EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (12.)

    11. FEJEZET

 

A következő nap gyanús csendben, eseménytelenül telt. Arra számítottam, hogy Archer meglátogat majd, de nem jött, pedig több kérdésemre is választ vártam. A zsigereimben éreztem, hogy valami nincs rendben. Alkonyatkor Archer keresésére indultam, de nem találtam sehol. Az alagsor felé közeledve a vér édeskés, vasízű illata kúszott az orromba, még a lépcső tetején is éreztem. Fegyvertelen lévén nem kockáztathattam, visszasiettem a szobámba. Átkoztam magam, amiért ilyen amatőr és ostoba vagyok, hogy egy ellenségektől hemzsegő házban fegyver nélkül mászkálok. Felvettem a dzsekimet és a titkos hüvelybe csúsztattam a kölcsönkardot, a hajamat pedig úgy rendeztem, hogy elrejtse a markolatot. Ma mindkét bakancsom szárába tőrt rejtettem. Épp a pisztolytáskát rögzítettem a derekamon, amikor kopogtattak. Csessze meg a magasságos! Több fegyverre lenne szükségem.

Miután ellenőriztem magam a tükörben, résnyire nyitottam az ajtót. Simone és Christian állt a szobám előtt zord arccal.

‒ Velünk kell jönnöd ‒ közölte a férfi hidegen.

‒ Semmit sem kell tennem! ‒ vágtam vissza.

‒ Jössz, vagy a hajadnál fogva rángatlak oda! ‒ sziszegte Simone, miközben ökölbe szorított kézzel közelebb lépett.

Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy örömest megtenné.

‒ Rendben ‒ feleltem engedékenyen. ‒ Csak utánatok ‒ vigyorogtam rájuk csúfondárosan és finoman pukedliztem egyet, ahogy múlt éjszaka Calliopétól láttam.

Nem mehettem előttük, mert akkor észreveszik a hátamra csatolt fegyvert. Nehéz lesz előhúzni, de inkább a hajamtól válok meg, mint az életemtől. Simone kelletlenül elfordult, Christian azonban gyanúsan méregetett. Hogy elaltassam gyanakvását, széttártam a kabátomat és kivettem a pisztolyomat a tokjából, majd visszaléptem a szobámba és a tükör előtti komódra helyeztem. Felemeltem a bal lábam és kihúztam a bakancsba rejtett tőrt, letettem a stukker mellé, majd jeleztem, hogy nincs több fegyverem.

Christian kelletlenül elfordult, az alagsor felé vettük az irányt. Bár nem láttam rajtuk nyomát, bűzlöttek a vértől. Elképzelni sem tudtam, milyen slamasztikába vezetnek, de határozottan meneteltem mögöttük. Egy cél lebegett a szemem előtt: bármi történjék, életben kell maradnom.

A lépcső tetejéhez érve a korábban érzett vér illata valahogy ismerősnek tűnt, de nem tudtam csupán egyetlen személyhez kötni. Mi az ördögöt műveltek ezek már megint?

Abba a terembe vezettek, ahol a múltkor Archerrel edzettem. Ahogy beléptem, tudtam, miért nem láttam őt egész nap. Félmeztelenül, kikötözve lógott a plafonról, lába nem érte el a földet, száját kipeckelték. Haja az arcába hullott, feje ernyedten lógott, szemei lehunyva. Az egész teste úszott a vérben, de sérülést alig láttam rajta. Calliope tőle jobbra, tisztes távolságban ücsörgött egy kényelmesnek tűnő hatalmas karosszékben. Mikor meglátott, macskaszerű mosolyra húzódott a szája. Rezzenéstelen arccal meredtem rá, semmilyen érzelmet nem láthatott rajtam.

‒ Nahát, ki van itt? – csilingelte dallamos hangon. Mivel nem válaszoltam, folytatta: ‒ Archer, drágám, nézd csak ki jött le közénk!

A megszólított nem reagált. Ennyire kiütötték volna? Christian közelebb lépett hozzá és egy kampós végű ostorral végigvágott a mellkasán. Bőr szakadt, vér fakadt. Archer rezignáltan nézett fel. Mikor meglátott, félelem suhant át az arcán, és a tekintete balra rebbent. Azonnal odanéztem. Egy nagyobb kupac valami hevert ott letakarva, a pokrócot itt-ott vér színezte vörösre. Mi a franc lehet alatta?

‒ Látom, az új Barbie babánk észrevette, amit oly gondosan elrejtettünk.

‒ Elég szegényes a fantáziád, ha nem találtál még ki más sértést számomra. Még csak szőke sem vagyok – feleltem hidegen. Calliope szeme dühösen megvillant. – Mi van a pokróc alatt?

‒ Simone, drágám, megmutatnád neki?

Az említett gonosz vigyorral az arcán sétált oda, majd egy laza mozdulattal fellebbentette a vastag anyagot és feltárult, ami alatta volt. Öt holttest hevert ott, hanyagul egymásra dobálva. Mintha szemetek lennének! Bár belül fortyogtam, arcomat továbbra is merev maszkként uralta a közömbösség. Felvont szemöldökkel Calliope felé fordultam.

‒ Nekem úgy rémlik, Darius kifejezetten azt kérte, hogy ne öljük meg az embereket.

‒ Hoppá! – emelte a szájához elkerekedett szemekkel a kezét a bomlott elméjű vámpír, majd durván felkacagott. Reszelős hangja smirgliként dörgölte végig a bőröm. – Elfelejtettem! – kuncogta hamisan.

‒ Hát persze! – morogtam Archerre nézve.

A férfi meredten bámult rám, nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Lázasan pörgettem az agyam. Csak öt gyerek feküdt ott, de a vacsorán kilencen vettek részt. Ronnie elvileg biztonságban van, így hárman maradtak. Biztosan itt vannak ők is. Vajon élnek még?

‒ Hol a többi?

‒ Miért kérdezed? – duruzsolta Calliope negédesen.

‒ Kíváncsiságból.

Calliope intett, mire Christian kiment az egyik ajtón.

‒ Nem is érdekel, miért kínoztuk meg a barátodat? – fordult felém az őrült ribanc bájosan mosolyogva.

‒ Pontosan tudom, miért tettétek.

‒ Nocsak! – játszotta a meglepettet. – Szerinted, miért?

‒ Már a vacsorán is megmondtam. Orgazmus, orgazmus. Ismered? – idéztem fel a viccet, amivel megaláztam a barátai előtt.

Azonnal elkomorult az arca, Simone pedig óvón közelebb lépett hozzá.

‒ Én a helyedben óvatosabban válogatnám meg a szavaimat – sziszegte dühösen.

‒ Simone!

‒ Máris, úrnőm – felelte a szőkeség, majd lassan odalépdelt Archerhez és egy hosszú, fogazott pengéjű tőrt nyomott a hasába.

Végig Archer szemébe néztem, egyikünk arca sem árult el semmit. Vártam, hogy az a némber kihúzza belőle a pengét, de nem tette. Nem akartam, hogy a barátom úgy járjon, mint én a tüskékkel, így elindultam felé. Archer nemet intett a szemével. Nem foglalkoztam vele. Simone fenyegetően rám mordult és Archer elé lépett.

‒ Ha megpróbálsz megállítani, a fejeddel dekorálom ki a szemközti falat ‒ közöltem vele metsző hidegen.

A nő komolyan vette a fenyegetésemet és ismét Calliope felé húzódott, jégkék szemei követték minden mozdulatomat. Először a pecket szedtem ki Archer szájából, majd félresöpörtem a haját az arcából. Hálásan elmosolyodott.

‒ Már tudom, miért vártalak hiába ‒ mosolyogtam vissza és megcirógattam az arcát.

Nem vettem tudomást a nézőközönségről.

‒ Bocsánatot kérek ‒ suttogta rekedten.

‒ Milyen romantikus – fanyalgott Simone, de figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.

‒ Most kihúzom ‒ figyelmeztettem Archert, mire fáradtan bólintott egyet. ‒ Remélem, a beleid odabent maradnak ‒ húztam el a szám.

Jobb kezemmel megfogtam a tőr markolatát, a másikat a férfi hasára nyomtam, és óvatosan kihúztam a fémet. A penge hosszabb volt, mint amire számítottam. Ezután kicsit megkönnyebbültem, de nem lélegezhettem még fel. Tudtam, hogy ez még csak a műsor eleje. A fegyvert forgattam a kezemben azt latolgatva, mire képes, amikor Christian visszatért. Két fiatalt vonszolt magával. Carlos fiúcskáját és Darius vacsoráját. Mikor a lányra néztem, felsejlett előttem Darius vágytól mohó arca, ahogy rám nézett, miközben Ronnie-ból táplálkoztam. Vajon mit fog tenni, ha visszatérésekor megtudja, mi történt a távollétében? A gyerekek rossz bőrben voltak, alaposan megcsapolhatták őket. A fiú riadtan nézegetett hol rám, hol Archerre. Gyanítom, abban reménykedett, hogy majd én megmentem őket. A lány ernyedten lógott Christian oldalának dőlve.

‒ Hol a harmadik? ‒ csattant fel Calliope.

‒ Már halott volt, mire értük mentem ‒ morogta a férfi.

‒ Kifejezetten kértem, hogy őket hagyjátok életben!

‒ Sajnálom, úrnőm! ‒ hajtotta le a fejét a bűnös alázatosan.

Miért hívja mindenki úrnőmnek?

Calliope ingerülten legyintett egyet.

‒ Kate! Ugye, ez a neved? ‒ fordult felém mosolyogva.

‒ Mintha nem tudnád ‒ feleltem flegmán.

‒ Igaz is ‒ ismerte el, és ismét egy ragadozómosollyal ajándékozott meg. ‒ Sokáig kerestelek ‒ duruzsolta negédes hangon.

Karcolta a fülem, de összeszorított szájjal tűrtem.

‒ Simone ötlete volt, hogy bízzunk meg egy gyilkossággal. Eszembe sem jutott, hogy ilyen fantasztikusan fog elsülni ‒ lelkendezett tapsikolva.

Ez tényleg bolond!

‒ Régóta nem volt részem ilyen szórakozásban ‒ folytatta, majd lebiggyesztette az ajkát.

‒ Majd elmorzsolok érted néhány könnycseppet, ha lesz egy szabad percem ‒ feleltem pikírten.

‒ Rájöttél már, miért kellett ennek a sok fiatalnak meghalnia? ‒ váltott témát Calliope hirtelen.

‒ Sejtem ‒ feleltem fogcsikorgatva.

‒ Akkor áruld el, hol van a kis védenced, és megkímélem a többiek életét.

Nem kellett Archerre néznem, hogy tudjam, hazudik a nő. Bárhogy határozok, Ronnie hollétének felfedése nem menti meg a másik kettő életét. Az Archerből kihúzott tőrt forgattam a kezemben. Nem értem, miért nem vették még el tőlem. Talán azt hitték, nem merem használni ellenük? Ezt a fegyvert nem hajításra tervezték, de ha ügyesen dobom el, a célomnak megfelel. Előbb azonban a két gyerekről kellett gondoskodnom.

‒ No? ‒ türelmetlenkedett Calliope és ujjaival a széke karfáján dobolt.

‒ Mi a biztosíték arra, hogy ha elárulom, hol van Veronica, ez a két fiatal életben marad? ‒ kérdeztem az időt húzva.

Közben lopva felmértem a távolságot köztem és a két ember között, valamint azt is meg kellett saccolnom, hogy Christian mekkora veszélyt jelenthet a terveimet tekintve. Simone továbbra is Archer és Calliope között állt és gyanakodva méregetett.

‒ A szavamat adom ‒ derült fel Calliope arca diadalittasan.

‒ Miért olyan fontos számodra a halála? ‒ beszéltettem tovább, hogy több időm legyen cselekedni.

Miközben a válaszon gondolkodott, én már minden idegszálammal a feladatomra koncentráltam. Három gyors lépéssel a fiú előtt termettem, és a szívébe szúrtam a kezemben tartott tőrt. Amikor kihúztam, a recés él egy pillanatra megakadt az egyik bordában. A srácot Christiannek löktem, majd megkerültem őket és hátulról a lányba mártottam a fegyvert. Neki is a szívét céloztam, de alulról felfelé döftem, mert féltem, hogy ismét beakad két borda közé a penge, és nem tudom elég gyorsan kirántani. A szemem sarkából észleltem, ahogy Simone felénk mozdul, de én már Christian nyakának szegeztem a tőrt, és közben vasmarokkal szorítottam a bal vállát a nyaka hajlatánál. Kiserkent a vére, olyan erővel nyomtam neki a pengét. A legfelső nyaki csigolya és a koponyacsont találkozási pontjába ékeltem be.

‒ Még egy lépés és átvágom a gerincét – figyelmeztettem Simone-t.

A nő megtorpant és vicsorogva meredt rám. Calliope fészkelődni kezdett a székében, de nem láttam rajta félelmet, csak döbbenetet és még valamit, amit először nem akartam elhinni: izgatottság csillogott a szemében.

Úgy tűnt, a meglepetés ereje nagyobb volt, mint reméltem. Christian meg sem mert mozdulni előttem, és Simone is csak egyhelyben toporgott. Archer élénken figyelte az eseményeket, és mintha büszkeséget láttam volna átsuhanni az arcán. Meg kellett hoznom a következő nehéz döntést. Ehhez egyáltalán nem fűlt a fogam, de csak így élhettem túl ezt az egészet. Miközben a következő lépésemre készültem, újabb figyelemelterelésre volt szükségem.

‒ Úgy tűnik, elpuhultatok az elmúlt évtizedek során. ‒ Mély csend. ‒ Vagy engem becsültetek súlyosan alá – folytattam önelégülten mosolyogva.

Simon állkapcsa megfeszült a visszafojtott dühtől, és óvatosan lépett egyet felém.

‒ Nem javaslom ‒ toltam beljebb a kést Christian nyakában. A férfi arca árulkodó lehetett, mert Simone rémülten megtorpant. Tényleg szereti ezt a férfit – merengtem magamban, mégsem ébresztett bűntudatot bennem, mikor végrehajtottam, amit elterveztem. Simone teljes figyelmét Christiannak szentelte, Calliope pedig a gondolataiba merülve ücsörgött a székben. Talán a következő lépésemet próbálta kitalálni, így senki sem számított rá, amikor a kezemben tartott tőrt teljes erőből Calliope felé hajítottam. A fegyver remegve állt meg a nő mellkasában. Fél szemmel észleltem, ahogy döbbenten rámeredt a pengére, majd hisztérikusan felkacagott. Simone azonnal mellette termett, azt hitte Christian biztonságban van, hiszen az egyetlen fegyverem Calliope mellkasából állt ki. Szerinte. Kis butus. Észre sem vették, amikor előhúztam a dzsekim alól a kardomat. Csupán Archer figyelt rám, még Christian is későn hallotta meg a penge súrlódását. Mire felém fordult már késő volt. A vámpír feje nagyot cuppant a földön, ahogy leesett.

Mindig meglep ez a hang. Mint amikor egy érett gyümölcs lezuhan a fáról és tottyanó hangot hallatva csapódik a földnek. Undorító!

A halál sem tudta letörölni Christian arcáról a meglepődött grimaszt. Simone velőtrázó sikolyába a csontjaim is belesajdultak. Most kell lelépnem! Mielőtt nekiiramodtam volna, még vetettem egy utolsó pillantást Archerre. Reméltem, hogy a tekintetemből kiolvasta, amit mondani szerettem volna neki: Visszajövök érted! Aztán már kint is voltam, rohantam a folyosón, ahogy csak a lábam bírta. Hallottam, ahogy kirobbant mögöttem az ajtó és Simone süvített utánam, akár a szélvész. Ennek nem lesz jó vége! Éreztem, ahogy a dühe végigdübörög rajtam, de nem álltam meg. Hirtelen egy sötét folt villant fel előttem, nem tudtam kikerülni. Tudtam, hogy fel fogok bukni benne, így felkészültem a becsapódásra. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, majd teljes erőből háttal a falnak csapódtam, és valami brutális erővel nehezedett rám. Darius. Egy szívdobbanásnyival később a kardom hangosan csörömpölve ért földet mellettem. Alig fogtam fel, hogy itt van, amikor ő már vicsorogva fordult Simone felé. A nő megtorpant és visszasietett Calliopéhoz. Friss vér illata csapta meg az orrom. Gyorsan végigtapogattam magam, de nem fájt semmim, nem éreztem, hogy megsérültem volna. Darius lehajtott fejjel állt előttem, egyik karjával még mindig a falnak támaszkodott a vállam felett. Nem nézett rám.

‒ Hol sérültél meg? ‒ kérdeztem tőle aggódva.

‒ Nem számít ‒ felelte rekedten, és éreztem, ahogy visszanyomja a vadállatát a mélybe.

‒ Darius ‒ kérleltem csendesen és megérintettem a karját, amit még mindig teljes erőből a falnak nyomott.

Nem felelt.

‒ Most el kell menned ‒ szólalt meg végül néhány pillanattal később.

‒ Nem lehet ‒ válaszoltam dühösen. ‒ Archer még ott van.

‒ Tudom. Éppen ezért kell elmenned.

‒ Miért?

‒ Mert nem tudlak mindkettőtöket megvédeni ‒ felelte dühösen és végre felemelte a fejét.

Sohasem látott szörny nézett rám, majdnem hátrahőköltem. Vasakarattal nyomtam el magamban a félelmet, és nyugalmat erőltettem az arcomra. Nem félhetek tőle!

‒ Nem akarok elmenni ‒ suttogtam alig hallhatóan, mire megrándult az arca a visszafojtott érzelmektől. ‒ Segíteni szeretnék. Miattam történt mindez.

Újabb fintor. Hogy a szavaimat alátámasszam, a falnak támaszkodó keze alá csúsztattam a tenyeremet és az ujjai köré fontam az enyéimet. Az összekulcsolódott kezeinkre nézett és féloldalasan elmosolyodott.

‒ Nem a te hibád ‒ felelte keserűen. ‒ Ha itt vagy, nem tudok rendesen koncentrálni ‒ folytatta a szemembe nézve. ‒ Ez nem kérés ‒ tette hozzá, és ismét kerülte a tekintetemet.

‒Talán parancs? ‒ kérdeztem fogcsikorgatva.

‒ Tekintsd annak.

‒ Tudod, hogy nem vagyok jó a parancsok teljesítésében ‒ feleltem gúnyosan és elengedtem a kezét. Megbántottság suhant át az arcán és az üres markát nézte.

‒ Ha maradsz, meghalsz – mondta csendesen. – Veszélyezteted a pozícióját. Ki fog hívni, és ha nem fogadod el, akkor is megöl. Nem tehetnék érted semmit. Egyedül nem vagyok elég erős. Most nem.

‒ Értem. Összeszedhetem a cuccaimat, vagy azonnal távoznom kell? ‒ kérdeztem metszőhidegen.

‒ Ne csináld ezt! ‒ kérte halkan.

Szobormerev arccal meredtem rá. Elengedte a falat és a hajába túrt. Nagyon feszült lehet, akkor csinálja ezt. Elléptem a faltól és karba tett kézzel vártam a választ. Ekkor láttam meg, hogy a háta tele van olyan savba mártott tüskével, amivel Simone nemrég teletűzdelte a testem. A látványra ismét átsuhant rajtam a kín fantomérzése, ahogy egyesével kitépik belőlem őket. Darius ezektől óvott most meg. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán meg kellene köszönnöm neki, de végül elhessegettem a gondolatot. Nem láttam Simone kezében semmilyen fegyvert, ötletem sem volt, hogy kerülhetett Darius hátára ilyen sok tüske egyszerre.

‒ Elmegyek. Majd küldd utánam a cuccaimat, légy oly’ kedves!

Gyorsan lehajoltam, felvettem a kardom a földről, és elindultam a szobám felé, hogy a többi fegyveremet is magamhoz vegyem és elhagyjam végre ezt a pokoli házat.

‒ Kate! – szólt utánam, mire megtorpantam, de nem fordultam felé.

Hallottam, ahogy közelebb lépked hozzám. Nyoma sem volt annak a puha léptű, sugárzó vámpírnak, aki képes volt egy másodperc alatt az őrületbe kergetni a pimaszságával és buja pillantásaival.

‒ Nem akarom, hogy így menj el.

‒ Mégis, hogyan? – fortyantam fel és megfordultam.

‒ Hogy gyűlölsz.

‒ Mit számít ez? – suttogtam, mert nem bíztam a hangomban.

‒ Mindent helyrehozok.

‒ Calliopét már nem lehet – feleltem csüggedten.

‒ Tudom. De tehetek mást, amitől minden jobb lesz.

‒ Hajrá! – feleltem pikírten.

‒ Annyi mindent nem tudsz még – motyogta.

‒ Nem én tehetek róla – vágtam vissza. – Talán, ha nem hazudoztál volna az első perctől kezdve, ahogy betettem ide a lábam, nem ez lenne a helyzet.

‒ Igazad van.

‒ Marhára ki vagyok segítve vele! ‒ horkantottam fel. ‒ Tudod mit tett az a rohadt kurva? ‒ csattantam fel és éreztem, ahogy elönti a szar az agyam. ‒ Megölte őket! Az összeset! – kiabáltam magamból kikelve. Az elmúlt napok összes feszültsége ki akart robbanni belőlem, miközben ki tudja, mit művelnek Archerrel. Ez némileg kijózanított.

‒ Azért kínozzák a barátodat, mert nem hajlandó elárulni nekik, hogy hol van Ronnie. Mert én ezt kértem tőle ‒ suttogtam ismét megtörten. Úgy éreztem, nem bírok többet elviselni, de folytattam. ‒ Az a legrosszabb az egészben, hogy nem tehetek érte semmit. Mert nem vagyok elég erős. Nem vagyok elég öreg ‒ köptem felé keserűen. ‒ Csak a saját bőrömet tudtam menteni.

Mikor Darius rám nézett, olyan mélyen gyökerező bűntudatot láttam a szemében, ami azt sugallta, tényleg nem tudok semmit. Ettől új lángra kapott bennem a harag.

‒ Hozd helyre! ‒ csattant keményen a hangom.

‒ Ez parancs? ‒ kérdezte egy bátortalan félmosoly kíséretében, de túl dühös és csalódott voltam, hogy viszonozzam.

‒ Tanács ‒ válaszoltam hidegen, majd sarkon fordultam és köszönés nélkül távoztam.

A szobámba érve felkaptam a komódról a fegyvereimet, és a többi rejtekhelyről is kiszedtem őket. Gyorsan összepakoltam egy táskába a legszükségesebb holmijaimat, és az édesanyámtól kapott karkötőt is a csuklómra húztam. Kirohantam a kertbe és megkerestem a garázshoz levezető utat. Amikor rátaláltam, betörtem az ajtót és körbenéztem. A garázs mélyen benyúlt a föld alá, valahol az alagsor alatt lehetett. A gyér fényben rengeteg luxusautót láttam, majd hátul, a fal mellett megakadt a szemem egy letakart járművön. Ez lesz a nekem való! Ahogy lehúztam róla a ponyvát, egy gyönyörű fekete BMW motor bukkant elő alóla. Egy kicsit puccos, de azért jó lesz. Papír híján a falra karcoltam az üzenetemet: Megtartom!

Mielőtt elhagytam volna a garázst, éreztem, ahogy valamilyen ősi erő dübörög keresztül a házon. Fojtott hangokat hallottam, pont fölöttem beszéltek. Egy terepjáró állt nem messze tőlem, így leszálltam a motorról és felmásztam az autó tetejére, hogy közelebb legyek a plafonhoz, és jobban halljam, ami odafent történik. Archer veszettül rángatta a láncait. Vagy kínozták, vagy szabadulni akart. Az utóbbira tippeltem. És ekkor meghallottam egy rég vágyott, ismerős hangot: az uralkodót. Hol a fenében volt eddig?!

‒ Most túl messzire mentél, Calliope! Ereszd el Archert, vagy én tépem le a láncait, de akkor senki sem marad életben ebben a teremben!

‒ Kedvesem! – hallottam meg Calliope behízelgő hangját. Kedvesem? – Minek ez a dráma? Csak egy picit szórakoztunk.

Hallottam, ahogy Archer felmordul nemtetszése jeléül, majd valami tompán puffant a földön.

‒ Simone! ‒ dörrentett az uralkodó. ‒ Hova készülsz?

‒ Megölöm azt a kurvát!

‒ Magadnak köszönheted, ami történt! ‒ felelte a főmufti hidegen, mire Simone dühösen felsikított.

Úgy éreztem, menten szétreped a dobhártyám. Kellett nekem hallgatózni. Összegörnyedtem a fájdalomtól. Fogalmam sincs, hogy tudtam Christiant megölni, ha ezek ilyen erősek.

‒ Simone, drága gyermekem, nyugodj meg ‒ csitította Calliope. ‒ Eljön még a mi időnk ‒ ígérte, és én hittem neki.

A félelem csomóba rántotta a gyomromat. Mindjárt elhányom magam.

‒ Nem ajánlom, hogy ezzel a témával tovább foglalkozzatok! ‒ szólalt meg Darius vészjósló hangon. ‒ Kate mostantól az én védelmem alatt áll.

‒ Miért is? ‒ kérdezte Calliope sértett hangon. ‒ Jár nekem a bosszú Adamért. Miért nem hagytad, hogy Simone és Christian megölje? Miért kellett közbeavatkoznod?

‒ Mert ok nélkül megkínoztátok, kegyetlenkedtetek vele! Tűpárnát csináltatok belőle! ‒ csattant fel Darius dühösen, és közben a hangja fokozatosan elmélyült.

A kurva életbe! Hogy lehettem ennyire vak?! Ekkor jöttem rá ugyanis arra, ami egészen eddig az orrom előtt volt. Az uralkodó nem más, mint Darius maga. Nem vártam tovább, eleget hallottam. Leugrottam a terepjáróról és igyekeztem minél puhábban földet érni. A motort sem indítottam be, elkezdtem kitolni a felszínre.

Még hallottam, ahogy Calliope felcsattan.

‒ Mit keresel itt? Úgy tudtam, dolgod van.

‒ Így van. Azonban Carlos hallotta, amint Simone és Christian a ma estét tervezgetik és útközben felébredt a lelkiismerete. Szólt nekem, és én azonnal visszafordultam. Azt hittem, megelőzhetem az értelmetlen mészárlást, amelyet…

Nem figyeltem tovább, meg nem is igazán hallottam már őket. Úgy fájt a hazugság, ahogy régóta semmi. Üres tekintettel meneteltem előre. A felszínre érve a motorra és az előttem álló feladatra koncentráltam. Gyönyörűen dorombolt alattam a járgány miután elfordítottam az indítókulcsot. Kövér gázzal indítottam és meg sem álltam hazáig.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala