EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (10.)

  9. FEJEZET

 

Nem tudom, meddig ácsorogtam így, észre sem vettem, hogy közben felkelt a nap, mikor kopogtattak. Megmozdulni sem volt kedvem.

‒ Gyere be! – szóltam suttogásnál alig hangosabban. Ahogy kinyílt az ajtó, már az illatáról tudtam, hogy ki az. ‒ Mit akarsz? – kérdeztem barátságtalanul, de továbbra is a kertet bámultam.

‒ Megígértem, hogy ma jönni fogok – felelte Darius csendesen.

‒ Ma nincs hangulatom a játékaidhoz – válaszoltam durván.

‒ Pedig beszélnünk kell – lépett mögém óvatosan.

Tudtam, hogy ha hátralépnék, a mellkasának ütköznék. Kellemes meleg áradt a testéből. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Az én testem már rég kihűlt, pedig pár órája szívtam magamba Ronnie friss, meleg vérét.

‒ Fáradt vagyok – közöltem elutasítóan, és úgy is éreztem magam.

‒ Tudom. Én is –Lehunytam a szemem, és amikor óvatosan a tenyerébe fogta a csonka kezem, nem húzódtam el. ‒ Megtalálom a módját, hogy ez ne maradjon büntetlenül – suttogta, és meleg lehelete csiklandozta a fülem.

Képtelen voltam megszólalni. Bár hihetnék neki!

‒ Menj el! – kértem halkan.

‒ Nem tehetem. Tényleg beszélnünk kell – Hangja komornak tűnt, így kinyitottam a szemem és elléptem előle. Éreztem, hogy nem szívesen engedi el a kezem. Felé fordultam és nem azt láttam, amire számítottam. Egy megtört ember nézett vissza rám, nem egy többszáz éves, erős vámpír. Vajon mi történhetett?

‒ Menjünk sétálni.

‒ Rendben – egyeztem bele fásultan.

A kertbe mentünk, messze a kíváncsi fülektől. A nap sugarai melegen cirógatták a bőrömet, így levettem a kardigánt és a derekamra kötöttem. A levegő nehéz párától volt terhes. Talán a felszáradó harmat okozta vagy vihar közeledett.

‒ Calliope elméje kezd megbomlani.

Nem feleltem. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen nem ismertem a nőt. Darius a gondolataiba merülve lépkedett mellettem, mintha azon gondolkodna, milyen mértékben avasson be a problémájába. Nem sürgettem.

‒ Tudom, mi a megoldás, de egyedül nem tudom véghez vinni – folytatta végül.

‒ És mit vársz tőlem?

‒ Még nem tudom.

‒ Akkor nincs miről beszélgetnünk. Ma hazamegyek.

‒ Nem engedhetem.

‒ Nem parancsolhatsz nekem, nem vagyok az alattvalód ‒ sziszegtem dühösen, és nagyon ügyeltem rá, nehogy sarkon forduljak és visszamasírozzak a házba.

‒ Calliope utánad menne. Egyelőre itt nagyobb biztonságban vagy.

‒ Az isten szerelmére, mi a franc bajotok van nektek? ‒ fakadtam ki és megálltam, hogy szembefordulhassak vele.

‒ Ezt próbálom elmondani neked, de nem olyan egyszerű ‒ nézett a szemembe áthatóan.

‒ Miért nem? – fontam karba a kezem, hogy elrejtsem dühös remegését. Meg tudnám fojtani! Teljesen kivetkőzöm magamból mellette.

‒ Mert ennek nem így, és nem most kellett volna megtörténnie! – csattant fel immár ő is ingerülten, majd idegesen a hajába túrt. Az első emberi megnyilvánulása.

Rövid ideig csak néztük egymást szótlanul, végül Darius törte meg a csendet:

‒ Adam megbocsáthatatlan bűnt követett el, amikor a beleegyezésed nélkül vámpírrá tett – hangja még mindig visszafojtott dühről árulkodott. Kezeit ökölbe szorította, száját vékony vonallá préselte a harag.

‒ Akkor miért nem büntettétek meg?

‒ Mert Calliope játéka volt, a védelme alatt állt. Ez egy úgynevezett megállapodás közöttünk.

‒ Az uralkodó sem tehetett semmit? – kérdeztem óvatosan.

‒ Ki? – kérdezte a homlokát ráncolva.

‒ Aki megmentett, amikor Simone tűpárnát csinált belőlem – motyogtam zavartan.

Darius először furcsán nézett rám, majd felvidult az arca.

‒ Vagy úgy – felelte mosolyogva. Be kellett ismernem, veszettül jóképű férfi. Hogy a franc esne belé! – Nem, ő sem tehetett semmit – komorult el ismét és tovább indult.

Elgondolkodva néztem utána. Éreztem, hogy valami nagy dolog van az orrom előtt, mégsem látom.

‒ Már késő volt, mire a tudomásunkra jutott, mit tett. Te pedig túl gyorsan tettél pontot az ügy végére. Kutatni kezdtünk utánad, de ügyesen rejtőzködtél, még a nevedet sem tudtuk kideríteni. Adam pedig még Calliope előtt is titkolt, ami csak fokozta a dühét irányodban. A mai napig féltékeny rád emiatt. Abban bíztunk, hogy majd a hátrahagyott hullák elvezetnek hozzád, de nem bukkantak fel gyanús halálesetek. Néhány hónap elteltével arra jutottunk, talán keresztezted egy vadász útját, aki eltett láb alól. Most már tudom, hogy Calliope hamis információkkal szúrta ki a szemem. Évekkel később a vadászt is ő bízta meg azzal, hogy keressen meg és kínozzon meg.

‒ Az meg hogy lehet? – értetlenkedtem. – A vadászok az ellenségeink. Miért üzletelnének egy vámpírral?

‒ Calliopénak vannak furcsa hobbijai – felelte Darius megvetően. – Vérdíjat tűz azon vámpírok és alakváltók fejére, akikkel problémája akad, de politikai okokból nem intézheti el őket saját kezűleg.

‒ Értem.

Hajmeresztő gondolat fészkelte be magát a fejembe, de igyekeztem kizárni. Másra kellett koncentrálnom.

‒ Kérdezhetek valamit? Valami személyeset?

‒ Persze.

‒ Hogyan lehet ő a társad? – néztem rá hitetlenkedve. – Én… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Számomra nagyon furcsa a ti társulásotok.

Darius töprengően nézett rám.

‒ Nem ilyen volt, amikor megismertem – felelte végül és őszintének tűnt. ‒ Hiba volt vámpírrá tennem őt. Az öröklét lassan megbomlasztja az elméjét.

‒ Szeretted ‒ feleltem csendesen, és váratlanul eszembe jutott Jack, ami egy pillanatra összezavart.

‒ Igen, így volt. És még nagyon sokáig szerettem. Akkor is, amikor ő már szabadulni akart tőlem. Ha akkor elengedem, talán most nem lenne ilyen. Nem tudtam, hogy a szerelem ilyen pusztító és romboló lehet. Két szörnyeteget teremtettem vele.

‒ Nem vagy szörnyeteg ‒ mondtam neki gyengéden.

Abban a pillanatban így is gondoltam. Mikor a szemembe nézett, kifürkészhetetlen volt a tekintete.

‒ Miért hoztál a kertbe? ‒ kérdeztem és körbenéztem. – Ezt odabent is megbeszélhettük volna.

‒ Még nem végeztünk, és Calliope ide biztosan nem jön utánunk. Gyűlöli, hogy a napfény gyengévé tesz minket.

‒ Pedig szerintem nagyszerű érzés. Ilyenkor ismét emberinek érzem magam.

‒ Azt hittem, szeretsz vámpír lenni.

‒ Az idő javarészében valóban így van. De még él bennem az ember, és neki is vannak vágyai.

‒ Mint például?

‒ Család. Volt idő, amikor egy gyerek is az álmok között szerepelt, de ez hamar elmúlt. Néha jólesne valami fincsi húsos kaját enni, lerészegedni és butaságokat fecsegni, cikis dolgokat csinálni. Hiányzik az érzés, hogy tudom, vége lesz egyszer.

Miközben beszéltem, egy madarat figyeltem egy közelben álló fa ágán. Csőrében aprócska szalmaszálat tartott. Darius követte a tekintetemet, és néhány pillanatig csendben néztük a kis tollast.

‒ Te még hallod az emberi hangot magadban ‒ szólalt meg alig hallhatóan.

‒ Néha. Te nem? – fordultam felé érdeklődve. Elgondolkodva nézett vissza rám.

‒ Több évszázada már annak, hogy utoljára hozzám szólt.

‒ Mennyi idős vagy? – szegeztem neki azt a kérdést, ami azóta izgatta a fantáziám, amióta megismertem.

Hosszú csend.

‒ Ezt máskor beszéljük meg ‒ felelte végül kimérten. ‒ Tudod, hogy az első vámpírok hogyan születtek?

‒ Nem – morogtam csalódottan.

 ‒ Akkor íme az első óránk ‒ felelte és közben elindult a fák közé.

Követtem egy árnyékos lugasig, ahol Darius elegánsan helyet foglalt az egyik padon, majd hellyel kínált maga mellett. Ismét… Miután leültem, mesélni kezdett.

‒ Élt régen egy nép, akik olyan istenséget imádtak, aki tiltotta és elítélte a vérontást. Húst csak abban az esetben ehettek, ha az állat halálához a törzs tagjainak nem volt köze. Békében éltek, kerülték a kapcsolatot más klánokkal. Ennek ellenére egy közelben élő népcsoport vezetőjének fia szemet vetett a békés törzs legszebb lányára. Feleségnek akarta magának, ám a nő nemet mondott, mert a férfi életvitelét túlságosan erőszakosnak találta. Az ő társadalmukban a hatalmi harcok mindennaposnak számítottak, csak annak volt joga az élethez, aki kivívta a többiek tiszteletét. A nőknek is meg kellett harcolniuk a törzsben elfoglalt pozíciójukért. Ha nem tették, vagy veszítettek, a legalantasabb munkákat kellett végezniük. Rabszolgaként élték le az életüket, a törzs összes tagja rendelkezhetett felettük. A lányba szerelmes volt a saját népéből egy fiú, akihez szoros baráti kötelék fűzte. Hogy megmentse, magához kötötte a lányt a saját törvényeik szerint. A másik férfi azonban ennek hallatán borzasztóan dühös lett és párbajra hívta a lány újdonsült társát. Nem utasíthatták vissza a kihívást, mert az értelmetlen vérontáshoz vezetett volna mindkét törzsben. A lány nagyon aggódott, hogy a legjobb barátja miatta fog meghalni, neki pedig egy olyan ember mellett kell leélnie az életét, akit tiszta szívéből gyűlöl. Így a párbaj előtti éjszaka belopózott a másik törzs táborába, kivárta, amíg mindenki elalszik. Amikor minden elcsendesült, a férfi sátrába osont és elvágta a torkát. Miközben vissza akart térni a saját népéhez, az egyik ellenséges őr elfogta. A nő megszegte a saját törzse törvényeit, így száműzték, nem állt többé a védelmük alatt. A meggyilkolt fiú törzse pedig a vérére szomjazott. A lány társa áldozatot mutatott be a saját és a másik törzs istenének is. Azt kérte tőlük, hogy mentsék meg a szerelmét. Az istenek meghallgatták a kérését, és amikor megkérdezték a férfitól, hogy milyen árat hajlandó fizetni az áldásukért, ő azt felelte, hogy bármit. Az istenek végül úgy döntöttek, hogy mindkét törzset megbüntetik. A lány népét azzal sújtották, hogy csak élőlények halálán élősködve, vérivás árán maradhatnak életben. Bűnhődniük kellett, amiért elárulták a népük egy tagját, amikor nem álltak ki érte. Árulásukért elveszítették a termékenységre való képességüket is, és az örökkévalóságig kellett viselniük a büntetés terhét az állandóság ketrecébe zárva. A természet azonban mindig egyensúlyra törekszik, így páratlan gyorsasággal áldotta meg őket, valamint megkapták annak lehetőségét, hogy hozzájuk hasonlót teremtsenek, így biztosítva népük fennmaradását.

Darius elhallgatott és érdeklődve nézett rám, hogy vajon figyelek-e.

‒ Mi történt a másik törzzsel? – kérdeztem a kíváncsiságtól mohón.

‒ A másik törzset erőszakosságukért büntették meg. Szörnyetegként kellett élniük, ők kapták az alakváltás képességét. Minden teliholdkor hatalmas kínok árán alakot kell váltaniuk. Az istenek így kényszerítették őket arra, hogy emlékezzenek és bűnhődjenek. Hogy biztosítsák a nép fennmaradását, mindkét nemet képessé tették a génjeik átörökítésére, így az újszülöttek is alakváltóként látták meg a napvilágot. Az első alakváltásra pubertás korban kerül sor. Az istenek tudták, hogy az alakváltók bosszút akarnak majd állni a nappal sebezhető vámpírokon, így őket az alakváltókra halálos, mérgező harapással áldották meg.

‒ Mi lett a lánnyal?

‒ Ő mágikus hatalmat kapott, hogy meg tudja magát védeni mindkét törzzsel szemben, ugyanakkor kitaszítottként kellett leélnie az életét. Az ő ereje csak női vonalon öröklődik tovább, így az istenek azzal biztosították fajának fennmaradását, hogy minden elsőszülöttje nőnemű.

‒ Tehát ő volt az első boszorkány.

‒ Igen.

‒ És most hol vannak ezek az istenek?

‒ A két törzs nem áldozott tovább nekik, idővel megfeledkeztek róluk. A lány még egy ideig gyakorolta a hitét, de végül ő is elfordult az általa tisztelt istentől. A legendák szerint az istenek elhagyták a világunkat, nem figyelték tovább az általuk megalkotott szörnyeket.

Egy ideig csendben üldögéltünk. A hallottakon merengtem, Darius pedig lehunyt szemmel hallgatta a kert neszeit. Amikor ránéztem, annyira békésnek tűnt, nem akartam megzavarni. Úgyhogy kaptam az alkalmon és tüzetesebben megnéztem. A bőre megőrizte aranybarna árnyalatát, nem fakította meg az idő. Az állán apró heg éktelenkedett, eddig észre sem vettem. Szépen ívelt szája csókért kiáltott, álla szögletessége azonban férfias jelleget adott az egész arcának. Eddig figyelmen kívül tudtam hagyni, hogy ő egy férfi, nem csak egy bosszantó szörnyeteg, de éreztem, hogy az elmúlt napok hatására valami megváltozott bennem. Félrehajtott fejjel szemléltem tovább. Hosszú, izmos combjait látva pikáns képek tolakodtak a fejembe. Zavartan próbáltam elhessegetni őket. Nem jártam sikerrel. Ahogy feljebb vándorolt a tekintetem, feltűnt, hogy még a tegnap esti inget viseli.

‒ Tetszik, amit látsz?

Annyira megijedtem, hogy zavaromban felpattantam a padról. Darius halkan kuncogott rajtam. Szemétláda! Bosszúsan, karbatett kézzel álltam meg előtte. Ő fél szemmel sandított fel rám és szívdöglesztő mosolyt villantott. Kedvem támadt jó erősen orrba verni, hogy aztán térden állva kérjem a bocsánatát és alázatosan felkínáljam magam. Mi a szar van velem?!

‒ Csak azt saccolgattam, mennyi idős lehetsz. Elég primitív az arcformád, lehet, hogy ősember voltál ‒ feleltem pimaszul, erre hangosan felnevetett. Beleborzongtam a hangjába, selymesen simogatta végig a bőröm.

‒ Azért nem vagyok annyira öreg ‒ felelte sejtelmesen, és a pillantásától pezsegni kezdett a vérem.

‒ Most komolyan: hány éves vagy?

‒ Nem tudod elengedni ezt a témát, ugye? ‒ csattant fel. Ennyit a hangulatról…

‒ Miután olyan féltve őrzöd ezt az infót, mint egy hiú vénasszony: nem, nem tudom! ‒ vágtam vissza felpaprikázva.

Dühösen néztünk egymás szemébe, feszültségtől lett terhes a levegő. Néhány pillanattal később Darius elnevette magát.

‒ Tetszik a pimaszságod ‒ dorombolta derűsen. Ingerülten rámordultam és sétálgatni kezdtem előtte. Mosolyogva méregetett, miközben válaszolt az engem felettébb izgató kérdésre: ‒ Több, mint kétezer éves vagyok.

Majdnem leültem.

‒ Elég jól tartod magad ‒ jegyeztem meg halkan a zavaromat palástolva.

Derűsen figyelt, miközben próbáltam megemészteni, amit hallottam, és fejben végigpörgettem, amit az iskolában anno a történelem órákon tanultam.

‒ Akkor te… ‒ dadogtam, mire lágyan elmosolyodott.

‒ Igen, én az ókorban születtem.

‒ Hoppá! ‒ bukott ki belőlem, és hirtelen nagyon kicsinek és gyámoltalannak éreztem magam. ‒ Ezentúl Darius bácsinak foglak hívni és csókolommal köszönök ‒ morogtam, mire hangosan felnevetett.

‒ Nem szükséges. De a csókban benne vagyok ‒ felelte vigyorogva, és rám kacsintott.

‒ Pedofil ‒ válaszoltam túljátszott rosszallással. Újra nevetett, és én is elmosolyodtam. ‒ A többiek is őskövületek?

Újabb sejtelmes mosollyal ajándékozott meg, mire várakozóan felvontam a szemöldököm.

‒ Csak Calliope. De néhány száz évet rá is ráverek.

‒ Archer?

‒ Kedves barátom alig több ezerévesnél ‒ válaszolta továbbra is készségesen.

‒ Viking volt? De hát a neve nem lehet viking korabeli ‒ ráncoltam a homlokom.

‒ Nem is az. Kicsit sok volt a rovásán, ezért új személyazonosságot alkotott magának, akkor vette fel az Archer nevet.

‒ Mi az igazi neve?

‒ Nem tudom, ezt talán tőle kellene megkérdezned. Én már Archerként ismertem meg.

‒ Mióta vagytok barátok?

‒ Hm… mióta is? – gondolkodott el Darius összeráncolt szemöldökkel. – Nagyjából hatszáz éve.

‒ Calliope mikor kezdett hibbant tyúkként viselkedni?

‒ Ne legyél szemtelen! – figyelmeztetett atyáskodóan.

‒ Igenis, nagypapi! – szájaltam vissza.

Darius elmosolyodott és meglapogatta maga mellett a padot. Visszaültem.

‒ Biztos, hogy Calliopéról akarsz beszélgetni? – kérdezte komolyan.

‒ Nem tudom – feleltem bizonytalanul. – Tudsz jobb témát?

‒ Csak azt tudok – dorombolta, miközben a karját mögém tette a pad háttámláján. Éreztem, hogy ettől minden porcikám lángra gyúlt bennem. Nyugalmat erőltettem magamra, próbáltam lecsillapítani magamban az embert, aki teljesen odáig volt Dariusért.

Mielőtt folytathattuk volna az eszmecserét, nagyot dördült az ég, és hatalmas cseppekben esni kezdett az eső. Zavartan álltam fel. Általában meg szoktam érezni az esőt, mert jellegzetes az illata és a légnyomás is megváltozik. Úgy tűnik, Darius túlságosan elvonta a figyelmem. Francba! Darius ülve maradt és kifürkészhetetlen arccal méregetett, míg én tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra. Az eső pillanatok alatt sűrű függönyként zuhogott ránk, teljesen eláztatva Darius vékony ingét és így sejtetni engedte mi lehet alatta.

‒ Bemenjünk? ‒ kérdezte, és egy ragadozó mosolyával nézett végig rajtam.

Ekkor kapcsoltam, hogy nem csak az ő ruháját áztatta el az eső. Én pedig fehér felsőben vagyok. Ahogy lopva lenéztem magamra, a vigyora még szélesebb lett. Disznó!

‒ Menjünk ‒ indultam el a ház felé.

Miközben magamban bosszankodtam, mellém ért és csendben baktattunk a zuhogó esőben. A szemem sarkából láttam, ahogy többször is lopva rám pillant, de szándékosan nem vettem róla tudomást. Gyerekes bosszú hajtott, amikor átvágtam egy használaton kívüli, keskeny ösvényen, ahol csak libasorban tudtunk haladni és minden arcomba hajló ágat elengedtem, melyek aztán Dariusnak csapódtak. Az elsőnél élesen káromkodott egyet, mert nem számított rá, én pedig diadalittasan elmosolyodtam. A következőnél már csak dohogott, mikor pedig már csendben tűrt, hátrafordultam, hogy csúfondárosan rávigyorogjak, de arcomra fagyott a derű.

Darius levette az ingét és a bal karjára tekerte, úgy emelte maga elé, mint egy pajzsot. Nyálcsorgatóan szexi felsőtesttel áldotta meg az ég, szőrzete csupán a köldökétől indult lefelé, mintegy jelezve a paradicsomba vezető utat. Kajánul elvigyorodott, én pedig sarkon fordultam és gyorsítottam a tempómon.

Nem sietett utánam, néhány méterrel lemaradt mögöttem. Mielőtt kiértem volna a tisztásra, megbotlottam egy kiálló gyökérben, és majdnem elestem. Meleg tenyere puhán simult a derekamra, ahogy elkapott. Zavartan pillantottam rá a vállam felett. Elengedett, én pedig néhány lépésnyit eltávolodtam tőle. A kezem után nyúlt és picit maga felé húzott, miközben mélyen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem. Közelebb hajolt, olyannyira, hogy láttam a sötétbarna íriszében az apró, világosabb pettyeket. Meleg lehelete csiklandozta az ajkam. A tekintete fogvatartott, idegességemben megnyaltam a szám. Azonnal odavillant a tekintete, én pedig lehunytam a szemem. Nem tudom, mit vártam, de semmiképp sem azt, ami történt. Bal tenyerét az arcomra simította, hüvelykujjával pedig végigcirógatta az ajkaimat. A kezébe simultam, mint egy macska, és amikor kinyitottam a szemem, olyan lágyan nézett rám, hogy nagyot dobbant a szívem. A mosolya elárulta, hogy ő is hallotta, én pedig zavartan a földet kezdtem bámulni. Elengedte az arcom, végigsimított a nyakamon, majd a karomon át, le egészen a kézfejemig, aztán megfogta a csuklóm.

‒ Annyi mindent szeretnék csinálni veled ‒ mormogta halkan. Alig hallottam a fülemben doboló vér és a zuhogó eső miatt.

Nem tudtam, mit kellene felelnem. Nekem is lettek volna ötleteim, de továbbra sem bízhattam Dariusban. Azért, mert kedves és figyelmes velem, attól még ő az, aki, és bár minden porcikámban éreztem, most nincs mitől tartanom, nem tudhattam, hogy ez az egész nem egy meggyőző színielőadás része-e csupán. Nem feledkezhettem meg a megbízatásról sem, nem táplálhatok gyengéd érzelmeket egy célszemély iránt sem.

Mivel nem feleltem, és a tekintetét is gondosan kerültem, elengedte a csuklóm, én pedig fázósan dörgöltem meg a karom. Ellépett mellettem és a ház felé indult. Tulajdonképpen miért is játszom a szűzlányt? Még végig sem gondoltam, és már a keze után nyúltam, hogy visszahúzzam, de ő gyorsabb volt, a szája már az enyémet kereste. A hevessége ellenére puhán érintett, de bennem a birtokló vadállat tombolt. Nyelve először óvatosan fedezett fel, de mikor enyhén ráharaptam, hangosan felmordult, és a derekamnál fogva erősen magához szorított. Csupasz felsőtestét simogatva teljesen átadtam magam a csóknak. Eleinte vadul marcangoltuk egymást, aztán szép lassan, kényelmes tempóra váltva fedeztük fel a másikat. Ráérősen barangoltunk egymás szájában, néha finoman ráharaptunk egymás ajkára. Ilyenkor ő mindig mordult egyet, én pedig a szájába kuncogtam. Úgy éreztem, nem tudnék betelni vele, a kezem is felfedezőútra indult. Már a derekán matattam, amikor elszakadt a számtól és ellépett tőlem.

‒ Ne itt! ‒ mondta rekedten és kézen fogott.

A ház felé húzott, én pedig kelletlenül követtem. Nem akartam visszamenni a kíváncsi falak közé. Érezhette a vonakodásom, mert megszorította a kezem és így szólt:

‒ Archer még nem tért vissza, a többiek pedig még a tegnapi vértől bódultan hevernek a vackukban.

Nem győzött meg teljesen.

Mikor visszaértünk a házba, tanácstalanul megálltam a folyosón. Hozzá vagy hozzám? Ő nyugodtan állt mellettem, rám bízta a döntést. Ettől az egész helyzettől ideges lettem és háttal a falnak dőltem, a kezét is elengedtem. Lehunyt szemmel hajtottam hátra a fejem, teljesen a falhoz simultam. A falnak támaszkodott mellettem, és amikor a fülemhez hajolt, meleg lélegzete csiklandozta a bőrömet.

‒ Engedd el magad! – mormogta alig hallhatóan, és finoman ajkai közé vette a fülcimpámat.

Éreztem, ahogy a gyomrom mélyén valami ősi erő kezd ébredezni a kiutat keresve. Rettegve nyomtam el. Darius picit ráharapott a fülemre és enyhén meghúzta. Csillagok robbantak a fejemben, ezüstszín fénnyel árasztva el az elmém.

‒ En-gedd-el-ma-gad – szótagolta lassan, és ebben a néhány szóban ezernyi élet bujaságának ígérete bújt meg.

Szót fogadtam. Reszketve fújtam ki a bent tartott levegőt. A gyomrom mélyén születő ősi erő utat tört magának. Halkan dorombolni kezdtem, Darius pedig hozzám dörgölte az arcát, mint egy nagymacska. Kalapálni kezdett a szívem, és éreztem, ahogy a szemfogaim enyhén megnyúlnak. Heves szomjúság perzselte végig a nyelőcsövem, de nem fájt, csakis Dariusra tudtam gondolni, vele volt tele a fejem. El akart húzódni, de nem hagytam, átkaroltam a derekát, miközben a szabad kezemmel végigsimítottam a fenekén. Éreztem, ahogy megfeszül mellettem, így a fülébe súgtam:

‒ Engedd el magad!

Hangom buján csengett, és ettől Darius is dorombolni kezdett. Szaggatottan vettem levegőt, úgy éreztem menten szétrobbanok, de Darius nem mozdult, csak állt előttem szobormereven, homlokát a falnak támasztotta a vállam felett. Ha egy picit oldalra fordítottam volna a fejem, könnyűszerrel feltéphettem volna a torkát, ehelyett azonban csak óvatosan, alig érintve a bőrét, csókot leheltem rá. Hangosan felmordult, és teljes erőből a falnak nyomott. Alig hallhatóan felnyögtem a nekem feszülő férfiasságától. Bárcsak ez az erő bennem mozogna, eggyé válna velem!

‒ Nem lehet – mormogta a hajamba, és ahogy hirtelen elengedett, majdnem összecsuklottam.

A falnak vetettem a hátam, és mikor felnéztem, tekintetében ősi, vad és megzabolázhatatlan erőt láttam, amitől dalra fakadt a vérem.

‒ Nem lehet – suttogta újra inkább magának, mintsem nekem, majd felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcom, de félúton megállt a levegőben, és végül ökölbe szorítva leengedte. ‒ Gyönyörű vagy! – suttogta alig hallhatóan, majd hirtelen eltűnt előlem, és mielőtt pislantottam volna, a folyosó végén bukkant fel.

Nem nézett vissza, én pedig remegve csúsztam le a földre.

Nem tudom, mennyi ideig ücsöröghettem ott, talán csak néhány percig, de mikor visszatértem a szobámba és futólag belepillantottam a tükörbe, megtorpantam. Egy istennő nézett vissza rám. A szemeimben zöld lángok táncoltak, és szemfogaim apró hegyes tűkként meredtek ki a számból. Túlvilági fényt árasztottam, mintha valamilyen ősi erő csókolt volna ide, ebbe a világba. Sosem láttam még ilyennek magam. Igaza volt Dariusnak. Tényleg gyönyörű vagyok.

 ----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala