EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (8.)

 7. FEJEZET

 

 

Miután alaposan megfürödtem, egy puha és vastag fürdőköntösbe tekertem magam. Egy ilyet otthon is el bírnék viselni. Amíg Archerre vártam, a tűfegyvert visszadugtam a tükör mögé. Azon morfondíroztam, mi szükség lehet itt hálószobára, hiszen nem alszunk. Azonban ahogy Archer formás fenekére és vadítóan zöld szemére gondoltam, rájöttem milyen célt szolgálhatnak az ágyak. Jézusom, mekkora hülye vagyok!

Mikor a vámpír néhány órával később visszatért, még mindig zavarba ejtő gondolatok kavarogtak bennem, és kerültem a tekintetét.

‒ Igazán finom illatod lett – szagolt a levegőbe mellettem és elvigyorodott. Szótlanságomra kérdéssel reagált. ‒ Minden rendben?

‒ Persze – feleltem tömören, miközben a könyvem gerincét babráltam.

Láthatóan nem győztem meg, de nem firtatta tovább, mi bajom. Vérrel töltött poharat nyújtott felém, és nagyot kortyolt a sajátjából. Csak udvariasságból iszogatott velem, nem hiszem, hogy éhes lett volna, én magam sem voltam az.

‒ Mikor jönnek haza a többiek?

‒ Néhány nap múlva.

‒ Akkor holnap este még ketten leszünk. Nem fogja senki megzavarni az edzésünket?

‒ Nem tudok róla – felelte sejtelmesen. ‒ Elárulod, mi bajod?

‒ Semmi.

‒ Na persze – horkantott ingerülten.

Ahogy hátranyúlt, hogy összefogja a haját, megbűvölten figyeltem az izmai táncát a karjában. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára férfival. A Jackkel elcsattant csókot igyekeztem szőnyeg alá söpörni. Ostoba liba vagyok! ‒ korholtam magam és elfordítottam a tekintetem. Archer általában sokzsebes, terepmintás, bőszabású nadrágot és rövidujjú pólót viselt. Derékig érő raszta haját többnyire kiengedve hordta, de így, hogy összefogta egy laza hajgumival, hangsúlyossá vált szögletes arcformája, melyen többnapos borosta virított. Hogy a francba nőhet a szakálla? Eddig ezt észre sem vettem. Határozottan zavart, hogy más szemmel tekintek rá. Sürgősen abba kell ezt hagynom!

Mikor ismét Archerre néztem, kifürkészhetetlen arccal figyelt engem. Lesütöttem a szemem, és megint a könyvemet kezdtem babrálni.

‒ Mi a franc bajod van? – kérdezte fojtott hangon.

‒ Nem akarok beszélni róla – suttogtam.

‒ Történt valami, amíg zuhanyoztál?

‒ Nem.

‒ Megbántottalak valamivel?

‒ Dehogy! – néztem rá elkerekedett szemekkel, hogy mégis hogy juthat eszébe ilyen butaság.

‒ Az istenekre! – fortyant fel dühösen.

‒ Régen voltam pasival, ennyi! – vágtam vissza bosszúsan.

‒ Ó!

‒ Csak ennyire futja?

‒ Kate, én… ‒ kezdte zavartan és most ő kerülte a tekintetemet. – Igazán jól esik az érdeklődésed, de… hogy is mondjam… ‒ sikerült teljesen zavarba hoznom.

Ez apró elégtétellel töltött el. Rohadék vagyok, tudom.

– Igazán vonzó nő vagy, és biztos vagyok benne, hogy szinte bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz, de én…

‒ Mindegy, hagyjuk! – szakítottam félbe ingerülten, és a köntösöm övét kezdtem zavaromban babrálni. Mekkora barom vagyok! Nem is akarok lefeküdni vele. Úgy viselkedek, mint egy elsőbálozó kiskamasz. Hol egy fegyver, hogy fejbe lőhessem magam?!

‒ Kate! – szólalt meg alig hallhatóan. Csak akkor folytatta, amikor a szemébe néztem. – Nemrég megismertem valakit és bár még nincs közöttünk semmi, nem érezném tisztességesnek, ha közben veled is összeszűrném a levet. Megértesz?

‒ Persze – bólintottam megkönnyebbülten.

‒ Ha ő nem lenne, már rég a lepedőt gyűrném veled – folytatta komolyan, de a szája szegletében már ott vibrált a jól ismert mosoly.

‒ Ühüm, hát persze – dünnyögtem megjátszott közönnyel az arcomon, de hamar megtörtem és rávigyorogtam.

Éreztem, ahogy kiengedett a feszültsége és ő is elmosolyodott.

‒ Rendben vagyunk? – kérdezte óvatosan.

‒ Naná – biccentettem felé, és a könyvembe menekültem a további beszélgetés elől.

Egy ideig még engem méregetett, majd ő is fogott egy könyvet és olvasni kezdett. A Temperance Brennan sorozat első kötete volt a kezében. Elfojtottam egy mosolyt.

Napkeltéig csak a lapok sercenését lehetett hallani. Más talán unalmasnak talált volna minket, de én élveztem ezt a békét. Letettem a könyvet, majd felkeltem a fotelből, és az ablakból figyeltem a napkeltét. Ahogy az első napsugarak elérték a kertet, a harmat felszikrázott és fénybe borult az egész világ. Megbűvölten figyeltem, ahogy életre kel a természet.

‒ Szerencsés lesz az a férfi, akire így tekintesz majd, mint a napkeltére.

Zavartan Archer felé fordultam. A könyv az ölében hevert, ő pedig kiismerhetetlen tekintettel nézett rám.

‒ Még nem találkoztam ilyen férfival.

‒ Előbb-utóbb fogsz – felelte, és sejtelmesen elmosolyodott.

Néhány pillanattal később hirtelen felpattant, és elnézést kérve gyorsan távozott. Mi a fene történhetett? Én nem hallottam semmi gyanúsat. Úgy döntöttem, nem szaglászok utána, majd úgyis elmondja, amit tudnom kell.

Még mindig az ablakban álltam, amikor viszketni kezdett a bőröm. Eleinte szórakozottan vakargattam a karomat, amikor azonban már a hasamat és a combomat is dörzsölni kezdtem, felfigyeltem a testem jelzéseire. Mintha milliónyi hangya mászkált volna rajtam. Őrjítő vágyat éreztem arra, hogy véresre vakarjam magam.

Becsuktam az ablakot, majd elhátráltam és árnyékba húzódtam. Nem nyújtott megoldást a kínomra. Nem értettem, mi a fene történik velem. Archer után akartam indulni, hogy segítséget kérjek, amikor fojtott hangú veszekedésre lettem figyelmes. Az egyik határozottan Archer volt, a másik hangját azonban nem ismertem. Csak szófoszlányok jutottak el hozzám, nem tudtam semmi értelmeset összerakni belőlük. Végül Archer hangosan felcsattant, mintha megfeledkezett volna arról, hogy a közelben vagyok.

‒ Most nincs igazad! Kedvelem őt, és megteszem, amit tőlem kér. Nem te nézted végig, ahogy kitépik belőle azt a sok kibaszott tüskét! Nem téged kért meg, hogy segítsen lemosni magáról a vért, mert egyedül nem sikerült neki. Kiszolgáltatott volt és nem tudta, hogy bízhat-e bennem. De minden egészséges életösztöne ellenére megtette. Úgyhogy életedben először húzd ki a fejed a seggedből!

A másik olyat mordult válaszul, hogy a falak is beleremegtek. Megfogtam a kilincset, hogy feltépjem az ajtót, de Archer hangja megállásra késztetett. Amikor halkan megszólalt, nagyon kellett hegyeznem a fülem.

‒ Egy kicsit elragadtattam magam. De akkor is edzeni fogok vele, és nem érdekel, ha megbüntetsz érte ‒ folytatta alázatosabban.

Tudni akartam, kivel beszélget, de féltem tovább feszíteni a húrt. Inkább a hálószobába somfordáltam, és nagyon ügyeltem, hogy a lépteim csendesek és puhák legyenek. Áldottam a vastag szőnyegeket. A szekrényben kerestem egy szellős inget és egy bugyit. El is felejtettem, hogy a fürdőköpenyben maradtam zuhany után. Már tökéletesen megértettem Archer zavarát, amikor majdhogynem tálcán kínáltam fel magam neki.

Archer kopogtatás nélkül jött vissza a szobába. Kérdő tekintetemet látva elnézést kért, majd feldúltan mászkálni kezdett. Nem tudtam, mit kellene tennem, csak zavartan álldogáltam egyik lábamról a másikra, és nagyon koncentráltam, hogy ne vakargassam magam.

‒ Mi a baj? ‒ nézett rám gondterhelten.

‒ Borzasztóan viszketek ‒ suttogtam alig hallhatóan, és kétségbeesve néztem rá.

Sudokuzni lehetett volna a homlokán, olyan ráncos lett.

‒ Ezt hogy érted?

‒ Úgy, ahogy mondom. Rettenetesen viszket a bőröm. Mindenhol.

‒ Mintha allergiás reakció lenne ‒ vakargatta meg az állát. Hallottam, ahogy serceg a borostája.

‒ A vér nem lehet az oka, mert én is ittam belőle, és nekem semmi bajom ‒ morfondírozott fennhangon. ‒ Sosem hallottam még olyanról, hogy egy vámpír allergiás lenne. Mikor jelentkezett ez a dolog?

‒ Amikor napfény érte a karomat.

‒ Ennek semmi értelme ‒ rázta a fejét értetlenül. ‒ Mindjárt jövök. Ha egy mód van rá, ne vakard magad véresre ‒ mutatott a karomra, amit már vörösre dörzsöltem az ingem ujjával.

‒ Jó ‒ motyogtam rajtakapottan és abbahagytam.

Tanácstalanul álldogáltam a szobában. Miközben arra koncentráltam, hogy ne piszkáljam a bőrömet, végigpörgettem fejben, amit Archer odakint mondott. Valószínűleg az uralkodóval beszélt. Korábban már említette, hogy ők barátok is, talán ezért engedett meg magának ilyen bátor hangnemet. A konfliktus okát azonban nem értettem. Épp ezen morfondíroztam, amikor visszatért.

‒ Valószínűleg a sebeid megkezdték a gyógyulásuk utolsó fázisát. Mivel az egész testedről van szó, így előfordulhat, hogy azért ennyire intenzív a dolog, mert vámpírként gyorsabban gyógyulsz, és a szervezetednek egyszerre több helyre is kell koncentrálnia. Talán egyszerűbbnek érzi, ha ugyanazt az információt küldi ki az egész testednek.

‒ És ez meddig fog tartani? – kérdeztem elgyötörten és újfent megvakartam a karomat. Archer hozzám lépett és lefogta a kezem. Érintése hűvös volt, mégis puha.

‒ Talán néhány óra.

‒ Nem bírom ki ép ésszel – suttogtam elhűlve.

‒ Pedig uralkodnod kell magadon.

‒ Segíts! – kértem, készen arra, hogy akár könyörgök is, ha kell.

‒ Rendben! – bólintott Archer komolyan. – Megtehetném, hogy kikötözlek, de ez most nem erről szól. Tekintsd próbatételnek.

‒ Könnyű ezt mondani! – fortyantam fel, és leráztam a kezét magamról.

‒ Kate!

‒ Hagyjál! – mordultam rá és úgy éreztem tényleg menten megőrülök.

‒ Beszélgessünk – ajánlotta.

‒ Beszélgessen veled a radai rossebb! – csattantam fel, és fel-alá mászkáltam a szobában. Most nem sokat ért a kiképzésem során tanult önuralom.

‒ Hát… tulajdonképpen most az vagy – dünnyögte, majd védekezően emelte fel a kezét, mikor meglátta a gyilkos indulatokat az arcomon. ‒ A rossebb eredetileg rossz sebet jelent – folytatta gyorsan.

‒ Mi van, hirtelen nyelvész lettél? – vágtam hozzá pikírten.

‒ Nem, én csak próbálom elterelni a figyelmedet.

‒ Nem sikerült!

Mikor a karomon kiserkent a vér az önuralmam csúfos bukása eredményeképp, ismét lefogta a kezemet.

‒ Voltál már bárányhimlős?

‒ Igen, még gyerekként.

‒ Akkor hogyan álltad meg, hogy ne vakarózz?

‒ Már nem emlékszem. Anyu valami fehér rázókeverékkel kent be – fújtattam dühösen, de nem engedett el.

‒ Menni fog anélkül is – mosolygott rám biztatóan.

‒ Nem hiszek neked – feleltem durcásan, mire elnevette magát. ‒ Most mi a szaron röhögsz?

‒ Hogy úgy viselkedsz, mint egy duzzogó gyerek. Be kell vallanom, nagyon aranyos vagy. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen jelzővel foglak illetni téged.

‒ Hát én sem – morogtam és elfojtottam egy mosolyt. – Mesélj arról, hogy miért nő a szakállad.

Megütközve nézett rám. Bizonytalanul hátrébb léptem, és kihúztam a kezem a markából.

‒ Valami rosszat kérdeztem talán? – kérdeztem óvatosan.

‒ Meglep, hogy mennyi mindent nem tudsz a vámpírokról.

‒ Akkor mesélj, hátha eltereli a figyelmemet a viszketésről.

‒ Rendben. Le tudunk úgy ülni, hogy közben nem dörgölőzöl a fotelhez?

‒ Nem ígérhetek semmit – villantottam rá egy ezerwattos mosolyt, mire megpaskolta a karom és a sarokkanapéhoz vezetett. Amikor leültem és fészkelődni kezdtem, rámmordult, én pedig szégyenkezve abbahagytam.

‒ Minél idősebb egy vámpír, annál jobban irányítja a testét. Nem csupán a testszőrzet növekedését tudja szabályozni, akár testrészeket is vissza tud növeszteni – mutatott a csonka ujjaimra. Zavartan megdörzsöltem a tenyerem, és a hegeket néztem rajta. – Persze minél nagyobb dolgot kell megváltoztatni, annál tovább tart a folyamat, és nem mindig lesz ugyanolyan, mint korábban.

‒ Ezt hogy érted?

‒ Ismertem egy öreg vámpírt, akinek levágták a kezét. Visszanövesztette, de nem lett tökéletes és használni sem tudta.

‒ Miért nem?

‒ Mert anatómiából gyenge volt, és nem irányította megfelelően a növekedést.

‒ A szervezetünk nem automatikusan teszi a dolgát?

‒ Nem egészen. Ha egy lyuk képződik a testeden, azt a sejtek megpróbálják helyettesíteni önmaguk osztódásával, hogy össze tudjanak kapcsolódni. Ha azonban nincs mihez csatlakozniuk, a test nem tudja önmagától kipótolni a hiányzó részeket. Ezért nem nő a haj, ezért maradt csonka az ujjad.

‒ Tehát az agyunkkal irányítunk?

‒ Persze. Nem hallottad még a mondást, hogy minden fejben dől el?

‒ De, de azt gondoltam, ez valami spirituális maszlag.

‒ Nem az.

‒ Hm – hümmögtem elgondolkodva. ‒ Te mióta tudod szabályozni a szőrzeted növekedését?

‒ Nem tudom, már régóta így van. Figyelnem sem kell rá, automatikus. Minél több vért fogyasztok, annál gyorsabb a folyamat.

‒ Aha, már értem! Napok óta velem iszol, ezért nő ilyen gyorsan a borostád.

‒ Igen – ismerte be kelletlenül és ismét megvakargatta az állát.

‒ Jól áll – néztem rá mosolyogva, mire félszegen elvigyorodott.

‒ Mi lett a vámpír kezével?

‒ Levágta. Az idegeket nem növesztette vissza. Így viszont legendát teremtett.

‒ Hogyan?

‒ Kampókéz neve ismerős?

‒ Neeeee! – nyögtem fel. –Te most csak ugratsz!

Archer válasz helyett sejtelmesen elmosolyodott.

‒ Miért a bal kezedet csonkította meg a vadász? – kérdezte néhány pillanattal később.

‒ Mert sokszor azzal tévesztettem meg az ellenfelet, hogy bal kézzel lőttem. Amikor elkapott, a bal oldalamra csatolva viseltem a pisztolyom, ebből arra következtetett, hogy balkezes vagyok. Azt hitte, hogy megfoszt az ügyesebb kezemtől, és többé nem tudok pisztolyt használni. Tévedett.

‒ Ravasz! – nézett rám Archer elismerően. – Sajnálom, hogy ezt a trükköt már nem alkalmazhatod többet.

‒ Ki mondta? – kérdeztem, mire kajánul elvigyorodott.

Szórakozottan megvakartam a lábszáramat. Archer lesújtóan nézett rám.

‒ Fenébe! – csattantam fel ingerülten. – Miért nem vakarhatom véresre magam? – nyöszörögtem elkínzottan. – Úgyis meggyógyul.

‒ Én ebben nem vagyok biztos – ismerte be elkomorulva. – A sok elfogyasztott vér ellenére szerintem most dől el, hogy maradnak-e végül hegek vagy sem.

‒ Csessze meg a magasságos! – fortyantam fel indulatosan és felpattantam. – Zsizseg az egész testem, megőrülök!

‒ Mit tehetnék, hogy eltereljem a figyelmed?

‒ Nem tudom. Olvasd nekem a regényt, én pedig jógázom közben.

‒ Komolyan ezt szeretnéd? – ráncolta Archer a homlokát.

‒ Ha folytatod a történetet, amit olvasok, az eltereli a gondolataimat. Ha jógázom, akkor pedig a testemre fogok figyelni, hogy megfelelően végezzem a gyakorlatokat.

‒ Talán beválhat. Bár… – itt egy pillanatra elhallgatott, és fájdalom suhant át az arcán. – Ezer éve nem meséltem már senkinek. Hol tartottál a könyvben? – kérdezte, miközben felvette az asztalról.

‒ Megjelöltem. Nem gond, hogy olyan történetet fogsz olvasni, aminek nem ismered a sztoriját?

‒ Ki mondta, hogy nem olvastam ezeket? – kérdezte sejtelmesen és rám kacsintott.

Felháborodottan nyitottam a számat, hogy jól beolvassak neki, amiért hazudott arról, hogy ő nem is könyvmoly, ám megelőzött:

‒ Helennek, az egyik társunknak annyira tetszett a sorozat, hogy Dariusszal mi is elolvastuk.

‒ Sokat emlegeted ezt a bizonyos Dariust. A legjobb barátod?

‒ Azt hiszem, igen – felelte elgondolkodva.

‒ Mióta ismeritek egymást? – kérdeztem és közben felvettem az első pozíciót.

‒ Túl régóta – felelte vigyorogva, majd kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett.

Kellemes hangja elringatott, teljesen beleéltem magam a történetbe. Észre sem vettem, hogy a nap lenyugváshoz készülődik. Archer már több órája olvasott nekem, én pedig teljesen belefeledkeztem a jógába. Még sosem végeztem ezeket a gyakorlatokat ilyen sokáig, az izmaim teljesen bemelegedtek. Archer annyira belemerült az olvasásba, hogy fel sem tűnt neki, hogy percek óta figyelem. Amikor felnézett, zavartan vette tudomásul, hogy mosolyogva nézem.

‒ Hogy vagy?

‒ Jobban. A bőröm megnyugodott, az izmaim viszont teljesen bemelegedtek. Mit szólnál egy edzéshez?

‒ Remek ötlet! – csapta össze a könyvet és felállt. Nagyot nyújtózott, majd belebújt a cipőjébe és az ajtóhoz indult. – Öltözz fel valami kényelmesbe és várj itt. Mindjárt jövök.

Mielőtt átöltöztem volna, tüzetesen megvizsgáltam magam a tükörben. Valóban maradtak hegek, de nem olyan sok, mint számítottam. Leginkább a karomon és a vállamon látszódtak, valamint ott, ahol a csont is sérült. Például a lábfejemen és az államon. Annyira nem is vészes – nyugtáztam magamban, majd elszakadtam a tükörképemtől, és feltúrtam a ruhásszekrényeket. Egy sötétzöld sportmelltartó és egy fekete leggings mellett döntöttem, amelyet néhol áttetsző anyaggal díszítettek. Nem ezt a nadrágot választottam volna edzésre, de Lily ezt csomagolta be nekem.

Archer alig húsz perc múlva jelent meg a szobámban. Rezignáltam fogadtam, hogy a kopogást már teljesen elhagyta. Mintha ezer éve együtt lennénk. Archer laza szabású, sötétzöld rövidnadrágot és fekete atlétafelsőt viselt. Pár pillanat erejéig ismét a gyönyörű izomzatában gyönyörködtem, amit ő is észrevett.

‒ Elnézést ‒ sütöttem le a szemem rajtakapottan, Archer tettetett rosszallással csóválta meg a fejét.

‒ Ej, te nő, javíthatatlan vagy! – dohogott, majd összehúzott szemmel nézett a csupasz lábamra. ‒ Nincs cipőd?

‒ Van, de szeretek mezítláb edzeni.

‒ Te tudod! – vonta meg a vállát, majd elindult az ajtó felé. – Fenemód sokat mászkálsz cipő nélkül.

Egy vállrándítással feleltem.

‒ Arra gondoltam, talán megtaníthatnál nekem valami olyat, amit még nem tudok.

‒ Ez jó ötlet – fordult felém lelkesen. – Már tudom is, hogy mit fogunk csinálni!

Azon imádkoztam magamban, hogy ne az alagsorba vigyen vissza, de nem volt szerencsém. Egy pillanatra megtorpantam a lépcsősor tetején, és lehunytam a szemem. Nem akartam visszamenni oda.

‒ Kate?

‒ Jól vagyok – suttogtam rekedten, majd lassan kinyitottam a szemem, és mikor megláttam Archer aggódó tekintetét, erőt gyűjtve rámosolyogtam. – Mehetünk!

Egy hatalmas, gyéren megvilágított csarnokba vezetett, a falon különféle fegyverek lógtak. A földre mindenféle alakzatot festettek különböző színekkel. Mintha kijelölt harcterek lettek volna.

‒ Tudsz bánni a karddal? – kérdezte Archer, miközben egy fegyverállványhoz lépett és leemelt két gyakorlókardot.

‒ Nem annyira, mint szeretnék – feleltem, és a testem felpezsdült a gondolatra, hogy valami egészen újat fogok tanulni.

A japán harcművészetet megtanultam a mesteremtől, de Archer egy egészen más típusú kardot forgatott a kezében.

‒ Akkor már meg is van mit fogunk csinálni – fordult felém mosolyogva, és felém hajított egy pengét. A markolatánál fogva kaptam el.

‒ Ügyes – biccentett.

Először a vívóállásokat és a kitöréseket gyakoroltatta velem. Éreztem, amikor lement a nap, az erőm a sokszorosára duzzadt. Ekkor Archer kettőt tapsolt és így szólt:

‒ És akkor most evezzünk kicsit komolyabb vizekre.

A vívás alapjait mutogatta, én pedig szivacsként szívtam magamba a tudást. Miután mindent megmutatott, kezdetét vette az elmélet gyakorlatba való áthelyezése. Az egész folyamatot imádtam. Néhány óra múlva Archer szünetet rendelt el.

‒ Elképesztően gyorsan tanulsz – dicsért meg. – És hihetetlen, hogy nem lehet letörölni az arcodról a vigyort, annyira élvezed – tette hozzá nevetve, majd leült a fal tövében elhelyezett néhány pad egyikére. Miközben mellé telepedtem, gyanús árnyékra lettem figyelmes az egyik oszlop tövében.

‒ Archer!

‒ Hm? – felelte szórakozottan és a fegyverét forgatta a kezében.

‒ Ki van az oszlopok árnyékában? – kérdeztem fojtott hangon, hogy csak ő hallhassa.

‒ Ne foglalkozz vele – komorult el a tekintete. Döbbenten láttam, ahogy a fegyvert tartó keze a markolatra fonódik, a másikat pedig dühösen ökölbe szorítja.

‒ Az uralkodó? – kérdeztem, és ismét az árnyék felé pillantottam, de már nem volt ott. Kitűnő hallása lehet.

‒ Igen.

‒ Szóval egy kukkoló – jegyeztem meg fanyarul, mire Archer elmosolyodott.

‒ Nem örülne, ha ezt hallaná.

‒ Ha nyíltan bemutatkozna, nem lenne okom sértegetni – vontam meg a vállam flegmán, és felálltam, jelezvén, hogy folytathatjuk.

Hajnalig edzettünk, de még napkelte előtt abbahagytuk.

‒ Nagyon sokat tanultam ma, hálásan köszönöm neked! – adtam vissza a fegyveremet Archernek, és tisztelettel meghajoltam.

A vámpír viszonozta a gesztust, majd visszatette a kardokat a helyükre. Mikor visszaindultunk a szobám felé, Archer felém fordult és fürkészően méregetett.

‒ Mit nézel?

‒ Hogy hány heged maradt.

‒ Nem vészes. Majd a szobámban megszámoljuk – kacsintottam rá kacéran, de ő csak rosszallóan csóválta a fejét. – Csak vicceltem! – löktem meg a vállammal, erre váratlanul átkarolt és barátságosan magához húzott.

‒ Attól még megszámolom – felelte, és mikor belebokszoltam az oldalába, kuncogni kezdett.

Régóta nem voltam senkivel ilyen felszabadult. Nem is tudtam, mennyire hiányzik ez az érzés. Az alagsorból felérve Archer megfeszült és elengedett, én pedig fázósan dörzsöltem meg a karomat.

‒ Hazajöttek – jegyeztem meg savanyúan. – Ettől függetlenül bejössz?

‒ Üdvözölnöm kell őket, és meg kell tudnom, mi történt az elmúlt napokban – nézett rám bocsánatkérően.

‒ Mikor látlak legközelebb?

‒ Nem tudom. De igyekezni fogok – mosolygott rám, majd biccentett, és elsietett az északi szárny felé.

Vettem egy forró zuhanyt, és a hajamat is megmostam, egészen felfrissültem tőle. Miután felöltöztem – végre normális ruhába ‒, és kifésültem a nedves hajamat, a kanapéra heveredtem a félbehagyott könyvemmel. Órákig olvastam zavartalanul, amikor kopogtattak.

Christian állt az ajtó előtt. Hidegen tekintettem mélybarna szemébe, miközben átkoztam magam, hogy nem vettem magamhoz egyik fegyveremet sem.

‒ Azért küldtek, hogy a többiek üzenetét tolmácsoljam – kezdte kimérten, szeme dühről árulkodóan villant egyet. Úgy tűnik, ő húzta a rövidebbet. ‒ Szeretnénk, ha a felgyógyulásod ellenére még maradnál egy kicsit, hogy jobban megismerhessünk.

Szám gúnyos mosolyba fordult, miközben válaszoltam neki.

‒ Nem igénylem, hogy mindenkit jobban megismerjek.

‒ Ezzel nem vagy egyedül – sziszegte dühtől elfojtott hangon. Rá akartam vágni az ajtót, de megállított. ‒ Mivel tudatlanságod égbekiáltó, órákat fogsz kapni a vámpírok történelméről, és remélem, az etikett rejtelmeibe is betekintést nyerhetsz – folytatta megvetően. Csak nehogy véletlenül betörjem az orrod!

‒ Hálám lekötelez! – vágtam vissza hidegen, majd negédesen hozzátettem: ‒ Ha végeztünk, majd átküldöm hozzád is, hogy egy kis jómodort verjen beléd!

Ezzel bevágtam az ajtót, meg sem várva a válaszát. Próbáltam visszatérni az olvasáshoz, de fortyogtam a dühtől, képtelen voltam odafigyelni. Archert is hiába vártam, nem jelentkezett. Kezdtem elunni magam. Már épp azon morfondíroztam, hogy erőt veszek magamon, és megkeresem az egyetlen barátságos lényt ebben az istenverte kastélyban, amikor halkan kopogtattak.

‒ Gyere be! – szóltam mogorván.

Egy ismeretlen vámpír lépett a szobámba. Meglepetésemre pont úgy nézett ki, mint az a férfi, akinek a megölésével néhány hónapja megbíztak, azt leszámítva, hogy nem volt szakálla, a haját pedig rövidre vágva viselte. A fénykép alapján igénytelen férfinek tűnt, de most kifogástalanul nézett ki, sugárzott róla a hanyag elegancia. A megbízó nem adott konkrét határidőt a munka elvégzésére, mivel ismeretlenként jelölték meg a célszemély tartózkodási helyét. Szóval, itt bujkált.

‒ Darius vagyok ‒ mutatkozott be borzongatóan mély hangon. ‒ Engem kértek fel, hogy tartsak neked néhány történelem órát a vámpirizmusról.

Nyílt és barátságos tekintettel nézett rám, nyomát sem láttam a vámpírokra oly jellemző ragadozó pillantásnak. Nem méregetett, nem puhatolózott, vajon milyen veszélyekkel jár a közelemben lenni, végtelen nyugalom sugárzott belőle. Engem azonban nem tévesztett meg a szívélyes viselkedés. Meghatározhatatlan, sötét energia vibrált a férfi körül.

‒ Nem igazán érdekelnek a formaságok, úgyhogy essünk túl rajta ‒ feleltem barátságtalanul. A férfi biccentéssel nyugtázta a kijelentésemet, majd az ablak elé lépett a kertet bámulva, így lehetőséget kaptam arra, hogy tüzetesebben megnézzem.

Széles vállú, keskeny csípőjű, átlagos termetű alak, akit a harmincas éveiben érhetett a halál. Elegáns öltönynadrágot és finom anyagú királykék inget viselt. A felső gombokat nyitva hagyta, így a mellkasa egy része fedetlenül maradt. Szívesen végigcirógatnám a csupasz bőrét – álmodoztam vágytól fűtve. Klasszikus értelemben véve nem volt jóképű férfi, de erőteljes kisugárzása minden egyebet háttérbe szorított. Feketének tűnő sötétbarna szeme feneketlen mélységet rejtett. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a gyilkosságot tervezgessem, amivel megbíztak, vagy a nyugodtan szemlélődő férfin legeltessem a szemem. Jézusom, afrodiziákum van a szellőzőrendszerben?! Mindenkire rá akarok mászni – fortyogtam magamban bosszúsan, mikor ráébredtem, hol jár az eszem. Megint.

A vámpírt figyelve eszembe jutott valami, amit nyugtalanítónak találtam. Dariusként mutatkozott be, én viszont határozottan emlékeztem, hogy a megbízóm egy másik nevet adott meg. Azért jegyeztem meg, mert nagyon furcsának találtam, rocksztárok szoktak ilyen művészneveket választani maguknak: Porphyr. Milyen szarba akarnak belerángatni?!

‒ Az a szóbeszéd járja, hogy bérgyilkos vagy ‒ szólalt meg Darius, de nem fordult felém, továbbra is a külvilágot szemlélte.

‒ Így van.

Pár pillanatig néma csendben várt, hátha folytatom, de eszem ágában sem volt többet mondani. Végül elfordult az ablaktól és kényelembe helyezte magát a dohányzó asztal mellé húzott kétszemélyes fotelben. Mozgása páratlanul kecsesnek tűnt, mégis erőt sugárzott. Archer hozzá képest trampli volt. Rólam nem is beszélve. Kezdtem gyanítani, hogy öregebb, mint első ránézésre hittem. Ez óvatosságra intett.

Archerre számítottam, amikor Christian közölte, hogy valaki leckéket tart majd nekem a vámpírokról. Ezzel a nem várt fordulattal azonban egyre bizonyosabbá vált, hogy valamilyen játszma részévé váltam, aminek a szabályait még nem ismertem. Nem véletlenül kerültem ide, talán a megbízás is része ennek. Most nagyon okosnak kellett lennem.

Mivel nem mozdultam, Darius lassan elmosolyodott és laza eleganciával hellyel kínált maga mellett. Az én lakrészemben. Mérhetetlen pimaszságra vallott ez a mozdulat. Egy olyan férfi cselekedete, aki pontosan tudta, hogy itt minden az övé. Ki a franc ez a Darius vagy Porphyr vagy bánomisénakárki? Természetesen pimaszságért nekem sem kellett a szomszédba menni. Figyelmen kívül hagyva az invitálását, félfenékkel az íróasztal sarkára ereszkedtem, és keresztbe fontam a karom. Darius szeme gyanúsan villant, de olyan gyorsan váltott vissza barátságosba, hogy nem tudtam eldönteni, ingerültség vagy meglepettség szikrázott fel a tekintetében. Vagy talán jót derült az arcátlanságomon?

‒ Mivel kezdünk? ‒ érdeklődtem távolságtartóan.

‒ Arra gondoltam, talán megismerkedhetnénk. Nagyon izgalmasnak tűnik a hivatásod ‒ felelte, és mosolya még szélesebb lett.

‒ Nem ismerkedni jöttem ‒ tartottam magam a goromba stílushoz.

Darius elgondolkodva méregetett. Félrehajtott fejjel úgy nézett ki, mint egy bogarat szemlélő macska, aki a megfelelő pillanatra vár, hogy arrébb pöckölhesse. A bogár természetesen én voltam.

‒ Archer azt mondta, tudsz barátságos és kedves is lenni. Talán hazudott?

Nem tudtam, ki ez az alak, kinek mi a szerepe és rangja ebben a vámpírklánban, hogy árthatok-e Archernek a viselkedésemmel. Hogy időt nyerjek, leszálltam az asztalról és az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam és hagytam, hogy a friss levegő átmosson. A sebhelyeket néztem a tenyeremen, és ismét eszembe jutott a vadász, aki megkínzott. Mostanában túl sokszor gondolok rá. Darius továbbra is csendben figyelt.

‒ Archer kedves velem ‒ szólaltam meg halkan, miközben a kertet bámultam. ‒ Kedvelem őt. Tudom, hogy bármelyik pillanatban elárulhat, de szeretném azt hinni, hogy néhány percig elgondolkodik majd, mielőtt megteszi. Nincs jó tapasztalatom a fajtáddal, így nézd el nekem, hogy nem ugrok a nyakadba, amiért leereszkedsz hozzám.

Ekkor Darius felé fordultam, és mikor a tekintetünk egybekapcsolódott, egyértelművé tettem, hogy egyelőre nem kívánok ezen változtatni. Azt nem kellett tudnia, hogy ennek legfőbb oka a fején lévő csinos kis vérdíj volt.

Darius szemöldöke enyhén megrándult, aztán végigsimított az üres helyen mellette.

‒ Kérlek ‒ biccentett finoman. ‒ Megtisztelnél.

Szinte szelíden kért. Nem akartam udvariatlannak tűnni, hogy ismét visszautasítom, így óvatosan leültem mellé. Keresztbe tettem a lábam, a kezemet pedig a combomon nyugtattam. Sosem tudtam rendesen ülni, és ezen a vámpírlét sem tudott változtatni, folyton matatnom kell valamivel. Darius ezzel szemben teljesen mozdulatlanul ücsörgött mellettem és derűsen figyelte, ahogy fészkelődni kezdek. Elkezdtem piszkálni a nadrágomat, és mindezt olyan koncentrációval, mintha ez lenne jelenleg a legfontosabb feladatom. Találtam egy kilógó szálat, amit addig-addig nyüstöltem a körmömmel, míg kibomlott az anyag. Tanácstalanul bámultam az apró lyukat a nadrágomon és lemondóan sóhajtottam. Arra eszméltem, hogy Darius csendben kuncog mellettem. Összehúzott szemmel sandítottam rá, ekkor már szélesen vigyorgott, és ettől teljesen emberi lett. Ennek köszönhetően én is kicsit oldottabb hangulatba kerültem és mosolyogva megvontam a vállam.

‒ Így jobban tetszik.

‒ Hát persze – nyugtázta derűsen a vámpír, majd így folytatta: – Nekem sem ment sokáig a teljes mozdulatlanság. Évszázadok alatt tudtam csak elsajátítani.

‒ Évszázadok? – vontam fel a szemöldököm. Jó lesz vigyázni!

‒ Igen. De mielőtt magamról mesélnék, előbb én kérdeznék.

‒ Ajánlanék egy üzletet.

‒ Éspedig?

‒ A játék neve kérdezz-felelek. Ismered?

‒ Csak a vetkőzős verziót – felelte Darius, és szemébe forró bujaság költözött.

Emberként simán elpirultam volna, vámpírként csak kényelmetlenül feszengtem a kanapén és kerültem a tekintetét. Elszoktam már a nyílt flörtöléstől.

‒ Azt inkább kihagynám, köszönöm – mormogtam, és folytattam a nadrágomon keletkezett lyuk piszkálgatását.

‒ Ha így folytatod, nem kell vetkőznöd, hamar lekerül rólad az első darab – vigyorodott el a férfi. Abbahagytam a nadrág vakargatását és inkább ráültem a kezeimre, mire Darius hangosan elnevette magát.

‒ Mi olyan mulatságos? – játszottam a sértődöttet, és elfojtottam egy mosolyt.

‒ Tetszik, hogy bár már sok éve vámpírként élsz, számos emberi vonásod maradt. Ritka az ilyen, nekem elhiheted.

‒ Talán az a titka, hogy többet mozgok emberek között, mint közöttetek.

‒ Lehet – hagyta rám és mosolyogva méregetett.

‒ Hány éves vagy? ‒ kíváncsiskodtam.

‒ Harminchét.

‒ Pont annyira vagy harminchét, mint amennyire én huszonöt – forgattam a szemem.

‒ Kezdjük kevésbé személyes kérdésekkel – ajánlotta még mindig szélesen mosolyogva.

‒ Rendben – egyeztem bele lemondóan. – Mióta élsz itt, ebben a városban?

Elgondolkodva nézett a szemembe.

‒ Egészen pontosan százhetvenöt éve élek ebben a kastélyban.

‒ Ilyen régóta? Nem unod még?

‒ Ezt a várost? Soha! Nagyon színes itt az élővilág – mosolyodott el, tekintetében a derűt ravaszság váltotta fel.

‒ Gondolom nem egészen az ”élő”lényekre gondolsz – válaszoltam fanyarul, kezeimmel macskakörmöt mutatva.

‒ Kevés az olyan természetfeletti teremtmény, mint mi. De majdnem mindegyikük megtalálható itt, ezen a szent helyen.

‒ Szent helyen? – szaladt ráncba a homlokom.

‒ Ez a város a különös lények gyűjtőtégelye. De erről majd később beszélünk, most én kérdezek. Miért lettél bérgyilkos? Az adottságaidat tekintve bármi más is lehettél volna.

‒ Milyen adottságokra gondolsz? – kérdeztem kíváncsian, és magamat is megleptem, hogy mennyire akarom, hogy válaszoljon. Legnagyobb bosszúságomra azonban így felelt:

‒ Most én kérdezek.

A vigyora majdnem körbeért a fején. Szemétláda. Morcosan elfordultam, és egy legyet kezdtem szemlélni, amelyik nemrég tévedt a szobába. A dohányzóasztalon mászkált, ehető dolog után kutatva.

‒ Szóval? – erősködött tovább.

‒ Mert jól fizetett. És mert piszok jó voltam benne.

‒ Ez nem válasz a kérdésemre.

Kérdőn néztem rá.

‒ Ez csak arra ad választ, miért űzöd ezt a mesterséget, engem az érdekel, hogy miért kezdted egyáltalán el.

‒ Úgy érzem, ebben a játékban csak veszíthetek – jegyeztem meg savanyúan. – Kihívásnak éreztem. Kíváncsi voltam, vajon van-e bennem bármiféle erkölcsi gát.

‒ És van?

‒ Ez a helyzettől függ. Bizonyos szempontból van, és elveim is vannak, amelyekhez ragaszkodom. Ám az évek múlásával ezek az elvek csak szaporodtak, és mind a gyilkosság ellen szólnak.

‒ Érdekes – kocogtatta meg a mutatóujjával az ajkát Darius. Vesébe látó pillantása egészen zavarba ejtett, ismét a legyet kezdtem fixírozni, ami immár Darius lábán mászkált. Nem is gondolkodtam, csak cselekedtem, amikor hirtelen odacsaptam. A légy már a markomban zizegett.

‒ Elnézést kérek! – néztem Dariusra egy bocsánatkérő mosollyal az ajkamon.

Az arckifejezésétől majdnem hátrahőköltem. A korábbi derűnek nyoma sem maradt, tekintete halottá vált, arca mozdulatlan maszkká merevedett. Egyből láttam, hogy hibát követtem el, de fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Mégis mit szúrtam el?

‒ Nem történt semmi – felelte hidegen, majd felállt. – Most mennem kell – folytatta kimérten.

Ahogy az ajtó felé sétált, ismét megdöbbentett, hogy a mozgása mennyire nesztelen.

‒ Egy kérdést még megengedsz? – nézett rám lágyabb tekintettel, én pedig nagyot sóhajtva kifújtam a benntartott levegőt.

‒ Persze – feleltem megkönnyebbülten.

‒ Mit csinálsz vele? – mutatott az öklömre. Tekintetem követte az övét, majd így feleltem:

‒ Elengedem.

Darius egy aprót biccentett és az ajtó felé fordult. Mielőtt kilépett volna, még hátraszólt:

‒ Holnap a barátaimmal vacsorázom, szeretném, ha te is megtisztelnél a jelenléteddel.

Nem kérdés volt, és nem is parancs, hanem kérés és kijelentés egyben.

‒ Rendben – leheltem, de az ajtó már bezárult mögötte. Felálltam, az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam az öklöm. A légy a tenyeremben sétálgatott még egy ideig, majd egy enyhe fuvallatot meglovagolva felröppent és elszállt messzire.

Irigyeltem a szabadságáért.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

illusztrátor: Rea Root®

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala