EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (6.)

 5. FEJEZET

 

 

Mielőtt követtem volna Jacket az otthonába, kivettem a csomagtartóból a sporttáskámat. Kérdő tekintetét látva a vérfoltos ruhámra mutattam.

‒ Szeretném lecserélni.

Válasz helyett sarkon fordult, és nagy léptekkel megindult a ház felé. Tényleg pipa volt rám.

Még be sem csuktam magam mögött az ajtót, máris nekem esett.

‒ Legszívesebben lepuffantanálak!

‒ Nem mondod? – dünnyögtem az orrom alatt, de rám se hederített.

A nappaliba csörtetett, dühösen a sarokba vágta a táskáját, majd felém fordult. Az ajtófélfának támaszkodva vártam a további műsort, nem léptem a szobába. Készen álltam rá, hogy sarkon fordulok és hazamegyek. Amúgy is vér kellett.

‒ Nem követted a parancsaimat, a kifejezett kérésem ellenére fegyvert hoztál magaddal, és nem tudom, mivel vetted rá Kojaket, hogy hazudjon a kedvedért, de még benne is csalódnom kellett miattad! – számolta ujjain a felsorolt bűnvádakat.

‒ Nem tudom, miről beszélsz – feleltem hidegen, mire három lépéssel átszelte a szobát, és felrántotta a felsőm.

‒ Ez nem egy karcolás!

‒ Kinek mi? – válaszoltam hetykén, de éreztem, ahogy a keserű epe elönti a torkom.

‒ Mivel magyaráztad meg neki, hogy haslövéssel vígan futkorászol?

‒ Semmivel ‒ Jack láthatóan meglepődött, mert egy pillanatra torkán akadt a szó. ‒ Már tudott rólam – folytattam dacosan.

‒ Honnan? – kérdezte Jack zavartan.

‒ Ezt talán vele kellene megbeszélned – vágtam vissza fojtott hangon. ‒ Van még valami? Vagy hazamehetek végre?

‒ Ennyivel nem úszod meg! – csattant fel, és néztem, ahogy a keze ökölbe szorul. – Te nyírtad ki az alpolgármestert?

Nem tudtam, mit mondhatnék, hazudni értelmetlen lett volna.

‒ Tehát igen.

‒ Mit számít ez? – kérdeztem vállat vonva. Csak másodpercek kérdése volt, hogy elszabaduljon a pokol.

‒ Még hogy mit számít? – horkantott megvetően. – Nekem az a dolgom, hogy olyan alakokra vadásszak, mint te!

‒ Hát tessék, itt vagyok! – tártam szét a kezem.

‒ Ne provokálj! – figyelmeztetett elsötétülő tekintettel.

Ó, dehogyisnem!

‒ Ezt tenném? – kérdeztem kihívóan, és léptem egyet Jack felé, de elfordult tőlem. – Nem azért vagy dühös, mert megöltem azt a nyomorultat. Neem… - csóváltam meg a fejem pimasz mosollyal az ajkamon. – Azért cirkuszolsz, mert minden percét élvezted a mai akciónak, és tudod, hogy számodra ez volt az utolsó.

‒ Fejezd be! – szólt rám fojtott hangon, de a szeme indulatoktól fénylett.

‒ Azért vagy mérges, mert megkínoztak egy fiatal fiút, akit TE hagytál hátra, a TE lelkeden szárad, ha többé nem lesz belőle normális ember – folytattam kíméletlenül, és minden egyes kimondott te szónál megböktem a vállát a mutatóujjammal. – Azért vagy dühös, mert mindent feladtál azért, hogy megfelelj a feleséged elvárásainak, mégis elhagyott téged.

Amikor a mondandóm végén ismét vállon akartam pöckölni, elképesztő gyorsasággal megragadta a kezem, és olyan erővel feszítette hátra, hogy a csuklóm roppant egyet. Mikor összeszorított szájjal Jack szemébe néztem, félelmet láttam felvillanni a tekintetében, majd azonnal elengedett.

‒ Nyugi – mosolyodtam el kajánul. – Nappal van. Egyenlő esélyekkel indulunk. Na gyere, ess nekem! Fegyvertelen vagyok – tettem hozzá, és incselkedve magam felé intettem.

‒ Nem fogok verekedni veled – felelte higgadtabb hangon.

‒ Mmm… Kár – biggyesztettem le a szám unottan. - Szerintem jót tenne neked. Vagy talán félsz, hogy alulmaradsz akkor is, amikor csupán emberi erővel rendelkezem? – provokáltam tovább. – Engedd ki a haragod, mert felzabál, én már csak tudom. Látom, hogy akarod, mert te is élvezed, hogy hatalmad van mások felett.

‒ Ez nem igaz!

‒ Ó, dehogynem! Kojak is megmondta ma: nem vagytok szentek.

‒ Parancsot teljesítünk.

‒ Na persze! – nevettem el magam hitetlenkedve. –  Ezzel nyugtatod magad éjszakánként, amikor a halottak arca lebeg a lehunyt szemed előtt?

‒ Fe-jezd be! – szótagolta lassan, de figyelmen kívül hagytam.

‒ Mi lesz veled, hiszen nem kellesz a feleségednek, és már a kormány is inkább szabadulna tőled? Senkinek sem vagy már hasznos – súgtam az arcába hajolva. – Apádnak lett igaza: egy nulla vagy!

Ezt talán nem kellett volna.

Fájó tyúkszemre léphettem, mert Jack azonnal nekem esett. Hiába számítottam az ütésre, váratlanul ért a gyorsasága. Hogy tud ilyen embertelenül fürge lenni? Épphogy csak az arcom elé tudtam rántani a kezem, hála az ifjúkori bokszmeccseknek és a berögzült mozdulatoknak. Nem hagytam neki időt a gondolkodásra, keményen visszavágtam. Záporoztak közöttünk a pofonok és a testre mért ütések, bár igyekeztem visszafogni magam. Amikor azonban a talpával eltalálta a sérült oldalamat, a vérszomj egy pillanatra felülkerekedett bennem. Olyan erővel ütöttem vissza, hogy átbukott a dohányzóasztalon, és háttal a kanapénak vágódott. Felpattantam az asztalra, majd onnan átcsúsztam a szófára. Fölé térdeltem, a kezeit a háttámlának feszítettem és rávicsorogtam.

‒ Tűfogú – morogta halkan, kék szemei sosem látott fénnyel izzottak.

A hangjától teljesen elgyengültem, mintha varázserővel bírna. Minden feszültség távozott a testemből. A vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy a kezét gyengéden a derekamra csúsztassa. Néhány pillanattal később felnéztem, a szemében a dühöt vágy váltotta fel. Nagyot nyeltem, mielőtt így szóltam:

‒ Sajnálom.

‒ Ne tedd – motyogta a számra, és megcsókolt.

Nem ez volt az első csók, amit életemben kaptam, mégis így éreztem. Felkavart, mégis ismerősnek tűnt, mintha hazaértem volna. Szenvedélyes, mégis lágy és óvatos. Mintha attól félne, hogy egyszer csak eltűnök közben. Ez némileg kijózanított. Elhúzódtam tőle, és lehunyt szemmel a homlokának érintettem az enyémet.

‒ Ezt nem lenne szabad – suttogtam, és még életemben nem éreztem ennyire hamisnak a szavaimat.

Kelletlenül bontakoztam ki az öleléséből, majd felálltam. Ahogy rám nézett, némi csalódottság suhant át rajta.

‒ Mennem kell – hazudtam, és az ajtó mellé dobott táskámért indultam.

‒ Csupa vér vagy, nem kellene így elindulnod – felelte halkan, és be kellett látnom, hogy igaza van. – Fent, a fürdőszobában találsz tiszta törölközőt a jobboldali szekrényben.

‒ Köszönöm – motyogtam, majd felsiettem az emeletre.

Már végeztem a zuhannyal, épp magamra tekertem a törölközőt, amikor halkan kopogtatott.

‒ Gyere be!

Óvatosan benyitott, de nem lépett a fürdőbe, csak az ajtóból közölte:

‒ Jess most hívott, már úton van ide.

‒ Értem, máris kész vagyok – feleltem és leengedtem a törölközőmet, hogy felöltözhessek. Jack zavartan elfordult és magamra hagyott.

 

***

 

Már a kocsiban ültem, mikor rájöttem, hogy az embereknek a meztelenség nem olyan természetes, mint nekünk, vámpíroknak. A búcsúnk rövid és sietős volt, szinte menekültem Jacktől. Semmi konkrétumot nem beszéltünk meg, csak azt, hogy majd keressük egymást.

A reggeli csúcsban araszoltam hazafelé, mikor megcsörrent a telefonom. Lily hívott.

‒ Itthon vagy már? – kérdezte köszönés nélkül, szokatlanul nyugtalan hangon.

‒ Igen, most próbálok hazajutni.

‒ Ide kell jönnöd! Átküldöm a címet –közölte, majd letette.

Ennyit a reggelimről...

Nem tetszett, hogy Lily ilyen feszült, tuti történt valami. Csupán egy éjszakára hagytam el az országot és máris bajba került. Megölöm!

Majdnem egy óráig tartott, mire átvergődtem a városon, és a barátnőm által megadott címre érkeztem. Ahogy kiszálltam az autóból, Lily bukkant fel váratlanul mellettem, megfogta a karomat és magával húzott.

Pár lépés után elszakadt nálam a cérna és ráförmedtem:

‒ Ha nem árulod el azonnal, hogy mi a szar van, egy tapodtad sem megyek tovább!

‒ Letelt a határidő – szűrte a fogai között és dacosan a szemembe nézett.

‒ Milyen határidő? – értetlenkedtem.

‒ A barátomé. Amiről beszéltünk.

‒ Vagy úgy! – esett le a tantusz. Bassza meg, totál elfelejtettem. ‒ És meghalt? – kérdeztem óvatosan. Adja az ég, hogy igen...

‒ Dehogyis! – csattant fel Lily ingerülten. – Estig kapott haladékot, ezért kellene most lépnünk.

‒ Rohadt élet! – morogtam az orrom alatt, de követtem Lilyt.

Egy műterembe vezetett, ahol bemutatta a haverját, Marcust. A férfinak lagymatag kézfogása volt, mindig is utáltam az ilyet. Ilyen esetekben legszívesebben a nadrágomba törölném a kezem, mintha az erőtlenség ragályos lenne.

‒ Mi a helyzet? – érdeklődtem, közben körbenéztem a lakásban. Minden oldalról üres falak meredtek rám, csak a szögek árulkodtak arról, hogy nemrég ez a hely a művészet otthonaként szolgált.

Marcus színtelen hangon vázolta a szitut. Amikor meghallottam, hogy Lily adott neki pénzt, hogy nyerjen még néhány napnyi haladékot, rohadt pipa lettem. Határozottan megtiltottam neki, hogy pénzt adjon ennek a szánalmas véglénynek. Ezért még számolunk!

Röviden tájékoztattam őket a tervemről, elmondtam mi a teendőjük, majd távoztam. Kurva sok dolgom lett hirtelen.

Első utam hazavezetett, vérre volt szükségem. Miután jóllakattam magam, felhívtam Izzyt, egy hacker ismerősömet. Hullát még nem kértem tőle, de ennek is eljött az ideje. Bíztam benne, hogy nem fog sokat kérdezősködni.

‒ Szia, Izzy!

‒ Mm… Kate? – mormogta álmos hangon. ‒ Hány óra?

‒ Lassan kilenc.

‒ Uh… korán van. Hívjál vissza később.

Alig hallottam, szerintem a párnájába beszélt.

‒ Nem lehet, most van rád szükségem – közöltem vele sürgetően, hátha kiérzi a hangomból a feszültséget.

‒ Kérek egy kávét – motyogta, majd hallottam, hogy valami nagyot csörömpölve leesett. ‒ Bassza meg! – káromkodott némiképp hangosabban. ‒ A kedvenc unikornisos bögrém – nyafogta.

‒ Veszek másikat – morogtam egyre türelmetlenebbül.

‒ Nem tudsz. Anyukámtól kaptam – végtelen szomorúság csengett a hangjából.

Kurva fasza! Ha elkezd sírni, én hasba szúrom magam!

‒ Nem tört el! – sikkantott a telefonba boldogan néhány pillanattal később, mire eltartottam a készüléket a fülemtől, nem kívántam halláskárosodást szenvedni. – A műanyagok istene megmentette!

‒ Te műanyag bögréből iszol?

‒ Ha korán keltenek, akkor igen – durcizott, én pedig nagyot sóhajtottam.

‒ Elhiheted, hogy nem jókedvemben hívtalak – pirítottam rá barátságtalanul.

‒ Jól van, na! Mi kellene?

‒ Egy hulla.

Zavart csend támadt a vonalban.

‒ Egy mi? – érdeklődött némiképp frissebb hangon Izzy. Hát igen, nem mindennapi kérés…

‒ Jól hallottad, hadd ne ismételjem meg.

‒ Fincsi ‒ dünnyögte, közben hallottam, ahogy lázasan kopogni kezdett egy klaviatúrán. ‒ Kora, neme?

‒ Férfi, harmincas, kaukázusi.

Rövid ideig csak a billentyűzetet ütlegelte némán. Kezdtem elunni magam.

‒ Ez a szerencsenapod ‒ szólalt meg végül. ‒ Három napja bevittek egy férfit természetes halállal az Orvosszakértői Hivatalba, de nem jelentkezett érte senki. Holnap viszik hamvasztásra.

‒ Nagyszerű. Gondolom a bankszámlaszámod még a régi.

‒ Aha.

‒ Köszi, és bocs az ébresztésért.

‒ Mindegy. Amúgy is lassan kelnem kellett volna, egy csomó könyvet hoznak ma a könyvtárba, fel kell vinnem őket a rendszerbe. Sosem fogok hazaérni – morogta kedvetlenül, én viszont nem voltam kíváncsi a magánéletére.

‒ Mennem kell. Szia!

Meg sem vártam, hogy elköszönjön, egyszerűen letettem.

Az ember azt hihetné, hogy a holttesteket nem őrzik, pedig ennek az ellenkezője igaz. Kezd sokba kerülni nekem ez az akció. Lilynek nagyon meg kell dolgoznia azért, hogy kiengeszteljen és meghálálja a barátjáért tett erőfeszítéseimet. Alig két óra múlva már a birtokomban volt a szükséges test, már csak a többi kelléket kellett beszereznem.

Amikor már kellőképpen besötétedett, becsempésztem a hullát a műterembe, majd felöltöztettem Marcus néhány ott hagyott ruhájába. Elzártam a gázt és kiengedtem, ami a csövekben maradt, majd jól kiszellőztettem. Ezután szétlocsoltam némi benzint az egész emeleten, jócskán öntöttem a holttestre is. Az egyik legrondább és legkegyetlenebb halálnem, ha valakit élve elégetnek. Az egyetlen, amit sosem tennék meg senkivel. Még egy bérgyilkosnak is meg kell húznia valahol a határokat.

Csupán egy pillanatig néztem, ahogy a láng táncol a meggyújtott gyufaszálon, aztán elengedtem, és villámgyorsan az ablakhoz futottam, majd kiugrottam.

Nagyot estem, de nem bánta egyik testrészem sem. Egy percig még füleltem, hallgattam a lángok pattogását, majd elhagytam a tetthelyet és az autómhoz indultam. Átvágtam a kerten, majd amikor kiléptem az utcára, valaki hátulról vasmarokkal lefogott és egy tűt döfött a nyakamba.

Tiltakozni sem tudtam, azonnal elsötétült minden. Déjá vu érzés kerített hatalmába. Ez történt húsz évvel ezelőtt is, amikor elkapott a vadász. Francos picsába! Próbáltam kinyitni a szemem, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Éreztem, ahogy egy autóba tuszkolnak és zsákot húznak a fejemre. Majd végleg elhagyott a tudatom.

 

***

 

Egy székben ülve, hátra bilincselt kézzel tértem magamhoz, a fejemen még mindig ott volt a zsák. Jó pár órát lehettem kiütve, mert a sérülésem, amit még a Jack-féle akció során szereztem, már begyógyult. Sebaj, majd kapok mindjárt újabbakat! Gyanítottam, hogy nem sok élvezetben lesz részem az elkövetkezendő órákban. Bár a fejem kitisztult, éreztem, hogy a kábítószer, amivel kiütöttek, még mindig az ereimben kering. Jobbnak láttam nem ficánkolni. Bár minden percét utáltam a katonai kiképzésemnek, egy valamiért hálás lehettem érte: türelmet tanultam. Ha most nyugton maradok, talán kiderül, hogy hol vagyok és miért raboltak el.

‒ Vedd le róla! – parancsolta egy nő határozott hangon.

Sajnálatos módon nem a bilincsről beszélt, mert valaki a vastag anyagot rántotta le a fejemről egy durva mozdulattal. A túl erős fény a sötétség után bántotta a szemem. Hunyorogva próbáltam helyrehozni a látásomat, majd kíváncsian körbenéztem. Egy kínzókamrában ücsörögtem. Csodás! A falakról különféle szerszámok lógtak, egyik sem ígért túl sok jót, az asztalokon csupa kínzásra alkalmas szúró- és vágóeszköz hevert. Az egyik pultot egészen közel húzták hozzám, apró fémtüskék csillogtak rajta. Néhány tövis egy zöld trutyival telített üveg alján várt a sorára. A lötyi borzalmasan büdös szaga csípte a szemem.

Pechemre a fogvatartóim a hátam mögött mozogtak, majdhogynem hangtalanul. Vadászok nem lehettek, még nem hallottam olyanról, hogy párban dolgoznának. Embernek túl erősek, alakváltóhoz túl hidegek. Mi bajuk lehet velem a vámpíroknak? Igaz, pár hete megöltem kettőt, de akadályozták a munkámat. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az életemre törtek. Tudomásom szerint nincs törvény arra vonatkozólag, hogy vámpír vámpírt nem ölhet.

‒ Vedd le a ruháit – szólalt meg a nő ismét.

‒ Na, azt azért nem! – mordultam fel. Kijelentésemet egy vállamat ért ütéssel jutalmazták, kis híján feljajdultam a fájdalomtól. Fogcsikorgatva szorítottam össze a szám és magamban bosszút fogadtam.

Az egyik jómadár végre a látómezőmbe lépett. Egy színesbőrű férfi gőgös arckifejezéssel az arcán. Nem valami jóképű. Nem cicózott, szétszakította elől a pólómat, és letépte rólam, csak a melltartót hagyta rajtam. Ezután megfogta a karomat és talpra rántott. Eszembe villant, hogy talán tökön térdelhetném, de inkább elvetettem az ötletet. Nem akartam nagyobb bajt hozni a fejemre. Kik ezek a balfaszok? És mi a tököm bajuk van velem?

‒ Mielőtt intimebb kapcsolatba kerülnénk, talán beszélgethetnénk előtte – próbáltam valamilyen kommunikációt kezdeményezni. ‒ Tudom, maradi szokás, de hát én már csak ilyen…

‒ Nem foglak megdugni – szakított félbe durván.

‒ Hála az égnek! – emeltem égnek a tekintetem. – Szinte már konzerválódtam, olyan régóta őrizgetem magam a leendő férjemnek – szájaltam tovább, de nem hatottam meg. ‒ Mindig ilyen barátságos vagy? ‒ firtattam mosolyogva, miközben a nadrágot ráncigálta rólam. Már egészen a bokámig letolta.

‒ Kussolj! ‒ mordult rám továbbra is morózusan.

‒ Ezt igennek veszem.

Válasz helyett visszalökött a székbe, lehúzta a cipőimet, végül a nadrágot is.

‒ A zokni marad? ‒ érdeklődtem kedvesen, mire pofon ütött. Éreztem, ahogy elered az orrom vére. ‒ Nem értem, miért vagy zabos, csak segíteni akartam ‒ motyogtam sértetten. ‒ Amúgy ne vedd személyeskedésnek ‒ halkítottam le a hangom ‒, de úgy ütsz, mint egy lány.

Egy kacsintással tettem fel az i-re a pontot. Vártam az újabb erőszakos megnyilvánulást, de nem történt semmi.

‒ A barátnőd nem csatlakozik? ‒ kérdezősködtem tovább. ‒ Ő nem szeretne levenni rólam valamit?

Csend.

‒ A zokni még mindig rajtam van ‒ nyafogtam, és felemeltem a lábam, hogy lássa. ‒ Ha rajtam marad, túlságosan komfortosan fogom érezni magam, és gondolom, ezt nagyon nem szeretnétek.

‒ Nem tudod befogni? ‒ nézett rám sötéten.

‒ Én be tudom, de arra vagyok kíváncsi, hogy neked sikerül-e ‒ szemtelenkedtem tovább vigyorogva.

Továbbra is komor arcot vágva felvett egy kesztyűt, majd egy fogó segítségével kivett a folyadékból egy tüskét. A tenyerére pottyantotta, néhány pillanatig nézegette, majd hirtelen mozdulattal a bal combomba vágta. Piszkosul fájt, de mosolyt erőltettem az arcomra.

‒ Már ne is haragudj, de kínzásból elégtelent érdemelsz – szűrtem a fogaim között a kínomat palástolva.

‒ Christian! ‒ csattant a nő hangja a hátam mögül.

‒ Állandóan beszél ‒ panaszkodott a férfi.

‒ Nemsokára nem fog ‒ felelte a nő negédesen.

‒ Én Kate vagyok. Azt már tudom, hogy a hímnemű egyed Christian. És te? ‒ kérdeztem, és próbáltam hátrafordulni.

Nem volt rá szükség, mert a nő hirtelen elém lépett.

‒ Nem lesz időd megjegyezni ‒ sziszegte az arcomba egy gonosz mosoly kíséretében.

Jégszőke haj keretezte szív alakú, szép arcát. Kár, hogy a gőg és a rosszindulat elcsúfította. Világoskék szemével hidegen tekintett a lábamon lévő sebre. Kifejezetten gyönyörű nő lehetne, ha barátságosabb arcot vágna.

‒ Esetleg felvilágosítanátok, hogy minek köszönhetem ezt a szívélyes vendéglátást?

‒ Nem kell tudnod ‒ jött a kurta felelet.

‒ Dehogyis nem! ‒ méltatlankodtam. – Különben hogyan fogom viszonozni a kedvességetek?

‒ Nem fogsz olyan sokáig élni ‒ nevetett fel Christian sötéten.

‒ Már most sem élek ‒ mutattam rá egy fontos tényre.

Nem kaptam választ. Kezdtem elunni magam a kommunikáció teljes hiánya miatt.

‒ Olyanok vagytok egymás mellett, mint a kávé és a tej – szórakoztattam magam, miközben őket nézegettem. Nem láthattam mit művelnek, mert háttal álltak nekem. – Ó, nem is! Mint az Oreo keksz!

Le se szartak. Úgy döntöttem, most már megnézem, mégis mit döftek a lábamba. A fémből készült tüske egy aprócska karóhoz hasonlított. A folyadék pedig valamilyen sav lehetett, mert teljesen szétroncsolta a bőrt és a húst, ahol hozzám ért. Ez remek buli lesz!

‒ Te most tényleg rajta hagytad a zoknit? ‒ pillantott a nő a lábamra.

‒ Ugye? Mondtam én ‒ kontráztam méltatlankodva, miközben érdeklődve figyeltem, ahogy ő is kesztyűt húz szépen manikűrözött kezére.

Christian csúnya pillantást lövellt felém, mire bájos mosolyt varázsoltam az arcomra.

‒ Vedd le róla te! ‒ fújt a másikra dühösen.

‒ Nyugi, nem büdös ‒ vigyorogtam rá ártatlanul, mire rám vicsorgott, én pedig megvontam az épen maradt vállam. A másik még mindig sajgott az ütéstől.

‒ Most tényleg nem veszed le róla? ‒ kérdezte a nő bosszúsan.

‒ Nem ‒ felelte a másik kurtán, mire a társa forgatni kezdte a szemét. Tiszta óvoda.

‒ Levegyem? ‒ ajánlottam fel szélesen mosolyogva.

‒ Nagyon viccesnek hiszed magad, ugye? ‒ kérdezte Christian gunyoros hangon.

‒ Aha ‒ bólintottam vidáman.

Végül a nő vette le rólam a vita tárgyát. Büntiből azonnal belevert egy-egy savba mártott pöcköt mindkét lábfejembe. A cucc csontot ért. Kín torzította el az arcomat, de nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy felüvöltsek. Ez láthatóan felbosszantotta, mert a következőt az egyik jobboldali bordámba kaptam. Mivel nemrég ettem, és friss vér keringett az ereimben, a gyógyulás hamar beindult. A combomban lévő tüskét a sav ellenére is friss hús fonta körbe. Nem lesz ez így jó!

Nem volt lehetőségem további fecsegéssel húzni az időt, mert a kezem és a lábam is a székhez rögzítették egy-egy lánccal, és onnantól kezdve folyamatosan döfködték belém a karókat. Minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ne sikítsak kínomban. Néha szünetet tartottak, közben vigyorogva szemlélték mesterművüket. Beszéltek is hozzám, de nagyjából az ötvenedik tüske után már csak arra koncentráltam, hogy a belső békémbe kapaszkodjak. Az arcomba és az államba is döftek néhányat. Addigra már teljesen érzéketlenné váltam a fájdalomra.

Órákkal – vagy talán napokkal ‒ később egy harmadik vámpír lépett a szobába, de addigra már annyira eltompultam, hogy fel sem néztem. Csupán annyit fogtam fel az egészből, hogy miután elment, a két kínzómester talpra állított, ismét zsákot húztak a fejemre és elráncigáltak valahová. Mivel alig tudtam járni, így néhány méter is baromi nagy távolságnak tűnt. Nem tudtam hova megyünk, csak hogy rohadt sokáig tartott. Mindenhol feszült a bőröm, éreztem, hogy a mozgás miatt néhol meg is repedt. A csontok a lábfejemben pokoli kínnal égtek. Végül megálltunk egy hűvös helyiségben és vártunk. Olyan sokáig ácsorogtunk ott, hogy azt hittem, ez is a kínzás része.

‒ Simone – szólalt meg a jobb oldalamon Christian egy idő után.

‒ Mi van? – mordult rá a nő.

Tehát így hívják. Az információt elraktároztam a nehezebb napokra.

‒ Nem hiszem, hogy ennek jó vége lesz – suttogta a férfi feszültséggel teli hangon.

‒ Már mindegy. De legalább megtettük, amit kellett.

Egy ideig ismét csendben álltak mellettem. Aztán történt valami, a levegő mozgásából észleltem a változást. Már más is volt a teremben rajtunk kívül.

‒ Ki csinált belőle tűpárnát? ‒ csattant az ismeretlen hangja vészjóslóan.

‒ Közös munka volt ‒ felelte Simone alázatos, ámde büszke hangon.

‒ És ki volt az ötletgazda? ‒ érdeklődött ismét a másik. Hangja továbbra is úgy ütött, mint kalapács az üllőt. Fájt tőle a fülem.

‒ Én ‒ felelte Simone immár óvatosan.

‒ Értem ‒ felelte az idegen.

Éreztem, ahogy süt belőle a visszafojtott harag, feszültsége a bőrömet csipkedte. Simone valószínűleg nem erre számított, mert a kezét a bilincsemre szorította. A fém fájdalmasan mart a csuklómba, és ettől halkan felmordultam.

‒ Úgy hallom, nem sikerült megtörni ‒ szólalt meg ismét az ismeretlen, és hangjában ezúttal csipetnyi derű csengett, mely finoman végigsimított a bőrömön. Varázsló talán?

‒ Nagyon makacs ‒ válaszolt Christian dölyfösen.

Simone továbbra is csendben szorongatta a bilincsemet, éreztem a félelme csípős szagát. Úgy tűnt, az idegent nem sikerült megnyernie magának. Ez a tény apró reménnyel töltött el, óvatosan mocorogni kezdtem. A mozdulatra Simone is felfigyelt, és hátulról a combomba térdelt. Halk fájdalomkiáltás tört fel belőlem és térdre rogytam. Éreztem, ahogy a térdkalácsom keményen koppant a kövön. Egyhamar nem állok fel innen. Ennél már úgysincs lejjebb. A büszkeségemet valamikor a harmincötödik tüske után adtam fel, már csak a makacsságomba kapaszkodhattam.

‒ Elég!

Ostorként csattant a hang. Éreztem, ahogy Simone megfeszül mellettem. Elégedett sóhaj hagyta el a számat.

‒ Örülök, hogy a történtek ellenére jól érzed magad ‒ simított végig rajtam az a bizonyos hang. Bársonyos puhasága elringatott.

Nem feleltem.

‒ A nyelvét is kivágtátok? ‒ förmedt a többiekre durván.

‒ Nem ‒ hangzott a durcás felelet, én pedig magamba fojtottam a kuncogásom.

Simone hirtelen elengedett, ettől majdnem orra buktam. Észre sem vettem, hogy eddig nekifeszültem a csuklómat tartó erőnek. Egy selymesen puha és csontig hatolóan hideg kéz érintette meg a vállam. Vasakarattal nyomtam el magamban a késztetést, hogy elhúzódjak tőle. Az idegen érintett meg. Végigsimított a karomon, amitől libabőrbe borult az egész testem. Érintése finom, de híján volt minden kedvességnek. A könyökhajlatomnál elidőzött, mintha azon gondolkodna, felsegítsen-e, végül mégis elengedett.

‒ Vegyétek le róla a zsákot és a bilincset, majd lássátok el a sebeit ‒ adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrően. Simone mégis ellenkezett:

‒ Én nem…

Hangos csattanás hallgattatta el.

‒ Nem kérdeztelek ‒ sziszegte az idegen, és hallottam, ahogy valami súlyos cseppen mellém a földre. Vér fémes szaga kúszott az orromba, szemfogaim éhesen megnyúltak. A morgás a gyomrom mélyéből tört fel, nem tudtam visszatartani.

‒ A fémeket még azelőtt távolítsátok el a testéből, mielőtt enni adtok neki. Nem tűrök több kínzást, megértettétek?

‒ Igen ‒ felelte Christian csendesen, Simone levegőt sem vett.

‒ Archer, a te feladatod lesz felügyelni a műveletet!

‒ Rendben – válaszolt egy lágy bariton.

Valaki a karomnál fogva talpra segített, talán Archer. A fejemre húzott zsákkal babrált éppen, amikor az idegen ismét megszólalt, de hangja már messziről érkezett:

‒ És Simone… ‒ Itt szünetet tartott. Várt.

‒ Igen, uram?

Simone hangja olyan volt, mint akinek az orrát vattával tömték tele.

‒ Még nem végeztünk.

Olyan fenyegetés bújt meg ebben a néhány szóban, hogy nem lettem volna a szőke szépség helyében.

Archer óvatosan lehúzta fejemről a zsákot, én pedig hunyorogva néztem körbe. Az idegen már nem volt a teremben. Milyen kár.

Ahogy a szemem hozzászokott a fényhez, egyre többet láttam a környezetemből. Simone orra durván belilult, jókora krumpliként csúfolkodott az arca közepén. Kétségtelen, szilánkosra tört. Több napba is beletelik, mire teljesen rendbe jön. Ronda pillantásokkal méregetett, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy csak és kizárólag Archer jelenlétének köszönhettem, hogy még élek. Ebből merítettem a bátorságot, amikor csúfondáros vigyorba torzult az arcom, miközben álltam a pillantását. Simone dühösen sziszegett rám.

‒ Ne hergeld! ‒ figyelmeztetett Archer. ‒ Nincs kedvem konfliktusba keveredni miattad. Inkább arra koncentrálj, hogy a húsodba nőtt fémeket ki kell szednünk belőled. Kellemetlenebb lesz, mint amikor beléd szúrták őket.

Nem tévedett. Miután visszavezettek a kínzókamrába és leszedték rólam a bilincseket, Christian hozzáfogott a pöckök kiszedésébe. Később Simone is csatlakozott, Archer azonban tényleg csak felügyelte a műveletet, nem ért hozzám. A huszadik tüske után már üvöltöttem a fájdalomtól. Nagyjából a negyvenedik után könyörögve kértem, inkább hagyják bennem őket. Később már csak rekedt nyöszörgésre tellett tőlem. Idővel az is elhalt, némán zokogtam magamban.

Amikor végeztek, az egész testem csupán roncsolt hústömeg volt. Rezignáltan fogadtam, amikor közölték velem, készen vagyunk. Száztizennyolc tüskét téptek ki a testemből. Még Archer is fintorogva nézett végig rajtam.

‒ Hozzatok neki vért.

‒ Emberit kérek ‒ suttogtam rekedten.

‒ Toronyóra lánccal nem kellene? ‒ fortyant fel Simone. Sípolva vett egy mély levegőt, az orra még mindig feketén virított az arcában. Az Idegen valószínűleg nem engedte, hogy vért igyon, amíg engem nem láttak el.

‒ Ha segít a gyógyulásomban, akkor hozhatsz azt is ‒ feleltem fáradtan, mire Archer szája finoman megrándult a visszafojtott mosolytól.

Simone válaszra nyitotta a száját, de Archer egy intéssel belé fojtotta a szót.

‒ Indulj!

A nő nem siette el, már Archer is türelmetlennek tűnt. Csak Christian ült némán, rezzenéstelen arccal. Én arra vágytam, hogy össze tudjam magam szedni, aztán eltűnjek innen. Simone végül befutott a vérrel, de láthatóan először magát szolgálta ki, máris beindult a gyógyulás az orrában. Mikor meglátta a fintoromat, diadalittasan rám vigyorgott.

‒ Vigyázz, Simone! ‒ figyelmeztette Archer gorombán. ‒ Nem csak az orrod törhet el.

Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Archer nyert. Simone savanyú arckifejezéssel, kelletlenül ejtette az ölembe a vérrel teli tasakokat. Nem udvariaskodtam, feltéptem az egyiket és mohón nyeldekeltem a tápláló nedűt. Simone és Christian undorodva fordult el, Archer azonban érdeklődve figyelt. Amikor el akart venni egyet a zacskókból, olyan mélyről jövő morgást hallattam, hogy magam is meglepődtem. Archer nevetve emelte fel a kezeit békét mutatva.

‒ Csak segíteni szerettem volna.

Nem feleltem. Olyan mohón szívtam magamba a vért, mint egy kiéheztetett vadállat. Sorra téptem fel a tasakokat, de a harmadik után már úgy éreztem, lassíthatok. Érdeklődve nézegettem az új vámpírt. Vörösesbarna raszta haját kiengedve hordta, zöld szeme bölcsességről árulkodott. Barátságosan méregetett, de nem éreztem tolakodónak az érdeklődését. Nem nőként nézett rám, hanem mint egy lehetséges szövetségesre. Ettől máris szimpatizálni kezdtem vele.

‒ Szeretnél egy vérfürdőt? ‒ kérdezte, mire elnyúlt az arcom.

‒ Nem elég, ami rajtam van? ‒ kérdeztem ellenségesen.

‒ Bocsánat, nem fogalmaztam megfelelően ‒ nevette el magát. ‒ Súlyos sérüléseket szoktunk fürdővel gyógyítani. Megtöltünk egy kádat vérrel és a beteg belefekszik. Így a gyógyító vér körbeveszi a sebesült testet, és gyorsabban jut el oda, ahova kell.

‒ Nem kell, köszönöm.

A válaszomra Simone megvetően felhorkantott. Nem vettem róla tudomást.

‒ Némely sebed maradandó lehet ‒ hívta fel rá a figyelmemet a jóképű vámpír.

‒ Kell az emlékeztető, hogy rajtam kívül is élnek szörnyek ezen a világon.

‒ Ahogy gondolod ‒ felelte a vámpír távolságtartóan. ‒ Ti elmehettek, már vár titeket ‒ fordult a két jómadár felé. Simone összerezzent, és Christian is veszített a magasságából néhány centit.

Szélesen rájuk vigyorogtam, mire a nő rám morgott, ám a mosolyom nem veszített a fényéből. Miután elmentek, Archer barátságos arccal nézett rám.

‒ Mit akarsz? ‒ néztem rá mogorván, rosszat sejtve.

‒ Szeretnék bocsánatot kérni az uralkodóm nevében az elszenvedett borzalmakért.

‒ Az ő utasítására tették?

‒ Természetesen nem.

‒ Akkor nincs miért bocsánatot kérnie. Neked meg aztán végképp nincs rá okod.

‒ Ő szükségesnek tartja.

‒ Miért?

‒ Mert nem szeretné, ha Simone vagy Christian tettei alapján ítélnéd meg őt.

‒ Nem fogom. Bár sokkal többre értékelném, ha ezt az ő szájából hallanám.

‒ Biztosíthatlak róla, hogy majd fogod is. De most más teendői akadtak.

‒ Sejtem. Nem lennék a két jómadár helyében ‒ vigyorogtam gonoszul.

‒ Szeretne kárpótolni téged, így arra kért, hogy tolmácsoljam az üzenetét.

‒ És mi lenne az? ‒ kérdeztem gyanakvóan.

‒ Szeretné, ha itt töltenél néhány napot, hogy megmutathassa neked, nem vagyunk olyan barbárok, mint ahogyan azt gondolod. Már ide is hozatta néhány holmidat, amit a barátnőd oly készségesen becsomagolt neked.

‒ Tessék?

Éreztem, ahogy a harag új dimenziókat nyit meg előttem. Sosem érzett szörny ébredezett a bensőmben.

‒ Az ifjú hölgynek nem esett baja, úgy tudja, egy fontos munka miatt maradsz távol.

‒ Szeretném felhívni. Ideadnád a mobilom? A nadrágzsebemben volt.

‒ Itt nincs térerő.

‒ Mégis, hol vagyunk?

‒ Egy ősi kastélyban, sokan a létezéséről sem tudnak. Sűrű erdő vesz minket körül, ezért csak vonalas telefon van a házban.

‒ Értem. Akkor a vonalasról hívom fel ‒ közöltem ellentmondást nem tűrően.

‒ Megmutatom a lakosztályodat – állt fel, és udvariasan a kezét nyújtotta. Nem fogadtam el, helyette tovább gorombáskodtam.

‒ Először telefonálok, utána pedig vezess egy fürdőszobába.

‒ Biztos, hogy látni akarod magad? ‒ kérdezte óvatosan.

‒ Igen.

‒ Bátor nő vagy ‒ jegyezte meg halkan.

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. A ruháim cafatokban hevertek a földön, úgyhogy kihúztam magam amennyire tudtam, és úgy vonultam ki a kínzókamrából, mint egy frissen koronázott királynő. Archer elismerően pillantott rám, majd végig vezetett egy hosszú és tekervényes alagúton. Hálás voltam, azért, hogy előttem megy, és én mögötte sántikálhatok. Minden lépés kénköves pokol volt. Félúton elvesztettem a fonalat, már nem tudtam merre lehet észak vagy nyugat, a fent és a lent. Egy idő után az előttem lépkedő vámpírt nézegettem. A válla széles, a dereka keskeny, emellett igazán formás hátsóval rendelkezett, haja a derekát verdeste. Egy felfelé vezető lépcső előtt megállt.

‒ Nem megyek előtted ‒ közöltem vele határozottan.

‒ Pedig arra gondoltam, hogy te már kibámészkodtad magad, így én vagyok a soros ‒ felelte vigyorogva, mire válaszul kiöltöttem rá a nyelvem. Egy pillanatra meghökkent, majd elnevette magát. A nevetése valamiért megmelengette a szívemet.

Hosszasan meneteltünk a lépcsőn, teljesen kimerültem. A lábaim sikoltva tiltakoztak minden egyes lépésnél. Amikor Archer észlelte az elgyötört arckifejezésemet, megnyugtatott, hogy a napkeltét érzem. Na persze, csakis azt. Viszont ebből megtudtam, hogy majdnem egész éjszaka kínoztak. Csodálatos!

A lépcső tetejére érve egy hatalmas terembe léptünk. Úgy nézett ki, mint egy trónterem, a hátsó falnál látott két ülőalkalmatosság is erre utalt. Hova a francba kerültem?

Archer balra vezetett, az egyik kijáratot célozta meg a sok közül. A trónteremből egy másik folyosóra kerültünk, de itt már ajtók sorakoztak mindkét oldalon, egymástól random távolságra. Nem számoltam, hányadik előtt állt meg az idegenvezetőm. A vámpír előzékenyen kinyitotta az ajtót, én pedig veszélytől tartva, csőre töltött idegekkel léptem a szobába. Nem ugrott rám senki. A hatalmas helyiségből egy kétszárnyú ajtó vezetett egy másikba, feltehetően a hálószobába, Archer azonban egy harmadik felé tartott.

‒ Ez a fürdőszobád ‒ nyitott be.

‒ Köszönöm, innentől már egyedül is megy! ‒ jegyeztem meg kissé gorombán. Archer zavart arckifejezése miatt azonban visszavettem a stílusomból. ‒ Nagyon kedves tőled, hogy megmutattad ezt a lakosztályt. Abban szeretném még a segítségedet kérni, hogy merre találom a telefont, és kaphatnék-e még egy kis vért.

‒ A bárszekrény fel van töltve. Kizárólag emberi vért találsz benne. A telefon pedig a hálószobában van ‒ felelte készségesen. Enyhén meghajolt, majd távozott.

‒ El sem köszönt… ‒ morogtam az üres szobának, mire újból kinyílt az ajtó, én pedig kaptam egy enyhe szívrohamot.

‒ Mert nemsokára visszajövök ‒ dugta be a fejét Archer a résnyire nyitott ajtón és szélesen vigyorgott. ‒ Nem megyek messzire, csak hagyom, hogy rendbe szedd magad.

‒ Értem ‒ feleltem nyugalmat erőltetve az arcomra. ‒ Nagyjából fél óra elég lesz.

‒ Olyan sok? ‒ méltatlankodott bosszúsan. Döbbent arcomat látva, nevetve folytatta: ‒ Nyugodtan telefonálj, csináld csak a dolgaidat, és nézd meg magad alaposan. Lesz mit ‒ komorult el az arca. ‒ Egy óra múlva jövök. A táskáid a hálószobában vannak. Szia! ‒ köszönt el, majd mosolyogva rám kacsintott, és becsukta az ajtót.

Első utam a fürdőszobába vezetett, látni akartam mit tettek velem.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala