15. FEJEZET
‒ Mondtam, hogy
felesleges idejönnünk ‒ sziszegtem fojtott hangon, miközben a tető szélébe
kapaszkodva előrehajoltam, hogy jobban lássam mi folyik a szemközti házban.
‒ Tudom ‒ felelte Jack
feszülten. ‒ De látnom kellett, kinek az emberei loholnak utánam.
‒ És?
‒ A hadügyminiszter
gárdája dúlja fel éppen az otthonomat.
‒ Szuper! Most legalább
már tudom, kit kell levadásznom ‒ feleltem sötéten, és gyilkos mosoly terült szét
az arcomon.
Jack oldalról rám pillantott
és elkomorult az arca.
‒ Te ezt élvezed! ‒
vádolt meg.
‒ Ahhoz, hogy valakiből
jó bérgyilkos legyen, élveznie kell a munkáját.
‒ Ezzel azt akarod mondani,
hogy szeretsz gyilkolni?
Rövid ideig hallgattam.
Még sosem tette fel senki ezt a kérdést nekem.
‒ Nem tudom ‒ feleltem
őszintén. ‒ Ölni talán nem szeretek, de az odáig vezető utat végtelenül
élvezem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem így van. Felpezsdül tőle a vérem.
Minden munkát gondosan megtervezek, és a kivitelezés a kedvenc részem. Sajnálom,
ha csalódást okoztam ezzel.
Jack rövid ideig
hallgatott, kutatón vizslatta az arcom, majd elfordult, és ismét a házat
figyelte. Egy pillanattal később megmarkolta a karomat.
‒ Ketten eltűntek ‒ a
hangja feszültségről árulkodott. ‒ Te láttad, hogy elhagyták a házat?
‒ Nem ‒ morogtam
bosszúsan. ‒ Rád figyeltem. Jobb lesz, ha indulunk. Megtudtad, amit akartál.
Jack elengedte a
karomat, majd óvatosan négykézláb a tető másik széle felé araszolt. Én
guggolójárásban tettem ugyanezt, majd leugrottam. Fél füllel elcsíptem, amikor
Jack az orra alatt azt dünnyögte, „felvágós”. Mosolyogva értem földet, majd
felnéztem Jackre. Ekkor hallottam meg őket. Szólni akartam a Kékszeműnek, hogy
maradjon nyugton odafent, de az egyik ügynök hátulról hurkot akasztott a
nyakamba és erősen megrántotta. Valami fémhuzal lehetett, elég erős ahhoz, hogy
ne akarjak ficánkolni. Ez a hülye meg akart fojtani, nem tudhatta, hogy nincs
szükségem levegőre. Időközben Jack is földet ért, és már készen állt a harcra.
Nem figyeltem rá, úgy gondoltam, elég nagyfiú, tud magára vigyázni. Nem tudtam
megfogni a hurkot, túl mélyen vágott a nyakamba, így más taktikához
folyamodtam. Teljesen elernyedtem, és a támadómnak dőltem. Ez megzavarta annyi
időre, hogy hátra nyúljak, és az egyik csuklóját megroppantsam. Összezúzni nem
tudtam, mert a nap még magasan járt, és nem birtokoltam a természetfeletti
erőm. A pasas felüvöltött a fájdalomtól. Micsoda
férfi, sikít, mint egy kislány. Még a végén idecsődíti a többit is! Elengedte
a drótot, én pedig kiszabadultam, majd felé fordultam, és eltörtem a nyakát.
Még össze sem csuklott, már Jack felé mozdultam. Ő is épp akkor végzett a másik
jómadárral.
‒ Mennünk kell, de
kurva gyorsan! ‒ förmedtem rá.
Nagy lendülettel
elindultam a kocsi felé, hátra sem nézve, hogy vajon követ-e. Néhány
pillanattal később azonban feltűnt, hogy Jack egyre jobban lemaradt, a lépései
sem túl határozottak, mintha sántítana. Visszafordultam, és ekkor megéreztem a
vér jellegzetes, vasízű illatát.
‒ Hol sérültél meg?
‒ A jobb combom ‒
lehelte alig hallhatóan.
‒ Mutasd!
‒ Majd a kocsiban, nem
akarom, hogy ránk találjanak.
‒ Oké ‒ morogtam és közben
átöleltem a derekát.
Éreztem, ahogy
megkönnyebbülten átengedi a testsúlya egy részét. Elvánszorogtunk a kocsiig,
segítettem neki beülni, majd villámgyorsan megkerültem az autót és kövér gázzal
indítottam. Pár saroknyira a helyszíntől félreálltam, mindenképp meg akartam
nézni a sérülést, mielőtt eldöntöm, hova megyünk. Elég csúnyán vérzett.
‒ Átvágta az artériát ‒
suttogta Jack alig hallhatóan.
Kurva élet!
‒ Hadd nézzem!
Ahogy Jack elvette a
kezét a combjáról, feltárult a roncsolt hús. Sápadt arcát látva, nem volt időm
mérlegelni. Lecsatoltam az övemet és a combja köré tekertem. Közben a
kesztyűtartóban kotorásztam valami rongy után kutatva. Találtam egyet, a kocsi
portörlésére szoktam használni. Megteszi.
‒ Ha meg merészelsz
halni, esküszöm meggyalázom a hulládat! – fenyegettem meg Jacket, miközben
próbáltam nyomókötést tenni a combjára.
Fájdalmas fintor
rajzolódott az arcára, talán mosolyogni próbált.
‒ És azt hogyan csinálod?
‒ suttogta alig hallhatóan.
‒ Lepisillek ‒ feleltem
magától értetődően. Kérdő tekintetét látva, felfortyantam: ‒ Szerinted mi
történik a vízzel, amit megiszom? Elpárolog?
‒ Ezek szerint a
vámpírok szoktak ka…
‒ Nem felelek több
kérdésre! ‒ vágtam a szavába morcosan és jól megnyomtam a sebet, hogy
beleszoruljon a tüdejébe a levegő és ne tudjon többet fecsegni.
Nem fogom kitárgyalni a
szervezetem működését, miközben az életéért küzdünk. Idióta!
‒ Teljesen összevérzed
a kocsimat! ‒ panaszkodtam, mire fáradtan elmosolyodott.
Miután gyújtást adtam a
kocsira és lassan a forgalomba csorogtam, kikerestem Pete számát és tárcsáztam.
Későn jutott eszembe, hogy talán még Torontóban van.
‒ Szia, Kate! – a
hangja vidáman csengett.
‒ Szia! Már itthon
vagy?
‒ Igen, nemrég értem
haza. Amikor…
‒ Szuper, akkor viszek
neked egy sebesültet, a jobb comb artériája sérült – vágtam a szavába durván. ‒
Nem tudom, mennyire súlyos, de elég sok vért vesztett. Nagyjából negyedóra
múlva érkezünk.
‒ Ember? – kérdezte
óvatosan.
‒ Igen – ezzel
bontottam a vonalat és a gázra tapostam.
‒ Beszélj hozzám –
kértem Jacket, de már alig volt magánál. Kicsit megnyomtam a sebét, bármennyire
is kegyetlen és barbár tettnek tűnt. Résnyire nyitotta a szemét. ‒ Ne aludj el,
mindjárt ott vagyunk.
‒ Könnyű azt mondani! –
suttogta rekedten, és láttam, hogy még ez is nehezére esett.
‒ Ha elalszol, nekem
kell felcipelnem téged a dokihoz. Hol a büszkeséged? – ugrattam, mire fáradtan
bemutatott egyet. ‒ Draco nem tud valahogy segíteni?
‒ Nem. Ő csak bosszantani
tud – jegyezte meg csípősen.
‒ Vonzod a bosszantó
egyéneket – mosolyodtam el, de amikor felé fordultam, már eszméletét vesztve,
ernyedten ült az anyósülésben.
A gázra tapostam, hogy
minél gyorsabban Pete-hez érjünk. Meg sem kérdeztem, hogy Evangeline otthon
van-e. Mindegy, biztos látott már
rosszabbat is.
Pete már a garázsban
várt minket. Beparkoltam a kocsija mellé. Még le sem állítottam a motort, ő már
felnyalábolta az ájult Jacket, és megindult vele a lift felé.
‒ Ki ez? – kérdezte,
miközben mellé érve a lift gombjait nyomkodtam, hogy kinyíljon valamelyiknek az
ajtaja. Némi undokságot véltem felfedezni a hangjában, így hasonlóképp kedvesen
válaszoltam:
‒ Semmi közöd hozzá!
Ennyiben maradtunk. A
liftben csendben álltunk, Jack nem tért magához. Ahogy felértünk, Pete a
konyhába vitte, és óvatosan letette a konyhaszigetre. Ennek a lakásomnak volt a
legtágasabb és legmodernebb konyhája, imádtam az elrendezését. A pult feletti lámpákat
lejjebb lehetett engedni, így Pete tökéletes fényben dolgozhatott. Nem
vacakolt, felvágta a nadrágot Jack lábszárán és eltávolította a hevenyészett
kötést. Nagyon rondán roncsolódott a hús, hónapokba telik majd, mire teljesen
helyrejön.
‒ Elég hentesmunka –
jegyezte meg Pete komoran, miközben szakszerűen ellátta a sebet. – Látszik,
hogy nem a te műved – pillantott rám sötéten.
‒ Azt hitted, én
voltam? – rökönyödtem meg.
‒ Megfordult a fejemben
– jegyezte meg szárazon, közben egy fecskendőt és valamilyen üvegcsét vett elő
egy orvosi dobozból. – Beadok neki egy koktélt, amitől elalszik, így nyugodtan
tudok dolgozni rajta. A vénát is össze kell varrnom.
‒ Rendben.
‒ Allergiás valamire?
‒ Fogalmam sincs,
ennyire jól nem ismerem.
‒ Vért is kell kapnia,
túl sokat veszített már így is.
‒ Nincs nálam, én pedig
nem adhatok – néztem rá feszülten.
‒ Tudom. Szólnál
Evy-nek? A szobájában van, valószínűleg a fülében van az a szar, különben már
itt lábatlankodna.
‒ Ő adhat?
‒ Igen. Nullás, és még
nem ébredt fel a szörnye. De amúgy sem hordoz semmi rendelleneset, nem tudjuk
átadni az alakváltás génjét.
‒ Pompás!
Evangeline szobája felé
siettem.
‒ Macsek! – dörömböltem
az ajtaján.
Semmi válasz.
Kifinomult hallásommal érzékeltem, hogy valami lánybandát hallgat a fülesén
keresztül elképesztő hangerőn. Nem udvariaskodtam, benyitottam. Meglepetten
nézett rám. Azt hittem majd méltatlankodni fog, mint minden kamasz ilyen
esetben, de ehelyett kitépte a füléből a fülhallgatót, felpattant az ágyról és
a nyakamba ugrott.
‒ Kate! De jó, hogy
jöttél! – nézett a szemembe szélesen mosolyogva, miután elengedett. Komor
arckifejezésemet látva zavartan hátrébb lépett. – Mi a baj?
‒ Egy barátom
megsebesült. Apád éppen most próbálja befoltozni, de vérre lenne szüksége. Én
nem adhatok.
‒ Értem, máris megyek!
Gyors léptekkel az
egyik fürdőszobába masírozott, ahonnan egy súlyos orvosi táskával tért vissza,
majd a konyha felé sietett.
‒ Itt vagyok – szólt az
apjának, miközben letette a pult mellé a táskát és leült az egyik székre.
Lopva Jackre
pillantott.
– Jól elintézték –
jegyezte meg halkan. Nem tudtam vitába szállni vele.
‒ Kate, segítenél? –
fordult felém Pete, én pedig tettre készen mellé léptem. – Ezt tartsd
leszorítva, amíg leveszem a vért Evy-től – ezzel egy csipeszt nyomott a
kezembe, a vége mélyen Jack sebében volt.
Óvatosan átvettem, és
érdeklődve figyeltem, ahogy alakváltó barátom szakszerűen intézkedik. Hamar
levette a vért, Evy egy kicsit el is pilledt tőle, úgyhogy miután Pete visszavette
tőlem a csipeszt, a karomba vettem a leányzót és visszavittem a szobájába.
Betakargattam, majd visszasiettem az apjához. Mire végeztünk, mindketten
könyékig véresek voltunk, de úgy tűnt sikeres volt a művelet.
‒ Ügyes kis asszisztens
voltál – jegyezte meg Pete tárgyilagosan, miközben kezet mosott.
‒ Köszönöm. Mivel
tartozom? – kérdeztem komolyan, mire Pete ingerülten felhorkantott.
‒ Ingyen lakom a
lakásodban, meg amúgy is, barátok vagyunk! – pillantott rám jelentőségteljesen.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre, így csak hálásan biccentettem egyet, és odaálltam
mellé kezet mosni.
‒ Mi történt? –
kérdezte néhány pillanattal később.
‒ Jobb, ha nem tudsz
semmit – feleltem komoran. – Nem vadász volt – tettem hozzá, mire Pete
kiengedte a benntartott levegőt. ‒ Mikor lesz mozdítható állapotban? – intettem
a fejemmel Jack felé.
‒ Egyelőre a következő
huszonnégy óra kritikus. Orvosként azt mondanám, hogy minimum egy hét, de
ismerve téged és a barátaidat, negyvennyolc óra múlva elengedem. De nyugalmat
rendelek el! – tette hozzá szigorú, doktorbácsis hangon.
‒ Rendben. Átvihetem a
vendégszobába?
‒ Még várj egy kicsit,
hadd feküdjön még egy órát nyugalomban.
‒ Oké, addig elugrom
váltás ruháért.
Nem vártam választ, a
lifthez sétáltam. Miután bezárult az ajtó mögöttem, megengedtem magamnak egy
kis remegést. Nem tudom, mit csináltam volna, ha Jack meghal. Valószínűleg
porig égetem a minisztériumot az ott dolgozókkal együtt!
Mikor beszálltam a
kocsiba, fintorogva vettem tudomásul, hogy a vér nem tűnt el varázsütésre. El
kell vinnem az autót kárpittisztításra. Még az hiányzik, hogy megállítsanak a
zsernyákok igazoltatás céljából és meglássák ezt az ocsmányságot. Első utam egy
éjjel-nappali autómosóba vitt. Nem olcsóak, de cserébe nem kérdeznek semmit.
Azt mondták, legalább három órát vesz igénybe a művelet, és mivel régi ügyfelük
vagyok, adtak egy csereautót is, hadd intézzem a dolgaimat.
Este lévén nem tudtam
semmit Evangeline-nek venni, így úgy döntöttem, beáldozom az egyik kedvenc
farmerdzsekimet, és neki adom, úgyis régóta csorgatta már érte a nyálát. Megmentette
Jack életét, így még ez a gesztus sem fejezheti ki eléggé, mennyire hálás
vagyok neki érte.
Hazaugrottam ruháért és
egyéb holmiért, amire szükségem lehet az elkövetkezendő napokban. Vettem egy
forró zuhanyt is, és közben újraéltem az ügynökökkel történt incidenst. Újra és
újra magam előtt láttam Jack holtsápadt arcát, és ahogy magatehetetlenül hever
a konyhapulton. Nem akarom többé ilyen helyzetben látni! Jó sokáig
folyattam magamra a vizet, mintha elmoshatná a rossz gondolataimat is. Miután
megtörölköztem, kényelmes ruhát vettem fel, magamhoz ragadtam néhány könyvet is.
Úgyis Jack ágya mellett virrasztva terveztem eltölteni az éjszakát, nagyszerű
alkalom az olvasásra.
Épp az utolsó
ruhadarabokat hajigáltam a táskámba, amikor Lily jelent meg az ajtóban.
‒ Szia! – köszöntött
félrehajtott fejjel, engem méricskélve. A hangnem nem utalt semmire, nem tudtam
megítélni, éppen hányadán állunk.
‒ Szia! Minden rendben?
‒ Persze.
‒ Akkor miért vagy itt?
Lily a szemét forgatva
beljebb lépett, majd leült az ágyamra, és a táskába pakolt cuccokat vizslatta.
‒ Kellett egy kis
csend.
‒ Ronnie? – kérdeztem
nagyot sóhajtva. Fásultan bólintott. ‒ Ne haragudj! – érintettem meg a karját,
és leültem mellé.
Gyanakvóan pislantott
rám. Nem sűrűn kérek bocsánatot.
‒ Elmondod, mi ez az
egész?
‒ Nincs sok időm,
vissza kell mennem Jackhez, mielőtt felébred az altatásból.
‒ Mi történt? –
ráncolta Lily a homlokát, és a hangjában aggódást véltem felfedezni.
Dióhéjban vázoltam neki
a sztorit onnantól, hogy Jack mentett meg húsz évvel ezelőtt, majd folytattam
azzal, hogy nemrég megbíztak a likvidálásával. Megemlítettem a neje váratlan
halálát, Meredithről is szót ejtettem. Lily figyelmesen végighallgatott, nem
szólt közbe. Végül csupán annyit kérdezett, mi a további tervem.
‒ Nem tudom – néztem a
szemébe tanácstalanul. – Talán megölöm a megbízót – vontam vállat.
‒ Szerintem ebbe Jack
nem fog beleegyezni.
‒ Igazad lehet, de
mondd, mi mást tehetnék? ‒ néztem rá gondterhelten.
‒ Talán elég, ha
megfenyegeted.
‒ Hm… – feleltem
elgondolkodva. ‒ Egy próbát megér. Ha nem válik be, még mindig megölhetem –
mosolyodtam el sötéten. ‒ Mennem kell ‒ sóhajtottam, és a vállamra vetettem a
sporttáskát. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még visszafordultam egy kérdés
erejéig. ‒ Ronnie-val amúgy minden rendben?
‒ Persze. Csak sokat
eszik, sokat dumál, és még többet szemtelenkedik ‒ felelte Lily a szemét
forgatva.
Hangosan nevetve
hagytam el az otthonomat.
Az autóban elővettem a
munkatelefonomat és bekapcsoltam. Küldtem egy üzenetet Piercingnek, hogy
azonnal beszélnem kell vele. Csak ő adhatta meg nekem azt az információt, amire
szükségem volt. Még ma el akartam érni a minisztert. Máshonnan is meg tudtam
volna szerezni az infót, de az több időt vett volna igénybe, és nekem most pont
abból volt a legkevesebb. Mielőbb pontot akartam tenni az ügy végére. Amíg arra
vártam, hogy a közvetítő hívjon, megnéztem az üzeneteimet.
Épp türelmetlenül
dobolni kezdtem a kormányon, amikor megszólalt a telefon.
‒ Piercing? – szóltam
bele hidegen.
‒
Tizenegyezer-négyszázötvenhárom?
Nem feleltem azonnal.
Íratlan megállapodás a bérgyilkosok és a közvetítők között, hogy ha valamelyik
fél nem a helyes azonosítószámot vagy megfelelő kódnevet mondja be, akkor abból
a másik tudja, hogy baj van. Nagy baj.
‒ Igen – szólaltam meg
egy szívdobbanásnyival később. ‒ A segítségedre lenne szükségem. Alkalmas most?
‒ Nem igazán – felelte
lélektelen hangon.
‒ Értem.
Újabb csend, csak a
háttérben kopogott valaki a körmével ritmusosan, és valami lágy zene szólt.
‒ Később hívjalak? ‒
kérdeztem végül, mire újabb halk kopogást hallottam, Piercing pedig így felelt:
‒ Aha, az jobb lesz.
Tovább kellett a
vonalban tartanom, mert azt még nem morzézta le, hol van most.
‒ Mikor?
‒ Úgy egy óra múlva? ‒
kérdezett vissza és a hangja közben enyhén megbicsaklott.
‒ Rendben. Egy óra
múlva.
Letettem és azonnal
visszarohantam a házba a laptopomért. Majdnem nekiütköztem Lilynek.
‒ Mi történt?
‒ Az egyik közvetítőm
bajban van.
Miközben arra vártam,
hogy a számítógép életre keljen, a garázsba siettem a fegyverraktárhoz. Lily
szorosan a nyomomban loholt.
‒ Tudok segíteni?
‒ Nem hiszem. Fogalmam
sincs, milyen szarba keveredett, és mibe sétálok éppen bele.
Közben kinyitottam a
széfet és a fegyverek között kotorásztam.
‒ Veled megyek –
közölte Lily ellentmondást nem tűrően.
Megütközve pillantottam
rá.
‒ Nem – feleltem végül
és felcsatoltam egy olyan fegyvertartó övet, amin nemcsak a pisztolynak volt
helye, hanem több különböző méretű tőrnek is.
‒ Most mondtad, hogy
fogalmad sincs, mibe rohansz bele.
‒ Éppen ezért nem
jöhetsz velem – förmedtem rá durván, Lily azonban dacosan nézett vissza rám.
‒ Nem vita tárgya! –
szűrte a fogai között és a fegyverszobába lépett.
Nagyon rondán néztem
rá, így megtorpant. Még sosem volt rajtam kívül senki ebben a helyiségben.
‒ Kifelé! – mordultam
rá halkan, de nem mozdult.
‒ Csak egy pisztolyt
kérek – felelte alig hallhatóan és állta a tekintetemet. A kurva életbe! Hogy lehet ilyen kibaszottul makacs?!
A kezébe nyomtam egy
kesztyűt. Gyorsan felvette, nem ügyetlenkedett.
‒ Ott vannak a
fegyverövek ‒ mutattam egy szekrényre. ‒ A helyedben olyat választanék, amit
bele tudsz fűzni a nadrágodba. A hónaljtokos sok esetben nem kényelmes.
‒ És eléggé zsarus –
morogta az orra alatt, miközben a felakasztott övek között turkált.
‒ Ez a 9 mm-es jó lesz
neked – nyújtottam felé egy stukkert. ‒ Hasonlít azokhoz a légpisztolyokhoz,
amin elkezdtelek tanítani. Remélhetőleg nem kell használnod, mert emlékeim
szerint nem remekeltél a pályán – tettem hozzá savanyúan.
‒ Csak nehogy meglepetés
érjen – dünnyögte miközben elvette a fegyvert. Becsuktam a fiókokat és
elindultam kifelé, amikor ismét megszólalt. ‒ Nem kapok mást?
‒ Nem. Plusz töltényt
majd a kocsiban adok.
‒ És egy tőrt sem adsz?
Gyanakodva végigmértem,
nem értettem, mire megy ki a játék.
‒ Nem – feleltem végül
kurtán és jeleztem, hogy induljon kifelé.
Kelletlenül eleget tett
az utasításnak. Mire visszaértem a laptophoz, már teljesen felállt a rendszer,
úgyhogy megnyitottam a térképet és beírtam a közvetítő által megadott címet.
Lily a fejem felett leskelődött.
‒ Honnan tudod, hol
van?
‒ Lemorzézta. A
háttérzaj alapján egy bárban vagy étteremben lehet. Ha jól értettem a
kopácsolását, a maffia hálójába pottyant bele.
‒ Mit akarnak tőle?
‒ Nem tudom. Gondolom,
egyelőre csak figyelik, nem úgy tűnt, mintha Piercing pánikolna.
‒ Akkor miért sietsz a
segítségére?
‒ Mert szükségem van a
kapcsolataira és nem hiányzik, hogy kinyírják. Menjünk!
Kikapcsoltam a laptopot
és a garázs felé indultam.
‒ Hová mész? – loholt
utánam Lily értetlenkedve.
‒ A te autóddal
megyünk, a kölcsönautót nem keverhetem bele semmibe.
‒ Vagy úgy! – felelte,
és leemelte a kulcsokat az ajtó melletti tartóról.
Két perc múlva már a
célállomás felé haladtunk kényelmes tempóban. Lily vezetett.
‒ Szeretném, ha kint
maradnál.
‒ Akkor minek adtál
fegyvert? – pillantott rám bosszúsan.
‒ Szükségem van
valakire, aki kint figyel. Szólni fogok, ha kellesz.
Elégedetten
elmosolyodott. Útközben azon kattogtam, hogyan tudnám Piercinget úgy kihozni,
hogy ne buktassam le magam. És honnan fogom tudni, hogy melyikük ő, hiszen
azt sem tudom, hogy néz ki?
Lily az általam
megadott pizzériával szemben parkolt le. Arra kértem, hogy maradjon a másik
oldalon, és füleljen. Hívni fogom, ha szükségem lesz rá. Morgolódva vette
tudomásul az utasításom, és a kocsinak támaszkodva figyelte, ahogy átsétálok az
úton, majd belépek az étterembe. Még sohasem jártam ott, így nem ismertem a
helyet. Utálom az ilyet!
Leültem egy asztalhoz,
és az étlapot kezdtem tanulmányozni. Épp felpillantottam, hogy körülnézzek, kik
vannak az étteremben, amikor egy pincérnő lépett elém.
‒ Üdvözlöm, mivel
szolgálhatok? – kérdezte mosolyogva, de a szeme rebbenése feszültségről
árulkodott.
‒ Jó estét! – feleltem
kedélyesen csevegő hangon, és a menüt forgattam a kezemben tanácstalanságot
mímelve. – Most vagyok itt először, és nagyon éhes vagyok. Mit ajánlana nekem?
‒ Sokan szeretik a ház
specialitását. Csirkemell, tükörtojás, feketeerdei sonka és kukorica van rajta.
És természetesen mozzarella sajt, az alap pedig paradicsomszósz.
‒ Jól hangzik –
feleltem, és körbenéztem, mintha azt nézném, ki mit vacsorázik. – A tészta
milyen vastag?
‒ Háromféle tésztánk
van. Az olasz, ami nagyon vékony, ropogós széllel. Van vastagabb, amerikai
stílusú, és van a calzone, ami a pizza félbehajtott változata. Olyan, mint egy
szendvics.
‒ Értem. Ha esetleg nem
tudom megenni az egészet, a maradékot elvihetem? – kérdeztem lehalkítva a
hangomat, és ismét körbenéztem, mintha attól tartanék, valaki meghallja a
kérdésem.
‒ Természetesen –
felelte gépiesen és majdnem ugrott egyet ijedtében, amikor valaki elejtette az
evőeszközét tőlem néhány asztallal messzebb.
Mindketten odanéztünk.
Egy középkorú férfi hajolt le, majd miután felemelte a villáját, szabadkozva
bocsánatot kért. Egy piercing volt a szemöldökében. Ennyire nem lehet
egyszerű! A férfi a pincérnőre mosolygott, majd megforgatta a kezében a
villát.
‒ Elnézést kérek! –
nézett rám a pincérnő szabadkozva. – Vinnem kell egy tiszta villát az úrnak.
‒ Hogyne, természetesen
– mosolyogtam a nőre és ismét az étlapomba mélyedtem.
Miután elment, a mappa
takarásából újfent nézelődni kezdtem. Nem voltak sokan az étteremben ezen a
kései órán. Egy pár, a már említett piercinges férfi, és még négy másik ült az
asztaloknál. Ketten magányosan üldögéltek, két pasas pedig egymással szemben
foglaltak helyet, de alig beszélgettek. Csak pohár volt előttük, tányér nem. A pár
már végzett a vacsorával, és egymás kezét szorongatva, csillogó szemekkel
néztek egymásra. Néha váltottak egy-egy rövidke mondatot, a lány gyakran
elmosolyodott, olykor kacéran felnevetett. Az egyik férfi, aki a pultnál
foglalt helyet, éppen befejezte az étkezést. Még le sem nyelte az utolsó
falatot, máris jelzett, hogy fizetne. Ő nem lehet Piercing, ő még várna rám.
Kizárásos alapon a
villát leejtő férfi lehetett a közvetítő, a vele szemben ülő férfi és a másik
asztalnál ülő kettő morózus lehetnek a maffiatagok. A pincérnő a számlát kérő
vendéggel foglalatoskodott éppen, amikor látványosan az általam Piercingnek
vélt alak felé fordultam, felálltam, majd hangosan, lelkendezve odasétáltam
hozzá.
‒ Nahát, Fred, te vagy
az? – kérdeztem, mire mindenki felénk fordult. A férfi zavartan nézett rám. ‒
Nem emlékszel rám? – kérdeztem nevetve, és leültem az asztalához. – Ashley
vagyok, gimiben egy csoportba jártunk érettségi előkészítőre. Alig ismertelek
meg! – kacsintottam rá pajkosan, majd félrebillentett fejjel néztem rá.
‒ Á, már emlékszem –
felelte nem túl erős meggyőződéssel a hangjában.
‒ Milyen itt a pizza? –
fogtam suttogósra a hangom.
‒ Egész jó – felelte
óvatosan.
‒ De tudsz jobbat is?
‒ Mire gondolsz? –
kérdezte ismét zavartan. Jézusom, ez vagy
tök hülye, vagy rossz asztalhoz ültem…
‒ Annyira örülök, hogy
találkoztunk, és annyi kérdésem lenne hozzád. Ez a hely viszont mindjárt bezár.
Mi lenne, ha átmennénk máshová?
‒ Most?
Nem, holnapután! Inkább feladom…
‒ Igen ‒ feleltem
türelmesen.
Egy darabig a tányérján
heverő pizzára meredt, valószínűleg mérlegelte a helyzetet. Talán azt hitte, én
is maffiatag vagyok, és így akarom kicsábítani az étteremből. Amikor
felpillantott rám, bátorítóan rámosolyogtam.
‒ Oké – felelte végül.
– Hová menjünk?
‒ Még nem tudom –
vontam meg a vállam. – Útközben kitaláljuk. Kocsival jöttél?
‒ Igen.
‒ Szuper! – lelkesedtem,
majd a pincérnő felé intettem. – Lesz szíves? Az úr fizetne.
Miután Piercing rendezte
a számlát, ráérősen az utcára sétáltunk.
‒ Csak figyelj, és
maradj, ahol vagy! – mondtam halkan, mire Piercing összeráncolta a homlokát.
‒ Tessék?
‒ Semmi, nem neked
mondtam. Közös barátunk küldött.
‒ Itt van? – nézett
körül Piercing.
‒ Igen, de még a te
kedvedért sem fedi fel magát. Messziről figyel.
Piercing épp megállt
egy autó mellett, amikor egy férfi és a fiatal pár lépett ki az étteremből.
Körbenéztek, majd mikor megpillantottak minket, elindultak felénk.
‒ Ők azok? – kérdeztem
halkan.
‒ Igen.
Nem jól mértem fel a
bentieket. A párocska nagyon ügyesen játszott, egyáltalán nem feltételeztem
róluk, hogy a maffia emberei lennének. Rohadt élet! Piercing kinyitotta
a kocsi ajtaját, de tudtam, hogy nincs értelme beszállni. Intettem neki, hogy
maradjon veszteg, halkan pedig így szóltam:
‒ Ha azt mondom piros,
lőj a levegőbe!
‒ Kihez beszélsz? Nem
látok kommunikátort a füledben – lépett közelebb Piercing engem szemlélve.
‒ Ne ezzel foglalkozz!
– förmedtem rá halkan. – Van fegyvered?
‒ Nincs.
‒ A késsel tudsz bánni?
‒ Fogjuk rá.
Még be sem fejezte a
mondatot, már a kezébe is nyomtam az egyik tőrömet. Úgy fordultam, hogy a
felénk közelítő három jómadár ne vegyen észre ebből semmit. Piercing a háta
mögé rejtette, de láttam, hogy remeg a keze. A maffiózók mellénk értek, egyikük
félrehúzta a zakóját ezzel jelezve, hogy fegyver van nála. A nőre pillantottam,
kegyetlen mosollyal az ajkán méregetett. Lesütöttem a szemem, és aggódva
Piercing felé fordultam, aki a kocsinak dőlt, így leplezve a kést és a
remegését.
‒ Ismered őket? –
kérdeztem tőle, és zavartan ráncoltam a homlokom.
‒ Nem – felelt helyette
az egyik férfi. – De a főnökünk lányát igen. Önnel semmi bajunk. Ha szépen
elmegy, és csendben marad, nem esik bántódása.
‒ Vagy úgy – néztem rá
homlokráncolva. – Tudja, van egy óriási hibám – folytattam negédesen, és
szélesen rájuk mosolyogtam.
‒ Éspedig? – búgta a nő
hiénavigyorral az ajkán.
‒ Nem szeretem, ha
utasítgatnak. ‒ A nő arcáról lehervadt a jókedv. ‒ Azt pedig végképp nem bírom,
ha fenyegetnek – keményedett meg a hangom, és én is széthúztam a blézerem.
Az egyik férfi
szemöldöke megrezzent, a többiek szemében pedig enyhe meglepetés csillant.
‒ Nekünk csak ezzel a
patkánnyal van dolgunk – szólalt meg a nő hidegen, és fejével Piercing felé
bökött.
‒ Mit követett el?
‒ Felcsinálta a főnök
lányát – felelte a fegyveres férfi, majd Piercing felé köpött.
Ajkamat keskeny vonallá
préselte a harag. Ez a nyomorult nem húzott zoknit kefélés előtt! –
fortyogtam magamban, hangosan azonban így feleltem:
‒ Egy maffiafőnöknek
nem okozhat gondot elintézni egy abortuszt.
‒ Maffiafőnöknek? –
nevette el magát az egyik hímnemű.
Zavartan néztem rá.
‒ Mi nem a maffiának
dolgozunk – mulatott rajtam a nő leplezetlenül. – Josh Doodle neve mond
valamit?
Csupán egy pillanatra
merevedtem le.
‒ Hallottam már róla –
morogtam hidegen és elsötétülő tekintettel Piercing felé pillantottam.
Médiamágnás. Bassza
meg, csak egy rohadt médiamágnás!
‒ Azt mondta neked,
hogy a maffia üldözi? – nevetett rám a nő ismét.
‒ Talán csak
félreértettem valamit – vicsorogtam rá bájosan. – Most, hogy tisztáztuk ezt a
félreértést, nyugodtan elengedhettek minket. Majd én tökön rúgom helyettetek
is.
Utolsó mondatom hatott,
a szemem sarkából észleltem, ahogy Piercing elsápad és hatalmasat nyel.
‒ Ez sajnos elfogadhatatlan.
Mi nem csupán egy „tökönrúgást” terveztünk.
‒ Talán kiherélitek?
Piercing láthatóan
összerezzent.
‒ Valami olyasmi –
felelt a fegyveres, és csúnya mosolyt villantott felém.
‒ Majd, ha piros hó
esik! – vágtam vissza barátságtalanul.
Nem maradt idejük reagálni,
mert egy golyó süvített el közöttünk és a falba csapódott. Tökéletes lövés
volt. Ha a lövedék csak néhány centivel eltérő röppályát ír le, valamelyikünket
biztos eltalálja. Ha lett volna időm álmélkodni, biztosan megteszem. Ehelyett
azonban szobormerev arccal csupán ennyit mondtam:
‒ A következő lágy
részbe fúródik majd.
Hallottam, ahogy Lily
lágyan felnevet. Nem sok híja volt, hogy én is elvigyorogjam magam. Nem tudtam,
hogy szándékosan lőtte-e ide a golyót vagy véletlenül, de nagyon büszke voltam
az én kis vérszívómra.
‒ Ezzel még nincs vége!
– nézett a nő Piercingre vészjóslóan.
‒ Tisztában van vele –
mosolyogtam rá hidegen.
A három jómadár se szó,
se beszéd sarkon fordult és elmasírozott. Amikor már hallótávolságon kívülre
értek, Piercing felé fordultam és roppant barátságtalanul végigmértem.
‒ Ha közös barátunknak
nem lenne rád szüksége, nem érnéd meg a reggelt!
‒ Ne haragudj! –
szabadkozott idegesen. – Tudtam, hogy ő a legjobb, és kapóra jött, hogy
megkeresett. Beszélhetnék vele?
‒ Nem. Én közvetítek.
Szükség lenne az egyik megbízó elérhetőségére.
‒ Nem adhatok ki ilyen
információt.
‒ Muszáj lesz –
kötöttem az ebet a karóhoz.
‒ Nem tehetem, a jó
hírem forogna kockán – vágott vissza dühösen. – Nem véletlenül vannak
közvetítők. Ezzel nem csak a bérgyilkosokat, a megbízókat is védjük.
Rövid ideig
farkasszemet néztünk. El kellett ismernem, igaza van, taktikát kellett
váltanom.
‒ Rendben. Ebben az
esetben el kell intézned, hogy a legutóbb általad kiajánlott munkát töröljék.
‒ Mégis, hogyan
csináljam?
‒ Az őt nem érdekli –
intettem fejemmel arrafelé, amerre Lilyt sejtettem.
Piercing azonnal
odafordult, de nem láthatott semmit, Lily behúzódott egy árnyékos kapualjba. A
férfi csalódottan fordult vissza.
‒ A célszemélyt nem
lehet likvidálni, nem lehet a munkát más bérgyilkosnak kiajánlani. Ha mégis
megteszed, te kerülsz a célkeresztbe.
‒ És mi van akkor, ha
egy másik közvetítőt keresnek meg az ajánlattal? – kérdezte Piercing feszülten.
‒ Intézd el, hogy ne
történjen ilyesmi. Közöld a megbízóval, hogy információid szerint sok bajjal
fog járni, ha nem mond le a szándékáról. A célszemélynek befolyásos barátai
vannak, a védelmük alatt áll. Ha sikerrel jársz, megkapod annak a jutaléknak a
felét, ami ezután a munka után járt volna neked. Elég nagylelkű ajánlat, nem
gondolod? – mosolyogtam rá sötéten.
A férfi rövid ideig
csendben mérlegelt, majd lassan bólintott egyet.
‒ Közös barátunk
pontosan tudja ki a megbízó, így nem érdemes átverni.
‒ De honnan? –
értetlenkedett.
‒ Az nem tartozik rád.
Tudod, mi a feladatod. Holnapig kapsz rá határidőt. Ha sikerrel jársz, fél év
múlva megkapod a pénzt.
‒ Fél év? – hördült fel
Piercing méltatlankodva.
‒ Igen. Addigra
bizonyossá válik, hogy teljesítetted a feladatot. Mivel én vagyok itt, így én
tudok csak kezet rázni veled – nyújtottam felé a kezem. – Áll az alku?
Piercing habozott,
mielőtt kezet fogott volna velem.
‒ Áll az alku! –
felelte végül.
Határozott volt a
kézfogása, mást vártam. A jelleme alapján egy lagymatag, gyenge kézszorításra
számítottam.
‒ Azt javaslom, szerezz
be néhány testőrt, mert a médiacápa nem fog egyhamar leszállni rólad.
‒ Én is így gondolom.
Még egyszer, üzenem a bérgyilkosunknak, sajnálom, hogy átvertem. Remélem, ez
nem befolyásolja gyümölcsöző üzleti kapcsolatunkat.
‒ Az attól függ, hogy
sikerül-e elintézned, amivel megbízott.
‒ Mindent megteszek.
‒ Akkor viszlát! –
búcsúztam el, de mielőtt még elindultam volna, a kezemet nyújtottam Piercing
felé, a tenyeremmel felfelé.
Értetlenül nézett rám.
‒ A kést.
‒ Ó, valóban! – felelte
zavartan és markolattal előre felém nyújtotta a tőrt.
Amikor Piercing már
hallótávolságon kívül volt, így szóltam:
‒ Szállj be az autóba,
és a következő sarkon vegyél fel!
‒ Rendben! – felelte
Lily, és hallottam, ahogy kinyitja a kocsi ajtaját és beszáll.
Csőre töltött idegekkel
sétáltam a megbeszélt helyszínig, attól tartottam az egész csak valami átverés
volt. A paranoiám feleslegesnek bizonyult, nem követett senki. Észrevehetően
legalábbis nem. Lily már várt rám, így gyorsan beszálltam az autóba és jeleztem
neki, hogy induljon.
‒ Hol tanultál meg így
lőni? – szegeztem neki a kérdést azonnal. Nem felelt. ‒ Amikor velem voltál
lőgyakorlaton, úgy lőttél, mint egy béna pomponlány.
‒ Igazán köszönöm a kedves hasonlatot – morogta.
‒ Nos?
‒ Annyit frocliztál vele,
hogy magánórákat vettem.
‒ Mikor?
‒ Nem mindegy? Megtanultam
lőni. Kész, ügy lezárva!
Egy darabig csendben
ültünk, majd szélesen vigyorogva felé fordultam.
‒ Elképesztően büszke
vagyok rád.
‒ Köszönöm! – felelte
szerény mosollyal az ajkán.
‒ És milyen fegyvereken
gyakoroltál?
‒ Azokon, amik a házban
vannak. Szerinted, hogyan tudtam neked megfelelő lőszert küldeni, amikor a
vámpíroknál vendégeskedtél?
‒ Ó, így már minden
világos! Ezen már többször is gondolkodtam, de ezennel a rejtély megoldva.
Hálásan köszönöm!
‒ Igazán nincs mit.
Hová vigyelek?
‒ Haza, fel kell vennem
a csereautót, és vissza kell vinnem az autómosóba. Utána megyek vissza Jackhez.
‒ Rendben. Akkor irány haza!
‒ Szeretném, ha
visszamennél Ronnie-hoz.
‒ Tudom. ‒ Rövid
hallgatás után így szólt: ‒ Amúgy kedvelem.
‒ Ennek igazán örülök –
mosolyodtam el. – Valószínűleg egy darabig velünk marad.
‒ Sejtettem.
Hazáig nem beszéltünk
többet.
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése