EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (17.)

  16. FEJEZET

  
Az autót tökéletesen kipucolták. A rejtett rekeszeket azonban nem piszkálták, tiszteletben tartották a magánszférámat. Hálám jeléül busásan megfizettem a srácokat. Mire visszaértem Pete-ékhez, Jack már a vendégszobában feküdt az ágyban, csupán egy tiszta póló és a boxeralsója maradt rajta.

Evangeline az ágy mellé húzott fotelban aludt. Óvatosan az ölembe vettem és visszavittem a szobájába. Hálásan csimpaszkodott a nyakamba. Hiába volt már tizenhárom éves, megőrizte a hamisítatlan gyermekillatát. Mélyeket szippantottam belőle, mire álmosan felnézett és ő is beleszagolt a nyakamba.

‒ Tiszta szagod van ‒ mormogta csukott szemmel, álomittas hangon.

‒ Apád merre van? ‒ kérdeztem halkan.

‒ Azt hiszem, elment kiereszteni a gőzt – dünnyögte a vállgödrömbe.

‒ Miért? Történt valami?

‒ Nem tudom biztosan. Nagyon berágott valamiért, és azt hiszem, rád is dühös.

Ráncba szaladt a homlokom. Közben beértünk a leányzó szobájába. Finoman letettem az ágyra és megpaskoltam a karját.

‒ Betakarsz?

Egy pillanatra szíven ütött a kérés. Egy ilyen nagylány szájából végtelenül szomorúan hangzott ez az ártatlan mondat.

‒ Persze, drágám! ‒ feleltem lágyan és lenyeltem a gombócot a torkomban.

Miután betakargattam a gyermeket, kimentem a szobából és a dzsekimmel tértem vissza. Szó nélkül ráterítettem az íróasztal előtti szék támlájára. Evy mohón figyelte minden mozdulatom, végül megszólalt:

‒ Nem ezért tettem.

‒ Tudom. Pontosan ezért adom neked.

‒ Fontos neked.

Nem kérdés volt. Elképesztő, hogy a gyerekek milyen éleslátásúak. Lesütött szemmel bólintottam egyet.

‒ Akkor csakis jó ember lehet, és apa téved. Nem hoznál szörnyet az otthonunkba.

Döbbenten pislogtam. Nem értettem, miért hiszi azt Pete, hogy szörnyet hoztam ide.

‒ Aludnod kellene ‒ jegyeztem meg végül, mire Evy nagyot ásított. ‒ Szép álmokat, Macsek!

‒ Köszönöm. Jó őrzést! ‒ Mielőtt kiléptem volna az ajtón Evy még utánam szólt. ‒ Ne harapd le apa fejét.

‒ Majd igyekszem.

A kiscsaj elvigyorodott, majd hátat fordított nekem és elvackolta magát. Néhány pillanatig még az ajtó előtt hallgatóztam. Nagyjából két perc múlva halk szuszogás nesze szűrődött ki, én pedig Jack szobájába indultam. Nem jutottam messzire, hallottam, ahogy a lift ajtaja kinyílik mögöttem, és Pete puha léptekkel megindul felém. Igazi nagymacska-járás. Evynek nem tőlem kellett volna azt kérnie, hogy ne harapjam le az apja fejét. Úgy tűnt, ennek a fordítottjára nagyobb az esély. Felkészülten vártam a dühös vádakat.

‒ Amikor megkérdeztem, hogy ember-e, azt felelted, igen ‒ rontott nekem fojtott hangon és éreztem, ahogy a dühétől fodrozódni kezd körülötte a levegő. Még a végén átváltozik itt nekem!

‒ Mert az ‒ feleltem nyugodt hangon.

‒ Mégis egy hüllő nézett rám, amikor felébresztettem.

‒ Vagy úgy ‒ nyögtem ki nagy nehezen.

‒ Milyen alakváltó?

‒ Semmilyen.

‒ De hát láttam! – erősködött.

‒ Nem alakváltó. Ő… Valami más. Nem mondhatok többet, mert ez Jack magánügye.

‒ Idehoztad az otthonomba, veszélybe sodorva ezzel a lányomat! A magánügy érvényét vesztette.

‒ Nem jelent rátok veszélyt – feleltem nyugodtan és álltam Pete tekintetét.

‒ Erről nekem kellene döntenem! ‒ csattant fel.

Kezdtem elveszíteni a türelmem.

‒ Ha azt mondom, hogy nem veszélyes, akkor az úgy van ‒ szűrtem a fogaim között jéghideg hangon. Pete már szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam. ‒ Itt marad, amíg összeszedi magát. Csak benned bízom.

Pete érezte, hogy nincs helye ellentmondásnak. Egy pillanattal később sértődötten a szobájába viharzott. Lehunytam a szemem és lassan kiengedtem a kezemből a feszültséget. Nem értem, Draco mi a fenét akart ezzel. Lesz egy-két keresetlen szavam hozzá!

Jack már ébren ücsörgött az ágyban, mikor bementem hozzá. Valamin nagyon törhette a fejét, mert azt sem vette észre, hogy beléptem.

‒ Mi a gond? ‒ kérdeztem, mire összerezzent.

‒ Azt hiszem, kiesett néhány óra ‒ felelte zavartan.

‒ Meddig vagy képben?

‒ A kocsiban ültünk és azt mondtad, meggyalázod a hullám, ha meg merészelek dögleni ‒ felelte savanyúan.

‒ Nem fogalmaztam ilyen rondán ‒ léptem közelebb az ágyhoz és megigazítottam a párnát Jack mögött. ‒ Az történt, hogy te úgy döntöttél, kicsit megválsz az eszméletedtől. Elhoztalak egy barátomhoz, aki elismert sebész egy magánklinikán, hogy összeférceljen. Tudtam, hogy ha valaki képes rá, akkor ő az. A lánya adott a véréből, hogy biztosan minden rendben legyen. Draco-nak azonban sikerült a frászt hoznia rájuk.

‒ Már megint mit csinált ez az otromba sárkány? ‒ sóhajtott fel Jack fásultan.

‒ Nem tudom pontosan. Szerintem, csak jelezte, hogy ő is itt van. Amikor Pete felébresztett az altatásból, a sárkány jött ajtót nyitni.

‒ Nem emlékszem rá, hogy felébredtem volna. Most tértem magamhoz, mert nagyon ki kellene mennem.

‒ Nem hiszem, hogy okos ötlet most lábra állnod. Bírod még kicsit?

‒ Persze.

Pete szobája felé indultam, de ahogy kiléptem a folyosóra, majdnem belé ütköztem.

‒ Hallom, felébredt. Nem kellene mozognia. Milyen viszonyban vagytok?

‒ Ezt hogyan érted? ‒ néztem rá értetlenül, mire komor arccal végre a szemembe nézett.

‒ A szeretőd?

Olyan hidegen kérdezte, mintha bűn lenne, ha Jack és én együtt gyűrnénk a lepedőt.

‒ Nem ‒ feleltem fogcsikorgatva és éreztem, ahogy szépen lassan elönt a düh. ‒ De egyébként sem lenne hozzá semmi közöd. Tudok segíteni neki a pisilésben, ha a kérdésed erre irányult. Felnőttek vagyunk.

‒ Rendben.

Ezzel Pete belépett a betegszobába, én pedig követtem. Jack érdeklődve nézett ránk. Valószínűleg azt latolgatta, milyen jellegű a kapcsolatom Pete-tel. Kezdett tele lenni a tököm ezzel a sok tesztoszteronnal.

‒ Úgy tudom, neked köszönhetem, hogy még élek ‒ kezdett bele Jack a mondókájába. ‒ Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok érte. Egyúttal szeretnék elnézést kérni Draco miatt. Ő egy bennem élő lélek. Ártalmatlan. Azt leszámítva, hogy végtelenül tapintatlan és bosszantó sárkány.

Lopva elmosolyodtam, Pete arcán pedig meglepettség suhant át. Csupán egy pillanatig tartott, majd ismét a mogorva arcát vette elő.

‒ Jack Brighton vagyok ‒ folytatta sebesült barátom a bemutatkozást. ‒ Felállnék, de orvosi utasításra a fenekem kell maradnom ‒ mosolyodott el félszegen.

Erre már Pete is megenyhült és két lépéssel átszelte a szobát, majd a két férfi kezet rázott.

‒ Pete Black ‒ mutatkozott be a doki is. ‒ Úgy hallottam, ki szeretnél menni a mosdóba.

‒ Igen, szeretnék.

‒ Kinek a segítsége kevésbé kínos számodra? Az enyém vagy Kate-é?

‒ Mindkettő kínos, de most inkább a te segítségedet venném igénybe.

Meglepetten vontam fel a szemöldököm, de hamar rendeztem az arcvonásaimat.

‒ Kint leszek a nappaliban ‒ közöltem hűvösen, majd sarkon fordultam és kivonultam a szobából. Leheveredtem a hatalmas sarokkanapéra, előhalásztam a könyvet a táskámból és belemerültem.

Alig fél órát olvashattam, amikor megjelent Pete és fáradtan lerogyott mellém. Kérdőn néztem rá.

‒ Hány óra van? ‒ kérdezte rekedtes hangon.

‒ Hajnali kettő.

‒ Akkor már nincs sok értelme lefeküdni ‒ jegyezte meg fásultan. Nem feleltem. ‒ Megint jó kis kalamajkába keveredtél ‒ szólalt meg ismét, miközben fürkészően nézett, ám én lesütöttem a szemem. ‒ Jack nagyjából vázolta a sztorit.

Ismét csak hallgattam, nem tudtam, mit felelhetnék. Meglepett, hogy Jack beavatott egy idegent.

‒ Nagyon szótlan vagy ‒ guggolt elém Pete, hogy a szemembe nézhessen.

Elkaptam a tekintetem. Veszélyes volt elmerülni a barna szempárban. Időnként olyan érzés, mintha megbűvölne, de egyikünk sem tudja egyelőre, mi ennek az oka. Ami veszélyessé tette, hogy kiszámíthatatlan, nincs benne szándékosság, és váratlanul történik meg. Pete egyszer azt mondta, hogy ilyet még csak más alakváltókkal tapasztalt, vámpírral sosem.

‒ Nem tudom, mit mondhatnék ‒ feleltem néhány pillanattal később. ‒ Nagyon sok minden történt az elmúlt hetekben, és rengeteg új információ került a birtokomba. A nagy részét még fel sem dolgoztam rendesen.

‒ Látom, hogy nagyon kivagy ‒ szólalt meg halkan, és tekintetében aggódást láttam. ‒ Már korábban is észrevettem az új sebhelyeidet, csak nem igazán volt alkalmas a pillanat, hogy rákérdezzek. Most elmeséled?

A hosszú ujjú blézer ellenére is önkéntelenül végigsimítottam a csúnyább karomon.

‒ A vágott verzióra vagy kíváncsi, vagy a teljes sztorira? ‒ mosolyogtam rá és félrebiccentettem a fejem.

‒ Az utóbbira természetesen.

‒ Akkor előtte áruld el, miért hitted, hogy rossz embert hozok az otthonodba?

Zavartan lesütötte a szemét.

‒ Hónapok óta mellőzöl minket ‒ felelte enyhe váddal a hangjában.

‒ Tele van az életem mostanában olyan mocsokkal, amit nem akartam idehozni.

‒ Evynek hiányzol. És persze nekem is. De ő még csak gyerek. Nemrég megkérdezte tőlem, haragszol-e ránk, ezért nem jössz többé ‒ tette hozzá neheztelően.

Dermedten hallgattam. Evangeline az egyetlen gyermek, akivel van némi kapcsolatom, fogalmam sincs, hogy működik a lelkük. Szégyelltem magam, de nem tudtam, mit kellene mondanom. Egy bocsánat itt nem lenne elég.

‒ Amióta egyedül nevelem, nem hozok haza senkit, tudod jól. Te vagy az egyetlen nő, akit bemutattam neki. Évek óta jársz hozzánk, ha olyan jellegű kérdése van, amire jobb, ha egy nő felel, mindig hozzád fordul.

‒ Ezt nem tudtam.

‒ Valamiféle példaképként tekint rád.

‒ Rám? ‒ rökönyödtem meg.

‒ Bizony ‒ bólintott Pete fáradtan ‒ Őt nem érdekli, hogy mit teszel a munkád során, vagy az életben maradásod érdekében. Neki csak az számít, hogyan élsz, hogy milyen emberséges vagy vámpír létedre. És hogy szeretsz minket. Egy alakváltó gyereknek ez néha az egész világot jelenti.

‒ Megpróbálok jobban odafigyelni rá.

‒ Az is elég, ha néha felhívod. Na, mesélsz? ‒ kérdezte, miközben a konyhába sétált és bekapcsolta a kávéfőzőt.

Némán figyeltem, ahogy a rutinfeladatot elvégzi. Mindig megcsodáltam formás alakját, amikor csak alkalmam nyílt rá. Most is rajta legeltettem a szemem. Egy időben nagyszerűen működött közöttünk a barátság extrákkal felállás. Túl jól. Még azelőtt véget vetettem a dolognak, mielőtt Evy megneszelte volna. Nekem játék volt, tökéletes kikapcsolódás egy-egy durvább nap után, de nekik nem. Egy picit ez is oka annak, hogy lazítottam a kapcsolatunkon. De ezt nem mondhattam meg Pete-nek.

‒ Ne engem gusztálj, kezdj el mesélni ‒ kacsintott rám kaján vigyorral az ajkán.

Zavartan sütöttem le a szemem, bosszantott, hogy rajtakapott.

‒ Jack alszik? – kérdeztem a zavaromat leplezve.

‒ Igen, úgyhogy nincs kibúvó – felelte és a mosolya kiszélesedett. Válaszul bemutattam neki egyet.

Vigyorogva kavargatta a kávéját, miközben kényelembe helyezte magát mellettem. Néhány pillanattal később mesélni kezdtem. Elmondtam neki mindent, ami Darius kastélyában történt, nem hagytam ki semmit. Amikor az érzéseimet ecseteltem, amit Darius mellett érzek, a szörnyet a bensőmben, Pete idegesen fészkelődni kezdett. Meséltem a kínzásról, hogy Calliope megölte azt a sok fiatalembert, és arról is, miért került hozzám Ronnie. A Dariustól hallott eredettörténetet is megemlítettem, ám a csókról hallgattam. Néhány szóban vázoltam Draco-t, és az első találkozásunkat Jackkel. Mire végeztem, már szinte hajnalodott.

Csendben üldögéltem, vártam a reakcióját, de csak felállt, szótlanul a mosogatóhoz sétált, és elmosta a kávésbögréjét. Már azt hittem, nincs semmi mondanivalója, amikor felém fordult és így szólt:

‒ Olyan dolgokról beszéltél, ami több kérdést vet fel, mint amennyire választ kaphatunk. Draco esetleg segíthet, és Darius is többet tud valószínűleg, mint amennyit elárult neked. De szerintem keresned kellene egy alfa alakváltót, valamint egy boszorkányt. Előbbiben tudok segíteni.

‒ Azt hittem, te egy alfa vagy.

‒ Nagyon kedves tőled, hogy ezt feltételezted, de egyelőre én csak a második vagyok a rangsorban a falkámban.

‒ Hogyhogy? Ki az alfa?

‒ Az apám.

‒ Az apád? Sohasem beszéltél róla. Azt sem tudtam, hogy van falkád.

‒ Evy születésekor megromlott a viszonyom a családommal és a falka… hogy is mondjam… ‒ simított végig az állán, hallottam, ahogy a borostája serceg a tenyere alatt. ‒ Szóval kitagadott.

Néma döbbenettel és némi szemrehányással a tekintetemben pillantottam rá.

 ‒ Evy sem tudja, hogy élnek a nagyszülei. Ezért nem meséltem róluk neked. Nina, Evy anyja alakváltó volt, de nem a mi falkánkból.

‒ És, ez miért baj?

‒ Mert ő nem macskaféle volt, és a törvényeink tiltják a fajok keveredését.

‒ Megszegtetek egy szabályt. Na, bumm!

‒ Nem érted ‒ ingatta a fejét Pete.

‒ Valóban nem.

‒ Két faj keveredése esetében nem tudhatjuk, mi lesz a gyermekből. Akár szörnyet is alkothatunk, vagy az is megeshet, hogy a fiatal nem éli túl az első átalakulását.

‒ Basszus! ‒ nyögtem elhűlve.

‒ Azt hiszem, te is valami hibrid lehetsz – folytatta elgondolkodva.

‒ Miért gondolod?

‒ Egyik általunk ismert legenda sem beszél arról, hogy mi történt a terhes nőkkel és a gyerekekkel a két ősi törzsben.

‒ De nekem mi közöm lenne ehhez? Az évezredekkel ezelőtt történt.

‒ Még nem tudom ‒ nézett rám olyan komolyan, amilyennek még műtét közben sem láttam.

Ettől a frász kezdett kerülgetni, fázósan öleltem át magam. A mozdulat az alakváltónak is feltűnt, mert odasétált hozzám, megfogta a kezem, felhúzott és a karjaiba zárt. Egészen zavarba jöttem ettől az érzelemnyilvánítástól, de nem húzódtam el. Sőt, mi több, viszonoztam az ölelést, és teljesen elengedtem magam. Jólesett a testéből áradó meleg. Néhány pillanattal később Pete elengedett és zavartan megköszörülte a torkát.

‒ Készülődnöm kell. Vár a munka.

‒ Én megnézem Jacket – feleltem és kimenekültem a szobából.

Nagyon kedveltem Pete-et, és nagyon klasszul működött közöttünk a kémia, de én sosem tekintettem úgy rá, ahogy ő szerette volna. Amikor megismerkedtünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy ő lesz majd a legjobb barátom. Vámpírként nem terveztem halandókkal mélyebb kapcsolatot kiépíteni. Pete-tel mégis így történt, és nem vigasztalt az, hogy alakváltóként az ő élete hosszabb, mint az átlagos embereké. Az a néhány évtized számomra nem sok jelentőséggel bírt.

Jack még mindig aludt, amikor beléptem a szobájába. Csendben helyet foglaltam az ágy mellé húzott fotelben és folytattam a könyvemet. Legalábbis ezt terveztem, azonban néhány perc elteltével arra lettem figyelmes, hogy fogalmam sincs, mit olvasok, a gondolataim egészen máshol járnak. Pete érdekes felvetése, miszerint a legendák nem említik a terhes asszonyokat és a gyerekeket, elgondolkodtatott. Mi történhetett velük? A vámpírok legfőbb törvénye az, hogy gyermekeket nem változtatnak át, és ezt még a legelvetemültebbek is betartják. Biztos okkal született meg ez a törvény, talán történt már ilyesmi és nem sült el jól.

Az alakváltás olyan fájdalommal jár, hogy egy gyermek nem valószínű, hogy képes lenne túlélni. Ép ésszel biztosan nem. Az első átváltozásra kamaszkorban kerül sor, és érdekes tény, hogy a lányokkal előbb történik meg, mint a fiúkkal. A lányok első alakváltását azonnal követi az első menstruáció is. Tehát valószínűleg a nemi éréssel van összefüggésben ez a folyamat.

Vajon Darius vagy Pete apja tudja, mi történt a gyerekekkel, amikor a két törzset megátkozták? Erről mit mond az eredettörténet? Kitér-e egyáltalán rá? És honnan a fenéből akasszak le egy boszorkányt? Még Draco sem tudja, merre induljak. Bár az is igaz, hogy neki egy bizonyos boszit, vagy inkább nagy valószínűséggel annak a leszármazottját kell megtalálnom. A kérdéseimre azonban bármilyen mágiával rendelkező nő tudna felelni. Vagy nem? Egyáltalán tudni akarom a válaszokat ezekre a kérdésekre?

Ezen morfondíroztam, amikor Jack mocorogni kezdett.

‒ Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva, és megigazítottam a takarót rajta.

‒ Jó reggelt! – mormogta rekedtesen és megérintette a kezem.

‒ Hogy vagy? – kérdeztem, és elhúztam a kezem, mire zavartság suhant át az arcán.

‒ Kábán – felelte végül, de továbbra is furcsán nézett rám.

‒ Nem kaphatsz kávét. De hozhatok neked valami könnyű reggelit.

‒ Majd kicsit később. Szerinted felkelhetek?

‒ Nem tudom, mindjárt megkérdezem.

Felálltam és kisétáltam a szobából. Pete már indulásra készen ácsorgott a nappaliban, a várost bámulta elgondolkodva.

‒ Jack azt kérdezi, felkelhet-e már – törtem meg a csendet, mire összerezzent és felém fordult.

‒ Azt kellene mondanom, hogy nem, de a döntést rá bízom. A mosdóig kimehet, de üljön rá, és ne ácsorogjon sokáig. Még nincs túl az életveszélyen, bármikor keletkezhet rög az ereiben.

‒ Rendben. Figyelni fogok rá. Mit adjak neki?

‒ Kezdésnek vérhígítót a hasfalába. Aztán kaphat valami könnyűt és rostosat. Emellett nagyon sok folyadékot kellene innia, lehetőleg vizet.

‒ Vérhígítót?

‒ Aha. Odakészítettem a konyhapultra. Be tudod adni?

‒  Megoldom. Van itthon valami a hűtőben?

‒ Persze. De ha Evy felébredt, nyugodtan küldd le vásárolni. De aztán ne nagyon tartsd fel, mert hétfőn lesz egy elég komoly vizsgája, arra kell tanulnia. Csak este jövök haza, de telefonon elérhető leszek. Ma nem lesz műtétem, a torontói konferencia anyagát kell összeraknom, mert pár hét múlva előadást kell tartanom az ott elhangzottakból.

‒ Nem biztos, hogy este itt leszek, van néhány dolog, amit el kell intéznem.

Pete egy biccentéssel nyugtázta a kijelentésem. Ő életeket mentett, én pedig elvettem azt. Mégsem volt soha vita közöttünk emiatt.

‒ Mennem kell – sóhajtott, és a lift felé indult.

‒ Be sem nézel Jackhez?

‒ Kellene? – fordult felém. Nemet intettem a fejemmel.

‒ Ha bármi van, hívjatok. Legrosszabb esetben is egy órán belül itthon leszek. De nem hiszem, hogy baj lesz – tette hozzá elmosolyodva.

Ettől kioldódott a csomó a gyomromban. Észre sem vettem, hogy ennyire feszült vagyok.

‒ Jó munkát! – biccentettem Pete felé, majd sarkon fordultam és visszamentem Jackhez.

Kikísértem a mosdóba, és magára hagytam. A lelkére kötöttem, hogy ne ácsorogjon sokat, és amint lehet, feküdjön vissza az ágyba. A konyhában bekukkantottam a hűtőbe. Ételben nem volt hiány. Amikor visszamentem Jackhez, beadtam neki a vérhígítót, majd felvázoltam mi a választék. Vajas pirítóst kért egy kis gyümölccsel.

Miután elfogyasztotta a reggelit, megkérdeztem tőle, hogy beszélhetnék-e Draco-val.

‒ Most azonnal? ‒ vonta fel a szemöldökét.

‒ Hát… jó lenne.

Dióhéjban vázoltam neki az aggályaimat, és hogy miért szeretnék a sárkánnyal dumálni.

‒ Sohasem gondoltam, hogy ennyi izgalmat csempészel rövid halandó életembe ‒ jegyezte meg egy félmosoly kíséretében.

‒ Én sem ‒ morogtam.

Mikor Jackre pillantottam, Draco sárkány szemei néztek rám érdeklődve.

‒ Jack azt mondta, hogy a Tűfogú beszélni szeretne velem ‒ mosolyodott el számítóan. ‒ Itt vagyok.

Utáltam, amikor ilyen önelégülten nézett rám, mintha mindent tudna. Sajnos azonban szükségem volt rá, így lenyeltem a csípős megjegyzéseimet.

‒ Így van. Mit tudsz a vámpírok eredettörténetéről?

‒ Nem sokat ‒ felelte zavartan.

‒ Azt hittem, te mindent tudsz ‒ jegyeztem meg epésen, mire elkomorult.

‒ Sokat tudok, de rajtad kívül nem volt dolgom más vámpírral. A gazdatesteim többnyire átlagemberek. Az ő tudásukat birtoklom ‒ felelte sértetten.

‒ Szükségem lenne egy boszorkányra.

‒ Nekem is ‒ jegyezte meg barátságtalanul.

‒ Nekem mindegy, hogy ki az, csupán kérdezni akarok tőle. Tudsz valakit?

‒ Jack ismer egyet. Csak nem tud róla.

Izgatottan fészkelődni kezdtem a fotelben.

‒ Ki az?

‒ A masszőr, akihez néha eljár, ha durva küldetésről jön haza.

‒ A boszorkány tudja, hogy te Jackben vagy?

‒ Sejti. De amikor Jack nála van, én visszahúzódom a mélybe.

‒ Miért?

‒ Mert nincs jó tapasztalatom a fajtájával ‒ felelte elsötétülő tekintettel ‒, és én nem őt keresem.

‒ Értem. Van valami, amit nem árt tudnom, mielőtt felkeresem?

‒ Jobban tennéd, ha inkább elkerülnéd.

‒ Miért?

‒ Mert a boszorkányok nem az általad ismert fizika törvényei szerint élnek.

‒ Majd embernek adom ki magam.

‒ Nem tudod átverni.

‒ Miből gondolod?

‒ Nekik a természetfeletti olyan, mint az embereknek a levegő. Mindent látnak, amit átitat a mágia.

‒ Én nem vagyok mágikus lény.

‒ Akkor szerinted hogyan létezel?

Bassza meg! Ezen még sosem gondolkodtam.

‒ Az istenek mágiával töltötték fel a vámpírokat és az alakváltókat, ezért éltek. A boszorkányok pedig irányítják a mágiát. Nem rendelkeznek vele, csupán uralni tudják. Természetesen bizonyos korlátok között. Mint ahogy a vámpírokat és az alakváltókat is gúzsba kötötték az istenek, a boszorkányok hatalmát is szigorú keretek közé zárták.

‒ Azt mondtad, nem tudsz semmit az eredetünkről.

‒ Ilyet nem mondtam. Tudok egy-két dolgot, de nem sokat. Ezeket még te mesélted nekem, az előző vámpír életedben. Akkor nagyobb tudással rendelkeztél, mint most.

‒ Bocs, hogy most csak ilyen tudatlan verzióra futotta belőlem! ‒ fortyantam fel.

‒ Nem mondtam, hogy tudatlan vagy. Az akkori éned már több százéves volt, amire mi találkoztunk.

Ez szöget ütött a fejemben.

‒ Az hogy lehet, hogy ugyanaz a boszorkány kétszer is meg tudott átkozni? Több százévesnek kellett volna lennie a második átok idejében.

‒ Fogalmam sincs.

‒ Biztos, hogy ugyanaz volt? Nem lehetett a lánya, unokája, akármije?

‒ Ugyanaz a nő volt. Bárhol és bármikor felismerném.

‒ Boszorkányból lehet vámpír? ‒ ötleteltem tovább.

‒ Nem tudom.

‒ Ez egyre zavarosabb ‒ sóhajtottam és a kezembe temettem az arcom.

Draco puhán végigsimított a karomon. A váratlan érintéstől felnéztem, és leengedtem a kezem. Olyan gyengédséggel nézett rám, ahogy eddig még sohasem. Teljesen ledermedtem. Közelebb csúszott az ágyon és felém hajolt. Hagytam, nem mertem megmozdulni sem.

‒ Hunyd le a szemed ‒ mormogta alig hallhatóan, én pedig engedelmeskedtem.

Óvatosan a tarkómra csúsztatta a kezét és éreztem, ahogy az arca az arcomhoz ér. Még levegőt sem vettem, annyira koncentráltam. Egyszer csak meleg levegő simította végig a fülem. Valami motoszkálni kezdett az agyam egy eldugott szegletében, a levegő pedig egyre forróbban csiklandozta a bőröm. Draco furcsa, mormogós hangot adott ki magából, ettől ellazultam és teljesen elengedtem magam. Éreztem, ahogy elernyed a testem. Draco erősen tartott a tarkómnál, a szempilláim elnehezültek. Ahogy egyre mélyebbre süllyedtem ebbe a fura állapotba, arra eszméltem, hogy szépen lassan megváltozott a környezet. Mintha átcsúsztam volna egy másik világba. Keménynek tűnő, mégis puha tapintású pikkelyes bőrt simogatott a kezem. Minden egyes érintést hálás, végtelenül mélyről jövő morgás követett.

‒ Igazán kéjenc egy sárkány vagy te ‒ korholtam mosolyogva az alattam elterülő hatalmas szörnyet. Halk, puffogásszerű hangot kaptam feleletül. A sárkány nevetett.

‒ Nem tagadom, jólesik, amit csinálsz, Tűfogú.

Csodálatosan mély hangja mintha az agyamban szólalt volna meg, de teljesen természetes volt ez így. Mindig is így beszélt hozzám.

Lejjebb csúsztattam a tenyeremet a bőrén, mire újból megszólalt:

‒ Óvatosan a szárnyaim tövénél, ott a legérzékenyebb a bőr.

Irányt változtattam, a nyakát kezdtem simogatni. Hálásan morgott alattam, az egész testem vele rezonált. Fantasztikus érzés volt.

A fejét már nem értem el, a nyakára pedig nem akartam ráfeküdni. Draco kinyitotta a szemét és felém fordult. Sohasem láttam még az övéhez fogható kék szempárt. Rámosolyogtam, mire meleg levegőt fújt felém.

‒ Egyszer fel fogod gyújtani a hajam ‒ vigyorogtam rá szélesen. Ahogy viszonozta a mosolyt, láttatni engedte veszedelmes fogsorát. ‒ Majd akkor is így vigyorogsz, ha beigazolódik a jóslatom?

Draco válasz helyett füstöt eregetett az orrából.

‒ Nem tudsz innen kifüstölni, hiába próbálkozol ‒ közöltem vele, majd hanyatt fekve végignyúltam a hátán és kényelembe helyeztem magam. Jól éreztem magam vele.

Néhány pillanattal később messziről jövő kiáltozásra lettem figyelmes. Valami Kate-et szólongattak. Épp Draco felé akartam fordulni, amikor éreztem, hogy a testem elnehezül, Draco pedig a kiáltozóval beszélt megnyugtató hangon.

‒ Nincs semmi baja, hidd el, mindjárt felébred.

Nem a fejemben beszélt. De az hogy lehet? Draco nem tud beszélni! A sárkány pofája nem alkalmas az emberi beszédre, ezért közvetíti a gondolatait. Mi a fene történik? A testem… Nem érzem a lábaimat…

Jack vállának dőlve tértem magamhoz. Zavartan húzódtam arrébb és beleütköztem Evybe, aki közvetlenül mögöttem állt, a fotel fölé hajolva.

‒ Jól vagy? ‒ nézett rám aggódva.

‒ Igen, azt hiszem ‒ feleltem, és a biztonság kedvéért megmozgattam a lábaimat.

‒ Mi volt ez? ‒ fordultam Jack felé, de még mindig Draco volt a főnök.

‒ Mutattam neked egy emléket. De nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog.

‒ A hátadon feküdtem, és miközben simogattalak, beszélgettünk. Boldog voltam ‒ suttogtam hitetlenkedve.

‒ Igen, azok voltunk ‒ felelte Draco végtelenül gyengéden. És szomorúan.

Evangeline érdeklődve figyelt minket. Már az ágy szélén ücsörgött, karnyújtásnyira tőlem. Még pizsamában volt, haja kócosan lógott az arcába.

‒ Meddig voltam kiütve? ‒ fordultam felé.

‒ Nem tudom, én csak néhány perce érkeztem ‒ vonta meg a vállát. ‒ Nagyon megijesztettetek ‒ motyogta és zavartan lesütötte a szemét.

‒ Ne haragudj! ‒ simogattam meg a lábát. ‒ Ez, amit mutattál, mikor történt? ‒ fordultam ismét a sárkány felé.

‒ Nem sokkal azelőtt, hogy a boszorkány másodjára megátkozott engem, téged pedig megölt. Közel ötven évet töltöttünk együtt.

Uramatyám!

‒ Minden alkalommal, amikor új testben találkozunk újra, és te emlékek nélkül nézel rám, egy kisebb poklot élek át ‒ folytatta Draco végtelen szomorúsággal a hangjában.

‒ Honnan szoktad tudni, hogy én vagyok az?

‒ A szemed színe mindig ugyanolyan élénkzöld, apró türkiz pöttyökkel, minden életedben. Emellett a bal fülcimpád szélén mindig van egy anyajegy.

Evy közelebb hajolt, hogy ellenőrizze.

‒ Tényleg ott van! – kiáltott fel álmélkodva.

‒ Az aurád is nagyon különleges – folytatta Draco. ‒ Nagyobb, mint bárkinek, akit valaha is ismertem. Egy boszorkány azonnal kiszúrná, ezért mondtam, hogy jobb lenne, ha elkerülnéd őket.

‒ A kérdéseim válaszra várnak.

‒ De…

‒ Egyelőre azt hiszem, mindent megbeszéltünk ‒ szakítottam félbe Dracot durván.

Megbántottság suhant át az arcán, de nem törődtem vele. Nagyon felzaklatott, amiket mondott, menekülni akartam a helyzetből.

‒ Csináljak neked reggelit? ‒ fordultam Evy felé. A gyermek arca felderült és hevesen bólogatni kezdett. ‒ Gyere, nézzük meg, mi van a hűtőben.

Evy felpattant és kiviharzott a szobából. A gondolataimba merülve követtem a konyhába.

Tojásrántottát kért. Negyedóra múlva mohón tolta befelé az ételt, olybá tűnt, mintha napok óta éhezne.

‒ Mi van, Macsek, apád éheztet? ‒ vigyorogtam rá szélesen, de hiába vártam a válaszra.

A szennyes edények felé fordultam és elkezdtem mosogatni. Alig fogtam neki, amikor hátulról átölelte a derekam.

‒ Köszönöm szépen! ‒ motyogta a hátamnak.

‒ Szívesen ‒ simogattam meg a karját mosolyogva.

‒ Utoljára anya csinált nekem ilyen finom rántottát ‒ suttogta.

Nem tudtam, mit kellene mondanom. Megrohantak az emlékek az édesanyámról, akit néhány hónapja veszítettem el, de már közel huszonöt éve halott voltam számára. Most már tudom, hogy jobb lett volna, ha megmondom neki anno az igazat. Megértette volna, és nem mardosna még most is a lelkiismeret-furdalás.

‒ Mikor ettél utoljára? ‒ kérdezte Evy néhány pillanattal később.

‒ Nem tudom. Miért? – feleltem szórakozottan és folytattam a mosogatást.

‒ Nagyon hideg vagy.

‒ Majd eszem valamikor ‒ feleltem és elzártam a vizet.

Evy elengedett, és amikor felé fordultam, furcsán nézett rám.

‒ Kérsz? ‒ ajánlotta fel a csuklóját és félszegen elmosolyodott.

Annyira ledöbbentem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit kellene mondanom. A gyerek jó szándékkal, naivan ajánlotta fel a vérét, nem büntethettem meg érte.

‒ Ha még egyszer ilyesféle ajánlatot teszel nekem, vagy bárki hozzám hasonló szörnyetegnek, soha többet nem látsz engem ‒ sziszegtem fenyegetően, és éreztem, ahogy enyhén megnyúlnak a szemfogaim. ‒ Ez nem valami játék!

Evangeline riadtan pislogott, és leeresztette a karját, majd zavartan a háta mögé dugta.

‒ Bocsánat! ‒ suttogta megtörten.

‒ Semmi baj! Most menj tanulni! ‒ feleltem továbbra is hűvösen. Evy sarkon fordult és a szobájába sietett.

Legszívesebben utána mentem volna, hogy megöleljem, de most határozottnak kellett maradnom. Muszáj megértenie, hogy amit tett, az nem helyes.

Miután rendet tettem a konyhában, benéztem Jackhez. Békésen hortyogott, így átmentem a nappaliba tévét nézni. Unottan nyomogattam a távirányítón a gombokat, míg végül leragadtam egy gyilkos bálnákról szóló természetfilmnél. Épp véget ért, amikor Evy újra felbukkant. A hűtőhöz sétált, belenézett, majd miután konstatálta, hogy reggel óta nem történt változás, csalódottan becsukta az ajtaját. Érdeklődve figyeltem a jelenetet. A gyerek nagyot sóhajtva visszaindult a szobájába.

‒ Éhes vagy? ‒ szóltam utána. Megtorpant és lassan felém fordult.

‒ Egy kicsit.

‒ Mit szeretnél enni? ‒ kérdeztem, miközben felálltam a kanapéról és nagyot nyújtóztam.

‒ Bármit kérhetek? ‒ csillant fel a szeme.

‒ Nem vagyok szakács, nem tudok mindent megcsinálni. De mondd el, mit szeretnél, és meglátom, mit tehetek.

A leányzó egy darabig elgondolkodva méregetett, majd így szólt:

‒ Zöldbab főzeléket kérek fasírttal.

‒ Komolyan? ‒ kérdeztem gyanakodva. Emlékezetem szerint, gyerekként nem rajongtam a főzelékekért, a kortársaim sem szerették. Nem tartottam valószínűnek, hogy a gyerekek ennyire megváltoztak volna az elmúlt évtizedek során.

‒ Aha!

‒ Okkké ‒ dünnyögtem. ‒ Ha nem eszed meg, a fejedre kenem! ‒ morogtam.

‒ Akkor majd megeszem én ‒ szólalt meg Jack Evy mögül szélesen mosolyogva.

Félrehajtott fejjel néztem őket. A sápadt, enyhén borostás barátomat és a sudár termetű, alig kamasz alakváltó gyermeket. Tuti macskaféle lesz.

‒ Akkor el kell mennem vásárolni ‒ sóhajtottam megadóan. ‒ Kértek még valamit? ‒ indultam a lift felé, közben felmarkoltam a kocsikulcsot az előszobaszekrényről.

‒ Én egy új lábat ‒ morogta Jack.

‒ Én pedig egy új agyat – nyafogott Evy is.

‒ Csak a sarki boltba megyek, nem a Mikulás csodagyárába.

‒ Folyton csak a kifogások… ‒ méltatlankodott Evy a szemét forgatva, erre Jack rávigyorgott, majd a nagy egyetértés jegyében lepacsiztak.

Azzal a tudattal szálltam be a liftbe, hogy ezek ketten két másodpercen belül ki fognak beszélni engem. A gondolat kuncogásra késztetett.

Két jól megpakolt bevásárló szatyorral tértem vissza. Mikor kiszálltam a liftből, Evy gurgulázó nevetését hallottam meg legelőször. Még sohasem hallottam így kacagni. Jack valamit nagyon tudhat. Kíváncsian sétáltam a nappaliba. Jack felpolcolt lábbal hevert a kanapén, Evy pedig előtte ücsörgött a földön törökülésben és szélesen vigyorgott. Úgy nézett a barátomra, mint egy félistenre.

‒ Egy szavát se hidd el! ‒ szólaltam meg, mire Evy felpattant, és odaszaladt hozzám.

Pipiskedve a fejem búbját vizsgálgatta, hiába próbáltam elhessegetni a kezemmel.

‒ Nem látok maradandó károsodást ‒ szólalt meg a kiskamasz Jack felé fordulva.

‒ Nem is fogsz ‒ morogtam, mire Jack rákontrázott:

‒ A baj odabent van.

‒ Nem hiszem el, hogy elmesélted neki ‒ néztem Jackre megjátszott bosszúsággal, de ő csak szélesen vigyorogva megvonta a vállát.

A fejemet csóválva faképnél hagytam a társaságot, és a konyhába masíroztam. Már a fasírtot kevertem be, amikor lopva elmosolyodtam. Valami melegség-félét éreztem a szívem tájékán.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: D. Tóth Bendegúz®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala