4. FEJEZET
A randink után
visszavittem Jacket a házához. Szótlanul tettük meg az utat. Leparkoltam, és
vártam, hogy kiszálljon, ehelyett azonban felém fordult és méregetni kezdett.
‒ Mi van? ‒ mordultam
rá barátságtalanul.
‒ A kezedbe adtam az
életem, de nem tudok rólad semmit.
‒ Nem is kell.
‒ Mégis hogyan bízzak
meg így benned?
‒ Sehogy. Sose bízz
bennem!
Hogy nyomatékot adjak a
szavaimnak, kissé megnyújtottam a szemfogaimat.
‒ Ez már nem ijeszt meg
‒ rázta meg a fejét mosolyogva, mire összehúzott szemmel néztem rá.
‒ Edzeni készültem,
velem tartasz? ‒ kérdeztem néhány pillanatnyi gondolkodás után.
‒ Nem lenne fair
küzdelem – felelte, de felcsillant a szeme.
‒ Majd visszafogom magam
‒ vigyorogtam rá jókedvűen.
‒ Kezet rá ‒ nyújtotta
felém a kezét.
Belecsaptam, mire finoman
megszorította az enyém. Határozottan tetszett az ötlet, hogy összemérjük a
tudásunkat.
‒ Összeszedem a
cuccaimat, öt perc ‒ pattant ki a kocsiból sietősen.
Miközben várakoztam, felhívtam
Lilyt. Nem vette fel, így az e-mailjeimet kezdtem olvasgatni. Kisvártatva Jack
kinyitotta a hátsó ajtót, egy sporttáskát dobott az ülésre, majd beült mellém.
Értetlenül meredtem rá.
‒ Mi a gond?
‒ Azt hittem, a saját
kocsiddal jössz.
‒ Jessnél van, mert az
övé a szerelőnél dekkol.
‒ Értem.
Gyújtást adtam a
kocsira, de még mielőtt elindultunk volna, még egyszer Jack felé fordultam.
‒ Kölcsön tudok adni
egy autót, ha szeretnéd.
Meglepetten nézett rám.
‒ Már megint mi van? ‒
sóhajtottam egy nagyot a szememet forgatva.
‒ Nem egy pulóverről
beszélünk, épp egy kocsit akarsz kölcsön adni nekem. Bocs, ha egy kicsit
leejtettem az állam.
‒ Nem nagy ügy ‒ vontam
meg a vállam. ‒ Csak egy eszköz.
‒ Hány autód van?
‒ Akad néhány ‒
feleltem sejtelmesen, majd finoman a gázra léptem.
Néhány pillanattal
később megszólalt a telefonom. Lily volt az.
‒ Kihangosítottalak, és
nem vagyok egyedül.
‒ Én is szeretlek! –
morogta Lily. – Miért kerestél?
‒ Megyünk edzeni, gyere
te is.
Néhány pillanatnyi csend
állt be a vonalban.
‒ Ilyenkor? – kérdezte
végül óvatosan.
‒ Aha. Meg kell
tanulnod napközben is uralni a testedet. A rosszfiúk nem csak éjszaka támadnak.
‒ De hát te vagy a
rosszfiú! – nyafogott a telefonba Lily, Jack pedig felhorkantott. Visszafojtott nevetés vagy rosszallás?
‒ Ez igaz – ismertem el
mosolyogva. – De most Jack lesz az – fordultam az említett felé, és
rákacsintottam. Ő morózusan nézett rám, sejtette, hogy ebből már nem mászhat ki
sérülés nélkül. ‒ Fél óra és ott vagyunk.
‒ Remek – sóhajtott
Lily egy hatalmasat. ‒ Megyek készülődni.
‒ Szuper! – és
bontottam a vonalat.
‒ Kitalálom. Ő is
vámpír –jegyezte meg Jack epésen.
‒ Természetesen –
vigyorogtam rá.
‒ Én leszek a
vacsorája?
‒ Csak ha rossz leszel
– nevettem el magam jókedvűen.
Jack nem vette a lapot,
feszülten bámult ki az ablakon. Egészen megsajnáltam.
‒ Nyugi, csak húzlak.
Senki nem fog megenni.
‒ Mennyire képzett?
‒ Semennyire. Néhány
hónapja tanítgatom, de igen lusta nőszemély, nekem meg nincs türelmem és időm
erre.
‒ Akkor nekem mégis mi
dolgom van vele?
‒ Segíts neki.
‒ Én? Egy ütés és
ottmaradok.
Hangosan elnevettem
magam ezen a kijelentésén, annyira komolyan mondta.
‒ Elárulok egy
hétpecsétes titkot – könyörültem meg rajta, Jack pedig várakozóan rám nézett. ‒
Nappal nem rendelkezünk a természetfeletti erőnkkel – halkítottam le a hangom,
mintha bárki kihallgathatna minket a kocsiban.
Jack gyanakodva
méregetett, mint aki nem hiszi el, amit hallott.
‒ Most olyan dolgot
árultam el, ami akár a vesztemet is okozhatja – folytattam komolyan. – Legyen
ez egy lépés a kölcsönös bizalom felé.
‒ Rendben. Hiszek neked
– bólintott végül.
Ennyiben maradtunk, az
út további részét csendben töltöttük el.
Lily már az edzőterem
ajtajában várakozott, mire odaértünk.
‒ Remélem, nálad van a
kulcs– kiáltotta felém csípőre tett kézzel.
‒ Igenis, Milady –
hajlongtam előtte a bocsánatáért esedezve.
‒ Kapd be! – mordult
rám, én pedig kuncogva felé hajítottam a kulcsot.
‒ Ez a te termed? –
lépett mellém Jack és a hátára vetette a sporttáskáját.
‒ Nem. A tulajdonost
rövid időre jegelték, úgyhogy addig engedélyt kaptam, hogy használjam kedvemre.
Cserébe mindig küldök neki egy kis apanázst cigire, egyébre.
‒ Jöttök már? – dugta
ki a fejét Lily az ajtón.
‒ Lily, bemutatom
Jacket. Jack, ő itt Lily.
‒ Örvendek a szerencsémnek
– fintorgott Lily miközben kezet rázott a Kékszeművel.
‒ Hasonlóképp – felelte
a férfi is kedvetlenül. Miközben egymást méregették, én egyre bosszúsabb
lettem.
‒ Nektek meg mi a franc
bajotok van? – förmedtem rájuk.
‒ Nincs kedvem edzeni –
nyafogott a vámpír.
‒ Én pedig szeretném
megérni a holnapot –replikázott az ember.
‒ Kibírhatatlan alakok
vagytok! – fortyantam fel, majd bevonultam az épületbe, faképnél hagyva őket.
Mire kiléptem az
öltözőből, ezek már országos cimborákká váltak. Mosolyogva hallgatóztam egy
oszlop mögött.
‒ És volt már valahol
kiállításod?
‒ Még nem. Egy kritikus
szerint nem alkotok elég különleges képeket.
‒ Meglátom, mit
tehetek. Ismerek néhány műkedvelő mágnást.
‒ Tényleg? – ragyogott
fel Lily arca.
‒ Nem ígérhetek semmit,
egyelőre a mai napot kell túlélnem – nevette el magát Jack zavartan.
‒ Nyugi, nagyon béna
vagyok, Kate viszont óvatos. Ha elhívott, az azt jelenti, hogy tudja, meg tudod
védeni magad.
‒ Remélem, igazad lesz…
‒ Ti még nem öltöztetek
át? – léptem ki az árnyékból, mire Lily összerezzent.
‒ Utálom, hogy úgy
lopakodsz, mint egy macska ‒ fújt rám dühösen, én pedig csalódottan
megcsóváltam a fejem.
‒ Öltözz át, amíg még
szépen mondom.
‒ Megyek, mielőtt még
én is kikapok ‒ motyogta Jack, és hangtalanul elosont mellettem.
Néhány másodpercig még
farkasszemet néztünk Lilyvel. Én nyertem.
Lehajtott fejjel, duzzogva indult el az öltözők felé.
Amíg rájuk vártam,
átgondoltam az edzéstervet. Alig öt perc múlva megjelent a két jómadár.
‒ Nézd, hogy vigyorog ‒
jegyezte meg Lily fanyarul. ‒ Élvezi, ha embereket kínozhat.
A mondat hallatán Jack
homlokán amőbázni lehetett volna. Rögtön leolvadt arcomról a mosoly.
‒ Rendben, Lily, akkor
csináljuk így! Háromszáz felülés!
Jack felvonta az egyik
szemöldökét, de nem vitatkozott. Nevetve mentem oda hozzá:
‒ Te előbb melegíts be.
Annyit csinálsz mindenből, amennyi jól esik. Lilyt azonban ma megfingatom.
Az utolsó mondat úgy koppant,
mint a földre ejtett billiárd golyó. A vámpírlány a szemét forgatva feküdt le a
földre, majd nekiállt teljesíteni a feladatot.
Miután mindenki
kellőképpen megizzadt, időszerűnek láttam, hogy elkezdjük a valódi edzést.
‒ Lassan alkonyodik,
így mindketten velem fogtok edzeni. Nem kockáztatunk meg egy véletlen
balesetet. Megígértem, hogy a mai napot túléled ‒ kacsintottam Jackre, aki
lihegve biccentett hálája jeléül. ‒ Lily, veled kezdem, hadd pihenjen Jack egy
kicsit.
‒ Nem kell, jól vagyok.
Kezdhetjük.
Gyanakodva méregettem a
Kékszeműt, majd megvontam a vállam.
‒ Ahogy gondolod.
Puszta kézzel szeretnél, vagy használjunk segédeszközt?
‒ Kezdjük bottal.
Felcsillant a szemem.
‒ Szuper!
Jack odasétált a
botokhoz, majd miután szakavatott szemmel megvizsgálta őket, felkapott egyet és
felém hajította. Kölcsönösen meghajoltunk egymás felé, amikor észrevettem, hogy
kikötődött a cipőfűzőm. Nem egyenesedtem fel, hanem tovább hajoltam, hogy
bekössem. Egy rohadt nagy ütést kaptam a fejemre, amit egy éktelen káromkodás
követett. Jack részéről. Sötéten
néztem a férfira, arcára soha nem látott rémület ült ki.
‒ A-u ‒ szótagoltam
vészjóslóan.
‒ Basszus, miért nem
védekeztél?! ‒ csattant fel.
‒ Mert kikötődött a
cipőfűzőm, cseszed! ‒ sziszegtem vissza kimérten.
Lily ezt a pillanatot
választotta arra, hogy hangosan kacagni kezdjen. NAGYON rondán néztem rá. Nem
zavartatta magát, felborult ültében, annyira röhögött. Kis rohadék!
‒ Jól vagy? ‒ lépett
Jack óvatosan közelebb.
‒ Igen ‒ szűrtem a
fogaim között.
‒ Majdnem leütöttél egy
vámpírt. Szerintem, nincs élő ember, aki ezt elmondhatná még magáról rajtad
kívül. Máris legenda vagy! ‒ kuncogott tovább Lily.
‒ Csak akkor lesz
legenda, ha ezt elmeséli valakinek ‒ morogtam az orrom alatt, erre Jack úgy
tett, mintha becipzárazná a száját.
‒ Nagyon helyes ‒
reagáltam le a mozdulatot. ‒ Hát akkor folytassuk!
Támadóállást vettem
fel, Jack pedig hátrált néhány lépést. Nem cicóztam, keményen odacsaptam, de
Jack hősiesen állta az ostromot. Jó néhány körrel később az egyik támadásom
erősebb lett, mint terveztem, Jack nekiesett a ring falának. Lihegve kért időt.
‒ Minden rendben?
Bólintott, majd
lerogyott a földre. Aggódva figyeltem, Lily sem vigyorgott már. Vittem a
Kékszeműnek egy üveg vizet és egy törölközőt. Hálásan elfogadta.
‒ Jól vagyok, csak
régen volt már részem ilyen kemény edzésben.
‒ Bocsánat, azt hiszem,
kicsit túlzásba estem ‒ magyarázkodtam. ‒ De meg kell valljam, nagyon élveztem.
A mesteremmel küzdöttem utoljára, ő bánt ennyire profi módon a bottal.
Az emlékre fájdalmas
gombóc gyűlt a torkomba. Lily érintése zavart fel a nosztalgiázásból.
‒ Szeretném, ha
megtanítanád nekem is, amit ti tudtok.
Elgondolkodva néztem
rá.
‒ Van kedved megtanulni
néhány védekezési módot a bottal?
‒ Ühüm – bólintott
lelkesen. – Lassan csináld, tudod, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben.
‒ Nyugi, türelmes
leszek.
‒ Na persze – dünnyögte,
és elvett egy botot az állványról.
Nagyjából másfél órával
később Lily kifulladva feküdt le a földre, miközben szélesen mosolygott.
‒ Vigyorogsz – mutattam
rá, mire zavartan lesütötte a szemét és elfordult.
‒ Ne rejtegesd, úgyis
tudjuk, hogy élvezted – szólalt meg Jack is nevetve. Lily összehúzott szemmel
nézett rá, majd néhány pillanattal később kuncogni kezdett.
‒ Jól van, hagyjatok
már! Tényleg jó volt. Elismerem.
‒ Nekem ennyi elég –
feleltem mosolyogva, majd felálltam és elkezdtem nyújtani.
‒ Szerintem, neked is
kellene – súgta oda Lilynek Jack.
‒ Tudom. De olyan jól
esik feküdni – suttogta vissza cinkosan a lány.
‒ Holnap viszont meg
sem tudsz majd mozdulni.
‒ Jogos! – tápászkodott
fel a vámpír és utánozni kezdte a mozdulataimat. Örültem, hogy nem nekem
kellett rászólnom, hálásan biccentettem Jack felé, aki csak megvonta a vállát
és nagyot húzott a vizéből.
‒ Én elmegyek
zuhanyozni.
‒ Rendben, nemsokára mi
is megyünk – feleltem, miközben Lilynek segítettem, hogy helyesen tartsa magát,
miközben a vádliját nyújtja.
Húsz perccel később
mindannyian kifelé tartottunk, mikor megszólalt Jack telefonja.
‒ Jess az.
‒ Vedd fel! – néztem rá
értetlenül, és elléptem mellőle, hogy ne zavarjam.
Miközben Jack
telefonált, átpakoltunk Lily autójából az enyémbe.
‒ Meredith belázasodott
– jött oda hozzánk a Kékszemű gondterhelt arcot vágva.
‒ Sajnálom. Itt vannak
a kocsi papírjai, Lily épp most melegíti be neked az autót, azonnal indulhatsz.
Újdonsült barátom
értetlenül nézte a kezemben tartott okmányokat.
‒ Most mit nézel? Nem
láttál még forgalmit, miegymást?
‒ Te most komolyan
nekem adod az autód? – rökönyödött meg.
‒ Csak kölcsön, de igen.
Szükséged van rá. Ha baja esik, leverem rajtad – vigyorogtam rá kajánul.
‒ Nem is tudom, mit
mondjak – vakarta meg a tarkóját.
‒ Egy köszönöm elég
lesz.
‒ Hát hogyne, persze,
köszönöm! – felelte zavartan, és félszegen rám mosolygott.
‒ Szívesen. Indulj a
gyerekhez! Remélem, nincs nagy baj.
‒ Még nem tudom. Jess
ilyenkor mindig kicsit bepánikol.
‒ Menj és nyugtasd meg.
Majd beszélünk – ezzel beszálltam az autómba és magamra zártam.
Jack egy darabig még
engem nézett, majd öles léptekkel a másik kocsihoz ment. Lily néhány mondat
kíséretében átadta a helyét, majd felém indult. A Kékszemű beszállt a Toyotába,
majd kövér gázzal elhajtott.
‒ No, és akkor most
szépen elmondod, mi bajod van már napok óta – fordultam Lily felé, mikor beült
mellém.
Néhány pillanatig
csendben morzsolgatta a kezében tartott lakáskulcsot, végül halkan megszólalt:
‒ Egy barátomról van
szó.
‒ Hallgatlak.
Miközben vártam, hogy
folytassa, gyújtást adtam a kocsira, és kigurultam a parkolóból.
‒ Tehetséges festő,
több kiállítása is volt már – kezdett Lily a mesébe gondterhelt arccal. –Sajnos
évek óta kábítószerfüggő. Szerencsére csak könnyebb drogokat használ, de a
festményeladások így sem fedezik a szükségleteit.
‒ Kinek tartozik?
‒ Nem tudom, ezt nem
mondta el, de tegnap megfenyegették, hogy megölik, ha nem fizet néhány napon
belül. Elvitték az összes festményét. Azokat is, amiken még csak dolgozott. Egy
hónap múlva lenne a következő kiállítása. A galéria komoly szerződést íratott
vele alá. Kötbért kell fizetnie, ha nem lesz kész a képekkel, és a tárlat
meghiúsul, vagy később nyílik meg.
‒ Mit szeretnél, mit
tegyek?
‒ Nem tudom. Te mit
tennél?
‒ Mennyi pénzzel
tartozik?
Az összeg hallatán
halkan füttyentettem egyet.
‒ Sok ilyen barátod van?
‒ Kate… - nézett rám
Lily kétségbeesve.
‒ Jól van, nyugi.
Megoldjuk.
‒ De hogyan?
‒ Még átgondolom. Hány
napot adtak neki, hogy fizessen?
‒ Hármat.
‒ Az rohadt kevés. Kérjen
haladékot, derítse ki, hogy mennyi pénzzel nyerhetne még egy kis időt.
‒ Rendben.
‒ Tudja mi vagy?
‒ Nem – rázta meg a
fejét.
‒ Helyes, maradjon is
így! Emiatt voltál hisztis?
‒ Kapd be!
Egy pillanatra
elgondolkodtam, mielőtt ismét megszólaltam volna.
– Éhes vagy?
Lily nem felelt
azonnal.
‒ Azt hiszem, igen.
‒ Akkor miért nem
szólsz?
‒ Mert nem akarlak
állandóan ezzel zavarni.
‒ Ez nem egy olyan
dolog, amit szőnyeg alá lehet söpörni.
‒ Tudom.
‒ Gondolom, vadászni
szeretnél, mert otthon van vér, ehettél volna.
‒ Csak egy tasak van és
azt nem mertem megenni. Hátha megsérülsz vagy ilyesmi – motyogta az orra alatt.
Megütközve hallgattam. Elfelejtettem volna feltölteni a
készleteket?
‒ Mióta Eve elment, nem
igazán figyelsz – mormogta Lily suttogásnál alig hangosabban.
Nem tudtam mit felelhetnék.
Tökéletesen igaza volt.
‒ Ne haragudj. Edd meg
nyugodtan, ami a hűtőben van, holnapra feltöltöm frissel.
Ha pontot teszünk a Jack-féle ügy végére, le kell ülnöm, és össze
kell szednem magam. Ez nem mehet így tovább!
‒ Ha megadnád a
neppered számát, én is tudnék gondoskodni a vérről.
Ez a lehetőség még
sosem jutott eszembe.
‒ Rendben. Holnap
bemutatlak neki.
‒ Komolyan? ‒ nézett
rám Lily döbbenten.
‒ Igen. Miért vagy úgy
meglepődve?
‒ Semmit nem szeretsz
kiadni a kezedből.
‒ Ez igaz. De úgy
tűnik, jelenleg nem vagyok alkalmas mindent észben tartani. Mellesleg nem baj,
ha tudod hova fordulhatsz. Bármikor történhet velem valami.
Lily elfordult, és úgy
tett, mint akit nagyon izgat az esti forgalom.
‒ Nagyon igyekszem,
hogy ne történjen semmi ilyesmi ‒ próbáltam javítani a hangulatán.
‒ Tudom ‒ az ablaknak
beszélt, továbbra sem nézett rám.
‒ Hé! ‒ érintettem meg
a karját. Felém fordult, és nagyon elgyötört arcot vágott. ‒ Ne temess még ‒
mosolyogtam rá. ‒ Még itt vagyok ‒ tettem hozzá, és hogy nyomatékot adjak a
szavaimnak, megszorítottam a csuklóját.
Halványan
elmosolyodott.
‒ Nekem is hiányzik
Eve. Üres a ház nélküle. Te állandóan távol vagy, én pedig egyedül tengetem a
napjaim. Napok óta nem tudtam egy képet sem festeni. A könyvek nem kötnek le, bugyuta
tévéműsorokat bámulok, és ettől máris zuhant az IQ-m száz pontot.
Hangosan felnevettem,
de Lily nem csatlakozott hozzám. Véresen komolyan beszélt.
‒ Megpróbálok több időt
tölteni veled.
Lily egy bólintással
nyugtázta a kijelentésem, aztán visszafordult az ablak felé.
‒ Nincs túl sok barátom
– folytattam komoran. ‒ Veled egykorú meg aztán pláne nincs. De majd igyekszem.
Elmehetnénk moziba vagy táncolni.
‒ Oké.
Ennyiben maradtunk,
aznap már nem volt lehetőségünk többet beszélgetni.
***
Néhány nappal később
épp Jacknél tartottunk kupaktanácsot, amikor a telefonja halkan zizegni
kezdett.
‒ Hallgatlak.
‒ Nem kaptunk engedélyt
a Kölyök kiszabadítására – hallottam meg Steve hangját.
Jack ajkát
pengevékonnyá húzta a visszafojtott düh, de a telefonba csupán ennyit felelt:
‒ Értem.
‒ Mi legyen? A srácok
egy magánakciót is bevállalnának.
‒ Azzal nagyon
megütnétek a bokátokat.
Néhány pillanatig
mindketten hallgattak, én pedig elmélyülten tanulmányoztam a könyveket a
nappali polcain. A szemem sarkából láttam, ahogy Jack lopva rám pillantott.
‒ Átgondolom. Mindjárt
visszahívlak - ezzel letette.
‒ Mindent hallottál,
ugye? – fordult felém.
Bólintással feleltem, és
abbahagytam a könyvek lajstromba vételét.
‒ Én már nem vagyok
hivatalosan szolgálatban.
‒ És? Azt mondták, elintézik
‒ feleltem, és várakozóan néztem rá. Kíváncsi voltam, vajon mit akar ebből
kihozni.
‒ Sosem voltak még
terepen nélkülem.
‒ Pedig mostantól így
lesz.
‒ Igen, de ez más. Személyes
ügy.
‒ Mi a sztori? – ültem
le mellé a kanapéra.
‒ Ellopták egy fegyver
prototípusát. Az volt a feladatunk, hogy visszaszerezzük. Az akció azonban
balul sült el, a csapatom egyik tagját elfogták.
Elhallgatott, és
gondterhelten meredt maga elé. Nem sürgettem.
‒ Nem mehettünk vissza
érte, az veszélyeztette volna a küldetést.
‒ Nekem azt mondtad,
hogy a csapatod az első, a küldetés csak másodlagos – emlékeztettem egy korábbi
beszélgetésünkre.
‒ Hazudtam.
Ez a szó olyan súllyal
esett közénk, hogy csodáltam, hogy nem vájt lyukat a padlóba.
‒ Miért?
Csupán ennyit tudtam
kérdezni, mert éreztem, ahogy lassan előbújik a bennem lakozó szívtelen gyilkos.
Jack elfordult, úgy
felelt:
‒ Ha az igazat mondom,
mindig úgy néznek rám, mintha egy szörny lennék.
‒ Ezt értem, de nekem
miért? ‒ kérdeztem, majd halkan hozzátettem: ‒ Én magam vagyok a szörny.
‒ Akkor nem láttalak
annak ‒ nézett Jack a szemembe, és a tekintetében tiltakozást véltem
felfedezni. ‒ Csak egy nő ült mellettem, akinek szerettem volna imponálni.
Basszus!
‒ Majd én kihozom a
srácot ‒ feleltem néhány pillanatnyi csend után.
‒ Ebbe a fiúk nem
mennének bele ‒ rázta meg Jack a fejét.
‒ Nem kell tudniuk.
‒ Jártál már Russziában?
‒ Eddig nem volt
szerencsém.
‒ Beszélsz a közös
nyelven kívül más idegen nyelven?
‒ Igen, de ez hogy jön
ide? – értetlenkedtem.
‒ Az ő nyelvüket is
ismered?
‒ Nem. Még nem volt
annyi időm unatkozni, hogy megtanuljam – tettem hozzá fanyarul.
‒ Akkor nem mehetsz
egyedül – kérdő tekintetemet látva így folytatta: – Nincs helyismereted, nem
beszéled a régi nyelvet. Akármilyen szupererővel is rendelkezel, ezt nem tudod
megoldani egyedül.
‒ Menjünk ketten –
javasoltam abban reménykedve, ráharap a dologra.
‒ A fiúk kinyírnak, ha
kihagyom őket a buliból.
Francba! Ennyit arról, hogy valahogy kint tartom, amíg itthon elül a
szarvihar.
‒ Akkor azt hiszem,
eldőlt mit teszünk – néztem rá eltökélten.
‒ Visszahívom Steve-et.
***
Az akcióra két nap
múlva került sor. Jack csapatából Steve és még két srác jött velünk, a többiek
szolgálatban maradtak, hogy ne keltsenek gyanút, hogy hirtelen mindenki eltávot
kért, vagy betegállományba vonult. Én nem vettem részt a tervezésben, nem
akartunk a fiúknak időt adni az utánam való nyomozásra. Velem csak közvetlenül
az akció előtt találkoztak, és Steve-nek is lakatot tetettünk a szájára.
Egy régi, használaton
kívüli buszvégállomásra beszéltük meg a gyülekező helyét. Miután mindenki
megérkezett, Jack bemutatta a csapat tagjait.
‒ Ők itt sorban: Kojak,
Csonti, Sir Kán. Én pedig Nulla vagyok. Akció közben ez a fedőnevünk.
A srácokat szemlélve
azon morfondíroztam, vajon mi alapján kaphatták a neveiket. Ránézésre Steve-hez
nem passzolt az ismert mese[1] főgonoszának neve, és bár Kojak kopasz volt,
Jacken kívül mindegyik srác ezt a hajviseletet részesítette előnyben. Nyalókát
sem láttam a szájában. A Csonti névre hallgató srác azonban már beszédesebb
fedőnevet kapott, még Jacknél is nyüzügébb testalkattal rendelkezett. Vajon egy erősebb széllökéstől meddig
repülne? Néhány pillanatig csendben szemléltük egymást a fiúkkal, végül
azonban nem bírtam magammal és megkérdeztem:
‒ És én mi leszek?
Intim Betét?
A döbbent csendet
Csonti megjegyzése törte meg.
‒ Nem lehet, túl hosszú
‒ közölte faarccal.
Csupán ennyi kellett,
hogy a szívembe lopja magát. Szélesen egymásra vigyorogtunk.
‒ Amazon leszel.
Lapozzunk! ‒ szólt a témához Jack komoran.
Nem tudtam mire vélni a
rossz kedvét. Vajon az akció váltotta ki
belőle a morcosságot, vagy más gondja lehetett? Igyekeztem figyelmen kívül
hagyni, nem barátkozni jöttem, hanem – szokásomtól eltérően – életet menteni.
Jack ragaszkodott hozzá, hogy az ő fegyvereiket használjam az akció során. Úgy
gondoltam, hogy amiről nem tud, az nem fájhat, így egy drótot, aminek a
kistesója korábban jó szolgálatot tett egy akció során, a derekamra tekertem és
a pólóm alá rejtettem. A Nagy Russzia Birodalomban is élnek vámpírok, egy
kisbicskával nehézkesebb lenyiszálni a fejüket. Emellett hoztam két, alkarra
szerelhető tű alakú szúrófegyvert, ugyancsak a felsőm alá dugva. Ezeket nemrég
csináltattam, még sohasem használtam terepen, eljött az ideje, hogy kipróbáljam
mennyire hatékonyak.
A srácok sötétszürke
gyakorlót viseltek, én fekete nadrágban és hosszú ujjúban jöttem, a hajamat
lófarokba kötöttem. Éjszaka terveztünk akcióba lépni és még napkelte előtt
végezni akartunk. A találkozót este nyolcra beszéltük meg, mert a határtól még
várt ránk egy kis gyalogtúra. A Kojakként bemutatott férfi egy hátizsákot
nyújtott felém.
‒ A lőszereid egy
részét szétosztottuk egymás között. Időben szólj, ha kifogynál.
‒ Nyugodtan ideadhatjátok
őket ‒ feleltem, és értetlenkedve meredtem rá.
‒ Nehéz lesz a terep a
határtól, elég lesz ezt cipelned.
Csupán ennyit mondott,
majd faképnél hagyott. Épp utána akartam szólni, mikor Jack lépett mellém.
‒ Mondtam nekik, hogy
szükségtelen az előzékenység, de sosem dolgoztak még együtt nővel terepen.
‒ Igazán édesek ‒
mosolyodtam el, és megveregettem Jack vállát. ‒ Jól nevelted őket.
Jack egy cseppet
kihúzta magát, büszke volt ezekre a gyerekekre. Néztem, ahogy a kocsi
motorháztetejére simítanak egy térképet, és összedugott fejjel kupaktanácsot
tartanak fölötte. Néha fel-felnevettek, de szándékosan nem figyeltem rájuk, úgy
éreztem, én csak egy betolakodó vagyok. Steve időnként lopva rám pillantott.
Egyik alkalommal bájosan rámosolyogtam, intettem is neki, ettől elsötétült a
tekintete, és többet nem nézett felém.
‒ Indulnunk kellene ‒ jött
oda hozzánk Csonti, és úgy pillantott Jackre, mint aki parancsra vár.
‒ Csapjunk a lecsóba! –
ütötte össze a tenyerét a Kékszemű, majd mindannyian beszálltunk Steve
terepjárójába és egy magánrepülőtérre hajtottunk, ahol egy kisgép várt ránk pilótával.
Jack mellém ült le a
gépben, és várakozóan nézett rám.
‒ Igen? – untam meg a
néma figyelmét.
‒ Ugrottál már?
‒ Úgy érted
ejtőernyővel?
‒ Igen.
‒ Még a kiképzésemkor.
Azóta nem.
‒ Ja, tényleg. Mindig
elfelejtem, hogy katonának készültél.
‒ Sohasem készültem
annak ‒ javítottam ki, de csak legyintett.
‒ Akkor ugrottál
utoljára?
‒ Ja – bólintottam,
majd Jack feszült arcát látva hozzátettem: ‒ Ha a technika nem változott, nem
lesz gond.
‒ Oké ‒nyugtázta, és
magamra hagyott.
A srácokhoz sétált,
mondott nekik valamit, amire néma bólintással feleltek. Csonti aztán mondhatott
valami frappánsat, mert hangosan felröhögtek. Még Jack is. Túl hangosan zúgott a
gép, nem hallottam, miről dumálnak. Unalmamban belenéztem a hátizsákomba,
kíváncsi voltam mit csomagoltak nekem. Akadt benne minden, mi szem szájnak
ingere, komplett túlélő csomagot kaptam. Protein szeletet, szárított húst és
egy kulacs vizet is pakoltak a lőszer, és egyéb fegyverként használható cucc
mellé. Remélem, a kaját nem kell
leerőszakolnom a torkomon.
Kisvártatva Jack jött
oda hozzám, és a kezembe nyomott egy pisztolyt, valamint egy mesterlövész
puskát.
‒ Meg sem kérdezed,
tudom-e használni? ‒ pillantottam fel, miközben a puskát forgattam a kezemben,
majd az irányzékba néztem. Jó lesz.
‒ Biztos vagyok benne.
Ha visszajöttünk, beszélnünk kell.
‒ Miről? – dünnyögtem
oda sem figyelve, teljesen lekötött a kezemben tartott fegyver.
‒ Nem most.
‒ Okkké – sandítottam
rá gyanakvóan.
A pilóta ezt a
pillanatot választotta, hogy közölje, tizenöt perc múlva a célállomáshoz
érkezünk. A srácok már útrakészen álltak az ajtó előtt.
‒ Itt az ejtőernyőd ‒
nyújtott felém Jack egy újabb hátizsákot. ‒ Magam ellenőriztem. Ha valamiben
nem vagy biztos, most kérdezz.
‒ Meg sem kérdezted,
hogy tudok-e repülni – súgtam oda neki cinkos mosollyal az ajkamon.
‒ Tudsz? – nézett rám
faarccal.
‒ Ünneprontó vagy! –
játszottam a sértődöttet, de nem hatottam meg.
Mielőtt felvehettem
volna a hátizsákokat, Csonti lépett hozzánk. Egy ugyanolyan terepruhát tartott
a kezében, mint amit ők is viseltek.
‒ Ezt vedd fel! ‒
közölte Jack ellentmondást nem tűrően.
‒ Oké ‒ morogtam, mert
tudtam, hogy átöltözés közben észreveszi a fegyvereimet.
Levettem a bakancsomat,
a fiúk pedig diszkréten elfordultak. Kivéve Jacket. Na persze…
‒ Te nem követed a
példájukat? ‒ kérdeztem tőle, miközben már a nadrágomat toltam lefelé.
‒ Nem. Látni szeretném,
mi van nálad ‒ felelte morózusan.
Picsába!
‒ Lebuktam... El is
fenekelsz? ‒ kérdeztem kihívóan, amitől Csonti köhécselni kezdett.
‒ Majd máskor ‒ közölte
Jack mosolyogva, de a tekintete hideg maradt.
‒ Na, arra befizetek ‒
morogta Kojak, mire Steve oldalba könyökölte. Vásott kölykök.
‒ Ez mi? ‒ mutattam fel
egy fekete kezeslábast.
‒ Thermo ruha. Hideg
van a Kárpátokban.
‒ De nem nekem ‒ súgtam
oda Jacknek.
‒ Akkor ne vedd fel ‒
felelte alig hallhatóan. Félredobtam, és a gyakorlót vettem csak fel. A
tűfegyvereket a hátizsákomba dugtam, a csuklómra nem tehettem vissza őket. A
zsinórt a felkaromra tekertem, reméltem, hogy nem tépi le a huzat a kezemről.
‒ Nem lesz jó. Tedd a
táskádba azt is.
Kelletlenül eleget
tettem Jack utasításának. Miután átöltöztem, és felvettem minden egyebet, amit
kellett, Jack elém állt, és egy zsinórra mutatva így szólt:
‒ Ezt kell meghúznod.
Ha gáz van, és nem nyílik, akkor ezt ‒ mutatott a mellkasomon egy másikra.
‒ Igenis, uram! ‒
szalutáltam tréfásan, mire felvonta az egyik szemöldökét, de nem értékelte a
viccem.
‒ Ezen a kis műszeren
látod, hány méternél tartasz. Ha 3000-ig süllyedsz, ernyőt kell bontanod. De ha
azt látod, hogy a srácok nyitottak, húzd meg a zsinórt te is. Te velem ugrasz,
utolsóként.
‒ Rendben, nyugi! ‒
kacsintottam rá, hátha kicsit oldhatom a feszültségét.
‒ Nem vagyok ideges –
felelte komolyan. Full G. I. Joe[2]
üzemmódra kapcsolt. – Gondolom,
tudod irányítani magad a levegőben.
‒ Elvileg igen.
‒ Amíg nincs nyitva az
ernyőd, a karoddal tudsz navigálni, így ‒ magyarázta, és közben a két könyökét
behajlítva mutatta, ahogy a tenyerét kormánylapátként használja. ‒ Földet
éréskor két lábbal csapódj a földbe, a térded hajlítsd be, a karjaidat viszont
semmiképp se tedd le, csak dőlj el, mint egy zsák. Mi keresztbe fonjuk magunk
előtt, így biztos nem csinálunk hülyeséget. Tudom, hogy mire vagy képes, de ne
kísérletezzünk, törött karral nem veszem hasznodat.
‒ Megértettem ‒
feleltem, és most először éreztem, hogy míg én csupán játéknak fogom fel az
egész akciót, addig nekik ez véresen komoly.
‒ A táskádat a lábadra
kell csatolnod, majd földet érés előtt néhány méterrel ezzel tudod kioldani ‒
mutatott egy újabb zsinórra.
Ezután elismételtette
velem a hallottakat, hogy biztos legyen benne, mindent megjegyeztem. Néhány
pillanattal később a pilóta jelzésére Kojak kinyitotta az ajtót. Megcsapott a
hideg huzat. Elsőként Steve ugrott, őt követte Csonti, majd Kojak zárta a sort.
Míg az ajtóig sétáltam, mindent ellenőriztem magamon. Kicsit izgultam, a
suliban utáltam a kiképzésnek ezt a részét. Még utoljára visszapillantottam
Jackre, aki bátorítóan nézett rám, majd lehunytam a szemem és kiléptem a
repülőből.
Leírhatatlan érzés volt
zuhanni. Jackkel nagyjából együtt mozogtunk, ám nem sokáig élvezhettem az esés
adta szabadságot. A többiek már mind ernyőt bontottak, hamarosan beértük őket. Bár
nem akartam még nyitni, Jack miatt nem maradt más választásom, ugyanis jelezte,
bármeddig zuhanok, velem tart. Kelletlenül, de meghúztam a zsinórt. Néhány
méterrel a többiek alá estünk. Ezért
biztos kapok a pofámra.
Földet éréskor még
mindig mosolyogtam, pedig rohadt keményen csapódtam be. A srácok kezdték
összeszedni az ernyőjüket, de én csak tébláboltam körülöttük.
‒ Nézz egy kicsit
körül, addig én összeszedem a tiéd is ‒ lépett oda hozzám Jack, nem tűnt
dühösnek a kis akcióm miatt.
‒ Köszi ‒ mosolyogtam
rá megkönnyebbülten, hogy végre hasznos lehetek.
Megkerestem a földet érés
előtt ledobott táskám, majd megindultam a sziklákkal, bokrokkal tarkított hegynek
felfelé. Egy régi határátkelőhöz közel landoltunk, amikor még léteztek a kicsi
országok is, és nem olvasztották magukba a nagyok a Nagy Béketeremtésként
emlegetett évtizedben. Nem tartottam kizártnak, hogy még maradtak itt
kihelyezett őrszemek. Ahogy az egyik kiszögelléshez értem, halk morgásra lettem
figyelmes. Megtorpantam. Még nem láttam a szikla mögé, de a morgásból arra
következtettem, hogy egy kutya, esetleg farkas lehet,. Épp meg akartam nézni,
amikor méterekkel mögöttem megroppant egy ág. Melyik idióta lopakodik utánam?
‒ Állj meg! ‒
utasítottam olyan hangosan, hogy meghallja, de az állat ne akarjon nekem ugrani
miatta.
‒ Baj van? ‒ kérdezte
Csonti halkan.
‒ Sssss!
Az állat újfent morogni
kezdett, ahogy közelebb léptem. Nagyobb ívet írtam le, hogy végre a szikla mögé
láthassak, de az állat se tudjon azonnal nekem rontani. Néhány méter után
célhoz értem. Egy kutya volt két kölyökkel, és egy több napos madár jócskán
megcsonkított tetemével.
‒ Jól van, nyugi ‒
szóltam hozzá megnyugtató hangon. Az eb félrehajtott fejjel nézett rám, az
egyik kölyök pedig mocorogni kezdett mögötte.
‒ Éhes vagy, mi? ‒
beszéltem hozzá tovább, miközben óvatosan levettem a táskát a vállamról.
Fél füllel hallottam,
ahogy a többiek már Csonti körül gyülekeznek. Az állat továbbra is érdeklődve
figyelt, mikor azonban az egyik kölyök elő akart bújni a háta mögül, rámordult.
Még nem bízott bennem. Gyorsan kivettem a szárított húst a táskából, feltéptem
a zacskót és odadobtam a kutya elé a tartalmát. Először hátra lépett néhányat,
majd óvatosan szaglászva a hús felé közelített. Elvette az egyiket és
elrágcsálta. A következővel ugyanígy tett, de azt visszaöklendezte a
kölyköknek.
‒ Nulla! Óvatosan és
lassan gyere ide.
Hallottam, ahogy lassan
megindul felém, a kutya is azonnal hegyezni kezdte a fülét.
‒ Nincs semmi baj.
‒ Kihez beszélsz? ‒
szólalt meg Jack immár csupán két méternyire tőlem.
‒ Állj meg ott! Kérem a
szárított húsodat.
‒ Mi van?
‒ Itt egy kutya két
kölyökkel, éheznek.
‒ Te most ugye
szórakozol velem? ‒ csattant fel Jack, mire a kutya összerezzent és morogni
kezdett.
‒ Ha nem adod ide azt a
kibaszott húst, a hulláddal lakatom jól ‒ Jack dacos arcát látva hozzátettem: ‒
És a többiekkel folytatom ‒ intettem fejemmel a srácok felé.
‒ Elmebeteg vagy! ‒
közölte velem a Kékszemű, majd rövid kotorászás után felém hajította, amit
kértem.
‒ A többiekét is kérem.
‒ Nem!
‒ Nekik ott van az a
nyomorult protein szelet is. Ráadásul nem tervezünk egyhetes táborozást, szóval,
talán túlélnek egy éjszakát zabálás nélkül.
‒ Te nem biztos –
morogta Jack, miközben visszasétált a csapatához. Néhány perc múlva tért csak
vissza, és felém hajított három csomag húst.
‒ Indulhatnánk végre?
‒ Menjetek. Addig én
lefoglalom a kutyát. Gondolom, nem hiányzik, hogy a fenekedet kóstolja meg.
‒ Elég megijeszteni és
elkotródik.
‒ Nem fogja itt hagyni
a kölykeit.
‒ Milyen szakértő vagy
a témában – morgott tovább a katona, miközben visszaslattyogott a többiekhez. Ahogy
elmentek mellettem, Csonti megjegyezte:
‒ Ez a kutya hetek óta
itt lehet, nem nagyon mászkálhat erre senki. Ez hasznos infó a visszaút
szempontjából.
‒ Ettől még nem fogom
megdicsérni érte – közölte Jack morózusan. Biztos voltam benne, hogy rám
értette a szavait.
‒ Hasznos lenne, ha
előre mennél – folytatta barátságtalanul. Csonti készségesen követte a
parancsot, halkan előre osont, majd eltűnt a szemünk elől.
A csomagok tartalmát a
kutyák elé szórtam, és a fiúk után indultam. Csendben baktattunk a sziklák
között, kezdtem elunni magam. Meggyorsítottam a lépteim, hogy Jack mellé kerülhessek.
‒ Beszélhetnénk?
‒ Miről?
‒ Például arról, hogy
miért vagy ilyen ideggóc.
‒ Nem vagyok.
‒ Na, ne hülyíts! Mi
van?
‒ A srácok tegnap
kaptak egy újabb videót Kölyökről. Nekem ma mutatták meg.
Kérdőn néztem rá.
‒ Lehet, hogy már nem
lesz kit megmenteni.
‒ Értem.
Ismét csendben
haladtunk tovább.
‒ Miért vagy Nulla? ‒
érdeklődtem néhány perc múlva.
‒ Mert apám folyton azt
mondogatta kora gyermekkoromtól, hogy egy semmirekellő vagyok, egy nulla. Így
legalább igaza lett.
Alig fejezte be a
mondatot, amikor Csonti jelent meg néhány méterrel előttünk, gondterhelt arccal
kocogott felénk.
‒ Mi történt? ‒
kérdezte Jack komoran.
‒ Három holttest.
Túrázók lehettek.
‒ Észleltél valami
gyanúsat?
‒ Nem. Csend van és
hullaszag. Mármint, nem úgy értettem ‒ javította ki magát zavartan, mikor
rájött mit is mondott.
‒ Nézzük meg! Sir Kán,
menj előre, biztosítsd a terepet!
Az említett meg sem
várta a mondat végét, előre sietett, mi pedig Jackkel követtük Csontit. Kojak
kicsit hátramaradt, onnan fedezett minket.
‒ Elvágták a torkukat ‒
közölte velünk Csonti, amikor a holttestekhez értünk.
‒ Kojak!
‒ Máris ‒ felelte a
kopasz, és letérdelt a halottak mellé. Csupán néhány pillanatig vizsgálta őket,
mikor újból megszólalt: ‒ Legalább három napja halottak.
‒ Halál oka?
‒ Egyértelműen
torokmetszés.
‒ Megnézhetem? ‒
kérdeztem, és közelebb léptem.
‒ Szolgáld ki magad ‒
felelte Jack és ellépett, hogy a tetemekhez férjek.
Eddig nem vettem fel az
éjjellátót, de most megtettem. Azt láttam, amitől tartottam.
‒ Menjünk ‒ álltam fel
és Jack felé fordultam. ‒ Egy szóra – és messzebb mentem a többiektől, Jack
követett.
‒ Mi a baj?
‒ Ha azt mondom futás,
kérdés nélkül kiadod a parancsot. Nincs hátraleselkedés és egymás bevárása,
csak sprintelés.
‒ Miért?
‒ Mert én azt mondom –
szűrtem át dühösen a fogaim között.
‒ Nekem ez nem elég! –
csattant fel fojtott hangon. – Tudnom kell, mi folyik itt, hogy megfelelő
döntéseket hozhassak.
‒ Nem vágták el a
torkukat. Pontosabban elvágták, de azzal mást akartak elfedni.
‒ Mégis mit?
Nem szóltam semmit, de
a tekintetem mindent elárult.
‒ Vámpírtámadás?
‒ Igen, ráadásul újonc.
Talán egyedül van, nem kontrollálja senki, ezért nem bírt a vérszomjával. De ha
a teremtője is vele van, ez ránk nézve még rosszabb. A kutya valószínűleg egy
katonáé vagy határőré lehetett, amíg a gazdáját meg nem ette valaki. Nem messze
a vackától, találtam egy katonai jelzéssel ellátott kutyahámot.
‒ Fenébe! Meghallod, ha
közelednek?
‒ Nem valószínű –
feleltem savanyúan.
‒ Hogyhogy? Kifinomult
hallással rendelkezel.
‒ Igen. És páratlanul
halk mozgással is. Ez nem az én érdemem, minden vámpír rendelkezik ezekkel a
tulajdonságokkal – jegyeztem meg pikírten.
‒ Bassza meg!
‒ Nyugi. Menjünk,
intézzük el, amiért jöttünk, és vonuljunk vissza. Csak napkeltéig kell
kihúznunk.
‒ Addig még van
legalább öt óra.
‒ Épp ezért
igyekezzünk.
‒ A többieknek egy szót
se!
‒ Szerinted miért
hívtalak félre? – néztem rá úgy, mint egy komplett idiótára.
‒ Jogos ‒ ismerte el. ‒
Menjünk!
Meggyorsította a
lépteit, majd jelzett Csontinak, hogy váltsa le Steve-et.
Úgy tűnt, mindenkinek
megvan a maga megszokott szerepe a csapatban. A három hulla megalapozta a
hangulatot, néma csendben tettük meg a hátralévő utat a ruszkik katonai
bázisáig.
A támaszpont egy kisebb
völgyben helyezkedett el, szögesdróttal körülvéve. Húsz méterenként őr posztolt
a kerítés mentén, több magasles biztosította a katonák éjszakai nyugalmát.
‒ Hogy akarunk bejutni?
– kérdeztem Jacktől, miközben mellé hasaltam.
‒ Te sehogy.
‒ Ezt mégis, hogy
érted? – kérdeztem megrökönyödve. – Mi a francért cipeltél akkor magaddal?
‒ Kint van rád
szükségem.
‒ Mi a fenét csináljak
idekint?
‒ Szükségem van egy jó
lövészre, aki innen támogat minket, amikor behatolunk.
‒ És miért pont én
leszek az? Erősebb vagyok bármelyikőtöknél, hasznosabb lennék bent.
‒ Te látsz a legjobban
a sötétben, és jelenleg a legjobb lövészem is te vagy.
Értetlenkedve csóváltam
a fejem.
‒ A csapatomban két
mesterlövész van. Az egyikért jöttünk, a másik pedig én vagyok. Nekem muszáj
bemennem.
‒ Nem tetszik ez nekem.
‒ Senkinek sem tetszik.
De ez a legjobb, amit most tehetsz. Ezt tedd el – nyújtott felém egy fülest. –
Ha gáz van, ezen tudunk kommunikálni.
‒ Rendben.
‒ Ezt is vedd fel – nyomott
a kezembe egy fekete anyagdarabot. Símaszk,
hála az égnek!
‒ Köszi – húztam a
fejemre a cuccot, de előtte még a fülembe dugtam a fülest.
A fiúk közben átpakolták
a táskáikból a helyettem cipelt lőszereket az enyémbe.
‒ Csak okosan, ne
pocsékold el – jegyezte meg Steve fanyarul. Válasz nélkül hagytam.
‒ Mindenképp szólj, ha
kellek, ne gondolkozz rajta – fordultam Jack felé. Kimérten biccentett egyet,
majd a fiúk után indult.
Terveink szerint nem
akartunk sok halálos áldozatot hagyni magunk után, de a kint posztoló őrökkel
muszáj volt végezni. A srácoknak csupán kettőt kellett elintézniük, a többieket
én figyeltem. Ketten indultak egy-egy őrre. Míg az egyik elterelte a katona
figyelmét, a másik a háta mögé lopózott, és eltörte a nyakát. Ennél
hangtalanabb halálnemet én sem találhattam volna ki. Nem is értettem, hogy
lehettek az oroszok olyan ostobák, hogy kint posztoltassák az őreiket. A drótkerítésen
belül nagyobb biztonságban lettek volna.
Amikor a srácok már a
bázison belül osontak, az egyik magaslesen álló őrszem épp feléjük irányította
az őrtorony lámpáját. Az ujjam azonnal a ravaszra fontam, de nem kellett lőnöm,
a fiúk el tudtak bújni egy tank mögé. Egy régóta beépített ügynöknek
köszönhetően volt némi sejtésünk, hogy a Kölyköt hol tarthatják fogva, így
célirányosan arra indultak, miután a fénysugarat más irányba fordították.
Sikeresen bejutottak az épületbe, én pedig azért fohászkodtam, hogy a gyerek
ott legyen. Élve. Ettől a pillanattól kezdve nem sokat tehettem értük,
csak figyeltem az őröket, és vártam, hogy a fülesben parancsot kapjak. Néhány percnyi
feszült csendet követően Jack fojtott hangja szólalt meg a fülemben:
‒ Amazon, azonnal gyere
ide!
‒ Máris!
Felpattantam, a
kezemben lévő puskát lecseréltem a pisztolyra. Olyan gyorsan rohantam le a
völgybe, ahogy csak bírtam. Mielőtt átbújtam a kerítésen, lelőttem a
legközelebbi magaslesen álló két katonát, valamint a lámpát is
hatástalanítottam. A hirtelen beálló sötétségben azonnal ahhoz az épülethez
futottam, ahová Jackék bementek. A földre hasaltam, és belestem a résnyire
nyitott ajtón. Egy hátsó szobába szorították őket. Úgy tűnt, a kapott
információk alapján rosszul mérték fel a terepet, és nem számítottak ennyi
katonára a fogdáknál. A meglepetés erejében bízva nagy hanggal kivágtam az
ajtót, és amikor beléptem, nagyjából tíz katonával néztem farkasszemet, egy
másik tucat pedig a szoba felé fordulva guggolt, ahol a Kékszeműék próbálták
életben tartani magukat. A cellájuk ajtaja zárva volt, tőlük nem számíthattam
segítségre. Pompás! A katonák ordibálni kezdtek, ahogy megláttak, de
pechjükre nem értettem oroszul, így nem is fogadtam szót nekik, a közös nyelvet
pedig egyik sem használta. De kár! A
hely szűkössége miatt csupán annyit tehettem, hogy lőni kezdtem feléjük, és
közben bevetődtem az egyik jobboldali szobába. Mázlimra üresen tátongott. Megragadtam
a helyiség közepén álló fém asztalt, és az ajtó elé döntöttem, hogy fedezéket
nyújtson. Amíg arra vártam, hogy az oroszok a fegyverem csöve elé
merészkedjenek, előszedtem a táskámból az egyik tűfegyverem, és a bakancsom
szárába bújtattam. A fojtódrótnak most nem vettem hasznát, így ahhoz nem
nyúltam. Tárat cseréltem a pisztolyban, ugyanis a nagy kavarodásban
elfelejtettem számolni. Amatőr hiba! Némelyik katona gépfegyvert
szorongatott a kezében, így bölcsen kellett cselekednem.
‒ Nulla! Ha jelt adok,
ki kellene nyitnotok az ajtót, és egy sorozattal elterelni a figyelmüket.
‒ Hogy a fenébe
kerültél ide ilyen hamar?
‒ Én is örülök neked,
Sir Kán. Már itt voltam a kerítésnél, amikor szóltatok – hazudtam a szememet
forgatva.
‒ Parancsot szegtél.
‒ Most tényleg ezen
fogunk lovagolni?
‒ Sir Kán, kuss!
Amazon, mi lesz a jel?
‒ Halálhörgés –
feleltem, és a szám gonosz mosolyra húzódott.
‒ Ki ez a bige? –
kérdezte Kojak, mire Csonti így felelt:
‒ Szerintem, Harley
Quinn jobb fedőnév lett volna.
‒ Az meg ki? –
kérdeztem, és amíg a válaszra vártam, a kinti zajokra figyeltem, majd óvatosan
kilestem az asztal takarásából. Tettemet sortűzzel honorálták, alig hallottam
Csonti válaszát.
‒ Egy képregényhős a
Batmanből.
‒ Ezt tényleg most kell
megbeszélni? – pirított ránk Jack fojtott hangon.
Igaza van. Nos akkor…
– Kezdődjék a buli! – rikkantottam
vidáman, majd fogtam az asztalt, és a pisztollyal a kezemben kirobbantam az
ajtón.
A bútor fedezékéből
először a lámpákat szedtem le, teljes sötétségbe borítva a folyosót. Tudtam,
hogy a csapatomnál van éjjellátó, de az oroszok nem készültek fel egy ilyen
támadásra. Némelyik még cipőt sem viselt, ami szolgálatban merőben
szabályellenes. Még élénken élt bennem az ifjúkori emlék, amikor bakancsban
aludtunk, hátha ugrasztanak minket éjjeli gyakorlatra. A szétlőtt lámpáknak
köszönhetően a padlót üvegszilánkok borították, a mezítlábas katonák mozdulni
sem tudtak. Az asztalt magam előtt tartva előre rontottam, és a falnak nyomtam
néhányukat. Mindezt olyan erővel, hogy egyiküknek betört a feje, a másik kettő
pedig ájultan esett össze. Mindeközben Jackék sem tétlenkedtek, résnyire
nyitották az ajtót, felváltva lövöldöztek kifelé. A mezítlábasok hamar
elhullottak, mert nem tudtak a golyók elől időben kitérni. Én sem unatkoztam, fogtam
a tűt és szíven szúrtam a hozzám legközelebb állót, kihúztam belőle, és ugyanazzal
a lendülettel felnyomtam egy másiknak az állkapcsán keresztül az agyába. Már
csak hárman maradtak talpon. Az egyik felé mozdultam, aki erre ijedten
elhajította a fegyverét, és feltartotta a kezét. Nem vettem figyelembe a
megadást, eltörtem a nyakát. A másik kettőt Csonti és Steve intézte el.
Beléptem a tömlöcként fenntartott szobába. Orrfacsaró bűz csapta meg az
orromat.
‒ Mehetünk? – fordultam
Jack felé.
‒ Nem tudjuk leszedni
róla ezt a kurva bilincset! – káromkodott Kojak fogcsikorgatva.
‒ Engedj oda!
‒ Miből gondolod, hogy
neked sikerülni fog? – ripakodott rám Steve.
Ismét ignoráltam, a
padlóba ágyazott béklyóra koncentráltam. Fogtam a kezemben tartott tűfegyvert,
és az egyik láncszembe ékeltem. Két eshetőség merült fel: a lánc szétpattan,
vagy a tű eltörik. Az előbbiben reménykedtem. Imáim meghallgatásra találtak,
erőfeszítésemet siker koronázta.
‒ Menjünk – közöltem és
az ajtó felé indultam.
‒ Mégis, hogy? –
értetlenkedett Steve.
‒ Kurvára mindegy!
Megoldottam. Majd otthon leszeditek róla a bilincset – vakkantottam hátra a
vállam felett.
‒ Csonti, Sir Kán! – mutatott
az ajtóra Jack. A két katona azonnal a két széléhez állt, fegyvereiket célra
tartva.
Kojak és Jack Kölyök
karja alá nyúlt, megpróbálták lábra állítani. Nem jártak sikerrel.
‒ Add a táskád! –
nyúltam Kojak hátizsákjáért.
Kérdés nélkül levette a
válláról és átadta nekem, én pedig átvetettem a jobb vállamon.
‒ Fiúk, Kojak viszi
Kölyköt, mi pedig fedezzük őket! – adta ki a parancsot Jack.
Nem vártam további
utasításra, kinyitottam az ajtót.
‒ Te meg mit csinálsz?
– sziszegett rám Steve.
‒ Mentem a bőrömet.
Nektek is ezt kellene tennetek.
‒ Ez egy csapat, együtt
dolgozunk!
‒ Nem vagyok
csapatjátékos – vágtam vissza.
Ahogy kiléptem az
ajtón, lövések dördültek, de itt már szabadon mozoghattam, így természetfeletti
sebességre kapcsoltam. Már nem érdekelt, ki mit lát, és hogy magyarázza be
magának a látottakat. Nem akartam kilyuggatva végezni egy vadidegen országban.
Elrobogtam egy tankig,
közben leszedtem néhány katonát a pisztolyommal. A magaslesen új őrszemek
álltak, a hullákat már eltakarították. Ledobtam a táskákat a földre,
leakasztottam a vállamról a mesterlövész puskát, és a négy bakából kettőt
leszedtem, a többiek azonban lehasaltak az őrtorony korlátja mögé. Időközben bekapcsolták
a szirénákat, és orosz halandzsa szólt a mikrofonokból. A nemzetközi egyezmények értelmében a közös nyelvet kéne használniuk…
Fél szemmel Jackéket figyeltem,
ahogy megpróbáltak kijutni a házból, azonban azonnal tűz alá vették őket. Rohadt
élet! Épp lehasaltam, megtámasztottam a puskát, hogy fedezzem őket, amikor
villanógránát robbant közvetlenül Jackék előtt. Néhány pillanatig vakon
meredtem előre, csak a természetfeletti erőmnek köszönhettem, hogy hamar
visszanyertem a látásomat. A srácok addigra már csukott szemmel, vakon
szaladtak felém.
‒ Minden akciótok ilyen
gáz? – kérdeztem, mikor már mindenki a tank takarásában guggolt mellettem.
‒ Többnyire – morogta
Steve, és közben az oroszokat fürkészte.
‒ Mi a terv? – fordultam
Jackhez.
‒ Valahogy fel kell
jutnunk a dombra, ott fedezékben vonulhatunk vissza ‒ felelte, miközben a
táskájában matatott.
‒ Ötletek?
‒ El kellene helyezni
néhány plasztik töltetet – javasolta Csonti.
‒ Nem jó, túl
kockázatos, hemzsegnek itt a katonák – morfondíroztam. ‒ Van köztetek
járműguru?
‒ Az mégis mire
kellene? ‒ fortyant fel Steve, mire megütögettem a fedezéket nyújtó tankot.
‒ Van egy tankunk –
vigyorogtam rá. ‒ Letaroljuk vele a kerítést, közben az egyikünk sakkban tartja
a katonákat, a többiek meg szépen felmennek a sziklák közé. Végül mindenki
épségben hazatér.
‒ Nagy ötlet, de ez egy
kétszemélyes tank – világosított fel, de közben láttam a szemén, hogy agyal.
‒ Akkor egy vezeti, a
másik tüzel, a többiek pedig a takarásában elosonnak.
‒ És mégis hogy akarod
beindítani?
‒ Ért hozzá valaki? – néztem
körbe, válaszul Csonti lesütötte a szemét. – Nagyszerű! – csaptam össze a
tenyerem. – Amíg Csonti szerel, mi fedezzük.
‒ Mióta vagy te a
parancsnok? – lázadt ellenem Steve, mint egy durcás kisgyerek.
‒ Nem vagyok semmi,
csupán felvetettem egy ötletet. De ha még egyszer így szólsz hozzám, a hulládat
orosz kukacok fogják felzabálni.
‒ Elég lesz! – förmedt
ránk Jack, mire Steve azonnal visszavett az arcából.
‒ Csonti? Menni fog? –
fordult felé a Kékszemű. A srác némán bólintott. ‒ Akkor hajrá! Kérek egy
gránátot, de ez ne csak villanjon.
Steve a kezébe nyomott
egyet, amit Jack továbbadott nekem.
‒ Azt kellene
eltalálnod – mutatott egy pontra, ahol a katonák zömét sejtettük. A robbanás az
őrtornyot is ingataggá tette volna. – Menni fog?
Felmértem a távolságot.
Rohadt messze volt.
‒ Ha nem lőnek le dobás
közben, akkor talán igen – feleltem végül.
‒ Fedező tűzre
készüljetek!
Csonti és Steve marokra
fogták a puskájukat, Jack is így tett. Kojak Kölyköt próbálta életre kelteni,
nem sok sikerrel. Baromi büdös a gyerek
vére – morfondíroztam magamban, amíg Jack jelére vártam. Szerencsére nem
egy vödörbe kellett beletalálnom, különben bajban lettünk volna. Rettenetesen
céloztam, csak a fegyverekkel voltam jóban. Bármit eldobtam, aminek kés formája
volt, de ha kerek, véget ért a tudományom. Ilyen szempontból vámpírhoz képest
elég béna voltam.
‒ Most! – adta ki a
jelet Jack.
A fiúk lövöldözni
kezdtek, én pedig kiléptem a tank takarásából, kihúztam a biztosító szegecset,
és nagy lendületet véve elhajítottam a bombát.
Meg sem vártam, hogy
célba érjen, felrántottam Csontit, elvettem a gépfegyverét és a földre dobtam.
Arccal a tank felé fordítottam és egy – Bocs! – felkiáltással leguggoltam mögé,
megfogtam a két combját, majd felnyomtam a tank tetejéig. Nagyot nyekkenve
kapaszkodott meg a jármú ajtajában, mert a szükségesnél nagyobb lendülettel
hajítottam fel. A srác könnyebb volt, mint amire számítottam. Döbbent arccal nyitotta
fel a tank tetejét, majd gyorsan beugrott. Steve is kapcsolt, már felfelé
mászott, mielőtt felé fordulhattam volna, hogy szóljak.
‒ Mi van Kölyökkel? –
hajolt Jack Kojakhez gondterhelt arccal.
‒ Fogalmam sincs, nem
igazán tudom magához téríteni. Valami nem stimmel, össze-vissza beszél.
‒ Hozd ki belőle a
legtöbbet – veregette meg a vállát Jack, majd felém fordult.
‒ Egy pillanatig azt
hittem, itt hagysz minket.
‒ Megfordult a
fejemben.
‒ Ez nem túl bíztató.
‒ Egyelőre még itt
vagyok.
Az oroszok hamar
összeszedték magukat, megindultak felénk. Kojak is beszállt a lövöldözésbe, így
hárman tartottuk a frontot, amíg Csontiék életre keltették a harckocsit. Steve
a fülesen keresztül közölte velünk, hogy indulhatunk. Jackre bíztuk az
oroszokat, mi pedig Kojakkel felnyaláboltuk a félájult fiút, és elindultunk a
kerítés felé a tank mellett. Úgy ment át rajta, mint kés a vajon, nekünk
azonban okozott némi nehézséget, hogy ne akadjunk fenn a drótokon. Végül mindannyian
átjutottunk, fedezékbe vonultunk a sziklák közé, a tank azonban néhány méter
után megállt. Túl sziklássá és meredekké vált a terep, nem tudott elég
lendületet venni, hogy felmenjen a tetejéig. Nem kockáztathattuk, hogy
felboruljon, és két társunk csapdába essen benne. Először Csonti mászott ki,
miközben fedeztük, Steve pedig a tank fegyverével lőtte az oroszokat.
Felvetettem Jacknek, hogy talán az egész bázist fel kellene robbantanunk, de
azt felelte, hogy az már túlzás lenne, felérne egy hadüzenettel. Nem volt a
ruhánkon felségjelzés, de Kölyök kimenekítése egyértelművé tette, hogy honnan
jöttünk. Ezt az akciót még el tudja sikálni a kormány, mondván, nem tudtak róla,
és engedély nélkül hatoltunk az országba, de ahhoz ennél a pontnál kellett
meghúzni a határvonalat. Sok orosz katonát megöltünk, de egy háborúhoz nem
eleget.
Csonti sikeresen
megérkezett közénk, már csak Steve-re vártunk. Rossz érzés fogott el. Ahogy az
idegen katonákat pásztáztam a tekintetemmel, felnéztem az őrtoronyba is. Az
egyik katona épp egy éjjellátót húzott a szeme elé, majd célzásra emelte a
puskáját. Ízeset káromkodtam magamban, mielőtt felpattantam és Steve felé
futottam. Ahogy mellé értem, a karjánál fogva magam mögé rántottam, de
megfordulni már nem maradt időm. A golyó belém csapódott. Az erejétől hanyatt
vágódtam és Steve-et is magammal sodortam. Nem volt időm felállni, mert egy kéz
megragadott a vállamnál fogva és a sziklák mögé húzott.
‒ Megsérültél? – hajolt
fölém Jack, és a tekintete a hasamra szorított kezemre rebbent.
‒ Dehogy – hazudtam,
majd elhúzódtam tőle, és lopva a nadrágomba töröltem a véres kezem. A sötétben
nem láthatta a ruhámon a foltot.
‒ Csak megbotlottam egy
kőben – vontam vállat mosolyogva, hogy „lám, egy vámpír is lehet béna”. –
Menjetek előre, fedezlek titeket – mondtam, miközben guggoló pozíciót vettem
fel, és a mesterlövész puskával az oroszok táborát vettem célba.
Éreztem, hogy Jack még egy
ideig engem méreget, végül kiadta a parancsot, és elindultak a kivonási pont
felé.
Sokáig vártam, mielőtt
a többiek után indultam. Csendben meglapultam, figyeltem az orosz bázist. Senki
nem jött utánunk. Kölyök nem ért nekik annyit, hogy további katonákat küldjenek
a halálba miatta. Miután biztosra vettem, hogy a srácok már biztonságos
távolságra kerültek a bázistól, én is követtem a példájukat. Ügyelnem kellett a
mozgásomra, nem akartam több vért veszíteni, már így is neccessé vált a hazajutásom.
Húsz percbe tellett utolérni őket, meglepően gyorsan haladtak. Kölyköt már
Steve cipelte a vállán átvetve. Már percek óta mögöttük osontam, amikor a
fülesem recsegve életre kelt.
‒ Amazon, merre jársz?
‒ Haladok. Baj van? –
válaszoltam halkan, nem akartam, hogy megneszeljék, alig ötven méternyire
vagyok tőlük.
‒ Nincs.
‒ Akkor?
‒ Csak… Igyekezz!
‒ Mintha aggódnál értem
– évődtem Jackkel.
‒ És ha igen?
‒ Semmi – dünnyögtem
halkan, miközben igyekeztem elrejteni a hangomban megbúvó örömöt. – Mindjárt
utolérlek titeket.
‒ Rendben.
Néhány perc elteltével
elkezdtem hangosabban lépkedni, a távolságot is fokozatosan csökkentettem
közöttünk. Amikor utolértem őket, először Kojak mellett mentem el, aki fáradtan
rám mosolygott. Ekkor tűnt fel, hogy már mindenki levette a maszkját. Ahogy
lehúztam a fejemről a puha anyagot, éreztem, hogy a hajam enyhén feltöltődik
elektromossággal. Épp Csonti mellett haladtam, aki halkan felkuncogott, mikor
meglátta a szanaszét álló hajamat. Bosszúból finoman a vállába bokszoltam, majd
tovább gyalogoltam, hogy beérjem Jacket.
‒ Jó a séród –
sandított rám oldalról, mire elhúztam a szám és lesimítottam a hajam.
‒ Mi a helyzet?
‒ Mint ahogy korábban
már jeleztem, beszélnünk kell.
‒ Oké, de mikor
gondoltad?
‒ Szeretném, ha
beugranál hozzám, mielőtt hazamész.
‒ Rendben. Bajban
vagyok?
‒ Meglehet.
Remek!
Néhány percig csendben
lépkedtünk egymás mellett, éreztem, hogy hamarosan felkel a nap.
‒ Most miért nem küldtél
előre senkit? – érdeklődtem, ahogy végignéztem a többieken.
‒ Csontinak megsérült a
bokája, jobbnak láttam, ha a közelben marad. A tempót mindig az diktálja, aki
Kölyköt cipeli.
‒ Továbbra sem tért
magához?
‒ Nem igazán.
Pontosabban magához tért, de olyan hangosan nyöszörgött, meg beszélt, hogy be
kellett nyugtatóznunk, hogy csendben maradjon.
‒ Tudjátok, hogy mi
baja lehet?
‒ Teóriáink vannak, de
semmi konkrét. Vizsgálatokra lesz szükség.
‒ Értem.
Ahogy felnéztem,
rájöttem, hogy lassan ahhoz a ponthoz érünk, ahol a kutyákkal találkoztunk.
‒ Előre megyek.
‒ Miért?
‒ Nem akarom, hogy a
kutyák megijedjenek.
‒ Ja, tényleg, el is
felejtettem őket. Ha átkeltünk a határon, megpihenünk kicsit.
Elsétáltam Steve
mellett, és ismét megcsapott a Kölyökből áradó bűz. Értetlenül csóváltam meg a
fejem, sejtelmem sem volt mi okozhatja.
Még el sem értem a
kutyákat rejtő kiszögellést, de már tudtam, nincsenek ott. Valószínűleg a
nőstény a látogatásunk után elvitte máshová a kicsiket, úgy ítélte meg, hogy
már nem biztonságos a vackuk. Már eluntam magam, mire a többiek beértek.
‒ A kutyák? – nézett
rám Jack érdeklődve.
‒ Elmentek.
‒ Talán jobb is így –
jegyezte meg Kojak, ahogy elment mellettem. Ismét ő cipelte Kölyköt.
‒ Nemsokára felkel a
nap, igyekeznünk kell – adta ki a parancsot Jack.
‒ Előre menjek? –
kérdeztem, de nemet intett a fejével.
‒ A régi határátkelőn
együtt kell átosonnunk.
‒ Nem értem mi értelme
van ezeket fenntartani, ha már megszűntek az országok, és mind be lett
olvasztva egy-egy nagyobb régióba.
‒ Csak papíron. A
nemzetek még nem igazán fogadták el ezt az új világrendet. Lesz még itt balhé –
tette hozzá Jack keserűen.
‒ Gondolod? – fordultam
felé elgondolkodva. Bólintással felelt.
Néhány percnyi
gyaloglást követően ismét megszólalt:
‒ Innentől mindenki
csendben van.
Fél óra múlva értük el
a határt, gond nélkül átcsusszantunk. Pár perccel később felkelt a nap, engem
pedig minden természetfeletti erőmtől megfosztott. Mázsás súllyal nehezedett a
vállamra a hátizsák és a puska. Már alig vonszoltam magam, amikor Jack félórás
pihenőt rendelt el. Tábort vertünk, majd mindenki kényelembe helyezte magát, a
srácok elővették a proteinszeleteket és falatozni kezdtek. Én meghúztam a vizes
kulacsomat, majd halkan felvezettem a teóriámat.
‒ A barátotokat
bedrogozták.
‒ Honnan tudod? –
nézett rám Jack gondterhelten.
‒ Érzem a szagát.
‒ Azt nem tudod
megmondani, mégis milyen drog, Szimat felügyelő?
Nem vettem fel Steve
sértését, de közelebb húzódtam Jackhez.
‒ Azt nem tudom, de a
társatok szerintem belülről rohad – súgtam neki, mire az arca megkeményedett.
‒ A büdös picsába! –
csattant fel, és az öklével a combjára csapott.
‒ Mi van? – kérdezte
Kojak aggódva.
‒ Krokodilt adtak neki.
‒ Bassza meg! – káromkodott
Kojak is, míg Csonti csak riadt szemekkel meredt ránk, és közben Kölyök kezét
szorongatta, aki magánkívül motyogott össze-vissza.
‒ Mi az a krokodil? –
kérdeztem óvatosan.
‒ A hernyónál is
rosszabb. Élve felzabál. Húsevő drognak is hívják, de csak az oroszoknál
terjedt el – világosított fel Jack.
‒ De már legalább egy
évtizede nem hallottunk róla, azt gondoltuk, már nem divat és nem is használják
– szúrta közbe Kojak csendesen.
‒ Úgy tűnik, kínzáshoz
még bevetik – töprengtem hangosan. - Le lehet róla szokni?
‒ Kurva nehezen. Nem
tudom, mennyit kapott eddig, de ha már napok óta a szeren él, rohadtul kínlódni
fog – válaszolt Steve immár gúnyolódásmentesen.
‒ Nézzétek meg a vénáit
– lépett közelebb a fiúhoz Jack, és ő maga húzta fel az egyik karján a szakadt,
mocskos katonai zubbonyt.
A másik oldalon Steve tolta
fel, és azonnal láthatóvá vált, hol szúrták meg a fiút.
‒ Nem sokat kapott, a
bőre még nagyon sima.
‒ Ezt hogy érted? –
kérdeztem érdeklődve, ugyanis drogokhoz semmilyen kapcsolatom nem fűződött.
Sohasem érdekelt, és az ismerőseim körében sem fogyasztott senki semmit.
‒ A krokodil egyik
elsődleges tünete, hogy a szúrás helyén elkezd a bőr pikkelyesedni, innen kapta
a szer a nevét.
‒ Világos. Sajnálom,
srácok! – tettem hozzá, és valóban így is éreztem.
Feltápászkodtam a
földről, és pár méterrel messzebb leültem egy farönkre, szükségem volt egy kis
magányra. Megtapogattam a sebemet, még mindig szivárgott belőle a vér. Épp elvettem
a kezem, hogy a nadrágomba töröljem, amikor Jack elém guggolt, és megkapaszkodott
a térdemben. Faszom!
‒ Nem tudsz neki
segíteni? – kérdezte alig hallhatóan.
‒ Nem – ráztam meg a
fejem szánakozva, miközben a derekamba kapaszkodva azon morfondíroztam, miért
nincs egy nyomorult fűcsomó vagy falevél a kezem ügyében.
‒ A véred nem tudja
meggyógyítani?
‒ Nem, hacsak nem
szeretnéd, hogy holnap vámpírként ébredjen.
‒ Őt elnézve, lehet, hogy
jobb lenne neki – jegyezte meg Jack savanyúan.
‒ Ne akarj ilyen életet
neki – feleltem csendesen, és megfeledkezve a vérről, megcirógattam a lábamon
nyugvó kézfejét.
Hülye picsa! –
korholtam magam némán, mikor észbekaptam. Jack nem firtatta tovább a témát,
felállt és visszament a többiekhez, én pedig idegesen bámultam a véres keze
után.
Már minden mindegy
alapon újból megnéztem a sérülésemet. A golyó szerencsésen átment rajtam, de
sok vért veszítettem. Ha nem áll el a vérzés, bajos lesz hazakeverednem. Még el
sem jutottam a gondolataim végére, amikor Jack szitkozódva felpattant és rám nézett.
‒ Megsérültél?
Büdös picsába!
‒ Csak egy karcolás –
hazudtam szemrebbenés nélkül.
Láttam rajta, hogy nem
hisz nekem. Kojak felállt Kölyök mellől és odajött hozzám.
‒ Hadd nézzem.
‒ Semmiség, ne is
törődj vele – hárítottam legyintve.
‒ Én vagyok a felcser, szeretném
megnézni.
Nem tudtam, milyen
kifogást hozhatnék még fel, és Jack sem segített. Széthúztam a kabátot magamon,
és felemeltem a felsőt a derekamról. Kojak néhány pillanatig némán szemlélte,
nem szólt semmit. A sebről ordított, hogy lövés okozta.
‒ Valóban csak egy
karcolás, nem igényel komolyabb ellátást. De azért kitisztítom és bekötöm, ha
megengeded – szólalt meg végül hangosan, hogy a többiek is hallják, és közben
jelentőségteljesen rám nézett.
Semmit nem értettem.
Kojak ember, ebben biztos voltam. Miért
hazudik értem?
‒ Persze, csináld csak
– feleltem, és úgy helyezkedtem, hogy jobban hozzá férjen a sebhez, de a
többieknek ne legyen rálátása.
‒ Átment rajtad? –
kérdezte alig hallhatóan.
‒ Igen.
‒ Megpróbálom
elállítani a vérzést, de segítened kell, hogy a többiek ne ránk figyeljenek.
‒ Mégis hogyan?
‒ Nem tudom. Mesélj
nekünk valamit.
‒ Mi vagyok én,
Andersen? – fortyantam fel, mire elmosolyodott. – Jól van, kitalálok valamit –
morogtam végül. – Hé, Nulla! Nincs kedved elmesélni, hogyan ismerkedtünk meg?
Ez övön aluli volt, de
magamról egyáltalán nem akartam semmit elmondani, a felszínes csacsogás pedig
sosem volt rám jellemző. Mikor Jackre pillantottam, nagyon rondán nézett rám. Ezért még kapok.
‒ Sok-sok évvel ezelőtt
kaptam egy telefonhívást. Eltűnt egy nő, és meg kellett találnom. Csak az
utolsó ismert helyzetét tudták nekem megmondani, ami egy eldugott sikátor…
Nem figyeltem tovább, a
fiúk itták Jack minden szavát. Kojak elővett egy kést és egy öngyújtót.
‒ Ki kell égetnem.
Ahogy elnézem, nem sérült meg egyik létfontosságú szerved sem. Szerencsére pont
az oldalad szélét kapta el a lövedék.
Miközben a táskájában
kotorászott, tovább kérdezősködött.
‒ Mikor történt?
‒ Amikor Steve próbált
fedezékbe jutni a tankból.
‒ Te kaptad be
helyette?
‒ Ühüm.
‒ Jó kislány vagy ‒
vigyorgott rám Kojak, mire csúnyán néztem rá.
Miközben a sebemet
tisztogatta, beszélgetni kezdtünk.
‒ Nulla tudja, hogy
természetfeletti vagy?
‒ Igen. De te honnan
tudod?
‒ A legjobb barátom
alakváltó. Mesélt néhány dolgot.
‒ Én nem az vagyok.
‒ Sejtettem.
‒ A többieknek
beszéltél erről?
‒ Mármint miről?
‒ Hogy létezünk.
‒ Nem.
‒ Miért nem?
‒ Mert némelyikünk… ‒ tartott
egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna. ‒ Hogy is mondjam. Nem szívleli a
másságot ‒ mutatott macskakörmöt az ujjaival.
‒ Steve?
‒ Például.
‒ Gondoltam – jegyeztem
meg fanyarul.
‒ Minél kevesebb ember
tud rólatok, annál jobb. Mindenkinek.
Ezzel nem tudtam vitába
szállni.
‒ Elvileg nem sérült
meg egy komolyabb ér sem. Most, hogy kitisztítottam a sebet, könnyebben beindul
a véralvadás, és ha kiégetem a sebszéleket, akkor minden rendben lesz.
‒ Ja, csak lesz egy
pompás hegem ‒ feleltem savanyúan.
‒ Hogyhogy?
‒ Ha nem jutok vérhez
hamarosan, akkor hegesedve gyógyulok. És még jó néhány óra, mire innen
hazaérek.
‒ Hogyan táplálkozol?
‒ Ezt mégis hogy érted?
‒ Testből vagy… ‒
nézett rám kérdőn, majd elhallgatott, és az öngyújtó fölé tartva elkezdte a
kést felforrósítani.
‒ Ó, bárhogy jó nekem.
Testből a legjobb, de tasakos véren élek már évek óta.
‒ Le tudok venni
magamtól annyit, amennyire szükséged van.
‒ Nem! – ráztam meg
hevesen a fejem.
Kojak zavartan nézett
rám.
‒ Igazán kedves tőled,
hogy megtennéd értem, de egy heg nem ér annyit, hogy lebukjak és még téged is
bajba sodorjalak. Jackről nem is beszélve. Nem ez lesz az első sebhelyem.
Hogy a szavaimat
alátámasszam, levettem a bal kezemről a kesztyűt. Kojak meglepetten nézett a
csonka ujjaimra.
‒ Észre sem vettem.
‒ Pont ez a lényeg ‒
mosolyogtam rá, és visszahúztam a kesztyűt. – Ezt sem fogják sokan látni –
mutattam a hasamra.
‒ Rendben. Akkor
mindjárt készen is vagyunk. Most kicsit fájni fog.
‒ Mehet.
Kojak óvatosan a sebre
illesztette a felhevített kést. Nem volt kellemes. Miután végzett az egyik
oldalon, ismét melegíteni kezdte a kést és a hátamon is kiégette a sebet.
‒ Kész.
Fogta a felhajtott felsőm
szélét és a helyére húzta.
‒ Köszönöm ‒ fogtam meg
a karját.
‒ Én köszönöm. Steve
nem rossz ember.
‒ Biztos vagyok benne.
Mindketten a többiek
felé fordultunk. Jack még mindig mesélt.
‒ Egy temetőben
találtam rá. Két méter mélyre ásták, leizzadtam, mire a koporsóig jutottam.
Aztán kinyitottam a fedelét, és ez az idegesítő nőszemély hevert benne ‒
mutatott rám. Mosolyogva vállat vontam. ‒ Alig élt már, de még ájultan is olyan
erőt sugárzott magából, hogy tudtam, nagy túlélő.
‒ És érdemes volt
megmenteni? ‒ kérdezte Steve komoran.
‒ Határozottan! ‒
felelt Jack helyett Kojak, mire a srácok meglepetten néztek rá. ‒ Nélküle
valamelyikünk biztos ott hagyta volna a fogát.
‒ Ez már igaz! –
kontrázott Csonti is.
‒ Azzal tisztában
vagytok, mivel foglalkozik ez a nő? – tette fel a nagy kérdést Steve. Ahogy
Jack rámeredt, nem lettem volna a helyében.
‒ Semmi közünk hozzá.
Mi sem vagyunk szentek – közölte Kojak mereven. Úgy tűnt, nincs ínyére a
beszélgetés menete.
‒ Lassan indulnunk
kellene – jegyeztem meg, mire Jack egyetértően biccentett.
‒ Öt perc.
Innentől már
fesztelenebb hangulatban haladtunk a kivonási pont felé, ahol egy helikopter
várt ránk. A megbeszélt időpontnál hamarabb értünk oda, a srácok már nagyon ki
voltak merülve. Hálásan fogadták, hogy a fémmadár már a helyszínen várakozott.
Másfél óra múlva mindenki
beszállt az autójába, Kojak vitte el Kölyköt kórházba, én pedig követtem Jacket
hazáig.
Elképzelni sem tudtam,
miről akar beszélgetni, de határozottan rossz érzés kerített hatalmába.
[1] Rudyard Kipling: A
dzsungel könyve
[2] Amerikai akciófigura,
melyet a Hasbro alkotott meg. Eleinte az USA fegyveres erőinek négy ágát
képviselte.
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése