EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (13.)

 12. FEJEZET

 

Üres lakás fogadott. Archer volt oly’ kedves és nemrég visszaszolgáltatta a mobilom, így távozáskor a sebtiben összecsomagolt táskámba hajítottam azt is. Most lázasan turkáltam a motyóim között, hogy megtaláljam. Teljesen lemerült, így a nappaliba siettem és töltőre dugtam. Miközben vártam, hogy használható állapotba kerüljön, bekapcsoltam a laptopomat és a másik telefont. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy lemaradtam egy melóról, de ez legyen a legnagyobb gondom. Az e-mailjeim azonban nem tartalmaztak semmi fontosat.

A mobil töltöttsége alapján úgy döntöttem, már működőképes, így felhívtam Lilyt. Amíg vártam, hogy felvegye, a készülék betöltötte a hangposta üzeneteket.

‒ Kate? ‒ szólalt meg Lily óvatosan, ahogy fogadta a hívásom.

Hangosan kifújtam a benntartott levegőt megkönnyebbülésemben.

‒ Én vagyok. Jól vagy?

‒ Igen, minden rendben. Marcusszal vagyok.

‒ Szuper, maradj még ott pár napig. Szólok, ha már hazajöhetsz.

‒ Miért, mi a baj?

‒ Semmi, ez inkább csak óvintézkedés. Hamarosan jelentkezem ‒ tettem hozzá, mielőtt bontottam a vonalat.

Ezután Jacket hívtam, de foglalt jelzést kaptam. A híreket kezdtem böngészni, tudnom kellett, hogyan áll a nyomozás a politikust illetően, és a felgyújtott lakásnak is utána akartam járni. Nem jutottam sokra, mert Jack visszahívott.

‒ Szia! Jól vagy?

‒ Szia! Igen. Ronnie még nálad van?

‒ Aha, épp a számítógépemet nyüstöli.

‒ Maradhat még néhány napig?

‒ Persze, de szeretném, ha tájékoztatnál arról, mi ez az egész.

‒ Holnap. Addig még el kell intéznem néhány dolgot.

‒ Kell segítség?

‒ Egyelőre nem. Majd hívlak.

Meg sem vártam, hogy válaszoljon, már le is tettem. Fel kellett vennem a kapcsolatot azzal a közvetítővel, akitől a Darius-féle munkát kaptam. Bizonyítékra volt szükségem a teóriámat illetően. Calliope ugyan bevallotta, hogy megbízott egy munkával, de biztosra kellett mennem.

Miután átböngésztem a híreket, kikerestem azt a fájlt, amelybe a Darius megölésével kapcsolatos információkat lementettem. Talán felelőtlenségnek tűnhet, hogy ilyesmit tárolok a gépemen, de speciális, jelszóval ellátott mappában tartom őket, és a fájlokban titkosírással jegyzem fel a tudnivalókat. Többször is kihúzott már a pácból, hogy a munka elvégzése után nem semmisítettem meg az adatokat. Miután megtaláltam a közvetítő számát, küldtem neki egy üzenetet, hogy sürgősen beszélnünk kell. Megadtam az azonosítószámom, a meló fedőnevét és egy határidőt, ezután kikapcsoltam a telefont. Hogy lefoglaljam zaklatott elmém, megtisztítottam a fegyvereket, és visszatettem őket a korábbi rejtekhelyükre a lakásban. Az ismeretlen kardot forgattam a kezemben, mikor zajt hallottam. Valaki leparkolt a ház előtt, majd a nyitott kertkapun át a veranda felé igyekezett. Két lépéssel átszeltem a nappalit és az ablakhoz simultam. Óvatosan kilestem, majd döbbenten pislogtam néhányat. Ez meg hogy került ide? Nem emlékszem, hogy megadtam volna neki a címem.

Már az ajtóban álltam, mikor kopogtattak.

‒ Mit keresel itt? ‒ nyitottam ajtót nem túl kedvesen. ‒ És honnan a francból tudtad meg a címem?

A váratlan vendég alaposan végigmért, mielőtt válaszolt volna.

‒ Lily hívott ide, mikor eltűntél.

‒ És mégis honnan tudja a számodat?

‒ Bemehetnék? ‒ sóhajtott fel Jack és várakozóan nézett rám.

Félreálltam az útból, ő pedig beljebb lépett. Úgy ment be a nappaliba, mint aki jól ismeri a járást, én pedig magamban fortyogva követtem.

‒ Látom, jó hasznát vetted ‒ mutatott a kardra, amit még nem sikerült rendesen megpucolni, néhol még barnás volt a penge Christian vérétől.

‒ A tiéd? ‒ kérdeztem, miközben visszaültem a kanapéra és tovább folytattam a tisztogatást, le kellett foglalnom a kezem.

‒ Igen. Épp gyakoroltam vele, mikor Lily felhívott, és mivel mostanában ritkán teszek ilyet, úgy gondoltam, okkal van a kezemben. Magammal hoztam, Lily pedig kölcsönkérte. Nem mertem nemet mondani ‒ tette hozzá szélesen mosolyogva.

‒ Hasznos jószág, köszönöm. Valószínűleg az életemet mentette meg.

‒ Elmeséled?

‒ Most nem. Még sok a vakfolt, aminek utána kell járnom.

Jack leült mellém és megérintette az egyik friss heget a karomon.

‒ Ezekről sem mondasz semmit? ‒ kérdezte halkan.

‒ Csupán bebizonyosodott, hogy kishal vagyok a nagyok játékában ‒ feleltem fanyarul.

‒ Bővebben?

‒ Egy kicsit megkínoztak. Ráléptem a királynő tyúkszemére és zabos lett.

‒ Királynő? ‒ nézett rám Jack furcsállva, mire fásultan legyintettem. ‒ Mekkora a baj?

‒ Fogalmam sincs. Egyelőre talán még nem lesz gond, de a fejemet tenném rá, hogy nem úszom meg ennyivel.

Egy darabig csendben üldögéltünk, én teljes odaadással a fegyvert tisztogattam, Jack pedig nézte.

‒ Kölyök jobban van.

‒ Ez remek hír ‒ mosolyogtam rá.

‒ De nem mehet többet terepre ‒ Nem feleltem, a feladatomra koncentráltam. ‒ Huszonnyolc éves és máris derékba tört a karrierje.

‒ Még előtte áll az élet. Épít másikat.

‒ Nagyon tehetséges lövész. Nálam is jobb, pedig sokáig én voltam a csúcstartó.

‒ Tudok neki munkát ajánlani, ahol kamatoztathatja a tehetségét ‒ vigyorogtam rá sötéten.

Jack komoran nézett rám.

‒ Az én hibám. Ott hagytam.

‒ Nem volt választásod.

‒ Ez nem vigasztal.

‒ Nem is annak szántam. Csupán tényt közöltem.

Rövid ideig hallgattunk.

‒ Te hoztad haza, miattad élhet még ‒ szólaltam meg ismét. ‒ Ez is egy tény. Beszéltél Kojakkel?

‒ Igen. Nem mondtad, hogy léteznek alakváltók is.

‒ Nem kérdezted ‒ vontam vállat, és letettem a kardot a dohányzóasztalra.

‒ Értem. Tehát kérdezzem végig az összes mumust, hogy melyik létezik és melyik nem?

‒ A mumusról konkrétan nem tudok, de mint kiderült, a boszorkányok valósak, a vadászokról meg már meséltem.

‒ Ők mind természetfelettiek?

‒ Úgy tűnik. De én még nagyon tudatlan vagyok e témát illetően, erre is huszonöt év után kellett rájönnöm.

‒ Egyre jobban érdekel, hogy mégis hol a pokolban voltál egy hétig.

‒ Nagyjából ott.

‒ Miért nem jöttél el?

‒ Nem voltam abban a helyzetben. Végül úgy döntöttem, nem árt, ha informálódok egy kicsit. Azt sem tudtam, hogy mekkora a szar, attól tartottam, hogy mindenkit levadásznak, aki fontos nekem.

‒ Egyáltalán hogyan kaptak el?

‒ Ügyesen ‒ morogtam rosszkedvűen.

‒ Lily azt mondta, hogy egy jóképű vámpír jött el a cuccaidért.

‒ Fogalmam sincs, honnan tudják hol lakom ‒ jegyeztem meg elgondolkodva.

‒ Talán követtek.

‒ Oké, de hogyan találtak rám? Már huszonöt éve keresnek. Hol hibáztam?

‒ Biztos vagyok benne, hogy rá fogsz jönni. Ronnie-t miért küldted hozzám?

‒ Mert veszélyben az élete. Tudtam, hogy nálad nem keresnék.

‒ Helyes lány, és imád beszélni ‒ tette hozzá szélesen vigyorogva.

‒ Bocs, hogy a nyakadba varrtam.

‒ Nem gond. De szerintem, jobb lenne, ha nem menne vissza az anyjához.

‒ Miért?

‒ Mert a mutter alkoholista, mióta a gyerek apja néhány éve meghalt. Veronicának nem lehet ott tisztességes jövője.

‒ Majd átgondolom.

‒ Pillangóval nagyon jól megértették egymást.

‒ Akkor fogadd örökbe te ‒ morogtam barátságtalanul, mire Jack elnevette magát.

‒ Nem lehet. Jess már így is puhatolózott, hogy ki van nálam.

‒ Mi köze hozzá?

‒ Semmi. De akkor sem élhetek együtt egy tizenkilenc éves lánnyal, nem óhajtok a szomszédoknak magyarázkodni.

‒ Ezt meg kell beszélnem Lilyvel. Apropó Lily: honnan tudta a számod?

‒ Amikor odaadta az autóját, számot cseréltünk, ha netalán gond lenne vele.

‒ És miért hívott ide?

‒ Mert eltűntél, és mivel velem voltál utoljára terepen, azt hitte, hogy zűr van. Meglepett, amikor egyszer csak fogta magát, és mindenféle magyarázat nélkül betuszkolt a pánikszobátokba.

‒ Hogy mit csinált? ‒ meredtem rá döbbenten.

‒ Jött egy ismeretlen vámpír és Lily attól tartott, bajom eshet. Gyorsan elhadarta hogyan tudok kijutni és megkérdezte, hogy kölcsönveheti-e a kardomat. Esélyem sem volt nemet mondani, örültem, hogy egyáltalán meg tudtam jegyezni azt a hosszú kódot, ami a kijutásomhoz kellett.

‒ Meglep, hogy Lily ennyire talpraesett ‒ feleltem némi büszkeséggel a hangomban.

‒ Sokat tanul melletted. Tudja, hogy bármi történhet veled, és nélküled is boldogulnia kell.

‒ Jobban is bízhatnék benne ‒ morfondíroztam félhangosan, mire Jack bólintott egyet. ‒ Van valami fejlemény a te ügyedet illetően? ‒ kérdeztem, miközben felálltam és a konyhába sétáltam.

‒ Steve nem tudott kideríteni semmit.

‒ Ez nem jó hír. Vörösbort?

‒ Egy sörnek jobban örülnék.

‒ Megnézem van-e a garázsban. Bár nem érzünk ízeket, Lily nosztalgiából néha felhörpint egy-egy üveggel.

Miközben kimentem sörért, azon morfondíroztam, hogy Lily vajon miket tudhat még, amiről nem beszélünk. Sosem érdeklődött a munkám iránt, egyáltalán nem izgatta a gyilkolás művészete. Megfordult a fejemben, hogy talán más vámpírokat is megismerhetett már, hiszen sokat eljárt Eve-vel bulizni az éjszakába. Vannak vajon titkai előttem? Bár igyekeztem megadni a lányoknak a maximális szabadságot, korlátok közé kényszerítettem őket. Egy idő után talán ez terhessé vált számukra és kijátszották a védelmükben hozott szabályaimat? Mire visszatértem Jackhez egy üveg sörrel a kezemben, végtelenül borongós hangulatba kerültem.

A Kékszemű kezébe nyomtam az italt, majd levetettem magam a kanapéra és magam alá húztam az egyik lábam. Fogalmam sincs mivel nyitotta ki az üveget, mivel nem hoztam sörnyitót és nem is figyeltem őt, de néhány pillanattal később arra eszméltem, hogy Jack nagyot húz a sörből és elégedetten hátradől.

‒ Elmondod, mitől lettél ilyen ideggóc hirtelen? ‒ fordult felém mosolyogva, a szeme azonban hidegkék maradt.

‒ Most nem akarok beszélgetni ‒ feleltem hűvösen.

‒ Elmenjek?

‒ Nem is hívtalak ‒ morogtam barátságtalanul. Mekkora köcsög vagyok!

Jack nem mozdult, érdeklődve figyelt.

‒ Ilyenkor határozottan emlékeztetsz arra, hogy te elsősorban nő vagy és a többi csak a ráadás ‒ válaszolta végül, és ismét nagyot kortyolt a sörből.

Nem feleltem, ellenben piszok rondán néztem rá.

‒ Gondoltam, megbeszélhetnénk, ami nálam történt, mielőtt eltűntél ‒ folytatta zavartalanul, ügyet sem vetve rám.

Ez kizökkentett, zavartan pislogtam rá. Nem akartam erről beszélgetni, főleg azután nem, hogy Dariusszal is összeszűrtem a levet. Egyik hapsival sem terveztem semmit, és jelenleg határozottan nem fért az életembe egy kósza románc sem, nemhogy kettő. Ráadásul én röhögtem a legjobban, amikor egy könyvben szerelmi háromszögről olvastam, és én fanyalogtam a leghangosabban, ha egy film vagy sorozat erről szólt. Bárkit megöltem vagy megkínoztam szívfájdalom és lelkiismeret-furdalás nélkül, de a szerelemben erkölcsös voltam.

‒ Nem ez a legalkalmasabb időpont ‒ feleltem halkan, és az egyik heget piszkálgattam a kezemen.

Jack elgondolkodva nézett rám, én azonban kerültem a tekintetét.

‒ Rendben ‒ felelte végül és felállt. ‒ Köszönöm a sört.

Néztem, ahogy lassan az ajtóhoz sétált. Nem tudtam, mit kellene tennem vagy mondanom. Mire megmozdultam volna, már be is csukta maga mögött az ajtót. Jobb lesz így.

Csak miután elment, akkor vettem észre, hogy nálam hagyta a kardját. Felvittem a szobámba és a gardróbba rejtettem. Más fegyverét nem szoktam levinni a rejtekhelyre, a lakásban is olyan pisztolyok vannak csak eldugva, amelyek be is vannak jegyezve a nevemre, akár még ujjlenyomatot is hagyhatnék rajtuk.

Jack távozása után nagyon üresnek éreztem az otthonomat és zavart az egyedüllét. Marcus ügyén kellett volna dolgoznom, hogy minél előbb eltűnhessen az országból és levegyem Lily válláról ezt a terhet, de nem volt hozzá hangulatom. Jobban érdekelt a Darius-féle megbízatás körüli rejtély, ki akartam deríteni, hogy a sejtésem helyénvaló-e, vagy teljes kudarc, és a háttérben nem Calliope mozgatja a szálakat. De ha a nő nem Darius likvidálásával bízott meg, akkor melyik másik gyilkosságot végeztem el neki? És vajon a távozásom milyen szarcunamit indított el a kastélyban?

A bizonytalanság érzésénél talán csak a hazugságot gyűlöltem jobban. Mindkettőből bőven részesültem az elmúlt napokban. Tudtam, hogy önsajnálattal nem sokra megyek, de jólesett egy picit dagonyázni benne. Jack csókja felkavart, de az élet elég durván pofán csapott és nem adott lehetőséget, hogy elgondolkodhassak rajta. Dariusé pedig egyenesen földhöz vágott, és azzal sem tudtam tisztességesen foglalkozni. Egyik sem szimpla csókocska volt, jelentéssel bírtak. Jackében az otthon melege, a biztonság ígérete bújt meg, Darius csókja pedig egyszerre ébresztette fel bennem a szenvedélyt és valami mélyben megbúvó, ősi, ösztönös szörnyeteget. Próbáltam életre hívni, de meg sem moccant, mióta elhagytam a kastélyt, mintha nem is létezett volna. Vajon Pete, az egyetlen természetfeletti barátom, szolgálhat információval ezzel kapcsolatban? Évek óta ismertem, de valahogy sosem beszélgettünk ilyenekről. Úgy döntöttem, az lesz a legegyszerűbb, ha felhívom.

‒ Szia, Kate! Most nem, na… tudok beszélni, Torontóban …gyok egy sebészeti kon…cián. ‒ Alig értettem, amit mond, szakadozott a vonal. ‒ Néhány … múlva megy… haza, ráér …dig?

‒ Persze ‒ dadogtam meglepetten.

‒ Akkor majd …lak. Szi…

Hirtelen megszakadt a vonal és egy géphang a közös nyelven kezdett valamit magyarázni, de nem igazán figyeltem oda. Csak néztem a kezemben tartott telefont, majd néhány pillanat múlva észbekaptam és bontottam a hívást. Nem is mondta, hogy a tengerentúlra utazik. És ki vigyáz most Evangeline-re, a lányára? Nem agyalhattam ezen tovább, mert az órára pillantva fontosabb dolgom akadt. Bekapcsoltam a munkatelefont és kisvártatva üzenetem érkezett. Attól a közvetítőtől jött, aki a Darius-féle munkát felkínálta.

Mi a probléma?

Csupán ennyi állt az üzenetben. Nem szarozik. Azonnal válaszoltam: Beszélnünk kell! Személyesen.

Hamarosan jött a reakció: Milyen jellegű a gond?

A célszemélyről van szó. Te is veszélyben lehetsz.

Ezzel még nem is hazudtam, lehet, hogy Calliope el akarja varrni a szálakat.

Most nem jött olyan gyorsan a válasz, fél óra is eltelt, mire megkaptam a következő üzenetet. Egy cím és egy holnap reggeli időpont szerepelt benne. Válaszképp annyit írtam, hogy egy szál fehér rózsa lesz nálam. Ennek az információnak az átadása ugyan rám nézve veszélyes volt, de kettőnk közül én vagyok a gyilkos, ő csak egy közvetítő. Ha csapdába akarna csalni, ő fogja a rövidebbet húzni.

Megnéztem a helyszínt, egy kávézó volt, a böngésző szerint a megadott időpontban igencsak forgalmas. Szuper! Elhatároztam, hogy nem viszek magammal fegyvert. A rózsa szára is elég lesz, ha a szükség úgy hozná. Mivel ebben az ügyben egyelőre nem tehettem mást, leadtam a rendelést Marcus új személyazonosságát illetően. Új okmányokat kértem a számára egy erre szakosodott alvilági figurától.

Miután mindezt elintéztem, kicsit szörföztem a neten. Beírtam Darius nevét a keresőbe, de nem adott ki semmi értelmeset. Próbáltam összekapcsolni a Porphyr névvel is, de arra sem jött találat. Végül Calliopeval próbálkoztam. Semmi. Talán ők sem az eredeti, születésükkor kapott nevüket használják, ahogyan én sem. Bár én akkor változtattam meg a sajátom, amikor bérgyilkosként kezdtem tevékenykedni, és csupán a családom védelme érdekében. Darius szerint Archer is más néven élt évszázadokig. Be kellett látnom, hogy a keresztnevükkel nem sokra megyek, mást pedig nem tudtam róluk. Hajnalig próbálkoztam, kutattam a kastélyról és környékéről. A város múltjáról is olvasgattam, de semmilyen egetverő titok nem lappangott, ami természetfeletti kapcsolatra utalt volna, pedig határozottan emlékeztem, hogy Darius valami ilyesmit említett. A keletkezésünk legendáját sem találtam, csak az erdélyi vonatkozású Vlad Tepes-féle sztorit, Draculáét. Minden szempontból zsákutcába futottam. Hajnal háromra már zsongott a fejem, így elmentem futni. Kényelmes, emberi tempóban kocogtam, nagyjából húsz kilométert tehettem meg, mikor éreztem, hogy a nap hamarosan felkel. Hazafelé vettem az irányt, és kicsit gyorsítottam a tempón. A napkeltével a forgalom is megnövekedett, úgyhogy lelassítottam és szapora sétára fogtam magam. Mikor hazaértem, lezuhanyoztam, utcai ruhába öltöztem, majd elmentem a közeli virágárushoz rózsáért. Nem szeretem a vágott virágot, barbár szokásnak tartom egy védekezni képtelen élőlény lemészárolását. De ha választanom kell, ez a kedvencem: a tiszta, sallangmentes, fehér rózsa. Olyat vettem, aminek jó hosszú és erős szára van. Biztos, ami biztos.

A belvárosi forgalmat és parkolási lehetőségeket tekintve a motor volt a legjobb választás. Ragasztószalaggal a Dariustól elkobzott vasparipa tankjára rögzítettem a rózsát, a tároló dobozba pedig betettem egy vadászkést. Soha többé nem indulok el fegyvertelenül sehova!

A megbeszélt időpont előtt érkeztem a helyszínre, így gyorsan felmértem a terepet. Menekülés szempontjából nem a legjobb, de a közvetítő itt valóban biztonságban érezheti magát. Nehéz lenne észrevétlenül megölni, de nem is állt szándékomban. Rendeltem egy kávét és egy üveg vizet, majd helyet foglaltam a kávézó előtti asztalok egyikénél, ahonnan jó rálátás nyílt mindenre, a virágot pedig jól látható helyre tettem. A sarkon indián zenészek csinálták a műsort, így ha a forgalom zaja csitult is némiképp, miattuk akkor sem volt csend. Épp belekortyoltam a vizembe, mikor az asztalomhoz ült egy fiatal nő. Hallottam, ahogy az asztal alatt kibiztosít egy fegyvert, mire lustán elmosolyodtam.

‒ Erre semmi szükség ‒ szólítottam meg.

‒ Azt majd én eldöntöm ‒ felelte feszülten.

‒ Ahogy gondolod – vontam meg a vállam és elé toltam a kávét. – Nincs benne méreg.

A nő rá sem hederített, engem nézett meredten. Gyanítottam, hogy még sosem csinált ilyet, és elég egy kipufogó pukkanása, hogy elsüljön az asztal alatt tartott fegyver.

‒ Látom, hogy nagyon feszült vagy, és gondolom görcsösen szorítod a pisztolyt is. Nem szeretném, ha véletlenül lelőnél, így arra kérlek, hogy legalább a ravaszról vedd le az ujjad. Tényleg nem azért jöttem, hogy bántsalak. Információra van szükségem.

‒ Hallottam már ilyet – köpte felém megvetően.

‒ Igazán? És mégis milyet? Hátha én még nem hallottam róla – folytattam továbbra is nyugodt hangon.

‒ A bátyámat így ölték meg. Azt mondták neki, hogy információ kellene az egyik ügyfélről, majd kérdezősködés helyett egyszerűen csak lepuffantották.

‒ Értem. Nem tudom, ki volt olyan ostoba, hogy megölje a fejőstehenet, de biztosíthatlak róla, hogy nem én voltam az. Ki volt a bátyád?

‒ Fakutya volt a fedőneve.

‒ Hallottam már róla. Nem sokat dolgoztam vele, de volt néhány ügyletünk. Nem bérgyilkos ölte meg, a ti köreitekben keresd a bűnöst. A bátyád túl magasra mászott, valakinek zavarta a bizniszét.

‒ Honnan tudod?

‒ Elég régóta mozgok már a szakmában, tudok egy-két dolgot.

‒ Csak néhány évvel lehetsz idősebb nálam – nézett végig rajtam becsmérlően.

Nem vettem róla tudomást.

‒ A látszat csal. Gondolom a bátyád üzletét vetted át, korábban nem foglalkoztál ilyesmivel.

‒ Nem – felelte zavartan és lesütötte a szemét.

‒ Segíthetek neked, ha most elteszed a fegyvert és elmondod, amit tudni akarok.

Farkasszemet néztünk. Én nyertem. A lány körbenézett és gyorsan a nadrágja derekába rejtette a stukkert. Ahogy az asztalra tette a kezét, láttam, hogy a tenyere izzadságtól csillog. Csoda, hogy nem ejtette el a mordályt.

‒ Miért folytatod, amit a bátyád elkezdett?

‒ Mi közöd hozzá?

‒ Puszta kíváncsiság vezérel – vontam meg a vállam és belekortyoltam a vízbe. ‒ Emlékszel még, hogy mennyi jutalékot kapnál a Porphyr-féle munka után, ha elvégzem?

‒ Igen.

‒ Megduplázom, ha szerzel még nekem információt a célszemélyről és a megbízóról.

A lány elkerekedett szemekkel nézett rám.

‒ Az rengeteg pénz.

‒ Tudom. Áll az alku? – nyújtottam felé a kezem határozottan.

‒ Meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit – rázott velem kezet bátortalanul.

‒ Ügyes lány vagy, szerintem meg tudod oldani – mosolyogtam rá barátságosan, majd ismét kortyoltam egyet a vizemből, ő pedig a kávét kezdte kavargatni szórakozottan.

‒ Hogyan kaptad a munkát? – tértem a lényegre néhány pillanatnyi hallgatás után.

‒ Telefonon.

‒ Nő vagy férfi beszélt?

‒ Férfi.

‒ A megítélésed alapján ő csak ügyintéző volt, vagy maga a megbízó?

‒ A megbízó.

‒ Honnan tudod?

‒ Mert tudom, hogyan beszél egy megbízott, és hogyan maga az ügyfél.

‒ A bátyád alig két éve halt meg. Hány munkád volt azóta?

‒ Pont elég, hogy kiismerjem az embereket.

‒ Hány bérgyilkossal állsz kapcsolatban?

‒ Csupán néhánnyal.

‒ Nekem mégsem adsz sok munkát.

‒ Mert válogatós vagy.

‒ A Porphyr-féle munkánál engem kértek személy szerint, vagy te döntöttél úgy, hogy nekem ajánlod fel.

‒ Én döntöttem. A megbízó csupán annyit kért, hogy profit bízzak meg, mert a célszemélyt nehéz megtalálni, megölni pedig még nehezebb. A szokatlanul hosszú egy éves határidőt is ezért adta, a forma szerinti néhány nap, esetleg hét helyett.

‒ Értem.

Ez a néhány mondat elbizonytalanított. Talán nem Calliope intézte a telefont, de nem tudhatta, hogy a megbízást én kapom meg. Az egyetlen munka, ahol tudtommal személyesen engem kértek, az Jack megölése volt, de neki mi köze lenne a vámpírokhoz? És miért lenne nekik útban? Ez sehogy sem állt össze. Töprengésemben a közvetítő zavart meg.

‒ Nem tudom, segít-e, de szerintem a férfi olasz lehet. Az akcentusából erre következtettem.

‒ Hm – hümmögtem elgondolkodva.

Teljesen összekutyulódott minden. Egyik vámpírnak sem volt olasz akcentusa a kastélyban.

‒ A megbízó tudja, hogy ki vállalta el a munkát?

‒ Nem. Eddig még sosem kérdezték. A megbízót általában csak az érdekli, hogy a munkát elvégezzék, és ne vezessenek hozzá nyomok. Tudom, hogy néhány közvetítő felár ellenében kiajánl titeket, de a portfóliótok nem tartalmazza még azt sem, hogy milyen neműek vagytok. Ez inkább csak referenciaanyag. De egy ilyen ajánlatért rengeteget kell fizetni, és a megbízó általában nem pazarolja ilyesmire a pénzét.

‒ Azt hiszem, egyelőre mindent megbeszéltünk. A harminc százalék előleget ebben a széfben fogod megtalálni ‒ csúsztattam felé az asztalon egy összehajtogatott papírt. ‒ Holnap reggel nyolctól negyvennyolc órád lesz felvenni. A nyitókód a bátyád halálozási dátuma. Nem kell visszazárni. A továbbiakban is sms-ben tartjuk a kapcsolatot. Ha friss infód lesz, írd meg hol és mikor találkozzunk, más egyebet ne írj! A kávé fizetve van ‒ tettem hozzá és felálltam.

‒ Még valami ‒ léptem hozzá közelebb, és ahogy a füléhez hajoltam, megcsapott a félelme csípős szaga. ‒ Ha meg akarod tanulni használni, ajánlhatok valakit ‒ intettem fejemmel a póló alá rejtett fegyver felé. ‒ Viszlát!

‒ Köszönöm! ‒ lehelte utánam a lány, de már messze jártam.

Rendőrök posztoltak a motorom mellett, elismerő pillantásokkal méregették. Nem akartam, hogy a közvetítőt fülön csípjék a fegyverrel, szükségem volt még rá, így tennem kellett valamit. A fakabátokra mosolyogtam, miközben a motorhoz sétáltam.

‒ Jó reggelt, urak! Tetszik a látvány?

A kétértelmű mondatomra mindketten széles vigyorral feleltek.

‒ Jó reggelt, hölgyem! ‒ köszöntött az idősebbik, a másik enyhén megemelte a kalapját és biccentett. ‒ Az öné?

Ebben a pillanatban kapcsoltam, hogy bajban vagyok, nincsenek nálam a motor papírjai és semmit sem tudok róla. Még Darius telefonszámát és teljes nevét sem tudom. Basztikuli!

‒ Sajnos nem ‒ feleltem szemérmes mosollyal az arcomon. ‒ A barátomé. Az enyém szervizben van.

Az idősebbik arcán megrándult egy izom.

‒ Tudják, ma reggel összevesztünk ‒ folytattam savanyúan. ‒ Tudtam, hogy azzal bosszantom fel a legjobban, ha a féltett kincsét elviszem egy körre ‒ tettem hozzá és pajkosan a rendőrökre kacsintottam.

A fiatalabbik enyhén elpirult, a másik azonban továbbra is szigorúan nézett. Nem áll jól a szénám.

‒ Szerintem még pipább lenne, ha elmesélném, hogy néhány rendőr elvitte kipróbálni ‒ folytattam vigyorogva. ‒ Tudják, tegnap megtudtam, hogy megcsalt. Rohadt szemétláda! ‒ váltottam dühös hangnemre és nagyon elkeseredett arcot vágtam.

Az idősebbik rendőr arca kissé megenyhült, a másik mohó vággyal a szemében méregette a fekete BMW-t.

‒ Hazamenni sincs kedvem ‒ játszottam tovább a szerepem, mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a közvetítő feláll és elindul felénk.

Nem vette észre a yardokat. Közelebb léptem a motorhoz és elfordítottam a kulcsot, gyújtást adtam rá, de még sztenderen hagytam.

‒ Hallgassák, milyen gyönyörű hangja van ‒ csicseregtem tovább a rendőröknek és meghúztam a gázt.

A motor felpörgött és éktelen zajt csapott. A közvetítő is felénk kapta a fejét és azonnal megtorpant. Amatőr!

‒ Ha nem lennék a motorozás szerelmese, biztos összetörném ezt a szépséget. Pont úgy, ahogy ő a szívemet ‒ tettem hozzá elcsukló hangon. ‒ Tényleg nem viszik el kipróbálni?

A rendőrök összenéztek.

‒ Sajnos szolgálatban vagyunk, nem hagyhatjuk el a helyünket ‒ felelte az idősebb, mire a másik savanyú arcot vágott.

‒ Ó, nagyon sajnálom! Pedig jó buli lett volna ‒ vontam vállat és a motorra ültem. ‒ Akkor további szép napot, és jó munkát önöknek! Megyek, szakítok azzal a szeméttel! ‒ fortyantam fel mérgesen, majd felvettem a bukósisakom és a rendőrök felé biccentettem.

‒ Széles utat! ‒ kiáltotta utánam a fiatalabbik, én pedig lassan a forgalomba gurultam. A közvetítő szerencsésen felszívódott.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala