam el magamban a félelmet, és nyugalmat erőltettem az arcomra. Nem félhetek tőle!

‒ Nem akarok elmenni ‒ suttogtam alig hallhatóan, mire megrándult az arca a visszafojtott érzelmektől. ‒ Segíteni szeretnék. Miattam történt mindez.

Újabb fintor. Hogy a szavaimat alátámasszam, a falnak támaszkodó keze alá csúsztattam a tenyeremet és az ujjai köré fontam az enyéimet. Az összekulcsolódott kezeinkre nézett és féloldalasan elmosolyodott.

‒ Nem a te hibád ‒ felelte keserűen. ‒ Ha itt vagy, nem tudok rendesen koncentrálni ‒ folytatta a szemembe nézve. ‒ Ez nem kérés ‒ tette hozzá, és ismét kerülte a tekintetemet.

‒Talán parancs? ‒ kérdeztem fogcsikorgatva.

‒ Tekintsd annak.

‒ Tudod, hogy nem vagyok jó a parancsok teljesítésében ‒ feleltem gúnyosan és elengedtem a kezét. Megbántottság suhant át az arcán és az üres markát nézte.

‒ Ha maradsz, meghalsz – mondta csendesen. – Veszélyezteted a pozícióját. Ki fog hívni, és ha nem fogadod el, akkor is megöl. Nem tehetnék érted semmit. Egyedül nem vagyok elég erős. Most nem.

‒ Értem. Összeszedhetem a cuccaimat, vagy azonnal távoznom kell? ‒ kérdeztem metszőhidegen.

‒ Ne csináld ezt! ‒ kérte halkan.

Szobormerev arccal meredtem rá. Elengedte a falat és a hajába túrt. Nagyon feszült lehet, akkor csinálja ezt. Elléptem a faltól és karba tett kézzel vártam a választ. Ekkor láttam meg, hogy a háta tele van olyan savba mártott tüskével, amivel Simone nemrég teletűzdelte a testem. A látványra ismét átsuhant rajtam a kín fantomérzése, ahogy egyesével kitépik belőlem őket. Darius ezektől óvott most meg. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán meg kellene köszönnöm neki, de végül elhessegettem a gondolatot. Nem láttam Simone kezében semmilyen fegyvert, ötletem sem volt, hogy kerülhetett Darius hátára ilyen sok tüske egyszerre.

‒ Elmegyek. Majd küldd utánam a cuccaimat, légy oly’ kedves!

Gyorsan lehajoltam, felvettem a kardom a földről, és elindultam a szobám felé, hogy a többi fegyveremet is magamhoz vegyem és elhagyjam végre ezt a pokoli házat.

‒ Kate! – szólt utánam, mire megtorpantam, de nem fordultam felé.

Hallottam, ahogy közelebb lépked hozzám. Nyoma sem volt annak a puha léptű, sugárzó vámpírnak, aki képes volt egy másodperc alatt az őrületbe kergetni a pimaszságával és buja pillantásaival.

‒ Nem akarom, hogy így menj el.

‒ Mégis, hogyan? – fortyantam fel és megfordultam.

‒ Hogy gyűlölsz.

‒ Mit számít ez? – suttogtam, mert nem bíztam a hangomban.

‒ Mindent helyrehozok.

‒ Calliopét már nem lehet – feleltem csüggedten.

‒ Tudom. De tehetek mást, amitől minden jobb lesz.

‒ Hajrá! – feleltem pikírten.

‒ Annyi mindent nem tudsz még – motyogta.

‒ Nem én tehetek róla – vágtam vissza. – Talán, ha nem hazudoztál volna az első perctől kezdve, ahogy betettem ide a lábam, nem ez lenne a helyzet.

‒ Igazad van.

‒ Marhára ki vagyok segítve vele! ‒ horkantottam fel. ‒ Tudod mit tett az a rohadt kurva? ‒ csattantam fel és éreztem, ahogy elönti a szar az agyam. ‒ Megölte őket! Az összeset! – kiabáltam magamból kikelve. Az elmúlt napok összes feszültsége ki akart robbanni belőlem, miközben ki tudja, mit művelnek Archerrel. Ez némileg kijózanított.

‒ Azért kínozzák a barátodat, mert nem hajlandó elárulni nekik, hogy hol van Ronnie. Mert én ezt kértem tőle ‒ suttogtam ismét megtörten. Úgy éreztem, nem bírok többet elviselni, de folytattam. ‒ Az a legrosszabb az egészben, hogy nem tehetek érte semmit. Mert nem vagyok elég erős. Nem vagyok elég öreg ‒ köptem felé keserűen. ‒ Csak a saját bőrömet tudtam menteni.

Mikor Darius rám nézett, olyan mélyen gyökerező bűntudatot láttam a szemében, ami azt sugallta, tényleg nem tudok semmit. Ettől új lángra kapott bennem a harag.

‒ Hozd helyre! ‒ csattant keményen a hangom.

‒ Ez parancs? ‒ kérdezte egy bátortalan félmosoly kíséretében, de túl dühös és csalódott voltam, hogy viszonozzam.

‒ Tanács ‒ válaszoltam hidegen, majd sarkon fordultam és köszönés nélkül távoztam.

A szobámba érve felkaptam a komódról a fegyvereimet, és a többi rejtekhelyről is kiszedtem őket. Gyorsan összepakoltam egy táskába a legszükségesebb holmijaimat, és az édesanyámtól kapott karkötőt is a csuklómra húztam. Kirohantam a kertbe és megkerestem a garázshoz levezető utat. Amikor rátaláltam, betörtem az ajtót és körbenéztem. A garázs mélyen benyúlt a föld alá, valahol az alagsor alatt lehetett. A gyér fényben rengeteg luxusautót láttam, majd hátul, a fal mellett megakadt a szemem egy letakart járművön. Ez lesz a nekem való! Ahogy lehúztam róla a ponyvát, egy gyönyörű fekete BMW motor bukkant elő alóla. Egy kicsit puccos, de azért jó lesz. Papír híján a falra karcoltam az üzenetemet: Megtartom!

Mielőtt elhagytam volna a garázst, éreztem, ahogy valamilyen ősi erő dübörög keresztül a házon. Fojtott hangokat hallottam, pont fölöttem beszéltek. Egy terepjáró állt nem messze tőlem, így leszálltam a motorról és felmásztam az autó tetejére, hogy közelebb legyek a plafonhoz, és jobban halljam, ami odafent történik. Archer veszettül rángatta a láncait. Vagy kínozták, vagy szabadulni akart. Az utóbbira tippeltem. És ekkor meghallottam egy rég vágyott, ismerős hangot: az uralkodót. Hol a fenében volt eddig?!

‒ Most túl messzire mentél, Calliope! Ereszd el Archert, vagy én tépem le a láncait, de akkor senki sem marad életben ebben a teremben!

‒ Kedvesem! – hallottam meg Calliope behízelgő hangját. Kedvesem? – Minek ez a dráma? Csak egy picit szórakoztunk.

Hallottam, ahogy Archer felmordul nemtetszése jeléül, majd valami tompán puffant a földön.

‒ Simone! ‒ dörrentett az uralkodó. ‒ Hova készülsz?

‒ Megölöm azt a kurvát!

‒ Magadnak köszönheted, ami történt! ‒ felelte a főmufti hidegen, mire Simone dühösen felsikított.

Úgy éreztem, menten szétreped a dobhártyám. Kellett nekem hallgatózni. Összegörnyedtem a fájdalomtól. Fogalmam sincs, hogy tudtam Christiant megölni, ha ezek ilyen erősek.

‒ Simone, drága gyermekem, nyugodj meg ‒ csitította Calliope. ‒ Eljön még a mi időnk ‒ ígérte, és én hittem neki.

A félelem csomóba rántotta a gyomromat. Mindjárt elhányom magam.

‒ Nem ajánlom, hogy ezzel a témával tovább foglalkozzatok! ‒ szólalt meg Darius vészjósló hangon. ‒ Kate mostantól az én védelmem alatt áll.

‒ Miért is? ‒ kérdezte Calliope sértett hangon. ‒ Jár nekem a bosszú Adamért. Miért nem hagytad, hogy Simone és Christian megölje? Miért kellett közbeavatkoznod?

‒ Mert ok nélkül megkínoztátok, kegyetlenkedtetek vele! Tűpárnát csináltatok belőle! ‒ csattant fel Darius dühösen, és közben a hangja fokozatosan elmélyült.

A kurva életbe! Hogy lehettem ennyire vak?! Ekkor jöttem rá ugyanis arra, ami egészen eddig az orrom előtt volt. Az uralkodó nem más, mint Darius maga. Nem vártam tovább, eleget hallottam. Leugrottam a terepjáróról és igyekeztem minél puhábban földet érni. A motort sem indítottam be, elkezdtem kitolni a felszínre.

Még hallottam, ahogy Calliope felcsattan.

‒ Mit keresel itt? Úgy tudtam, dolgod van.

‒ Így van. Azonban Carlos hallotta, amint Simone és Christian a ma estét tervezgetik és útközben felébredt a lelkiismerete. Szólt nekem, és én azonnal visszafordultam. Azt hittem, megelőzhetem az értelmetlen mészárlást, amelyet…

Nem figyeltem tovább, meg nem is igazán hallottam már őket. Úgy fájt a hazugság, ahogy régóta semmi. Üres tekintettel meneteltem előre. A felszínre érve a motorra és az előttem álló feladatra koncentráltam. Gyönyörűen dorombolt alattam a járgány miután elfordítottam az indítókulcsot. Kövér gázzal indítottam és meg sem álltam hazáig.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala