EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (15.)

 14. FEJEZET

  

Fél óra bóklászás után leintettem egy taxit és egy, a garázshoz közeli címet adtam meg úti célként. Csendben ültünk, Jack rám se nézett, a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon.

Miután kiszálltunk a taxiból, Jack megtörte a csendet:

‒ És most mi jön?

‒ Még nem tudom. Megnézted ki keresett?

‒ Valószínűleg a rendőrség.

Mire a garázshoz értünk, már fortyogtam a dühtől. Zavart a hallgatása, a távolságtartása. Nem értettem, miért viselkedik így. Az a baja, hogy megöltem néhány embert őt védve, vagy engem okolt az exneje haláláért? Mivel katonaként szolgált, így az utóbbira tippeltem.

‒ Tudom, hogy engem hibáztatsz ‒ kezdtem bele csendesen, miközben beengedtem magunkat a garázsként is funkcionáló titkos kis lakásba. ‒ És ne is hazudd, hogy nem így van ‒ folytattam töretlenül, majd lopva felé pillantottam. Hideg tekintettel nézett rám. ‒ Hagytam, hogy a vámpírok a fejembe férkőzzenek, és a saját kis szarjaimmal foglalkoztam. Tudom, hogy hiábavaló, és Jessicát sem hozza már vissza, de… Szeretnék bocsánatot kérni.

Láttam, ahogy a jég megrepedezik a szemében, és helyébe a Bora Bora tenger melege lép.

‒ Nem hibáztatlak ‒ felelte halkan és közelebb lépett. ‒ Amikor azon az estén Lily felhívott, hogy eltűntél, tudtam, hogy baj van. Az a vámpír ugyan azt mondta, hogy egy fontos munka miatt vagy távol, de egyikünk sem hitte el, hogy ez így van. Megvallom őszintén, aggódtam érted ‒ Nem tudtam, mit felelhetnék, teljesen meglepett a vallomása. ‒ Amikor megjelent az a fiatal lány az ajtóm előtt, biztosra vettem, hogy tényleg baj van. De Ronnie sem tudott semmi hasznosat, szóval még idegesebb lettem.

Csendben vártam, hogy folytassa. Jack a fotelek felé indult, közben levette magáról a kölcsönruhákat, a parókát, mintha a gyászt is levetkőzhetné velük. Csak a boxeralsója és a pólója maradt rajta. Miután kényelembe helyezte magát, mellé ültem, úgy ahogy voltam. Nem érdekelt mi van rajtam, hogy bevág-e az öv, vagy hogy a tűk nyomják a karomat. A Kékszemű folytatta:

‒ Nagyon szerettem Jesst. A csillagokat is lehoztam volna neki az égről, ha ezt kéri. Egyedül a munkámról nem voltam képes lemondani, hiába kérte többször is. Végül, amikor mégis beadtam a felmondásom, azt hittem, Jess visszavonja a válási kérelmet, de már túl késő volt. És most azért halott, mert elkéstem.

Egy pillanatra elhallgatott, én pedig csendben vártam, hogy folytassa.

‒ Amikor húsz éve megbíztak, hogy keressek meg egy nőt, már ismertem a feleségemet. Szerelmes voltam, mégis elbizonytalanodtam az érzéseimet illetően, amikor kiástalak.

Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem odafigyelni az évek alatt arcomra rajzolt merev maszkra.

‒ Miért? ‒ csupán ennyit tudtam kinyögni.

‒ Nem tudom. Mintha régről ismernélek. Olyan természetes, hogy szeretlek, mint a levegő vagy a napfény.

Nem mertem megmukkanni. Talán még lélegezni is elfelejtettem. Azt mondta ki, ami bennem is motoszkált időnként, de még soha nem mertem elgondolkodni rajta, nemhogy hangosan kimondani. Már húsz évvel ezelőtt is nehéz volt észszerű döntést hozni a Kékszeművel kapcsolatban, és elengedni őt, pedig akkor még semmit sem tudtam róla.

‒ Meg akartalak keresni. De megrémített az, ami vagy, hogy majdnem megöltél. Gyáva voltam. A mai napig sem tudom, miért adtam vért neked. Egy olyan pillanat lehetett, amikor nem csak én vagyok idebent ‒ és a szívére mutatott.

Tekintetemmel követtem a kezét, megbűvölten néztem a mellkasán nyugvó tenyerét.

‒ Megteszem ‒ szólaltam meg rekedten és a szemébe néztem. ‒ Iszom belőled. Szeretném megérteni, hogy mi ez az egész. Én is érzek valamiféle kapcsolódást, de szándékosan nem foglalkoztam vele. Mint kiderült, alig tudok valamit a saját fajtámról, akkor hogyan is érthetném a te problémádat. Ki kell derítenünk, mi lakozik benned, hogy segíthessek.

Jack szó nélkül a szám elé emelte a jobb csuklóját.

‒ Most? ‒ néztem rá megütközve.

‒ Ha nem most, akkor mikor? ‒ felelte elszántan.

Kezembe vettem a karját és mielőtt ráharaptam volna, még így szóltam:

‒ Most nem fogok annyit inni, mint akkor, efelől ne legyen kétséged. Egyrészt nem vagyok éhes, másrészt a technikám is sokat finomodott az évek során ‒ itt szélesen rávigyorogtam és kivillantottam a szemfogaimat.

Egy pillanatra megremegett a karja a kezemben.

‒ Szólj, ha hagyjam abba!

‒ Rendben.

Óvatosan haraptam a csuklójára és közben lehunytam a szemem. Ismét ugyanazt a finom ízt éreztem a számban, mint akkor, azon az éjjelen. Beleborzongtam. Lassan szívtam a vérét, vártam, hogy a másik világ magába szippantson, de nem történt semmi. Már épp el akartam engedni, amikor egy mesélős mély hang szólalt meg:

‒ Tűfogú! Már nem is reméltem, hogy ebben az életben beszélhetünk.

Kinyitottam a szemem, Jack pupillája függőleges csík volt csupán és a kék írisze szinte világított a gyér fényben. Nem mertem abbahagyni a táplálkozást, attól tartottam megszakad a kapcsolat.

‒ Elengedhetsz, egy picit maradhatok. Jack engedélyt adott rá.

Óvatosan vettem el a számtól a kezét, majd tisztára nyaltam a sebet. Közben le sem vettem a szemem Jackről. Vagyis arról a valamiről, ami a testét birtokolta. Érdeklődve figyelte a ténykedésemet. Szeme békét és mélységesen mély bölcsességet rejtett.

‒ Ki vagy te? – kérdeztem suttogásnál alig hangosabban.

‒ A nevem Draco. Sárkány vagyok.

‒ Mit keresel Jack testében?

‒ Rab vagyok.

‒ Mióta?

‒ Évszázadok óta.

‒ Évszázadok? Mégis hogyan? – hebegtem értetlenül.

‒ Réges-régen úgy éltem ezen a világon, mint te vagy akár Jack. Az emberek sárkányként emlegettek, legenda voltam. Fenntartottam a békét egy hatalmas birodalomban. Szerettem egy nőt, akivel boldogok voltunk, de mint minden hatalmas szerelem, ez is tragédiával ért véget.

‒ Elmeséled? – kérdeztem kíváncsian.

‒ Nincs most erre időnk – mosolyodott el mindentudóan. – Csupán annyit kell tudnod, hogy te és én ismerjük egymást, több életünkben is találkoztunk. Engem sárkánytestbe kényszerítettek egy átokkal, majd sok-sok év elteltével találkoztam veled, akit ez egyáltalán nem zavart, hiszen te sem voltál ember. Egymásba szerettünk.

‒ Tessék?

‒ Ez most nem számít. A boszorkány, aki megátkozott, nem nézte jó szemmel a szerelmünket, újabb átokkal sújtott, téged pedig megölt. Ám azt nem tudhatta, hogy a lelked halhatatlan.

‒ Milyen átok?

‒ Testtelen entitássá váltam, és arra kárhoztatott, hogy újabb és újabb embertestben szülessek újjá, de sose birtokolhassam azt teljesen. Már számát sem tudom hányadik életemet élem.

‒ Hogyan segíthetek?

‒ Találd meg a boszorkányt, aki ezt tette velem!

‒ Semmit nem értek – feleltem elgyötörten.

‒ Most mennem kell. Örülök, hogy beszélhettem veled, drága Tűfogúm!

Néztem, ahogy a pengevékony pupilla apró pöttyé szelídül, a kék ragyogás is alábbhagyott.

‒ Ez fura volt – szólalt meg immár Jack rekedtes hangon.

‒ Mi történt… „odabent”? – puhatolóztam óvatosan.

‒ Amikor inni kezdtél belőlem, megjelent egy hang a fejemben. Arra kért, hogy engedjem át a testem feletti uralmat, cserébe láthatok mindent, ami történik. Még sosem kért engedélyt.

‒ Eddig hogy működött ez közöttetek?

‒ Néha álmodom, mintha emlékek lennének. De amikor ő irányít, úgy veszi át az uralmat, hogy én észre sem veszem. Ha olyat tesz vagy mond, ami nem jellemző rám, akkor általában furcsa tekintetek várnak mikor visszakapom a testemet. Innen tudom, hogy mi történt.

‒ Ez rohadtul zavaros ‒ néztem rá kétségbeesetten és fájósan masszíroztam meg a halántékomat.

Emberként fájt utoljára a fejem, most mégis úgy éreztem, mintha hasogatna.

‒ Emlékszel valamire vele kapcsolatban?

‒ Nem ‒ csóváltam meg a fejem, mire Jack csalódottan nézett rám. ‒ Sajnálom.

‒ Nem tudom, hogyan tudnánk bármit is kideríteni. Hármunk közül csak neki vannak emlékei a múltatokkal kapcsolatban.

‒ Én azt sem értem, mire célzott azzal, hogy amikor ő meg én találkoztunk, nem voltam ember. Akkor mi a fene voltam?

‒ Vámpír. ‒ Megütközve meredtem rá. ‒ Szerintem ezért hívunk Tűfogúnak.

Volt logika abban, amit mondott.

‒ Tegyük fel, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor megitattál a temetőben, egy emlékképet mutatott nekem.

‒ Nem tudom, mit láttál.

Néhány mondatban elmeséltem.

‒ A japán sárkányok vízi lények, nincs szárnyuk ‒ szólalt meg a történetem végén.

‒ Miért gondolod, hogy ő Japánból származik?

‒ Mert minden erre utal. Vannak tulajdonságaim, amelyeket biztosan neki köszönhetően birtoklok.

‒ Mint például? ‒ vontam fel a szemöldököm.

‒ Jobban szeretem a kardot, mint a lőfegyvert. Ráérős perceimben haikut írok. Közel áll hozzám a szamurájok életfilozófiája, könnyen azonosulok a japán kultúrával.

‒ Lehet, hogy Japánból származik, de én akkor is egy fekete, szárnyas bestiát láttam. Ültem is a hátán, nagyon kényelmes volt.

Jack mélyről jövő, morgásszerű hangot hallatott. Kuncogott.

‒ Ez ő volt, ugye? ‒ pislogtam rá döbbenten. Jack mosolyogva bólintott. ‒ Mi történik? ‒ néztem rá gyanakvóan.

‒ Nem tudom. Mintha elhúztak volna egy falat. Érzem a jelenlétét. Nem tudom rendesen megfogalmazni, milyen érzés, nincsenek rá megfelelő szavaim. Mintha szimbiózisban lennénk.

‒ Úgy érzem, ez nem az én évtizedem! ‒ nyögtem fel, és elkezdtem lehámozni magamról a turkálós cuccokat.

Miután a fegyvereket is lecsatoltam magamról, a sarokban felállított ruhás szekrényhez mentem és átöltöztem.

‒ Éhes vagy? ‒ fordultam Jack felé és meglepődve tapasztaltam, hogy árgus szemekkel figyel. ‒ Mi van? ‒ vontam fel a szemöldököm.

Nem válaszolt.

‒ Hahó, Föld hívja Jacket!

‒ Azon gondolkodtam, hogy vajon amit érzek irántad, az a sajátom, vagy az övé?

‒ Számít ez?

‒ Nekem igen.

‒ Miért?

‒ Mert ha nem az enyém, akkor… Nincs semmi igazi dolog az életemben.

‒ Milyen sületlenségeket hordasz itt össze? ‒ mordultam rá ingerülten. ‒ Ott a lányod, a szüleid, a bajtársaid. Én csupán egy rövid fejezet vagyok a történetedben.

Mintha egy pillanatra hátrahőkölt volna. Túl nyers voltam?

‒ Igen, éhes vagyok ‒ felelte végül zárkózott kifejezéssel az arcán, majd elfordult tőlem és a telefonjába merült.

 

***

 

Az étel mellé egy üveg whiskyt és vörösbort is rendeltem. Úgy gondoltam, ránk fog férni az alkohol. Rám ugyan nincs nagy hatással, de próbálkozni azért lehet.

Mialatt a futárra vártunk, ellenőriztem az itt tárolt járműveket. Kellett valami alibi tevékenység. Tudtam, hogy felesleges erőfeszítés, hiszen mindig rendben hagytam itt őket. Mire végeztem, megérkezett a rendelés. Amíg Jack némán falatozott, megpucoltam a stukkeremet. Lőttem vele, nem szeretem, ha a lőpor megtapad rajta. A Kékszemű csendben figyelte a műveletet, közben már az italát kortyolgatta. Nagyjából az üveg felénél járhatott, szeme egyre fátyolosabbá vált. Mikor végeztem a fegyver tisztogatásával, kivettem egy pokrócot a szekrényből és nem túl barátságosan Jackhez vágtam.

Alig hallhatóan feljajdult, mire elégedetten elmosolyodtam.

‒ Ez nem volt szép ‒ motyogta és megdörzsölte a karját, ahol a pokróc nekicsapódott. ‒ Idejössz mellém? ‒ kérdezte és meglapogatta maga mellett a kanapét.

Eleget tettem az invitálásnak.

‒ Mesélj nekem az uralkodóról.

‒ Dariusról? Mit meséljek? ‒ kérdeztem megrökönyödve. Erre nem számítottam.

‒ Milyen ember?

Elgondolkodva meredtem magam elé.

‒ Az igazság az, hogy fogalmam sincs ‒ feleltem, és mikor felnéztem, Jack érdeklődve figyelt. Folytattam. ‒ Nem voltam sokat a társaságában, de akkor is azt mazsolázgattam, hogy vajon hazudik-e vagy sem. Baromi fárasztó.

Jack elmosolyodott.

‒ Tetszik neked.

‒ Ezt miből szűrted le?

‒ Nem tudom, így érzem.

‒ Hát, rosszul érzed. Nem is ismerem a pasast.

‒ De szeretnéd, kíváncsivá tett.

‒ Persze, de ennek nem feltétele a vonzódás. Már régen kinőttem a romantikus lányregényekből. Érzek valamit Darius közelében, de annak semmi köze holmi rózsaszín érzelmekhez. Valamit felébreszt a bensőmben a jelenléte. Nem tudom, mi lehet az, mert csak mellette érzem, és mióta eljöttem a kastélyból, az a valami szunnyad.

‒ Olyan, mint Draco?

‒ Nem, nincs tudata. Olyan, mint egy ösztön. Mintha Dariushoz akarna dörgölőzni, dorombol neki. És néha le akarja tépni a fejét ‒ morogtam kelletlenül.

‒ Egy újabb rejtély.

‒ Mondhatni ‒ néztem rá komoran.

‒ Ennek a sztorinak még nincs vége.

‒ Én is ettől tartok.

‒ Ez a Darius mentette meg az életedet?

‒ Igen, ő az uralkodó. Archer megsúgta, hogy le akarják cserélni Calliopét.

‒ Ő a királynő?

‒ Valami olyasmi.

‒ Téged akarnak a helyére ültetni?

Aprót bólintottam.

‒ Már bocs, de nem tudlak elképzelni ebben a szerepben ‒ vigyorgott rám Jack szélesen.

Bemutattam neki egyet, erre elnevette magát, majd rögtön el is komorult és nagyot húzott a whiskyjéből.

‒ Szerintem elég lesz mára ‒ jegyeztem meg halkan.

Megfogta a kezem és a friss hegeket nézegette a karomon, némelyiket meg is cirógatta. Beleborzongtam, annyira finoman csinálta. Darius érintése is puha volt, de minden érintése visszafojtott haragról és birtoklási vágyról árulkodott. Csomóba ugrott a gyomrom a gondolatra, hogy újra találkozni fogunk egyszer. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, de bíztam benne, hogy addigra felkészültebb és erősebb leszek.

‒ Ki az az Archer?

‒ Darius jobb keze, de hagyjuk ezt. Aludnod kellene, nehéz napod volt ‒ tettem hozzá és elhúztam a kezem.

‒ Miért zavar, ha megérintelek?

‒ Nem zavar ‒ hazudtam szemlesütve.

‒ Úgy érzem, megbántad, hogy csókolóztunk ‒ folytatta keserűen.

‒ Sajnálom ‒ feleltem és elfordultam tőle.

‒ Miért?

Nagyot sóhajtottam. Korábban már volt részem egy ehhez hasonló párbeszédben sok-sok évvel ezelőtt. Oliver.

‒ Ember vagy és rövid életű. Nem akarlak megszeretni, mert nehezen dolgozom fel a veszteségeket.

‒ De már most is kötődsz hozzám. Vagy tévedek?

‒ Nem ‒ morogtam rajtakapottan. ‒ De a vámpír létnek az az egyik árnyoldala, hogy mindent intenzívebben élünk meg. Mivel nem tudunk sírni, így a feszültség nem tud úgy távozni, hogy megnyugvást nyújtson. Ha fizikailag is kötődni kezdek hozzád, be fogok csavarodni, amikor meghalsz. Márpedig egyszer meg fogsz.

‒ Nagyon idegesítő, hogy ennyire végletekben gondolkodsz.

‒ Ezt már többen is mondták. Aludnod kellene. Holnap is nehéz napunk lesz.

‒ Miért vagy mindig ilyen rideg és gyakorlatias?

A szavai pofonként értek. Nem feleltem, fázósan dörgöltem meg a karom, és arrébb húzódtam.

‒ Kihúzzam az ágyat, vagy így is jó lesz? ‒ kérdeztem kimérten és közben a körmeimet piszkálgattam.

Nem felelt. Már azt hittem elaludt, így ránéztem. A sárkányszemek néztek vissza rám.

‒ Egy kicsit sok volt neki a mai nap ‒ szólalt meg mély hangon. ‒ Kértem, hogy kicsit cseréljünk helyet. Nem ellenkezett.

‒ Értem ‒ feleltem hidegen és szobormerev arccal bámultam rá.

Nem bíztam benne. Pont olyan manipulátornak tűnt, mint Darius.

‒ Pihennie kellene ‒ jegyeztem meg morózusan.

‒ Ezt teszi ‒ felelte Draco mosolyogva.

‒ A testének is.

‒ A teste többet is kibírt már.

‒ Te már csak tudod ‒ vágtam vissza barátságtalanul.

‒ Beszélgessünk ‒ ajánlotta fel továbbra is kedélyes hangnemben.

Legszívesebben letöröltem volna azt a mindentudó arckifejezést az arcáról. De ez Jack arca is volt, őt pedig nem bántom. Legalábbis fizikálisan.

‒ Mégis miről? ‒ kérdeztem egy pillanattal később.

‒ Jack révén már elég sok mindent tudok az életedről, de korántsem eleget. Amikor utoljára találkoztunk, a világ elég rossz bőrben volt. Nem ugyanazon az oldalon álltunk, és te nagyon hittél a hazád ideológiájában. Nem váltunk el békésen.

‒ Ezt hogy érted?

‒ Én egy zsidó férfi testében voltam, te pedig egy SS-tiszt felesége voltál.

‒ Jó, értem, nem kell folytatnod ‒ intettem le elkomorulva. Tényleg nem akartam tudni mi történt. ‒ Jack azt mondta, szerinte Japánból származol. Igaz ez?

‒ Igen.

‒ Akkor én miért szárnyas fenevadként láttalak?

A fenevad szóra elmosolyodott.

‒ Ez egy hosszú történet. Kérhetnék egy pohár vizet?

Felvontam a szemöldököm és roppant barátságtalanul feleltem:

‒ Van két lábad, szolgáld ki magad.

Draco szája számító mosolyra húzódott. Nem tetszett az arckifejezése.

‒ Rendben, de azt kérted, hogy Jack teste pihenjen.

Anyád hogy van? – fortyogtam magamban, de kelletlenül felálltam.

‒ Jó ‒ morogtam, majd kivettem egy üveg vizet a hűtőből és színpadias hajlongások közepette átnyújtottam a vigyorgó sárkánynak.

‒ Nagyon kedves vagy, köszönöm! ‒ felelte és biccentett egyet.

Seggfej!

Miután nagyot húzott a palackból, kényelembe helyezte magát, a takarót is maga köré csavarta. Azon morfondíroztam, vajon Jack tényleg alszik-e odabent, amikor Draco megszólalt:

‒ Nagyhatalmú császár voltam Japánban. Apám korai halála miatt egészen fiatalon váltam uralkodóvá. Abban az időben a házasságokat már a születésünkkor elrendezték. Nekem is volt menyasszonyom, bár a házasságkötés előtt egyszer sem találkoztunk. Megtetszett egy fiatal szolgálólány, de uralkodóként nem dacolhattam a hagyományainkkal. Ezt ő is megértette, így titokban találkozgattunk, lopott csókokat váltottunk, ahol csak lehetőségünk adódott. Boldognak éreztem magam mellette, azt hittem, házasemberként is folytathatom ezt a tiltott és épp emiatt izgalmas kapcsolatot. Ám amikor az esküvő napján találkoztam a nekem szánt nővel, azonnal tudtam, hogy minden, amit elterveztem a szolgálólánnyal, érvényét vesztette. A menyasszonyom gyönyörű volt, okos és szelíd, és én azonnal beleszerettem. Amikor elmondtam a szolgálólánynak, hogy mi történt, éktelen haragra gerjedt és bosszút esküdött. Akkor még nem tudtam, hogy nagy hatalmú boszorkányok sarja. A mi kultúránkban nem létezett az a mágia, amivel ő rendelkezett. Legalábbis akkor így tudtam. Évekre eltűnt, épp első gyermekünket vártuk, amikor visszatért.

Itt elhallgatott és valódi fájdalmat láttam az arcán. Majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. Néhány pillanattal később visszatért a mesélős arckifejezés és folytatta.

‒ A katonáim próbálták feltartóztatni, de mit sem értek ellene. Egy csettintéssel porrá változtatta őket. A feleségemet nem ölte meg azonnal, előbb a gyermekem életét vette el. Lassan szívta el a magzat életerejét, óriási fájdalmat okozva ezzel a nejemnek. A boszorkány mindent megtett annak érdekében, hogy a szenvedésünk hosszantartó és pokoli legyen. Hatalmas ereje volt, azóta sem találkoztam hozzá hasonlóval. Miután a kedvesem meghalt és az udvartartásom nagy részét is elpusztította, a fájdalmam olyan hatalmassá dagadt és oly mérhetetlen dühvel párosult, hogy valamit felszabadíthatott bennem. Éreztem, ahogy egy addig sosem érzett kín perzseli fel a testem, a csontjaim összetörtek és átalakultak. A bőröm forrón égett, a hasamban pedig élő láva fortyogott. Néhány pillanat erejéig a tudatomat is elveszítettem. Amikor magamhoz tértem, egy sárkány testében találtam magam. Nem is gondolkodtam a miérteken, az ösztöneim hajtottak. Rátámadtam az asszonyra, többször meg is sebeztem. A meglepetés ereje azonban csak nagyon rövid ideig volt segítségemre, a boszorkány hamar összeszedte magát és átkot bocsátott rám. A sárkánytestbe zárt, hogy örök életemre bűnhődjek, amiért nem tartott ki mellette a hűségem, és másnak adtam a szívem. Próbáltam tovább harcolni ellene, ám az átok arra is kiterjedt, hogy amikor rátámadtam, elviselhetetlen fájdalom kötötte gúzsba a testem.

‒ Elképesztő, hogy a szerelem jegyében milyen gazságokra képesek az emberek. Csak a vallás nevében gyilkolnak meg még ennél is több ártatlant ‒ morogtam az orrom alatt.

‒ A szerelem az egyik legintenzívebb emberi érzelem. A legcsodálatosabb és legsötétebb énünket hozza ki belőlünk.

‒ Mi történt később?

‒ Vízi sárkánnyá alakultam, és rejtőzködve kellett élnem.

‒ A vízi sárkányoknak nincs szárnyuk ‒ jegyeztem meg elgondolkodva.

‒ Nincs. De mi nem is Japánban találkoztunk először.

‒ És? Ennek mi köze a szárnyaidhoz?

Draco sóhajtott egyet és ingerültség suhant át az arcán. Nem vettem tudomást róla, kitartóan vártam a választ.

‒ Elhagytam Japánt és erre a kontinensre vándoroltam. A boszorkány csak azt határozta meg, hogy sárkánytestben kell élnem, de azt nem, hogy milyenben. Így amikor egy új világba kerültem, ahol a kultúra szerint másmilyen volt a néphiedelem szerinti sárkány, ahhoz alkalmazkodtam. Így lettem fekete, szárnyas fenevad, ahogy te fogalmaztál korábban.

‒ Miért kék a szemed?

‒ Ezt látod, magam sem tudom. Emberként olyan sötétbarna volt, hogy sokszor feketének tűnt.

‒ Emlékszel még az emberi arcodra?

‒ Nem igazán ‒ felelte szomorúan.

‒ Számon tartod hány életet éltél már le más testébe zárva?

Megrázta a fejét. Fázósan dörgöltem meg a karomat. Egy újabb rejtélyes, és ősöreg lény. Mi jöhet még?

‒ Megpróbálok segíteni ‒ feleltem végül ‒, de ahhoz életben kell tartanunk Jacket.

‒ Megteszem, ami tőlem telik.

‒ Remek. Akkor első körben talán hagyhatnád, hogy a teste is pihenjen.

‒ Ahogy kívánod! ‒ felelte és lehunyta a szemét.

Vártam, hogy újból kinyissa és Jack nézzen rám, de nem történt semmi. Szépen lassan elernyedt a teste, és rövidesen halkan hortyogni kezdett. Megigazítottam rajta a takarót és felálltam. Friss levegőre vágytam, de féltem, hogy felébreszteném a távozásommal.

Úgy éreztem, kicsit sok nekem ez így egyszerre. Már Dariusnál is majdnem seggre csücsültem, mikor megtudtam milyen idős, és valószínűleg csak azért vagyok még életben, mert ő így akarja. Erre most itt van Draco, aki ugyancsak egy öreg lény, legalább ezeréves. Én hozzájuk képest épphogy magzati korba léptem, mégis mindegyik akart tőlem valamit. Ráadásul az sem fért a fejembe, hogy miképpen létezhet, hogy már többször is reinkarnálódtam. Ez számomra annyira spirituális maszlag, hogy nehezen hittem benne. Erről feltétlenül ki kell majd faggatnom a sárkányt.

A meglévő gondok mellé, miszerint életben kell tartanom Jacket; ki kell derítenem ki akarja Darius halálát; ki kell csempésznem az országból Lily barátját, Marcust; és Ronnie-nak is otthont kell teremtenem, egy további, súlyosnak mondható probléma társult: Draco boszorkánya. Egyszer már megölt engem, kizárt, hogy még egyszer hagyom! A boszorkányok halandó emberek. Hogy a fenébe fogom megtalálni a leszármazottait?

Reggelig csak a kérdéseim szaporodtak, a válaszaim nem. Épp azon gondolkodtam, melyik autóval induljunk tovább, amikor Jack felébredt. Nagyot nyújtózva felállt.

‒ Jó reggelt! Ki tudtad pihenni magad? – szólítottam meg, és reméltem, a tegnap esti rossz hangulat nyomtalanul elmúlt közöttünk.

‒ ’Reggelt! Igen, nagyjából jól vagyok – felelte, de nem tudtam megállapítani, hogy rendben vagyunk-e vagy még haragszik rám. – Van némi esélyem, hogy kapjak egy kávét?

‒ Gőzöm sincs, nézd meg a hűtő feletti szekrényben. Ha van, akkor is csak instant.

‒ A célnak az is megfelelne – dörmögte mély hangon, és a szekrényhez csoszogott.

Húzta az egyik lábát.

‒ Mi történt a lábaddal?

‒ Semmi. Egy régi térdsérülés. Reggelente be kell melegíteni, hogy megfelelően mozogjon. Általában nem tart sokáig.

Közben már a szekrényben kotorászott, és néhány pillanattal később diadalittasan mutatta felém a kávégranulátumot tartalmazó üveget. Amíg a kávéval foglalatoskodott, a kanapéhoz sétáltam. Kényelembe helyezkedtem rajta, és magam alá húztam az egyik lábamat. Csendben néztem, ahogy a feketét készíti magának. Amikor felém fordult, lemerevedett a mozdulat közben.

‒ Mi a baj? – kérdezte homlokráncolva.

‒ Ahogy elnézlek, rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket már sohasem tehetek meg.

‒ Mint például?

‒ Sohasem rajongtam a kávéért, nem volt rá szükségem reggelente. Most mégis, szinte bármit megadnék, hogy úgy kávézhassak veled, mint egy normális ember.

‒ Tedd ezt – felelte, mintha ez olyan egyszerű lenne. Felém nyújtotta a gőzölgő bögrét miközben mellém ült.

‒ Nem értesz – feleltem, lehajtottam a fejem és megráztam. – Ezt a fajta életet már akkor feladtam, amikor beálltam bérgyilkosnak. Nem gondoltam végig, hogy ez ennyire véglegessé tesz egyes dolgokat.

‒ Az én szakmámban sem sokan vállalnak gyereket – felelte csendesen, mire felé fordultam. Komoran nézett rám.

‒ Megbántad?

‒ Nem, dehogy! Pillangó életem egyik legnagyobb csodája.

‒ Van olyan, amit másképp csinálnál?

‒ Biztos tehettem volna néhány dolgot megfontoltabban, de azt hiszem, semmit nem csinálnék másképp.

‒ Annak fényében sem, ami tegnap történt? – kérdeztem óvatosan.

‒ Nem. Minden okkal történik. Nekem csupán annyi a dolgom, hogy elfogadom és tanulok, amiből kell.

‒ Ez Draco hatása? – kérdeztem attól tartva, hogy a sárkány belepiszkált az elméjébe.

‒ Nem hiszem. De ha mégis, akkor sem haragszom érte, mert szerintem bölcs életszemlélet.

Gyanakodva méregettem a mellettem ülő férfit.

‒ Mire jutottál, míg én aludtam? – kérdezte, és nagyot kortyolt a kávéból.

‒ Nem sokra – vallottam be kelletlenül. – Sürgősen új papírokra lesz szükséged, és a legbölcsebb az lenne, ha elhagynád a családoddal az országot.

‒ Ez valóban nem sok – jegyezte meg fintorogva.

‒ Sajnálom. Egy kicsit sok dolgot kellene megoldanom záros határidőn belül. És fogalmam sincs, hogy fogjak neki némelyiknek.

‒ Nem akarok elmenni innen – nézett körbe elkomorodva.

‒ Az bajos lesz, mert ebből a garázslakásból szinte semmit sem tudok elintézni.

‒ Mármint az országból – pontosított, miközben elgondolkodva nézett egy pontot maga előtt a földön.

‒ Nem hiszem, hogy meg tudlak védeni.

‒ Nem baj ‒ nézett a szemembe eltökélten. ‒ Vigyázok magamra. Te segíts Draco-nak.

‒ És a lányod? Róla ki gondoskodik?

‒ A szüleim. Ők fogják elhagyni az országot. Talán nem keresik majd őket. Csak így biztosíthatom Meredith jövőjét.

‒ És te? Bujkálni fogsz, settenkedni az éjszaka sötétjében, mint egy csatornapatkány?

‒ Ha ez kell ahhoz, hogy mindenkit megóvjak, aki fontos nekem, akkor igen.

‒ Ez minden, csak nem élet – jegyeztem meg bosszúsan, majd járkálni kezdtem, míg ő nyugodtan figyelte, ahogy dühös oroszlánként fel-alá sétálgatok a garázsban.

‒ Draco mit szól ehhez? – fordultam felé és megálltam előtte.

‒ Nem szól bele. Az én életem. Ő csak arra kért, hogy amennyiben lehetséges, próbáljuk meg kideríteni, mi van a boszorkánnyal, és hogyan tudnánk feloldani az átkot.

‒ Beszélhetnék vele?

Egy pillanatig gondolkodott csak el, aztán lassan bólintott. Le sem hunyta a szemét, a pupillája azonnal függőleges csíkká vált. Olyan, mintha csak egy függönyt húznának el. Ettől a gondolattól kirázott a hideg. Draco érdeklődve figyelt, arra várt, hogy megszólaljak.

‒ Gondolom, tudod, miről beszéltünk az előbb.

Bólintott.

‒ Te is úgy véled, hogy ez a legjobb megoldás? ‒ Egy pillanatig csendben méregetett. ‒ Ugye most nem kommunikáltok egymással? – csattantam fel.

Draco rajtakapottan sütötte le a szemét, mire a torkomból mély morgás tört elő.

‒ Sajnálom – motyogta a sárkány. – Nagyon ritkán vagyok ennyire összhangban a gazdalélekkel, és nem kerültem még ilyen helyzetbe. Nem tudom, mit kellene javasolnom neki. Ez az ő élete, én csak megtűrt vendég vagyok, aki sajnálatos módon egy egész életre marad.

‒ Nem kell a rizsa. A te véleményedre vagyok kíváncsi. Jack nélkül.

‒ Hm… úgy gondolom, hogy ez a helyes megoldás. Kimenteni a gyereket a szülőkkel az országból. Akkor kevesebb dologért kell aggódnotok, és nem kell a figyelmeteket sem megosztani. Jack is nyugodtabb lenne.

‒ És a te céljaidat is ez szolgálná – jegyeztem meg epésen.

Draco néhány pillanatig csendben méregetett, mielőtt válaszolt volna.

‒ Miért vagy ilyen undok és barátságtalan velem?

Nem feleltem. Nem is tudtam volna mit mondani, mert magam sem értettem pontosan, hogy miért vagyok ennyire bizalmatlan vele.

‒ Jackkel sem vagy mostanában valami kedves ‒ tette hozzá, és ingerültség suhant át az arcán.

‒ Mindig ilyen vagyok – vágtam vissza, mint egy durcás kamasz.

‒ Még SS-katonafeleségként is kedvesebb voltál ‒ felelte szemrehányóan.

‒ Csak óvatosan a vádaskodással ‒ figyelmeztettem fojtott hangon. ‒ Olyan információkkal bombáztak az elmúlt hetekben, ami egy életre elég lenne. És persze senki sem őszinte velem teljesen, csak csepegtetitek az infót, úgy ahogy az a céljaitokat szolgálja. Te is azt várod tőlem, hogy vegyek mindent készpénznek, amit mondasz, és keressek meg egy nagyhatalmú boszorkányt, majd vetessem le rólad az átkot. Mindannyian a cél eszközét látjátok bennem. Aztán csodálkoztok, hogy zárkózott vagyok és bizalmatlan. Megtanultam, hogy az árulás az élet velejárója. Mindenki azonnal akar mindent, de senki nem ad elég időt, hogy feldolgozzam a történteket, az új információkat. Először jött Jack, és én úgy döntöttem, megmentem az életét, mert tartozom neki ennyivel. Életet életért. Aztán jöttek a vámpírok egy őrült, bosszúálló királynővel és egy manipulatív uralkodóval. Most pedig megjelentél te is. Arról nem is beszélve, hogy nekem is megvannak a saját gondjaim.

Draco csendben hallgatta végig a kirohanásom. A szemében megértés csillogott.

‒ Nem tudom, mi történt az egyszerű életemmel, de szeretném visszakapni – folytattam és lerogytam mellé a kanapéra.

‒ Egyik életedben sem volt egyszerű sorsod ‒ felelte halkan.

‒ Hányszor találkoztunk eddig?

‒ Nem túl sokszor. De úgy gondolom, hogy már sokszáz életet leéltél te is.

‒ Hogy mi? – fordultam felé megütközve.

‒ A reinkarnáció kényes dolog, de az eddigi tapasztalataim alapján nálad nem ez a helyzet. Úgy gondolom, hogy te is egy átok miatt születsz folyton újjá.

Szavai pofonként értek.

‒ Van egy olyan érzésem, hogy Darius is sejt valamit arról, hogy mennyire különleges lény vagy, ezért akar magához édesgetni. És elhiheted, hogy minden eszközt be fog vetni ennek érdekében.

‒ Remek! ‒ morogtam.

‒ Érdekesnek találom, hogy már másodjára vagy vámpír.

‒ Van ennek valami jelentősége?

‒ Nem tudom, talán nincs. Számomra csak azért érdekes, mert amikor megismertelek, vámpír voltál. Miután meghaltál, sokat gondoltam rád, évtizedekig gyászoltalak, és meg sem fordult a fejemben, hogy visszatérő vendég leszel az életemben.

Egy darabig némán meredtem magam elé, Draco csendben figyelt.

‒ Volt olyan életünk, amiben te és én boldogok voltunk? – kérdeztem.

Olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy Draco felé fordultam. Vívódást láttam az arcán.

‒ Kérlek, mondd el!

‒ Nem, nem voltunk.

‒ Akkor miért keresel folyton, miért nem lépsz tovább?

‒ Mert te vagy az egyetlen, aki mindig szeret. Aki emlékeztet arra, hogy létezem, hogy egykor élő, lélegző lény voltam, nem csak egy… testrabló! – köpte dühösen az utolsó szót. – Szerettél sárkányként, amikor te ember, vagyis vámpír voltál. Szerettél akkor is, amikor én már aggastyán voltam, te pedig még alig léptél serdülőkorba. Szerettél, amikor az ellenséged voltam és üldöznöd kellett volna, és idővel szeretni fogsz most is, csak elnyomod magadban.

‒ Nem bízom benned – suttogtam alig hallhatóan.

‒ Tudom. És talán igazad is van. De ha nem agyalnál folyton, csak átengednéd magad az ösztöneidnek, könnyebb lenne az életed.

‒ Ha az ösztöneimre hallgatnék, már rég megöltem volna Jacket – morogtam.

‒ Akkor ne az ösztöneidre hallgass, hanem a szívedre.

‒ Ezt nem engedhetem meg magamnak.

‒ Nagyon makacs nőszemély vagy! – fortyant fel.

‒ Ez tart életben. Szóval… – tértem vissza az eredeti témához. – Egyetértesz azzal, hogy csak a gyereket mentsük ki, Jack pedig maradjon az országban.

‒ Igen.

‒ Oké. Most kérem vissza Jacket.

Megbűvölten figyeltem a szemét, nem tudtam megszokni a pupillák váltakozását.

‒ Ilyenkor mit csinálsz odabent? – érdeklődtem kíváncsian.

‒ Általában figyelek.

‒ Látsz is mindent?

‒ Ha szeretném, akkor igen. De ilyenkor nem vagyok ura a testemnek, még a szememet sem tudom mozgatni.

‒ Nincs bezártság érzésed?

‒ Nincs. Erre is kaptunk kiképzést.

‒ Van olyan, amire nem? ‒ jegyeztem meg pikírten.

‒ Idegesítő vámpírokra nincs bevett protokoll ‒ vágott vissza csípősen.

‒ Bekaphatod ‒ morogtam.

‒ Csak ha te is ‒ felelte csúfondárosan, és rám vigyorgott.

‒ Kellene valami ruha neked, hogy elindulhassunk. Amíg feltúrom a szekrényt, hívd fel édesanyád.

‒ Igenis, hölgyem! ‒ szalutált tréfásan.

Sóhajtva legyintettem, majd ott hagytam. Mikor lopva visszanéztem, elkomorodva forgatta a kezében az újonnan vett telefont. Most nem lennék a helyében.

Találtam neki egy terepmintás vászonnadrágot, valószínűleg az alját fel kell majd hajtani. Már nem emlékszem ki hagyta itt, de magas volt, az biztos. Egy tiszta pólót is vadásztam neki, de alsónadrágot és zoknit nem találtam. A kanapéra hajítottam a ruhákat és kinyitottam a garázsajtót.

Hajnali öt felé járt, csendes volt az utca. Strapabíró járgányra volt szükségem, így a dzsippel álltam ki. A széfből már korábban kivettem néhány tőrt és pisztolyt, valamint lőszert. Egy részét bepakoltam a dzsip rejtett rekeszeibe. Kedveltem ezt a kocsit, korábban csempész autónak használták, de amikor a bűnszervezet leselejtezte a flottát, lecsaptam néhány járgányra, köztük erre a Fordra is. Hosszú utakra is ideális, bár aludni nem lehetett benne, mert a rejtett rekeszek eléggé bekorlátozták az ülések mozgásterét.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni Jack hangját, de nem vagyok süket, így mindent hallottam. Az anyját is.

‒ Szia, Anya! Meredith a közeledben van?

‒ Jó reggelt! Még alszik, reggel fél hat van.

‒ Basszus, tényleg. Ne haragudj, nem néztem az órát. Még úton vagytok?

‒ Igen, de éjszakára megszálltunk egy kis városban. Mi történt? Baj van? – Lucy hangja aggódónak tűnt.

‒ Jess meghalt.

Döbbent csend volt a válasz.

‒ Ne mondjátok el Meredithnek! Még ne… – csuklott el Jack hangja.

‒ Rendben, fiam. Nagyon sajnálom. Mi történt?

‒ Nem tudom. Már halott volt, mire odaértünk.

‒ Nem tudom, mibe keveredtél, de légy óvatos!

‒ Igyekszem.

‒ Az a nő, Kate, veled van még?

‒ Igen.

‒ Vigyázz vele!

‒ Bízom benne.

‒ De légy résen!

‒ Anya, elárulnád miről van szó? Olyan furán viselkedtél, amikor bemutattam nektek ‒ Lucy nem felelt. ‒ Mennem kell! ‒ Jack hangja hidegen csengett.

‒ Rendben, fiam. Vigyázz magadra!

‒ Ti is. Szia!

‒ Szervusz, drágám!

A kocsinak támaszkodva vártam, hogy Jack mondjon valamit.

‒ Te tudod, hogy anyám miért viselkedik veled így?

‒ Gőzöm sincs. Azt tudom, hogy nem vámpír és nem is alakváltó. Boszorkánnyal még nem volt dolgom, de ha ő az lenne, akkor kellene, hogy legyen egy nővéred, mert csak a nők viszik tovább a mágikus vérvonalat. Van?

‒ Nem tudok róla.

‒ Akkor fogalmam sincs, mi ő. De nem átlagos ember, az biztos. A lányod is különleges. ‒ Jack tekintete elsötétült. ‒ Odatettem neked néhány ruhadarabot ‒ mutattam a kanapéra. ‒ Amíg rendbe szeded magad, felhívom Lilyt ‒ és már tárcsáztam is.

‒ Szia, Lily! Minden rendben?

‒ Szia! Azon kívül, hogy egy csitrivel kell élnem, aki egyfolytában beszél, igen.

‒ Ezt a békát most le kell nyelned. Azért hívlak, mert kicsit forró lett a talaj. Legyetek óvatosak.

‒ Nagy a szar?

‒ Eléggé.

‒ Szuper ‒ morogta Lily rosszkedvűen.

‒ Ez van. Most mennem kell. Majd hívlak.

Épp le akartam tenni, mikor Lily újból megszólalt.

‒ Kate!

‒ Igen?

‒ Vigyázz magadra!

Annyira meglepődtem, hogy nem feleltem semmit, ő pedig letette. Évek óta nem mondott ilyet nekem.

‒ Fel kell hívnom Steve-et ‒ lépett hozzám Jack.

‒ Oké ‒ feleltem oda sem figyelve.

Miután letette a telefont, kivette a kártyát és betette a mikroba, majd kisütötte. Érdeklődve figyeltem a ténykedését.

‒ Ezt már tegnap meg kellett volna tennem ‒ morogta.

Nem feleltem. Igaza volt, ostoba hiba, hogy nekem sem jutott eszembe. Úgy viselkedem mostanában, mint egy amatőr.

‒ Van egy olyan érzésem, hogy nem akarnak megölni. Legalábbis tegnap nem tettek semmit, ami arra utalt volna, hogy likvidálni akarnának.

‒ Mire gondolsz? ‒ nézett rám Jack értetlenül.

‒ Több játékos van a pályán, mint gondoltuk.

‒ Kifejtenéd bővebben?

‒ Valaki megbízott, hogy öljelek meg. Neki nem érdeke, hogy megfigyeljenek téged, mert ez még a legprofibb bérgyilkost is elijeszti. A határidő sem telt le, van még közel másfél hét. És nem keresett a közvetítő, hogy változott volna a terv.

‒ Akkor kik voltak az öltönyösök tegnap?

‒ Dunsztom sincs ‒ tártam szét a karom. ‒ Mit tegyünk?

Jack szórakozottan a tarkóját vakargatta, miközben a lehetőségeket mérlegelte.

‒ Első körben szeretnék kimenni a mosdóba, de nem látok egy ajtót sem, ami arra utalna, hogy van itt mellékhelyiség.

Mosolyogva a kanapé mellé léptem és benyúltam mögé. Jack a homlokát ráncolva nézett rám, mikor meghallotta a kattanást. Én közben félrehúztam a faliszőnyeget a kanapé bal oldalán.

‒ Szezám, tárulj! ‒ mosolyogtam a Kékszeműre, miközben egyre nagyobb rés nyílt a falban.

‒ Még hány trükk van a tarsolyodban? ‒ méregetett gyanakodva, majd óvatosan belépett a másik helységbe.

A mozgás hatására a szoba megtelt fénnyel és néhány pillanattal később Jack hangosan így szólt:

‒ Olyan, mint egy kis szuterén. Minden van itt, a fürdőszoba is nagyon pöpec.

‒ Igen. Fürdeni viszont nem tudsz, mert a bojler ki van kapcsolva és csak hideg víz van.

‒ Mi szükséged van ilyen rejtett bunkerekre? ‒ kérdezte, miután végzett.

‒ Előrelátó vagyok ‒ feleltem és lezártnak tekintettem a témát.

Jack értett a jelzésből és nem firtatta tovább a dolgot.

‒ Szükségem lenne néhány dologra.

‒ Mint például?

‒ Tiszta alsónadrág, fogkefe, méretben megfelelő ruházat. Soroljam még?

‒ Nem szükséges. Akkor menjünk shoppingolni.

A kifejezésre Jack savanyú képet vágott, mire nevetve vállon veregettem és el akartam lépni mellette. Erre elkapta a karom és meglepő erővel magához rántott. A lendülettől a mellkasának ütköztem és a tenyeremmel tompítottam.

‒ Ha ennek vége, megkeressük a boszorkányt ‒ nézett a szemembe eltökélten. Nem mertem megszólalni, csak bólintottam egyet. ‒ Tudnom kell, hogy amit melletted érzek, azok az én érzéseim vagy Dracoé ‒ folytatta és a kézfejével végigsimított az arcomon.

Le akartam hunyni a szemem és belesimulni az érintésbe, de féltem, hogy akkor megint megcsókol és én elveszek benne.

‒ Te mit szeretnél, ki szeressen? ‒ kérdezte, és elengedte a kezem, de nem léptem hátrébb.

Megütközve meredtem rá.

‒ Ez egy ostoba kérdés ‒ feleltem és elfordultam tőle. ‒ Dracot alig ismerem, és rólad sem tudok sokkal többet.

‒ Nem menekülhetsz örökké. Előbb vagy utóbb választanod kell.

‒ Nem kell! ‒ feleltem kimérten. ‒ Nem biztos, hogy én bármit is érzek irántad vagy akár Draco iránt.

Ez telibe talált. Jack leforrázottan állt. Sarkon fordultam, és a dzsip felé indultam. Már megint szemétkednem kellett.

‒ Menjünk!

Mielőtt beszálltam volna, Jack felé nyújtottam egy pisztolyt és egy tőrt a hozzávaló fegyvertokkal. Kérdés nélkül elvette és felcsatolta magára, majd beszállt az autóba. Pillantásra sem méltatott. Picsába!

Elvittem egy drogériába, ahol minden szükséges dolgot megvett, de mivel nála csak bankkártya volt, így én fizettem. Amióta eljöttünk a garázsból, nem szólt hozzám, a kasszánál azonban hidegen ennyit mondott:

‒ Majd megadom.

Nem sok híja volt, hogy jelenetet rendezzek az üzletben.

Ismét elmélyült a csend közöttünk, úgy viselkedtünk, mint két dacos kamasz. Nevetséges! Mikor leparkoltam egy városszéli bevásárlóközpont mélygarázsában, Jack kérdőn nézett rám.

‒ Ruhát is kell vennünk.

‒ Itt?

‒ Tudsz jobbat?

‒ Ide csak sznobok járnak.

Elnyomtam egy bosszús sóhajt magamban.

‒ Az igényes emberek is idejárnak, akik szeretik a minőséget. De nevezz sznobnak, ha úgy jobban tetszik ‒ tettem hozzá fanyarul és kiszálltam a kocsiból.

Jack kelletlenül követett.

‒ Nem tudom, mikor tudsz a cuccaidért elmenni, így inkább bevásárolok.

‒ Úgy érzem magam, mint egy dzsigoló ‒ morogta rosszkedvűen.

‒ Ahhoz meg is kellene néha dugnod ‒ vágtam vissza hasonlóképpen kedvesen.

Jack erre megtorpant. Mikor felé fordultam, tudtam, hogy megint sikerült megtaposnom egy tyúkszemet.

‒ Sajnálom, bunkó voltam ‒ sóhajtottam. ‒ Lehetne, hogy egy kis időre kizárólag azzal foglalkozzunk, hogy megmentsük az életedet? Nem bírom a drámát, és rosszul reagálok az érzelmi dolgokra.

Egy darabig összeszorított szájjal nézett rám, végül lassan bólintott egyet.

‒ Rendben. De nem vagyok játékbaba, akit kedvedre öltöztethetsz.

‒ Efelől nyugodt lehetsz ‒ fordultam felé mosolyogva, miközben megnyomtam a lift hívógombját. ‒ Utálok vásárolni.

‒ Akkor már ketten vagyunk ‒ dünnyögte.

Mindent megvettünk, amire csak szüksége lehetett, talán még többet is. A cipővásárláskor volt egy kis vitánk, mert szerinte a bakancsa minden ruhához megfelelt, de nem osztottam a véleményét. Én nyertem. Mire végeztünk, már dél is elmúlt, így elmentünk ebédelni.

Miután megrendeltük az ételt, Jack felhívta Steve-et.

‒ Mi a helyzet?

‒ Nem mondtad reggel, hogy Jess meghalt.

‒ Tudom. Nem akartam egy ilyen hírrel kezdeni a napod.

‒ Állítólag véletlen baleset volt.

‒ Na, persze! ‒ horkantott fel Jack dühösen. ‒ Te tudod, kik követtek minket tegnap?

‒ Egy új egység. Még nem hallottam róluk semmit. De állítólag még nálunk is elitebb.

‒ Nem úgy tűnt.

‒ Nem beszélnek a tegnapi eseményekről, teljes hírzárlat van. Házon belül is.

‒ Ez nem jó hír. Kate szerint nem akartak tegnap megölni.

‒ Én is erre jutottam. Viszont a házad már nem biztonságos. Megfigyelés alatt tartják, át fogják kutatni.

‒ Minek?

‒ Nem tudom. Talán rád akarnak verni egy balhét. Most már be kell avatnom a fiúkat.

‒ Még ne!

‒ Tudniuk kell. Testvérek vagyunk.

Néhány pillanatig hallgattak, Steve törte meg a csendet:

‒ Sajnálom Jessicát.

Jack egy pillanatra megfeszült.

‒ Majd jelentkezem ‒ felelte, majd megszakította a hívást.

Közben megérkezett az étel, de Jack rá sem hederített, az asztalt bámulta elmélyülten.

‒ Enned kéne ‒ érintettem meg a kezét, mire felnézett.

‒ Tudom – felelte, és gépiesen enni kezdett.

Én elgondolkodva turkáltam az ételt, néhány falatot erőltettem le csak a torkomon. Arra eszméltem, hogy Jack engem figyel, a tányérja pedig már üres.

‒ Mi van? – értetlenkedtem, miközben keresztbe tettem az evőeszközöket a tányéromon.

‒ Te eszel.

‒ Néha szoktam, ha a helyzet úgy kívánja.

‒ Milyen érzés?

‒ Ízetlen – fintorogtam és a poharamért nyúltam.

‒ Érzel éhséget?

‒ Persze – feleltem és belekortyoltam a vizembe. – Folyton éhes vagyok – néztem a szemébe kihívóan.

‒ Meg tudod emészteni az ételt?

‒ Most komolyan biológiaórát tartunk?

‒ Csupán érdekel.

Farkasszemet néztünk. Ezúttal ő nyert. Lesütöttem a szemem, majd intettem a pincérnek, hogy fizetnék.

‒ Ezt ne most beszéljük meg – feleltem végül és lezártnak tekintettem a témát.

Miután elhagytuk az éttermet, a parkoló felé vettük az irányt. Jack útközben betért az illemhelyre is, én addig a csomagokra vigyáztam és az általa feltett kérdésen morfondíroztam. Azon csodálkoztam, hogy még sosem kérdezett a vámpírlétről. Bár az is igaz, hogy túl sok időt nem töltöttünk még együtt, főleg nem kedélyesen csevegve. Ennek ellenére valami mégis elemi erővel vonzott hozzá, és ez pokolian zavart. Nem volt jóképű, sem daliás. Vérbeli katona volt, a hidegebb fajtából. És mégis gyönyörű volt a lelke, ezt tisztán éreztem. Sikerült megőriznie magában egy zugot, amihez nem férhetett a sok vér és mocsok. Talán ez a kettősség vonzott benne. A hideg katona és az érző apa, bajtárs, férj, fiú békés együttese. Nekem ez sohasem ment. Vagy gyilkolok, vagy lelkem van. A kettő együtt nem működik.

‒ Min gondolkozol?

Zavartan néztem Jackre, egészen meglepett, hogy milyen hangtalanul lépett elém.

‒ Azon, hogy hogy vagy képes katona létedre ennyire emberséges maradni.

‒ Bármit tettem és teszek, mindig ember maradok. Nem mondom, hogy mindig jól alszom, de túlnyomórészt békében élek önmagammal.

‒ Hogyan csinálod?

‒ Elengedem azokat a dolgokat, amiken nem tudok változtatni.

‒ Mindig katona akartál lenni?

‒ Nem.

‒ Akkor mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

‒ Asztalos.

‒ Most komolyan ‒ néztem rá hitetlenkedve.

‒ Komolyan ‒ felelte határozottan.

‒ Azt hittem, valami olyasmit fogsz mondani, hogy űrhajós vagy masiniszta. Na de asztalos?

‒ Szeretek fával dolgozni. Érezni az erejét. Tudni, hogy a halála nem értelmetlen és valami szépet alkothatok, amit más is szerethet és használhat élete végéig.

‒ Miket csináltál eddig? – kérdeztem, és közben folytattuk utunkat a parkoló felé.

‒ Egy közkönyvtárban az általam tervezett bútorokkal újították fel a gyerekrészleget. De terveztem már exkluzív ruhaüzletnek is berendezést.

‒ Gondolom, ezt szeretnéd majd csinálni, ha ennek vége és nem kell többé fegyverhez nyúlnod.

‒ Igen, ez a terv. Mindig is ez volt. Ha leszereltem volna akkor, amikor Jess kérte, akkor mára már akár befutott bútortervező is lehetnék.

‒ Mikor kérte ezt először tőled?

‒ Amikor terhes lett Pillangóval.

‒ Miért nem léptél ki a seregből?

‒ Mert még nem volt meg a tőkém egy vállalkozás elindításához, ráadásul nem sokkal korábban léptettek elő törzsőrmesterré. Csapatot kaptam, felelősséggel tartoztam irántuk.

‒ A családodért nem?

‒ Szerettem katona lenni. Akkor még nem álltam készen, hogy feladjam ezt az életformát.

‒ Mi változott meg a hat év alatt, hogy úgy döntöttél, ideje letenni a fegyvert?

‒ Én.

Várakozóan néztem rá, hogy folytassa, de csak kinyitotta a kocsi csomagtartóját és berámolta a szatyrokat. Épp beültem az autóba, amikor ismét megszólalt.

‒ Sohasem akartam gyereket. De Meredith valamit megváltoztatott bennem és a világhoz való hozzáállásomban.

Mielőtt válaszolhattam volna, lecsukta a csomagtartót, majd beült mellém.

‒ Ahogy lassan felcseperedett, olyan dimenziókat nyitott meg bennem, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. Elképesztően okos, és akkora lelke van, hogy három világ is elférne benne.

‒ Öreg lélek – dünnyögtem az orrom alatt, miközben gázt adtam.

Egy darabig csendben ültünk, végül Jack törte meg a varázst és rántott vissza minket a fájdalmas jelenbe.

‒ Vigyél a házamhoz! Látni akarom kiket rendeltek oda a megfigyelésemre.

‒ Számít valamit, ha tudod?

‒ Meglehet.

‒ És ha lebukunk?

‒ Te? – nézett rám szélesen vigyorogva.

‒ Oké, marhaságot mondtam. Ennek ellenére rossz érzésem van, nem tartom jó ötletnek, hogy odamegyünk az orruk elé szaglászni.

‒ Majd vigyázol a hátsómra.

‒ Nincs is jobb dolgom! – morogtam alig hallhatóan, és Jack háza felé vettem az irányt.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: D. Tóth Bendegúz®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala