REA ROOT & KATE
MOON
Karom alatt egy A3-as mappát szorongatva próbáltam az okos telefonomon
e-mailt küldeni, persze sikertelenül. Eszelősen karistoltam az eszköz képernyőjét a hüvelykujjammal, remélve, hogy ma nem fog ki rajtam a technika. Nem véletlen, hogy ragaszkodom a papírhoz és a filcekhez, ha rajzolásról van szó.
Annyira belefeledkeztem a telefonom ostromába, hogy észre sem vettem a
velem frontálisan közlekedő alakot. Az ütközés rántott vissza a valóságba.
Ijedtemben felsikítottam, ahogy ránéztem a velem szemben álló nőre. Próbáltam felfogni, hogy mi történt. Az óriás bögre méretű kávés papírpohár a földön landolt, a tartalma pedig mindkettőnket beterített.
– Ez nem lehet... – szólaltam meg elkerekedett szemekkel.
A nő szótlanul, de irtó mérgesen meredt rám.
– De mégis, hogy... – folytattam tovább az értetlenkedést.
– Úgy, hogy nekem jöttél – adta tudtomra az idegen –, mert csak azt a szart
bámultad!
Nem tudhatta, hogy más miatt vagyok képtelen normálisan összerakni egy
mondatot. Próbáltam magyarázatot találni arra, amit a szemeiben láttam. Ez
idáig csak alkotás közben voltam fogékony a sötét oldalára, de most... Most
is látom. Álmodom?
– Sokkot kaptál, vagy mi van veled? – türelmetlenkedett a nő előttem állva.
– Tűfogak... – szaladt ki a számon a szó, ami színes neonfényként
villódzott a fejemben.
Az ismeretlen arca hirtelen megváltozott, és sietősen betuszkolt egy közeli kis utcába, ami a korai időpontnak köszönhetően szinte teljesen üres volt.
– Ki vagy? – kérdezte.
A rémületem tovább fokozódott, ahogy a szemeiben valódi fenyegetést véltem
felfedezni, ha nem adok kielégítő választ.
– Egy kialvatlan kétbalkezes – vágtam oda gondolkodás nélkül.
Az idegen nem tágított, még közelebb lépett hozzám. Ó, te
jó ég! Mit akar tőlem?
– Figyelj, én tényleg nem akartalak leönteni.
Kifizetem a kárt, de most mennem kell, rohadtul késésben vagyok egy
találkozóról.
Végigmért, majd megállapodott a tekintete a karom
alatt szorongatott mappán.
– Abban mi van? – mutatott rá.
– Ami miatt most azonnal indulnom kell – és már
készültem is ellépni mellette, de elém állt.
– Add ide! – utasított.
– Miért adnám? Semmi közöd a tartalmához, sem ahhoz,
hogy ki vagyok.
– Azt majd én eldöntöm – vágta oda hidegen, majd
kikapta a szorításomból.
– Au! Neked meg mi bajod?
A mappámat kinyitva elcsodálkozott a benne látottakon.
– Művész vagy.
– Igen, valami olyasmi. Add vissza a rajzaimat!
Rengeteg munkám van bennük, nem akarom, hogy bármi bajuk essen.
Visszaadta őket, de látszólag nem volt elégedett a felfedezésével.
– Mit értettél az alatt, hogy tűfogak? – vallatott
tovább.
Kész! Ezzel a kérdéssel megfogott. Mégis hogy
mondhatnám el egy vadidegennek, hogy mit látok egyes emberek szemébe nézve?
Hogy mit látok az ő szemébe nézve? Még magam sem hiszem el. Azok tényleg vámpír fogak? Senki lelkében nem
láttam még eddig ilyet.
Az első pillanattól kezdve, ahogy elkezdtem átlátni a másik oldalra, még egyszer sem fordult
elő, hogy valaki lelkének sötét, romlott része állati alakot öltött volna. Inkább hasonlítottak a kifacsart, eltorzult önmagukra. Áttetsző,
viaszos bőrük alatt elszíneződött, beteges lassúsággal működő szervek tartották őket fájdalmas életükben. Voltak köztük olyanok, akik képtelenek lábra állni. Testüket undorító, nyúlós, csiganyálszerű nyálka borította. Ebben a szutyokban vonaglottak és várták, hogy valaki kihúzza őket belőle. Fel sem fogták, hogy a nyálkát ők maguk termelik.
Eddigi legdöbbenetesebb találkozásom egy tíz év körüli kislány látogatása során esett meg velem. A mai napig
kísért, amit abban a lányban láttam. Első látásra semmi furcsa nem tűnt fel benne, azon kívül, hogy elgyötört, szürkésszínű bőre arról árulkodott, hogy nincs jól. Amikor közelebb léptem hozzá,
ugyanazt a lányt láttam a tekintetében. Ugyanaz a kedves arc nézett vissza rám,
de amikor megérintettem a kezét, a belső énjének befordultak a szemei. Eltűntek a koponyája mélyére, két feketén tátongó űrt hagyva maguk után, majd ömleni kezdett belőlük a vér. Ajka eltorzult vigyorra görbült. Lassan a szájához emelte azt a kezét,
amit a valóságban megérintettem, és majszolgatni kezdte. Recés cápafogai
könnyedén mélyedtek a húsába. Csontjait úgy ropogtatta, mintha keménycukorból
lettek volna. Miután könyékig felfalta a karját, hirtelen rángatózni kezdett és
összeesett. Az alatta elterülő vér lassan életre kelt, visszafolyt a testébe. A karja visszanőtt, a szemgolyói
is a helyükre kerültek. A lány ismét ott állt előttem sértetlenül, és felém nyújtotta a kezét.
Minden ember látszólag ember maradt, még ebben a
mocskos világban is, csak eltorzultak, attól függően, hogy mennyire ette
beléjük magát a sötétség. Ennek a nőnek a lelkében egy
hatalmas, fehér bundájú, tűfogú bestia lakozott, és ha rajta múlt volna, már nem
élnék.
©©©
Most meg mi a francot néz rajtam? És miért pont az a szó esett ki a száján,
hogy tűfog?
– Mennem kell! – hadarja és
megpróbál ellépni mellettem. Hagyom.
– Ennyivel nem úszod meg! – közlöm
vele, miközben felveszem a kényelmesnek aligha nevezhető tempóját.
– Mégis mit akarsz tőlem? – kérdezi
és a hangja enyhén megremeg.
Nem értem miért fél tőlem. Nyakon
öntött kávéval és még él. Szerintem ez határozottan kedves gesztus részemről.
– Nem vagyok valami nagy műértő, de
abból, amit a mappában láttam, tehetségesnek tűnsz – felelem némi gondolkodást
követően.
– Köszi – motyogja, és kicsit lassít
a tempón.
– Hova sietsz ennyire?
– Egy megbeszélésre.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy
csupa kávé vagy? Mellesleg én is – morgom, miközben végignézek magamon. Remek!
– Bocsánat. Most, hogy ezt
kimondtam, leszállsz végre rólam? – torpan meg és dacosan a szemembe néz.
Elmerülök a gyönyörű zöld íriszében,
majd végig nézek rajta. Legalább fél fejjel fölé magasodom, bár ezt elég nehéz
egy kívülállónak érzékelnie, hiszen rövidre vágott színes haja fel van
tupírozva az ég felé, mint egy punk taréj.
– Nem a bocsánatodra vágytam – felelem
kimérten. – Munkát ajánlanék.
Látom, ahogy megmerevedik, de nem
tudom eldönteni, hogy a döbbenettől, vagy amiatt, hogy hogyan utasítson vissza.
– Miről lenne szó? – kérdi végül, és
gyanakodva végigmér.
– Szeretnék egy képregényt kiadatni,
de még nem találtam meg a megfelelő grafikust, aki kellően képviselni tudná a
rajzaival a történetet.
– Kevés színnel dolgozom, nem
hiszem, hogy alkalmas lennék egy képregény megrajzolására – feleli némi
töprengés után, és lopva az órájára néz.
Kikapom a kezében szorongatott
mobilt, és miközben méltatlankodva visszaköveteli, bepötyögöm a számom és
megcsörgetem magam.
– Tessék – nyújtom vissza a
bunkofont. – Mostmár tudjuk egymás számát. Gondold végig az ajánlatom.
Ezzel sarkon fordulok és otthagyom.
Lassan felébred a város, és egy hulla várja a csomagtartómban, hogy végső
nyughelyére vigyem.
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése