3. FEJEZET
Napokig figyeltem a férfi házát, de egyszer sem láttam
mozgást. Már-már átverve éreztem magam a címet illetően. A behatolással azonban
még nem próbálkoztam, túlságosan kertvárosias hangulat uralkodott, mindenhonnan
unatkozó háziasszonyok figyeltek az ablakból. Napok teltek el eredménytelenül.
Egyik éjszaka közelebb merészkedtem, megnéztem, van-e riasztó a házban, és hogy
hol tudnék esetleg bejutni. A bejárati ajtó kemény diónak bizonyult, túl sokáig
tartott volna feltörni, így ezt az opciót elvetettem. Az ablakokat is mind zárva
találtam, riasztórendszernek azonban nyomát sem láttam.
A kezdeti sikertelenségtől kezdtem kicsit frusztráltnak
érezni magam, amire még rátett egy lapáttal, hogy Lilyvel sem találtuk a közös
hangot. Úgy járt-kelt a lakásban, mint egy fúria, de az okát nem tudtam.
Egyik este épp a szokásos terepfelmérést végeztem a
célszemély házánál, amikor rám mosolygott a szerencse. Meglebbent az egyik
ablak függönye, egy nő körvonalai sejlettek fel mögüle. Közelebb osontam az
ajtóhoz és lenyomtam a kilincset. Ezt a
mázlit! Óvatosan belestem. Már olyan sokszor körbejártam a házat, hogy pontosan
tudtam, merre találom a legközelebbi ablakot. Az asszony az emeleten mászkált,
a hangokból ítélve rendet rakott. A nappali ablakához lopakodtam és kinyitottam,
majd visszanyomtam a helyére, de nem zártam be. Reméltem, a nő nem veszi észre.
Amíg fent matatott, kicsit körülnéztem. A bejárattól jobbra eső helyiség a
konyha lehetett. A nappaliból nyílt egy másik ajtó, talán dolgozó-, vagy
vendégszobába vezetett. Nem nyitottam be, nem akartam zajt csapni. Az emeletre
a nappaliból vezetett fel lépcső. Nem nézelődhettem tovább, mert a fentről
közeledő léptek hangja megzavart. Még vetettem egy utolsó pillantást a szobára,
különös tekintettel az ablak alatti kisasztalra, amit rogyásig pakoltak
cserepes növénnyel. Óvatosan kell majd
bemásznom. Csendben kiosontam a házból, majd a kocsimhoz siettem és
hazahajtottam.
Lily épp a nappaliban nézett valamit a tévében, amikor
hazaértem.
‒ Szia! Mi újság? – érdeklődtem barátságosan, hátha oldódik a
fagyos hangulat.
‒ Szia! Semmi.
‒ Az nem sok. Valami kiállítást emlegettél néhány napja, de
azóta sem mentünk el megnézni. Holnap ráérek.
‒ Már láttam.
‒ Ó! – csupán ennyit tudtam kinyögni, és reménykedtem benne,
hogy Lily nem vette észre a megkönnyebbülésemet. Nem rajongtam a festészetért.
– És milyen volt? – kíváncsiskodtam, miközben levettem a cipőm, majd a
farmernadrágommal folytattam a vetkőzést.
‒ Klassz.
‒ Az jó.
Nem erőltettem tovább a beszélgetést, nem akartam, hogy ma is
felbosszantson. Ott hagytam és felmentem az emeletre, közben megszabadultam
minden ruhámtól. Fehérneműben léptem az emeleti gardróbszobámba. Olyan
öltözékre volt szükségem, ami elnyeli a fényt, kényelmes és halkan tudok benne
mozogni. Egy fekete leggingsre és egy vékony, már-már feketébe hajló, sötétkék,
hosszúujjú garbóra esett a választásom. Nem rajongtam az ilyen típusú felsőkért,
de a munkám során hasznosnak bizonyult, hogy a nyakamat is takarta valami.
Befontam a hajam, és a felső alá dugtam. Kicsit idétlenül nézett ki, de nem
divatbemutatóra készültem. Ma még nem terveztem ölni, fegyver nélkül azonban
sehová sem mentem éjszaka, így miután felvettem a puhatalpú sportcipőmet, ami
csendes macskajárást biztosított, a szükség a fegyverraktárba vitt. A rejtett
szobában körbenéztem, mit vihetnék magammal. Csupán egy pisztolyt és egy tőrt
választottam. A stukkert a derekamra erősített tokba tettem néhány tartaléktárral
együtt, a kést pedig a szokásos combtokba csúsztattam. Miután végeztem a
készülődéssel, a motoromhoz sétáltam. Autóval nem mehettem, már mindegyiket
láthatták az ott lakók, ráadásul a rendszámot sem tudtam elrejteni. A motoromra
azonban felrögzítettem néhány mágnest, és mindig volt egy feketére fújt fémlap
a tároló dobozában, amit rá tudtam illeszteni, így az avatatlan szemnek úgy
tűnhetett, mintha nem lenne a járgányon semmi. Ezt a kétkerekűt kifejezetten
munkához vettem, használtan. Egyszínű fekete Honda sportmotor, tucatjával
járták ilyenekkel a várost, nem keltettem feltűnést vele.
Kicsit korán indultam otthonról, szabadulni akartam a Lily
által gerjesztett feszültségtől terhes légkörből. Nevetséges, hogy nekem kell otthonról elmenekülni, miközben ő a
hisztérika! Nyár volt, későn
sötétedett, nem akartam, hogy az éber szomszédok kiszúrjanak, ahogy a Brighton
ház körül ólálkodom, így belefért a terepfelmérés előtt egy örömmotorozás a
városon kívül. Számomra ez jelentette a teljes kikapcsolódást, többet ért,
mintha órákig püfölném a bokszzsákot –
vagy valakit benne. Sajnos a motorozásban nem akadt társam. Pete-nek
vigyáznia kellett magára a lánya miatt, Eve nem szerette, Lily pedig csak
utasként élvezte, én viszont nem játszom taxit. Néha elvittem kirándulni, de
nem csináltam ebből rendszert. Ma este felmentem a hegyekbe és adtam a
kanyaroknak rendesen. Végre nem fájtak a bordáim sem, és minden apró mozdulatot
maximálisan kiélvezhettem. Egészen jó hangulatom lett a végére. Teljesen
kisimultak az idegeim, és egy rövid időre magam mögött hagyhattam az elmúlt
hetek összes feszültségét.
Tizenegy múlt, mire megközelítettem a katona otthonát. Bíztam
benne, hogy ilyenkorra már a lakók többsége nyugovóra tért. A motort néhány
házzal arrébb tettem le, a protektoros mellényt és a bukósisakot rajta hagytam.
Miután eltakartam a rendszámtáblát, ráérősen a célszemély házához sétáltam. A
kertkapu zárját egy erőteljesebb ütéssel könnyedén kinyitottam. Csendben az
ablakhoz osontam. Rövid ideig hallgatóztam, a ház azonban üresen árválkodott.
Lassan benyomtam a nyílászárót, majd a kezemmel feltoltam magam a keskeny
párkányra. Félpercnyi óvatos manőverezést követően már a nappali közepén
álltam. Az ablakot résnyire nyitva hagytam, hogy halljam, ha mozgás van
odakint. Nagyon ritkán használtam zseblámpát, így most sem hoztam magammal.
Amit látnom kellett, arra a vámpírlátásom is tökéletesen megfelelt. A
földszinten kezdtem a kutakodást, elsősorban arra a helyiségre voltam kíváncsi,
ami a nappaliból nyílt. Dolgozószobára számítottam, de ennél nagyobbat nem is
tévedhettem volna. Egy tatami hanyagul a falnak döntve várta, hogy használatba
vegyék, az ajtóval szemben pedig keskeny bordásfalak sora húzódott végig. Ahogy
tovább nézelődtem, felfedeztem egy bokszzsákot és néhány súlyzót is. Itt bizony edzeni szoktak.
Érdeklődésemet veszítve mentem vissza a nappaliba, ahol csupán egy tévé, egy
ülőgarnitúra hozzá tartozó dohányzóasztallal, valamint néhány könyvespolc és
egy tévéállvány alkotta az egész berendezést. És persze az ablak alatti dzsungel. Épp az asztalon heverő holmikat
nézegettem, amikor egy tompa puffanás ütötte meg a fülem. A zaj az emeletről
jött. Távozni akartam, nem szándékoztam megakadályozni a betörőt a
tevékenységében. Az ablakhoz osontam, halkan kinyitottam és már a párkányon
guggoltam ugráshoz készülődve, amikor a lépcső felől halk kattanást hallottam.
Valaki kibiztosított egy pisztolyt.
Hány betörő cipel
magával fegyvert egy lakás kirámolásához?
‒ Maradj ott, ahol vagy! – szólalt meg mély, karcos hangon az
idegen.
Úgy döntöttem, szót fogadok.
‒ Ki vagy? – érdeklődött a hang gazdája továbbra is
nyugodtan.
‒ Ha nem engedsz elmenni, akkor az utolsó perced – morogtam
ingerülten.
‒ Nem akarlak hátbalőni, de megteszem, ha nem hagysz más
választást – folytatta a férfi, és hallottam, hogy lassan lefelé lépked a
lépcsőn.
‒ Óvatosan a fenyegetőzéssel – néztem vissza az ablakból,
hogy lássam, kire pazarlom az értékes időt. Épp árnyékos részen állt, így nem
láttam az arcát rendesen.
‒ Nem szeretem, ha idegenek kutakodnak az otthonomban –
felelte, és a hangjában továbbra sem éreztem feszültséget.
Hát ez isteni! Hazajött
a célpontom és én észre sem vettem. Mi a szar van velem?
‒ Bocs! – feleltem, és kiugrottam az ablakon.
Itt lett volna a lehetőség, hogy megöljem, de nem terveztem
el előre az akciót, és motorral jöttem. Nehéz egy hullától megszabadulni, ha az
ember nem kocsival érkezik a helyszínre, és a megbízó kikötötte, hogy ne
hagyjak magam után nyomokat, a holttestet is tüntessem el. Vártam, hogy golyó
csapódjon a hátamba, de ehelyett csörömpölést, majd dobbanó hangot hallottam
magam mögött, épp mikor felegyenesedtem az ugrásból. Hogy lehet ilyen gyors?! A férfi a kilyuggatásom helyett, utánam
vetette magát, és épp akkor gurult arrébb, mikor kivettem a pisztolyt az övemre
erősített tokból. Nem akartam lepuffantani, túl nagy zajjal járt volna az
éjszaka csendjében, a hangtompítót pedig otthon hagytam. Közelebb léptem hozzá,
hogy a fegyverem markolatával leüssem, de még fel sem kelt, máris el akarta
kaszálni a lábamat. Elegánsan arrébb pördültem, a küzdelem lehetőségétől felpezsdült
a vérem. Mosolyogva fordultam a férfi felé, aki azonnal ki akarta rúgni a
kezemből a fegyvert. Emberhez képest
baromi erős! Ahogy nekem csapódott a lába, egy pillanatra megremegett a
kezem, de a pisztoly a markomban maradt. Ezen láthatóan ő is meglepődött, így
újabb technikával próbálkozott. Ismét a lábamat célozta, ki akarta rúgni az
egyik térdemet. Nem hagytam. Ahogy a talpa célt tévesztve csapódott a földbe,
elvesztette az egyensúlyát, én pedig előtte termettem és megragadtam a vállánál
fogva. Azt terveztem, hogy kicsit megfejelem, aztán hanyatt lököm, de valami
megállított. Egy vakítóan kék szempár meredt az arcomba. Valahogy ismerősnek
tűnt. De hiába kutakodtam az emlékeim között, nem találtam semmit ilyen rövidre
szabott idő alatt.
‒ Tűfogú? ‒ szólított meg az idegen, mire felvontam a
szemöldököm és elengedtem a férfit. Már a hangja is ismerősen csengett, tudtam,
hogy egyszer már hallottam, valamikor nagyon régen.
Az életösztönöm erősebb volt a józan eszemnél, így nem vártam
meg, hogy tovább memorizálja az arcomat, sarkon fordultam, és a kertkapu felé
rohantam. Mindhiába, mert a sarkamban loholt. Amikor megpróbált kijutni a
kapun, nekirohant a sérült zárnak és felkarcolta a kezén a bőrt. Kiserkent a
vére. Az illata megtorpanásra késztetett.
‒ Ismerjük egymást? – kérdeztem gyanakvóan, miközben
visszafordultam felé.
‒ Tulajdonképpen igen is, meg nem is – felelte enyhén
lihegve, és közelebb lépett, majd a fegyverét a bordáim közé nyomta. Nem
foglalkoztam vele, teljesen lekötött a vérének illata. Nagyon ismerős volt,
éreztem, hogy az agyam egy eldugott szeglete mondani akar valamit.
‒ Ezt kifejtenéd bővebben?
‒ Csak ha pár percre felfüggeszted a likvidálásom ‒ felelte
vidáman. Alkohol enyhén kesernyés illata csapta meg az orrom, de a vér szagát
nem tudta felülírni.
‒ Rendben ‒ egyeztem bele készségesen, majd óvatosan
lehajoltam, és letettem a fegyveremet a földre. Nem rúgtam arrébb.
‒ A többit is ‒ kérte, és a pisztolyával jelezte mire gondol.
Kelletlenül kipakoltam mindent, amire megkért. Ha meg akarnám ölni, a puszta
kezem is elég.
‒ Most már beszélj! ‒ mordultam rá barátságtalanul.
‒ Egyszer kiástalak egy temetőben. Hálából majdnem megöltél.
Végül egy kórházban tértem magamhoz.
A Kékszemű!
‒ Legalább húsz éve történt. Megöregedtél – feleltem
kíméletlenül.
‒ Igazán köszönöm a kedvességed ‒ nevette el magát a férfi. ‒
Te viszont egy percet sem veszítettél a fiatalságodból.
‒ Miért akarják a halálodat?
Már tudtam, hogy felesleges a színjáték.
‒ Túl sokat tudok ‒ felelte fanyarul, és ő is leengedte a
fegyverét.
‒ Mivel kapcsolatban?
‒ A kormányról, az államfőkről és a korrupciós ügyeikről.
‒ Ezért már valóban érdemes ölni. Úgy tudom, egy elit katonai
egység vezetője vagy.
‒ Így van. Néhány hete adtam be a leszerelési kérelmemet.
‒ Azt hiszem, itt a válaszuk ‒ tártam szét a kezem, majd
magamra mutattam.
‒ Én is így gondolom ‒ felelte savanyúan, és megvakarta a
tarkóját a pisztoly csövével.
‒ Miért akarsz kilépni?
‒ Mert szeretném megérni, hogy a lányom felnőjön.
‒ Nemes cél. Mennyi idős a gyermek?
‒ Hm… - húztam el a számat bosszúsan. – Nem halogathatom tíz
évig a munka elvégzését ‒ tettem hozzá, mire elmosolyodott. Lázasan pörgettem
az agyam, mit is tehetnék. Tartoztam ennek a férfinak.
‒ Változott a helyzet. Nem öllek meg ‒ mondtam végül, mire a
férfi szemöldöke az égig szökött. ‒ Még nem tudom hogyan, de megrendezzük a
halálodat. Amúgy is az volt a feladat, hogy a hulládat is tüntessem el, így nem
kell bizonyítanom semmit – folytattam a gondolatmenetet.
‒ Miért?
‒ Mert a megbízó ezt kérte ‒ fortyantam fel bosszúsan.
‒ Úgy értem, miért nem ölsz meg? ‒ kérdezte komolyan.
‒ Mert tartozom neked. Valószínűleg az életemet mentetted meg
akkor, amikor kiástál.
‒ Nem tartozol semmivel. Pénzért tettem.
‒ Nem baj. A véredet adtad, ez biztos nem volt a fizetség
része.
‒ Nem, valóban nem…
‒ Nem sűrűn csinálok ilyet, és általában csak dühös férj,
feleség, szülő és egyéb megbízó elől szoktam elrejteni az arra szorulókat. A
kormány elől még sosem kellett. Ez egy kicsit megnehezíti a dolgokat.
‒ Ez komoly tervezést igénylő feladat. Milyen határidőt
kaptál a munkára?
‒ Egy hónapot, de egy hetet már elfecséreltem belőle –
feleltem, majd lehajoltam a fegyvereimért. A Kékszemű is eltette a sajátját, egyelőre
békét kötöttünk.
‒ Az nem valami sok.
‒ Tudom. Nincs is több vesztegetnivaló időnk. Induljunk!
‒ Nem lehet.
‒ Miért nem? ‒ értetlenkedtem.
‒ Családom van.
‒ Valóban... Akkor elmegyünk értük.
‒ Elváltam. Ma mondták ki a bíróságon. Onnan jövök, csak
előtte még beugrottam a Kakasba néhány felest legurítani.
Jónéhány lehetett.
‒ Remek! – mordultam fel ingerülten. – Hogy miért nem lehet
valami egyszer az életben egyszerű? – fortyogtam tovább. – Milyen a
viszonyotok?
‒ Békés.
‒ Gondolom, nem mond le a gyerekről.
‒ Nem is akarom, hogy így tegyen.
‒ Talán mégis inkább megöllek – néztem rá morózusan, mire a
pisztolyára fonta a kezét és várakozóan nézett rám. – Mire elővennéd, halott
lennél – legyintettem és hátat fordítottam neki. Hallottam, ahogy kifújja a
benntartott levegőt. Félt tőlem. Nagyon
helyes!
‒ Holnap a Késdobálóban várlak este tízkor. Addig gondolkodj,
hogyan oldjuk meg ezt a problémát. Én is így teszek.
A motoromhoz sétáltam, magamra kaptam a protektoros mellényt,
és miközben már a bukósisakommal babráltam, odalépett hozzám és megérintette a
vállamat. Feljebb toltam a sisak plexijét. Nem mintha nem hallottam volna, amit
mond, de ő nem láthatta az arcomat a fényvisszaverő fólia miatt.
‒ Köszönöm!
Csupán ennyit mondott. Válaszul biccentettem, mielőtt visszahajtottam
a plexit és gázt adtam, ő pedig ellépett az útból, hogy elmehessek.
Meg sem kérdeztem miért
hív Tűfogúnak.
Hazaérve levettem a mellényt, és észrevettem, hogy valamilyen
maszatos folt van a vállrészén, a protektoron. Meg sem kellett közelebbről
néznem, azonnal tudtam, hogy vér. A Kékszeműé.
Biztos akkor került rám, amikor megérintett, hogy köszönetet mondjon. Nem
bírtam ellenállni, meg kellett ízlelnem. Ahogy hozzáért a nyelvem,
megbicsaklott a lábam és térdre estem. Emlékek rohantak meg. Akár egy
gyorsvonat, úgy száguldott keresztül az agyamon. Fel sem tudtam fogni a
képeket. Percekig csak ültem a földön, és hangosan lihegtem az erőfeszítéstől,
fizikai fájdalmat okozott átélni őket. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem,
menten meghalok. Aztán mintha elhúztak volna egy függönyt, minden kitisztult. Néhány
jelenet játszódott le előttem, mintha tegnap történt volna. Egy sötét erdő…
Kétségbeesett menekülés egy csoport vadász elől… Egy fekete kristálymedál, ami
varázslatra képes… Egy sárkány, aki azért jött, hogy megmentsen… Elképesztő
repülés a tiszta kék égen… Egy fekete hajú nő, ahogy csettint és minden
elsötétül… Amikor a sárkány megszólalt, már tudtam, miért olyan ismerős a Kékszemű
hangja. Karcos és mély. Teljesen
összezavarodtam.
Húsz órám maradt, hogy összeszedjem magam és profi módon
viselkedjek. Lehet, hogy kevés lesz.
***
Este a Kékszemű már a pubban várt, mire odaértem. Pontos. Ez tetszik. A pultnál ült, és
egy korsó sört forgatott maga előtt. Mellé telepedtem, és kértem egy üveg
vizet. Kérdőn nézett rám.
‒ Az itteni csaposok tudják rólam, hogy csak vizet iszom.
Cserébe egy jóminőségű whisky árát fizetem. Jó estét, Jack! – nyújtottam a
kezem felé, amit határozott kézfogással fogadott.
‒ Üdv! Így már minden világos – mosolyodott el, de a
pillantása komor maradt.
‒ Úgy látom, te sem ittál még a sörödből – néztem a pohárra,
és közben egy bankjegyet csúsztattam a pultos felé.
‒ Jól esne legurítani, de most észnél kell lennem – felelte
fáradtan, és levette a kezét a krigliről.
‒ Egy perc türelmedet kérném, aztán felmegyünk a lakásomba,
hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
‒ Rendben.
A pultos felé fordultam és halkan megkérdeztem tőle, van-e a
számomra valami. Nemleges választ kaptam.
Mióta válogatós lettem a megbízatásokat illetően, nem kerestek
meg annyi munkával, mint régen. Ezt kicsit sértőnek találtam, de egyelőre nem
befolyásolta a megélhetésemet a dolog. Az itteni csaposok csupán olyan munkára
ajánlhattak ki, amelynek során a célpontot meg kellett félemlíteni, fenyegetni,
esetleg minimális erőszakot kellett alkalmazni. A halál nem volt része az
üzletnek. Alantas munkának tűnt, de valahol ki kellett élnem a szadista hajlamaimat
is.
Fogtam a palackot és jeleztem Jacknek, hogy induljunk. Ő
vetett még egy utolsó vágyakozó pillantást a sörére, majd kelletlenül követett.
Nem mentünk messzire, a bár melletti kapualjban álltam meg, majd beütöttem a kapukódot.
Az első emeletre vezettem újdonsült védencemet, majd a saroklakás bejáratának
zárjába illesztettem a kulcsomat. Megcsapott a jól ismert fertőtlenítő szaga.
Igyekeztem mindig DNS-nyomok nélkül hagyni a lakást. A Késdobálóból alig
szűrődött fel a zaj, csendes estének néztünk elébe.
Ellenőriztem minden helyiséget, és miután semmi rendelleneset
nem találtam, helyet foglaltam a fél nappalit betöltő hatalmas L alakú
ülőgarnitúra közepén. Jacket is hellyel kínáltam, aki zavartan nézett körbe.
‒ Nyugi, nem harapok ‒ vigyorogtam rá, kicsit megnyújtva a
szemfogaimat.
A Kékszemű bosszúsan meredt rám, majd leült mellém. Jó illata
volt. Éreztem egy kis fegyverolaj szagot is, de ez megnyugtatóan hatott rám.
Végre egy áldozat, aki
tud magára vigyázni, és nem kell a kezét fognom!
‒ Mire jutottál? ‒ érdeklődtem megtörve a súlyos csendet.
‒ Például arra, hogy én még nem tudom a neved – nézett a
szemembe kutatón. Basztikuli!
‒ Jogos – ismertem el és bólintottam egyet, majd felé
fordultam a kezemet nyújtva: – Kate vagyok.
‒ Jack – pont egy pillanattal tartott tovább a kézfogás, mint
azt a helyzet indokolttá tette, és ez enyhe zavarodott érzést okozott bennem. Rohadt élet!
‒ Nem akarom veszélybe sodorni a családomat, ezért inkább
lemondok a lányomról – sóhajtott nagyot a Kékszemű.
‒ Baromság! ‒ fortyantam fel. ‒ Akkor ennyi erővel a
felmondásodat is visszavonhatnád. Nem azért csináljuk, hogy le kelljen mondanod
a gyerekedről!
‒ Nem látok más megoldást ‒ felelte lemondóan.
‒ Na, jó, ezt most fejezd be! ‒ csattantam fel ingerülten. –
Katona vagy, viselkedj is úgy! Vagy itt helyben megöllek, és elfelejtem az
egészet. Mi legyen? ‒ néztem rá fenyegetően.
‒ Igazad van, de nem látok más megoldást – vágott vissza
feszülten.
‒ Szerintem, mindketten elég okosak vagyunk, ki fogunk
találni valamit. A csapatodból kiben bízol?
‒ Mindenkiben.
Furcsálló tekintetemet látva magyarázkodni kezdett:
‒
Mi elsősorban egymásért felelünk. Csak ezután jön a küldetés.
‒
Ez érdekes – morfondíroztam halkan. Én
nem ezt tanultam. ‒ Úgy tudom, csak férfiak vannak az egységedben.
‒ Így van.
‒ Miért?
‒ Több oka is van.
‒ Csupa fül vagyok.
‒ Inkább fog ‒ morogta az orra alatt, mire szélesen
elmosolyodtam. ‒ Sok durva, nem nőnek való munkánk van. Nem azért, mert nem lennének
elég erősek lelkileg vagy fizikailag, hanem, mert könnyebben kiégnek egy-egy
feladat során. Másrészt, ha elfognak minket, és kínzás alá vetnek, a kiképzésünk
során elsajátítottuk, hogyan viseljük el. Akár minket kínoznak, akár egy
társunkat, de ha egy nővel csinálnák ezt, bekapcsolna a védelmező ösztönünk. Ez
belénk van kódolva, kikapcsolhatatlan. Nem tudnánk hideg fejjel, objektíven
gondolkodni, viselkedni. Ugyanezen elv miatt testvéreket sem teszek egy
csapatba.
‒ Ez minden egységnél így van?
‒ Nem, de én nem akarok olyan emberekkel dolgozni, akik
képesek lennének egy nő szenvedését végignézni.
‒ Értem.
‒ Miért kérdeztél a csapatomról?
‒ Mert ha bízol bennük, akkor szerintem be kellene avatnunk
őket is. Minden könnyebb lenne, ha egy teljes team állna mögöttünk.
‒ Nem akarom őket veszélybe sodorni.
‒ Inkább megöleted magad? – kérdeztem epésen.
Jack egy darabig elgondolkodva nézett rám. Olyan elképesztően
kék volt a szeme, hogy egészen elmerültem benne. Mint az óceán Bora Boránál.
‒ Egyelőre csak egy embert avassunk be. Meredith
keresztapját.
‒ Gondolom, Meredith a lányod.
‒ Így van.
‒ Rendben – egyeztem bele. ‒ Össze tudsz hozni vele holnapra
egy találkozót?
‒ Persze, de csak nappal. Éjszaka készenlétben lesznek.
‒ Legyen – fintorogtam bosszúsan. – De ne délben – tettem
hozzá morogva.
‒ Öt óra jó lesz?
‒ Ühüm – hümmögtem és közben azon gondolkodtam, van-e az
itteni hűtőmben vér. Nem emlékeztem, hogy feltöltöttem-e, amikor utoljára itt
jártam. Mostanában egyre hanyagabb
vagyok. Eve eltűnése óta, szétszórttá és feledékennyé váltam, a munkámat
tekintve pedig figyelmetlen és lágyszívű lettem. Erre tökéletes példa a
mellettem ücsörgő pasas.
‒ Tudom, hogy neked nincsenek emberi szükségleteid, de nekem
ma még nem volt időm enni, és kezdek eléggé éhes lenni.
A szavait alátámasztandó, akkorát kordult a gyomra, hogy Jack
elvörösödött a szégyentől, az arcom pedig gonosz vigyorba torzult.
‒ Nincs itthon semmi – feleltem ártatlanságot mímelve,
miközben magam alá húztam az egyik térdemet.
‒ De egy telefon csak akad – mordult rám ingerülten.
‒ Talán – mosolyogtam rá kihívóan.
‒ Fegyver van nálam – közölte morózusan és állta a
tekintetem. – Nem félek használni – tette hozzá pimasz mosollyal az arcán.
‒ Melyikre gondolsz? – kérdeztem, és a tekintetemmel
egyértelművé tettem, mire célzok ezzel.
Jack zavartan nézett rám, de hamar összeszedte magát.
‒ Mindkettőt nagyszerűen tudom használni. Melyikkel érem el
hamarabb, hogy vacsorához jussak? – nézett rám kihívóan.
‒ Lássuk csak – ütögettem meg a mutatóujjammal az ajkamat. –
Melyik sülne el hamarabb?
‒ Az egyiket mostanában elég ritkán használom, így nem
ígérhetek semmit. A másikkal stabilabban bánok, de azt valószínűleg nem
élveznéd annyira – felelte hamiskás mosollyal.
Nem értettem, mi a fene történt, de valami elemi erővel
vonzott hozzá. Ez némileg kijózanított. Úgy ráztam meg a fejem, mintha víz ment
volna a fülembe. Ő is hasonlóképpen bámult rám, mintha nem tudná, mi történt.
‒ Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém – mentegetőzött
zavartan.
‒ Én sem értem, mi a franc volt ez. Mintha egy pillanatra egy
másik életbe csöppentem volna.
‒ Néha megtörténik velem. De eddig csak terepen produkáltam
ezt. A srácaim azt hiszik, hogy az adrenalin miatt, de én nem vagyok ebben
biztos.
‒ Mintha tudathasadásod lenne? – érdeklődtem izgatottan
fészkelődve.
‒ Igen. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha más beszélne
helyettem.
‒ Mióta csinálod ezt?
‒ Amióta csak az eszemet tudom. Gyerekkorom óta. A szüleim még
orvoshoz is elcibáltak, de nem találtak semmi rendelleneset.
‒ Emlékszem, hogy amikor ittam belőled, egy másik világba
csöppentem. Nagyon furcsa volt. De erről teljesen elfeledkeztem. Egészen
tegnapig.
‒ Mit láttál? ‒ kérdezte, és mohó kíváncsiság csillogott a
szemében.
‒ Egy sárkányt.
Jack döbbenten meredt rám.
‒ Mi van? – kérdeztem gyanakvóan.
‒ És mit láttál még?
‒ Azt hiszem, valami sötét lényt, talán egy nőt, de ebben nem
vagyok teljesen biztos.
‒ A boszorkány – suttogta elsápadva.
‒ A mi? – kérdeztem, az ép eszében kételkedve.
‒ Igyál belőlem! – dugta az orrom alá a csuklóját, mint egy
eszelős.
‒ Hogy mit csináljak? – pislogtam rá döbbenten, és elütöttem
a kezét. Ez az este egyre meredekebb
lesz.
‒ Igyál a véremből! Tudni szeretném, mit látsz még.
‒ Dehogy iszom! Meghibbantál?
‒ Negyven éve próbálok rájönni, mi a baj velem. Te talán
segíthetnél megfejteni – nézett rám reménnyel telve.
‒ Nem! Most nem – tettem hozzá barátságosabban.
‒ Tehát erre még visszatérhetünk?
‒ Később. Egyelőre fontosabb, hogy életben tartsunk. Rendelek
neked valamit. Pizza jó lesz? ‒ zártam le a témát, és közben elővettem a
mobilom.
‒ Tökéletes.
‒ Be tudsz tolni egy családit?
‒ Dehogy ‒ tiltakozott hevesen. ‒ Egy 32-es bőven elég lesz.
‒ Így már értem, miért vagy ilyen cingár ‒ motyogtam, és
alaposan végigmértem.
Azt már korábban észrevettem, hogy egyforma magasak vagyunk.
Most, hogy jobban megnéztem magamnak, úgy gondoltam, hogy súlyra sem nyomhat
nálam jóval többet.
‒ Fura, hogy vezető létedre ilyen nyüzüge vagy ‒ jegyeztem meg
kicsit lesajnálón, de a Kékszemű nem vette sértésnek.
‒ A technika sokszor többet nyom a latba, mint az izomzat ‒
nézett rám mindentudó mosollyal az arcán. ‒ De ezt neked is legalább annyira
tudnod kellene, mint nekem.
El kellett ismernem, hogy igaza van, de nem adhattam ennek
hangot, mert a vonal túloldalán bejelentkezett a diszpécser, így leadtam a
pizza megrendelést.
‒ Nem sok látnivaló van ebben a lakásban ‒ törte meg a beálló
csendet Jack.
‒ Itt csak dolgozni szoktam.
‒ Ezért nincs itt semmi személyes holmi?
‒ Ezért. Néhány barátom tud csak erről a
helyről. Ha bármelyiket elkapják miattam, akkor ezt a lakást nyugodtan
megadhatják, mint lakcímet, úgysem találnak itt semmit. Maximum engem, de innen
élve nem távozik senki, aki az életemre tör.
‒ Nagyon magabiztos vagy.
‒ Bízom a képességeimben.
‒ Még sosem találkoztál nálad erősebbel,
esetleg jobbal? – váltott katona-üzemmódba.
‒ De. Mégis itt vagyok – mosolyodtam el
számítón.
‒ Gondolom nem ember volt.
‒ Valami olyasmi.
‒ Mióta vagy bérgyilkos?
A kérdés könnyednek tűnt, de tudtam, neki
nagyon fontos mit felelek erre.
‒ Régóta – válaszoltam némi töprengés után.
Nem tudtam miért terelődött ebbe az irányba a
beszélgetés, de nem akartam magamról többet elárulni, mint amennyit már így is
tudott. Nem bíztam benne.
‒ Már emberként is az voltál? – jött az újabb
kérdés, immár óvatosabban.
Félrehajtott fejjel bámultam rá, és ettől
zavartan lesütötte a szemét.
‒ Igen – válaszoltam, ő pedig lassan bólintott
egyet.
‒ Miért lettél vámpír?
‒ Ez egy nagyon személyes kérdés – mutattam rá
némileg ingerültebben, mint szerettem volna.
‒ Elnézést, nem tudtam. Csupán kíváncsi
vagyok, nem volt semmilyen hátsó szándékom – mentegetőzött.
Felálltam, és a hűtőhöz ballagtam. Mázlista vagyok! – vettem ki egy vérrel
teli tasakot és visszatelepedtem Jack mellé a kanapéra.
‒ Zavarna? – mutattam felé a vörös zacskót,
mire megrázta a fejét.
Feltéptem a műanyagot és szívni kezdtem a finomságot.
A Kékszemű érdeklődve figyelt, undornak nyomát sem láttam rajta. Máris
szimpatikusabbá vált a szememben.
‒ Kérsz? – néztem rá vigyorogva, de Jack arca
meg sem rezdült. Megvontam a vállam és folytattam a táplálkozást.
‒ Emberi.
Nem kérdés volt.
‒ Így van. Jobb és táplálóbb, mint az állati –
feleltem.
‒ Honnan szerzed be?
‒ Ez megint csak egy igen személyes kérdés –
fortyantam fel, majd békésebben hozzátettem: ‒ Fizetek érte, és önként adják.
‒ Értem.
Néhány pillanattal később tovább folytatódott
a kérdezz-felelek.
‒ Mióta nem kell ölnöd, hogy csillapítsd az
éhséged?
‒ Viszonylag korán megtanultam uralni a
vérszomjamat. Valószínűleg ez a katonai kiképzésemnek köszönhető.
Bassza
meg!
Jack megütközve meredt rám, én pedig
bosszankodva vettem tudomásul, hogy többet árultam el, mint kellett volna.
‒ Katona voltál?
‒ Nem. Az utolsó évben leléptem.
‒ Hová jártál?
‒ Az államiba. Törvény kötelezett rá. Tudod,
vagy javítóba mész, vagy beállsz katonának.
‒ Mit tettél?
‒ Megvédtem magam. Pontosabban az erényemet.
‒ Mennyi idős voltál?
‒ Tizennégy.
‒ Túlélte a srác?
‒ Igen.
‒ Akkor miért kaptál ilyen súlyos büntetést?
‒ Mert szándékos emberölés volt a vád. Csak
azért élte túl az a seggfej, mert nem döftem elég mélyre a kést.
‒ Hm – csupán ennyi volt Jack
hozzáfűznivalója. ‒ Él még az a férfi? – kérdezte néhány szívdobbanásnyival
később.
‒ Egy kocsmai verekedés során kapott egy
nagyobb ütést a fejére. Most zöldségként éli az életét egy szellemileg
fogyatékosoknak létesített kórházban.
‒ Te voltál?
‒ Köszönöm a feltételezést, de nem – jegyeztem
meg pikírten. – Még a katonasuliban voltam, mikor ez történt.
‒ És még mindig él a férfi? ‒ kérdezte Jack
döbbenten.
‒ Nem vagyok olyan öreg, mint hiszed.
‒ Mennyi idős vagy? O, pardon, ilyet nem illik
kérdezni egy „hölgytől” – gúnyolódott velem, és ezúttal a mosolya cseppet sem
volt baráti.
Nem vettem tudomást a gonoszkodásról, nyugodtan
feleltem:
‒ Egész pontosan néhány hónap múlva lennék
ötven éves.
‒ Akkor már legalább huszonöt éve élsz
vámpírként – szólalt meg Jack rövid matekozás után.
‒ Így van – hagytam rá, miközben felálltam és
az ajtóhoz indultam.
Épp akkor nyitottam ki, amikor a pizzafutár
kopogáshoz emelte a kezét.
‒ J-jó estét! – dadogta zavartan. – Valaki
beengedett a kapun, ezért nem csengettem.
‒ Semmi gond – mosolyogtam rá kedvesen. –
Mennyivel tartozom?
Kifizettem a pizzát, a konyhában kivettem egy
kést a tartóból, és bevittem Jacknek. Letettem elé a dohányzóasztalra.
‒ Jó étvágyat! Remélem nem vagy vegetáriánus.
‒ Nem vagyok. Köszönöm szépen!
– Tányért?
– Megoldom nélküle.
Egy mozdulattal feltépte a dobozt, majd
szakszerűen felszeletelte a pizzát.
‒ Nem kérdezem, hogy kérsz-e – mutatott a
kezemben szorongatott véres tasakra, majd jóízűt harapott a pizzájába.
Mosolyogva fordultam el, hogy befejezzem a
vacsorám. Mire elszopogattam a maradék vért, ő is befalta a pizza felét.
‒ Látom, sietsz – jegyeztem meg csípősen.
‒ Nem, csak nagyon éhes vagyok – jött a válasz
két falat közé ékelve.
‒ Mit csináltál, hogy nem volt időd enni?
‒ Takarítottam, bevásároltam, edzettem. Holnap
Pillangóval töltöm a napot, nem akarok mással foglalkozni.
‒ Pillangó?
‒ A lányom.
‒ Bájos. Elmondod a feleségednek, hogy
vérdíjat tűztek a fejedre?
‒ Egyelőre még nem. Előbb többet szeretnék
tudni a megbízóról.
‒ Az bajos lesz.
‒ Miért?
‒ Mert én közvetítőn keresztül kaptam meg a
munkát, nem tudok semmit a munkaadóról. És nem szeretném kényelmetlen helyzetbe
hozni az összekötőmet. Jól élek az általa kapott munkákból.
‒ Akkor hogyan fogunk információhoz jutni?
‒ A barátod majd kérdezősködik egy kicsit,
ezért kell találkoznunk vele holnap. Ő lesz a belső ember.
‒ Nem akarom Steve-et veszélybe sodorni.
‒ Akkor mi legyen? Megvárjuk, amíg lejár a
határidő és másnak adják a munkát? – kérdeztem ingerülten.
‒ Nem.
‒ Kíváncsian várom az ötleteket – néztem rá cinikusan.
‒ Beszéljünk Steve-vel – sóhajtott fel.
‒ Rendben. Majd ő eldönti, hogy vállalja-e a
kockázatot, vagy sem.
‒ Ahogy ismerem őt, vállalni fogja – morogta
rosszkedvűen. Nem foglalkoztam vele.
‒ Én egyelőre nem mondom vissza a felkérést.
Az idő még nekünk dolgozik.
‒ Mennyit fizetnek értem?
‒ Miért akarod tudni? ‒ néztem rá a homlokomat
ráncolva.
‒ Kíváncsi vagyok, mennyit érek ‒ felelte
komoran.
‒ Nem mindig az áldozat értékét fizetik meg.
Többnyire a munkát elvállaló orgyilkost értékelik.
‒ Mennyi?
Mondtam egy összeget. Jack döbbenten nézett
maga elé.
‒ Ez egy kimagaslóan magas fizetség ‒
próbáltam menteni a menthetetlent, de csak rontottam a helyzeten.
‒ Ennek hány százaléka a te munkád értéke? ‒
kérdezte vészjóslóan halkan és közben a szemembe nézett.
Nagyot nyeltem mielőtt válaszoltam volna.
‒ A negyven százaléka.
‒ Úristen! ‒ nyögött fel Jack, majd felpattant
és járkálni kezdett a szobában.
Nem tudtam mit mondhatnék.
‒ Piszok jó lehetsz, ha ennyi felárat fizetnek
‒ állt meg előttem, és tekintetébe harag költözött.
‒ Így van ‒ ismertem el. Álltam a tekintetét.
‒ Hány embert öltél már meg?
‒ Nem számoltam.
A válaszomat ökölbe szorított kézzel
jutalmazta. Figyelmen kívül hagytam. Nem
fogok mentegetőzni. Vagyok, aki
vagyok!
‒ Gondolom, békés az álmod ‒ jegyezte meg
csípősen, a szeme szinte világított a gyér fényben.
‒ Évtizedek óta nem alszom ‒ feleltem hűvösen,
és ezzel sikerült meglepnem a kék szemű lovagot. ‒ Szerintem mindent
megbeszéltünk ‒ folytattam továbbra is szobormerev arccal. ‒ Holnap délután
találkozunk.
Felálltam, és az ajtó felé sétáltam.
‒ Ne haragudj, nincs jogom vádaskodni.
Ítélkezni meg pláne. Én sem vagyok makulátlan.
A vallomás megtorpanásra késztetett. Lassan
Jack felé fordultam. Valódinak tűnt a bocsánatkérése.
‒ Rendben, felejtsük el. De akkor is menned
kell. Késő van, és holnap a lányoddal töltöd a napot. Pihend ki magad!
Mosolyt erőltettem az arcomra, de mélyen legbelül
továbbra is fagyosan dobbant a szívem.
‒ Igazad van. Mielőtt találkoznánk Steve-vel,
beszéljük át, mit mondunk el, és mit nem.
‒ Rendben ‒ egyeztem bele. ‒ Négykor várlak a
Késdobálóban.
‒ Oké. Ha esetleg késnék, akkor előre is
elnézést kérek. Néha nehéz elválni Pillangótól.
‒ Legyen fél öt ‒ feleltem megenyhülve. ‒
Érezzétek jól magatokat!
‒ Köszönöm. Akkor holnap.
Ahogy Jack kilépett az ajtón, mintha a meleget
is magával vitte volna. Fázósan dörgöltem meg a karom.
***
Steve-vel egy elhagyatott parkolóba beszéltük
meg a találkozót, a városon kívül. A mögöttünk magasodó épület korábban
szállodaként üzemelt, de már évtizedekkel ezelőtt tönkrement. Egy kibelezett
bálnára emlékeztetett a kupolás előtér, amelyen minden létező ablak kitört az
évek során, az ottfelejtett bútorok csonka maradványai csorba fogakként
meredtek az ég felé. Lehangoló látványt nyújtott. Emlékeztem, hogy egyszer
kivettünk itt egy szobát a családdal, a környező hegyeket és erdőségeket
akartuk bejárni. Gyermekkorom legszebb nyara volt, annak ellenére, hogy a kicsi
szobába négyen zsúfolódtunk össze. A bátyámmal kellett osztoznom egy pici
kempingágyon, és én minden reggel a földön ébredtem. Az emlékre elmosolyodtam.
‒ Miért mosolyogsz? ‒ Jack zavart meg az időutazásomban.
‒ Csak eszembe jutott valami ‒ legyintettem és
kiszálltam a kocsiból.
Nem akartam vele nosztalgiázni, továbbra sem
bíztam benne.
Ma sokkal jobban nézett ki, jót tett neki a gyerekkel
töltött idő. Muszáj megoldást találnunk a problémájára, nem foszthattam meg
attól, ami ennyire boldoggá tette.
Steve ‒ Jackkel ellentétben ‒ úgy nézett ki, mint egy vérbeli
katona. Egyszerű fekete pólót, oldalzsebes nadrágot és bakancsot viselt. Jóval
fiatalabbnak tűnt a Kékszeműnél, sötét haját olyan rövidre nyíratta, hogy
majdnem kopasznak látszott. Szeme sötétbarna, alakja robusztus. és bő tíz
centivel magasodott fölém. Már a megjelenése is fenyegetően hatott. Az a típus,
akivel nem kötekszel. Hát én fogok.
Gyanakodva méregetett. Nem vettem róla tudomást, a motorháztetőnek
támaszkodva piszkálgattam a körmeimet, mint akinek nincs jobb dolga. Jack
feszülten állt mellettem.
Üdvözlésképp kezet fogtak, de felém már nem tette meg Steve ugyanezt
a gesztust. Nekem így is jó…
‒ Hadd mutassam be Steve-et, a lányom keresztapját ‒ fordult
felém Jack. ‒ Steve, ő pedig Kate ‒ nézett a barátjára, és a szeme
figyelmeztetően villant.
Steve kelletlenül biccentett, és elfogadta a felé nyújtott
kezem. Sötéten rámosolyogtam, és bár kedvem lett volna megnyomorítani a kezét,
jókislány módjára viselkedtem, csak emberhez méltó erősséggel fogtam meg. Amúgy
is még lemenőben volt a nap, nem birtokoltam a teljes természetfeletti erőmet,
ám ez a kis erőfitogtatás is elég volt ahhoz, hogy megránduljon a szemöldöke.
‒ Azért hívtalak, mert van egy kis gondom ‒ kezdett bele Jack
a mondókájába, és feszülten a hajába túrt.
Láttam rajta, hogy nem tudja, hogyan fogjon bele a kínos
történetbe. Korábban már megbeszéltük, hogy nem árulja el a teljes nevem, a
foglalkozásomat is homályban hagyjuk. Egyelőre csak a legfontosabb
információkat akartuk megosztani vele.
Steve nyugtalanul figyelt a bajtársára, néha azonban lopva
rám sandított, én pedig úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
‒ Vérdíjat tűztek a fejemre ‒ vágott bele Jack köntörfalazás
nélkül. Steve arca enyhén megnyúlt a meglepetéstől, majdnem elröhögtem magam. Igazi baromarc vagyok.
‒ Ezt honnan veszed? ‒ kérdezte Steve, és láttam, ahogy
átvált fegyelmezett katonává. Néhány pillanatra nem én voltam az ellenség.
‒ Kate igen kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, ő
figyelmeztetett.
Steve figyelme ismét rám irányult. Nem szimpatizált velem. Na, bumm, így jártam.
‒ És ki ő? Honnan ismered? ‒ kérdezte Jacktől, mintha én ott
sem lennék. Kezdek megsértődni...
‒ Egy régi barátom ‒ felelte Jack, és nem nézett rám.
‒ Sohasem meséltél még róla.
‒ Te minden barátodról beszámolsz neki? ‒ kérdeztem, immár én
is ellenségesen.
‒ Azokról igen, akik fegyvert viselnek fényes nappal, és még
csak el sem rejtik! ‒ vágott vissza barátságtalanul.
Lustán elmosolyodtam és kihívóan néztem rá.
‒ Ne provokáld! ‒ figyelmeztetett Jack halkan.
‒ Őt félted vagy engem? ‒ vigyorogtam rá.
‒ Őt. Bocs, Steve! ‒ fordult a barátja felé, mire amaz
döbbenten pislogott egyet.
‒ Ki ez a nő?
‒ A legrosszabb rémálmod ‒ feleltem vidoran, mire Jack lesújtóan
pillantott rám.
Néhány szívdobbanásnyi csend ereszkedett közénk. Látva a
Kékszemű vívódását, megvontam a vállam.
‒ Felőlem…
‒ Őt bízták meg a munkával ‒ sóhajtotta végül, mire Steve
hitetlenkedve először Jackre nézett, majd rám.
‒ Ne bassz… - csúszott ki a száján, majd rám meredt. ‒ Akkor
ne vállald el!
‒ Micsoda agysebész ‒ jegyeztem meg pikírten, mire Steve
tekintete elsötétült, a kezét pedig ökölbe szorította.
‒ Akkor elvállalja más ‒ próbálta tompítani Jack a
megjegyzésem élét, és közben bosszúsan csóválta a fejét. Újfent megrántottam a
vállam, tényleg szartam az egészre.
‒ Mit kellene tennem? ‒ kérdezte végül Steve jó katonához
méltón.
‒ Ki kellene derítened, hogy a kormány akar így nyugdíjazni,
vagy más szemét csípem?
‒ Nem hiszem, hogy a szerv így intézné a dolgokat ‒ felelte a
zsoldos kimérten.
‒ Én sem, de nem tudunk semmit a megbízóról, Kate közvetítőn
keresztül kapta meg a munkát.
‒ Piszok jó lehetsz, ha téged bíztak meg ezzel ‒ nézett rám
Steve, de elismerésnek nyoma sem volt a hangjában. Nem vettem sértésnek. Bóknak sem.
‒ Vagyok, aki vagyok ‒ feleltem hasonlóképp hűvösen. Nem leszünk öribarik.
‒ Szerintem nem akarod tudni, Kate mennyire jó abban, amit
csinál ‒ jegyezte meg Jack komoran, mire Steve újkeletű kíváncsisággal a szemében
mért végig.
Én azt latolgattam magamban, vajon milyen íze lehet a
vérének. Jack ébresztett fel az ábrándozásból azzal, hogy megérintette a karomat.
Álmatagon néztem rá, cserébe olyan ronda pillantást lövellt felém, amilyet még
nem láttam. Vigyorogva rákacsintottam. Steve értetlenül nézte a néma
párbeszédünket.
‒ Nektek meg mi bajotok?
‒ Úgy tűnik, Kate megéhezett ‒ morogta Jack ingerülten.
‒ Nyugi, a barátod biztonságban van ‒ kuncogtam.
Steve félreértett minket, mert felém mutatta a jegygyűrűjét.
Válaszul egy díjnyertes vigyort kapott tőlem, Jack pedig a szemét forgatva
közölte velem, hogy javíthatatlan vagyok.
Biccentettem Steve felé, majd beszálltam az autóba. Hagytam,
hadd pusmogjanak egy kicsit egymás között, én a feladatomat elvégeztem.
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése