EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (11.)

   10. FEJEZET

 

Lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról Darius illatát. Nem hiányzott, hogy bárki is megérezze rajtam, ki tudja, milyen bajt hozna ez a fejünkre. Ha a szeretője, Adam halála miatt Calliope úgy kibukott, hogy vérdíjat tűzött a fejemre, vajon mit tenne, ha megtudná, hogy a társa és én egymásba gabalyodtunk? Inkább maradnék boldog tudatlanságban.

Bár tudtam, hogy szinte lehetetlen küldetés, ki kellett dolgoznom egy tervet Darius likvidálására. Ez a szenvedélyes csók semmin sem változtatott. Sosem kevertem a munkát a magánélettel, Jack különleges esete már így is megkavarta az életemet. De a Kékszemű más, ő az életemet mentette meg, Darius ezzel szemben csak megnehezítette. Kétezer éves. Uramatyám! Vajon az uralkodó mennyi idős lehet? Morfondírozásomat kopogtatás törte meg.

‒ Gyere be!

Archer lépett a szobába. Beleszimatolt a levegőbe, majd elfintorodott.

‒ Nyiss ablakot! – utasított és leroskadt az egyik fotelbe. Lerúgta a cipőjét és feltette a lábát a dohányzóasztalra. Nagyon nyúzottnak tűnt. – Darius szaga árad belőled.

Basztikuli!

‒ Nem az történt, amire gondolsz – motyogtam bűnbánóan, Archer azonban csak a fejét csóválta. – Mégis mi a fenét csináljak vele? – tettem hozzá dühösen, miközben az ablakhoz sétáltam és kinyitottam.

Lopva a tükörbe pillantottam. Nyoma sem maradt az istennőnek, a megszokott, átlagos arc tekintett vissza rám.

‒ Talán ne ebben a házban mássz rá – morogta Archer ellenségesen.

‒ Tessék? – kérdeztem vészjóslóan rideg hangon.

Sötéten meredtem a férfira, miközben a bennem lakozó újféle démon ébredezni kezdett. Fogalmam sincs mikor és mi keltette életre, de ott volt, éreztem a jelenlétét és nem akartam visszanyomni a mélybe.

‒ Nem úgy értettem – szabadkozott a vámpír és bocsánatkérően nézett rám. – Nagyon kimerültem, ez az éjszaka felettébb megterhelő volt.

‒ Ezt hogy érted?

‒ Darius mennyit mesélt az itt folyó dolgokról?

‒ Konkrétan? Semmit – feleltem, és leültem a vele szemben lévő kanapéra.

‒ Hát persze! – morogta rosszkedvűen. – Megint játszadozik.

‒ Miről kellene tudnom?

‒ Úgy tűnik, kis családunk két pártra szakadt – válaszolta gunyorosan.

‒ Éspedig?

‒ Van a Kate Moon fanclub és vannak azok, akik szívesebben látnának holtan.

Megütközve meredtem rá.

‒ Nem értem ezt az egész cirkuszt. Nem is ismertek. Ráadásul én csak egy kis pisis vagyok hozzátok képest. Egy pillanat alatt eltehetnétek láb alól, és megszűnne a probléma, amit tudtomon kívül okoztam.

‒ Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott Archer, és szemét lehunyva, két ujja közé csippentette az orrnyergét, mintha fájna a feje.

‒ Miért nem? – értetlenkedtem tovább.

Akaratomon kívül olyan játékba csöppentem, amelynek nem ismertem a szabályait. Ha valamit világéletemben utáltam, az a bizonytalanság. Kiszámíthatatlan tettekre sarkallt.

‒ Calliope kezdettől fogva a halálod mellett kardoskodott, és valljuk be, igaza van. Akaratod ellenére lettél vámpír, valamint gyilkosként tevékenykedtél már életedben is. Ezek szembe mennek az alaptörvényeinkkel.

‒ Tudom, ezt Adam is mondta. Ezért is voltam olyan óvatos, nem akartam felhívni magamra a figyelmeteket.

‒ Darius ezzel szemben úgy gondolja, hogy a diszkréciód miatt megérdemelsz egy esélyt az életre. Eddig sem gyártottad halomra a gyanús hullákat, feltehetően eztán sem teszed majd. Teljesen átlagos életet élsz az emberek között. Ezért Darius tisztel téged és talán irigyel is.

‒ Irigyel – motyogtam magam elé értetlenül. – Oké, Dariusnak szimpatikus az életmódom. Na és? Miért lett ebből kvázi politikai ügy?

‒ Nem érted – ingatta a fejét Archer. – Több évszázada él már úgy, ahogy. Nem olyan könnyű megreformálni egy egész klán életét, ha a klántagok egy része nem kívánja a változást.

– Nevezzük nevén: Calliope nem akarja a változást.

Archer nem felelt. Nagyot sóhajtva hátravetettem a fejem, és a plafont kezdtem bámulni.

‒ Kezdem érteni – szólaltam meg újra. – Dariusnak új asszonyra lenne szüksége.

‒ Így is fogalmazhatunk.

‒ Akkor keressetek! – élénkültem fel és a férfi szemébe néztem.

‒ Már találtunk – felelte és jelentőségteljesen pillantott rám. Egy percre megfagyott az idő.

‒ Na neeeem, azt aztán tuti nem! – csattantam fel, majd járkálni kezdtem, mint egy dühös oroszlán. Archer csendben figyelt. ‒ Nem is értem, honnan jött ez az ostoba ötlet!

‒ Csendesebben! – kérte Archer halkan, mire nagyot fújtatva visszahuppantam a fotelbe, és karbatett kézzel meredtem rá.

‒ Fel sem érek Calliope erejéhez.

‒ Csak idő kérdése – vonta meg a vállát egykedvűen. – Már most erősebb vagy, mint Simone, pedig ő már négyszáz éves.

‒ Mégis ő kínzott meg engem, és nem fordítva.

‒ Nem volt egyedül. Christian közel egyidős velem.

‒ Miért van az, hogy Calliope erejét érzem, a tiédet vagy Dariusét pedig nem. Az uralkodóé is érezhető volt, többször is.

Archer erre feszülten összeszorította a száját.

‒ Nincs rá szükség, hogy érezd az erőm. Csak azok fitogtatják az erejüket, akik nem biztosak a pozíciójukban. Vagy ha a szükség megkívánja, és így kell nyomatékot adniuk a szavaiknak.

‒ Tehát akkor ez az erő minden vámpírban benne van?

‒ Nem egészen. Mint ahogy minden falkában, a vámpírok között is vannak alfák, béták és az alárendeltek. Azzal az erővel, amit már tapasztaltál ebben a házban, csupán az alfák és a béták rendelkeznek.

‒ És mi van azokkal, akik nem élnek klánban?

‒ Olyan vámpír nincs.

‒ Én sem élek klánban.

‒ Akkor a két lány, akikkel megosztod az otthonod, micsodák?

Ezzel megfogott.

‒ Két vámpír már egy klán, ahol az egyik alárendeltje a másiknak. Nálatok te vagy az alfa.

‒ És itt minek számítok?

‒ Egy másik klán alfájának.

‒ De én nem rendelkezem azzal az erővel, amivel ti.

‒ Miért gondolod?

‒ Még sosem jelezte senki, hogy olyasmit érezne a közelemben, mint amit én Calliope vagy az uralkodó mellett.

‒ Mert még sosem volt szükséged arra, hogy ilyen formában érvényesítsd az akaratod.

‒ Ezek szerint képes lennék erre?

‒ Ilyen erőteljes formában még nem, de idővel igen.

Néhány pillanatig csendben emésztettem a hallottakat.

‒ Miért nem kerestek egy korban jobban hozzátok illőt Calliope helyére? Akinek már megvan az ereje, hogy szembeszálljon vele és túl is élje az összecsapást.

‒ Mert Darius tervei sokkal messzebbre tekintenek, és régóta dédelgeti már őket – válaszolta Archer sejtelmesen.

‒ Nem értelek – kötöttem az ebet a karóhoz, mire nagyot sóhajtott.

‒ Egyelőre nem mondhatok többet.

‒ Remek! – fortyantam fel, már kezdett nagyon elegem lenni ezekből a talányos megjegyzésekből.

‒ Tudom, hogy nem történt semmi komolyabb köztetek Dariusszal. Nagyon óvatosan kell kezelnie ezt a helyzetet, ha véghez akarja vinni, amit eltervezett.

‒ Akkor miért voltál olyan dühös, amiért összegabalyodtunk? Úgy tudom, tarthat szeretőt. Calliopénak is volt.

‒ Szeretőt igen.

Vártam, hogy folytassa.

‒ Úgy érzed, hogy pusztán a szexuális vágy hajtja feléd Dariust?

Nem mertem megszólalni. Mi más motiválná?

‒ Jól teszed, ha mostantól óvatosabb leszel, mert tegnap mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Dariusnak tervei vannak veled.

‒ Az uralkodó mit szól ehhez az egészhez? Azt hittem ő itt a főmufti.

‒ Az is.

‒ Nem értem. Ha ő az uralkodó, akkor Darius és Calliope kicsodák?

‒ Majd megérted – felelte fáradtan.

Ennyiben hagytam.

‒ Hogyan történne Calliopé leváltása?

‒ Meg kell ölni. Vagy be kell zárni hosszú-hosszú időre, hogy elaludjon.

‒ Gondolom Darius az utóbbit szeretné.

‒ Sajnos igen. Pedig nagyban megkönnyítené az életünket, ha Calliope végleg kikerülne a képből. Nagyjából hétszáz éve keseríti meg Darius életét. Én már így ismertem meg őket. Előtte közel ezer évig tökéletes párost alkottak, nem volt náluk erősebb uralkodópár.

‒ Uralkodópár? – kerekedett el a szemem.

‒ Mindegy – legyintett Archer ingerülten. Nem tetszett a reakciója. Valamit nem veszek észre. Valami nyilvánvalót.

‒ És miért nem tettetek eddig semmit ez ellen? – tértem vissza az eredeti témához.

‒ Mert Darius nem tud kit a helyére ültetni. Szüksége van Calliopéra.

‒ Mi szükség van rá, ha Darius is elég erős egymagában? – értetlenkedtem tovább.

‒ Az oroszlán is erősebb, ha mellette van a nősténye – felelte Archer egy kaján vigyor kíséretében.

‒ Ez borzasztóan szexista – háborodtam fel hitetlenkedve.

‒ A világ így működik – vonta meg a vállát mosolyogva. – Most mennem kell. Ronnie biztonságban van. Amiről most beszéltünk, azt ne említsd senkinek, kérlek. És gondolkodj el rajta, mert előbb-utóbb Darius is meg fogja tenni a maga ajánlatát, és gyanítom, hogy visszautasíthatatlan lesz – tette hozzá és vigyora kiszélesedett.

Hozzávágtam egy párnát, de nem izgatta túlságosan, széles mosollyal az arcán sétált ki a szobából.

Te jószagú úristen! Mi a fenébe keveredtem?!

 

***

 

Aznap este felcsatoltam a fegyverarzenálom egy részét. Sötétkék farmert vettem fel hosszúszárú bakanccsal, az egyik szárába tőrt rejtettem. Nahát, teljesen megdöbbent Lily előrelátása… A penge egyik fele recés, közelharcra tervezték. Ha jó helyre döföm, és megforgatom, az áldozat percek alatt kivérzik. A fekete rövidujjú pólómra egy könnyű és lezserebb szabású kakhi színű vászondzsekit húztam. A hátára duplabélést varrtak, a közepére pedig, a gerincem mentén egy merev kardhüvelyt erősítettek oly módon, hogy mások előtt láthatatlan legyen. Ezt kifejezetten a hátamra erősíthető kardom miatt csináltattam, amit így könnyedén elő tudok húzni, de addig is rejtve marad. A Lily által küldött szablyát épphogy ki tudtam húzni belőle, mert a markolata rövidebb volt, mint az enyémnek. A célnak megteszi.

Az egyik pisztolyt a derekamra erősítettem, és a két csuklómra is felkapcsoltam a tűszerű szúrófegyvereket. Néhányszor ki-be pattintottam őket, hogy lássam, kényelmesen a kezembe tudnak-e csúszni, ebben a kabátban ugyanis még nem voltam velük terepen. Eltettem néhány plusz tárat is. Kicsit lehúzta a könnyű anyagot, de nem foglalkoztam vele. Inkább vegyék észre, minthogy kiürüljön a fegyverem, amikor szükségem lenne rá. Kiengedtem a hajam, hogy elrejtsem a kard markolatát, megnéztem magam a tükörben, majd kiléptem a szobámból, és Darius lakosztálya felé vettem az irányt.

Nem jutottam messzire, Helen jött szembe velem a folyosón. Biccentettem felé és folytatni akartam az utamat, de megállított.

‒ Hová mész?

‒ Dariushoz.

‒ Oda szerintem ne menj most ‒ nézett rám savanyúan.

‒ Miért? ‒ ráncoltam a homlokom.

‒ Mert műsor van ‒ forgatta a szemeit, mire elmosolyodtam.

‒ És kik az előadás résztvevői?

‒ Darius, Archer, Simone és Finn.

‒ Te miért nem vagy velük?

‒ Mert engem nem érdekelnek ezek a „kinek a szerszáma nagyobb” típusú torzsalkodások. Úgyis tudjuk, hogy Dariusé az ‒ kacsintott rám cinkosan, mire zavartan félrenéztem. Francba! Ennél ügyesebben kell uralkodnom magamon. ‒ Nyugi, engem nem érdekel, ha kavartok ‒ vonta meg a vállát. ‒ Bár, azt hittem, Archer jobban érdekel.

‒ Archer? ‒ néztem rá értetlenül.

‒ Igen. Szerintem sokkal kedvesebb és jobb pasi, mint Darius.

‒ Azt hittem Archernek van valakije.

‒ Hát, erről nem tudok, csak azt, hogy régen volt. De már jó ideje szakítottak, és azóta is gyűlölik egymást.

‒ Miért, ki az?

‒ Simone.

Így legyen ötösöm a lottón!

‒ Van itt olyan, aki még nem feküdt le valakivel a társaságból? ‒ jegyeztem meg epésen.

‒ Te ‒ vidult fel Helen arca. ‒ És persze Carlos ‒ tette hozzá komolyabb hangon.

‒ Miért persze? ‒ értetlenkedtem, mire a nő szélesen elmosolyodott.

‒ Mert ő a férfiakat szereti.

‒ Ó!

‒ Szerinted miért lépett le a fiúval este? ‒ kacsintott rám pajkosan.

‒ Nem gondolkodtam el rajta – vallottam be őszintén.

Tök hülyén éreztem magam. Már csak azért is, mert teljesen megfeledkeztem a kreol bőrű vámpírról.

‒ Darius mindig úgy alakítja ezeket a vacsikat, hogy Carlosnak jusson egy meleg fiúcska – folytatta szeretettel teli, meleg hangon. – Te háborúba készülsz? ‒ váltott témát hirtelen homlokráncolva.

‒ Nem, miért? – rökönyödtem meg.

‒ Egy kicsit sok rajtad a fegyver ‒ mutatott a pisztolyomra és a bakancsomra. ‒ Kicsit meleg van ehhez a topánkához, tuti, hogy kést rejtegetsz benne.

Csupán egy pillanatig mérlegeltem, hogy mit is kellene felelnem.

‒ Azt hiszem, kedvellek ‒ egymásra vigyorogtunk. ‒ Már annyira megszoktam őket, hogy pucérnak érzem magam nélkülük ‒ folytattam, és nem is hazudtam.

‒ Van kedved sétálni velem?

‒ Nem is tudom ‒ néztem Darius lakrésze felé. ‒ Meddig szokott tartani a farokméregetés?

‒ Szerintem ezt most hamar rövidre zárják.

‒ Akkor napoljuk el, ne haragudj ‒ néztem rá bocsánatkérően.

‒ Te tudod ‒ vonta meg a vállát.

Ismét egymásra mosolyogtunk, majd folytattam utamat Darius felé. Szándékosan halkítottam le a lépteimet, hátha meghallok valami szaftosat, sajnos azonban elkéstem. Az ajtó kivágódott előttem, és Simone viharzott ki rajta paprikás hangulatban. Ahogy meglátott, olyan vehemensen mordult rám, hogy a kezem automatikusan a stukkeremre fonódott. Vadul cikázott a tekintete a fegyvert tartó kezem és az arcom között. Mögötte Finn jelent meg, majd a többiek is kiléptek a folyosóra. Addigra már Simone-ra irányítottam a pisztolyomat és hűvös nyugalommal álltam előtte.

‒ Simone – szólalt meg Finn békítő hangon, mire a nő rávicsorgott.

Továbbra is kifejezéstelen tekintettel meredtem előre. Amikor Darius közelebb lépett, figyelmeztetően felé villantottam a szemem. Őt is lelövöm, ha kell! Megállt. Okos fiú.

A férfi megérintette Simone vállát, mire az arrébb lépett, hogy lerázza magáról a kezét. A fegyveremmel követtem a mozgást.

‒ Ne hidd, hogy megijeszt a játékszered – sziszegte gyűlölettel teli hangon.

‒ Nem is ez a szándékom – feleltem nyugodtan. – Ölni szoktam vele – folytattam hidegen, mire Simone gúnyosan felnevetett.

‒ Fogalmad sincs, kit fenyegetsz – nézett rám öntelten, én pedig kibiztosítottam a fegyvert.

‒ Kate – szólt rám Archer, és szemében aggódást véltem felfedezni.

Pattanásig feszült idegekkel álltak előttem. Ettől magabiztossá váltam és megnyugodtam. Visszapöccintettem a fegyver kakasát a helyére, és eltettem a fegyvert. Darius felvonta a szemöldökét, és a többiek is gyanúsan méregettek.

‒ Na, mi van, gyökeret eresztettetek? – mondtam nekik pimaszul. – Dariusszal kell beszélnem. Négyszemközt – tettem hozzá és aljas módon Simone-ra mosolyogtam.

‒ Most menjetek! – utasította őket Darius, majd felém fordult. – Kate, befáradnál a szobámba? – intett az említett lakrész felé.

Simone ellenséges tekintettel méregett még egy pillanatig, aztán sarkon fordult. Biztos megy Calliopénak jelenteni. A srácok is távoztak.

‒ Kate – nógatott Darius, mire határozott léptekkel a szobájába masíroztam.

‒ Mi volt ez az egész? – kérdezte indulatosan, miután becsukta az ajtót. Idegesen a hajába túrt. Megint.

‒ Nem tudom, mire gondolsz – feleltem rezzenéstelen arccal.

‒ Miért fogtál Simone-ra fegyvert?

‒ Mert kiprovokálta.

‒ És mit hittél? Lelövöd és elsétálsz? Egy négyszáz éves vámpírról van szó, nem egy puhahúsú emberről.

‒ Rajtunk is fog a golyó – feleltem hidegen. – Tapasztalatból tudom. És még Simone sem tud kivédeni egy fejlövést. Lehet, hogy nem öli meg, de az biztos, hogy néhány órára kiüti – folytattam egyre dühösebben.

‒ Nem szeretném, ha bajod esne, mert meggondolatlan vagy.

‒ Én vagyok meggondolatlan? És magadat minek neveznéd? – csattantam fel, majd azonnal rájöttem, hogy veszélyes terepre tévedtem. Archert árulnám el azzal, hogy Darius tudomására hozom, hogy tudok a piszkos kis játékairól.

‒ Ezt hogy érted? – kérdezte zavartan.

‒ Mindegy – legyintettem ingerülten. – Megbízást kaptam néhány hónappal ezelőtt.

‒ És? – nézett rám értetlenül.

‒ A célpontom pont úgy néz ki, mint te, csak egy kicsit nagyobb arcszőrzettel.

Mély csend.

‒ A megbízóm szerint Porphyr a neved ‒ folytattam, mire megvetően grimaszolt egyet. ‒ Mi ez az egész, Darius? Vagy hívjalak inkább Porphyrnak? Miről nem tudok még?

Darius válasz helyett hátat fordított nekem és egy bárszekrényhez lépett.

‒ Azért jöttél, hogy megölj? – kérdezte halkan, miközben bort töltött egy kecses pohárba.

‒ Nem.

Félúton megállt a keze a másik felett, végül mégis két teli pohárral fordult felém. Mielőtt átadta volna az egyiket, megkérdezte:

‒ Bort?

‒ Kérek – feleltem, majd átvettem tőle az italt és egy hajtásra megittam.

Darius felvont szemöldökkel nézett rám.

‒ Ki a megbízód?

‒ Nem tudom. Többnyire nem akarják felfedni a kilétüket, általában egy összekötőt bíznak meg a feladattal, ők tartják a kapcsolatot velünk. Négy hónapja kereslek, aztán megláttalak itt. Akkor jöttem rá, hogy teljesen rossz irányba indultam, hiszen nem is vagy ember. Csak azt nem értettem, miért Dariusként mutatkoztál be.

‒ Mert ez a nevem. A Porphyr egy ragadványnév, a vámpírrá válásom után aggatták rám.

‒ Miért?

‒ Mert azt jelenti, bíborba öltözött.

‒ Vagy úgy – morogtam. – Tehát egy gyilkológép vagy.

‒ Így is mondhatjuk – dünnyögte, és kerülte a tekintetem.

‒ Van ötleted, ki lehet, aki a halálodat kívánja?

‒ Nincs. A többi környékbeli klánnal nagyjából békés a viszonyunk. Nem kockáztatunk konfliktust, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Időnként találkozunk, megerősítjük a kapcsolatunk békés természetét. Neked van tipped? – nézett Darius a szemembe kutatón.

‒ Éppenséggel van – válaszoltam hidegen.

‒ Ki az?

‒ Nem fog tetszeni.

‒ Mondd már! – ripakodott rám türelmetlenül, miközben furcsán elmélyült a hangja. Valami nem stimmel ezzel az alakkal, érzem!

‒ A drága feleséged vagy micsodád – vágtam hozzá ingerülten.

‒ Ennek semmi értelme – rázta a fejét hitetlenkedve.

‒ Pedig csak ennek van – védtem az igazamat. – Gondold végig. Megbíz engem egy lehetetlen feladattal. Fogalmam sincs arról, hogy egy mérhetetlenül idős vámpír vagy és a szokásos dolgokkal próbálkozom, amik nyilvánvalóan nem működtek volna. Te szépen kinyírsz, így Calliope megkapja, amit évek óta akart. A másik opció, hogy sikerül teljesítenem a küldetést, de akkor a klánod áll bosszút rajtam, teljesen jogosan. Én mindenképp halott vagyok, Calliope pedig végre boldog.

‒ Még ő sem merészkedne ennyire messzire – ingatta a fejét továbbra is.

‒ Egy bomlott elme nem gondolkodik reálisan – mutattam rá az igazságra.

‒ Nélkülem ő is sebezhetőbb.

‒ Talán már megvan az utódod ‒ vetettem fel, majd gondolatban hozzátettem: Te is mást akarsz Calliope helyére állítani, ő miért ne tehetné ugyanezt?

Egy darabig csendben figyeltem, ahogy fel-alá járkál a szobában és közben szórakozottan lötyögteti a bort a pohárban. Egy kortyot sem ivott belőle. Végül eluntam a várakozást, így odaléptem hozzá és megérintettem a karját. Meglepődve nézett rám, talán elfelejtette, hogy ott vagyok.

‒ Jól vagy?

‒ Igen, persze. Csak próbálom megemészteni, amit mondtál. Miért van nálad fegyver, ha nem akarsz megölni? – mutatott rá a pisztolyomra és a kabátom ujját is picit feljebb húzta.

‒ A bakancsomban is van – vallottam be töredelmesen.

Elmosolyodott, majd a hátamra mutatott.

‒ És ott is, bár azt elég jól elrejtetted. El kell ismernem, hogy igen ügyes gyilkos lehetsz.

‒ Sajnálom.

‒ Ugyan mit?

‒ Ezt az egészet. Hogy megöltem Adamet, és ezzel feldühítettem Calliopét. De leginkább azt, hogy vámpír lettem.

‒ Ez utóbbi az egyik legjobb dolog, ami évszázadok óta történhetett velem – válaszolta lágyan és megcirógatta az arcom, lángra gyújtva minden idegvégződésemet.

‒ Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem a tenyerébe simulva.

‒ Nem tudom – mormogta oda sem figyelve és a másik keze felfedező útra indult a testemen.

‒ Ezt ne! – kértem elgyötörten, és kinyitottam a szemem. – Nem ez a megfelelő pillanat.

‒ Igazad van – felelte lemondóan és elengedett. – Én csak…

‒ Talán jobb lenne, ha most elmennék – fojtottam belé a szót, nem akartam hallani mit akar mondani. Nem voltam kíváncsi egy újabb rejtelmes féligazságra, nem akartam később azon gondolkodni, hogy vajon hazudott-e.

‒ Kérlek, ne! Maradj még – kérte csendesen. – Holnap el kell mennem, és nem tudom, mikor tudok visszajönni.

‒ Egyedül mész?

‒ Nem. Finn, Helen és Carlos is velem jönnek. Archert itt hagyom. Vigyázni fog rád.

‒ Nem félek – mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, de belül görcsbe rándult a gyomrom.

‒ Az egyik kisebb klán bevadult, rendet kell tennem.

‒ És nem elég, ha a többiek mennek?

‒ Nem. Calliope régóta gyengíti már a hatalmam, ingatag lábakon áll az egyensúly a területünkön. Nem akarom, hogy az ébren lévő ősi teremtőnk erre tévedjen – mondta morózusan, bennem pedig sosem érzett félelem eresztett gyökeret.

Ébren lévő ősi teremtőnk? Ugye most csak viccelt velem?!

‒ Én nem mehetnék veletek?

‒ Nem.

‒ Miért nem? – kérdeztem zavartan, rosszulesett az elutasítása.

‒ Nem tartozol a klánomba. Ráadásul a ragadványnevedet sokan ismerik, rajtad kívül nincs más Kate nevű vámpír a területünkön. Ha meghallanák a nevedet, azonnal tudnák, hogy te vagy Véresszájú Kate és egyesek szívesebben látnának holtan, mint élve.

‒ Azt hittem, csak Calliopénak vagyok a bögyében.

‒ Sajnos nem.

‒ Értem. Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – tettem hozzá fanyarul, majd az ajtó felé indultam. Egy pillanat alatt előttem termett, elképesztett a gyorsasága.

‒ Pár óra múlva indulunk. Nem maradnál addig? Kérlek!

‒ Miért?

‒ Mert tudom, hogy mire visszajövök, már nem leszel itt. Visszamész a családodhoz, és Calliope el fog engedni, mert tudja, ha bármi bajod esik, annak nagyon csúnya következményei lesznek.

‒ Megvárlak! – ígértem.

‒ Ne! Még ne – súgta a fülembe, és ettől libabőrbe borult a testem. ‒ Élj még egy kicsit – meleg lehelete cirógatta az arcomat, mire hozzásimultam és megöleltem.

Halkan kopogtattak. Szétrebbentünk, mint a rajtakapott gyerekek.

‒ Gyere! – szólt ki Darius hűvösen.

Finn volt az.

‒ Erica most hívott. Megint történt valami. Nem várhatunk reggelig, indulnunk kell.

‒ Rendben.

‒ Sajnálom! – nézett rám Finn bocsánatkérően. Érdektelenséget színlelve megvontam a vállam. ‒ Tizenöt perc múlva várunk a garázsban – fordult Darius felé, majd amilyen hirtelenséggel jött, úgy távozott.

‒ Menned kell – mosolyogtam Dariusra feszülten. – Hagylak felkészülni. Vigyázz magadra!

Megfogta a csonka kezem és megsimogatta a hegeket.

‒ Remélem, találkozunk még – mondta halkan és belecsókolt a tenyerembe, miközben átható tekintettel nézett a szemembe. Teljesen összezavart. Én is remélem.

Gyorsan kihúztam a kezem az övéből, és vissza sem nézve kiléptem az ajtón, majd a lakosztályom felé siettem.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala