8. FEJEZET
Estig
olvasgattam, mert nem akadt jobb dolgom. Archer sem jelentkezett, így erőt
vettem magamon, és kimentem a szobámból. Először a déli szárny folyosóin
bóklásztam, kopogtattam a lakosztálya ajtaján is, de csak a süket csend felelt.
Végül a folyosón futottam össze vele, miközben az északi szárny felé tartott.
‒
Archer! ‒ kiáltottam utána, mire érdeklődve megfordult és rám mosolygott.
‒ Kate,
miben lehetek a szolgálatodra? ‒ hajolt meg színpadiasan.
‒ Ne
izélj már! ‒ fortyantam fel a szememet forgatva. ‒ Darius elhívott vacsorázni ‒
kezdtem bele a mondókámba, ám Archer arckifejezését látva megakadtam. Kérdő tekintetem
láttán elvigyorodott. ‒ Nem olyan vacsora! ‒ ráztam meg a fejem rosszallóan. ‒ Ez
amolyan baráti összejövetel lesz.
‒ Vagy
úgy ‒ hervadt le Archer arcáról a derű.
‒ Mire
kell számítanom? ‒ kérdeztem óvatosan. ‒ Nem igazán szoktam más vámpírokkal
enni, leszámítva Eve-et és Lilyt persze. De a lányokkal általában állatokra
vadászunk, ha néhanapján nem kívánjuk a tasakos vért, és egy kis izgalomra
vágyunk. Nálatok hogy megy az ilyesmi?
‒ Nem
tudok információval szolgálni. Darius vacsorái mindig… ‒ vakargatta meg az
állát, melyen még mindig ott virított a többnapos borosta. ‒ Maradjunk
annyiban, hogy rendhagyóak. Mindig megadja a módját ezeknek az eseményeknek.
‒ Ölni
is szoktatok?
‒ Öltözz
fel csinosan – kerülte meg a kérdést és rám kacsintott. Nem lettem nyugodtabb.
‒
Darius… Ő kicsoda tulajdonképpen? ‒ kérdeztem, és pattanásig feszült idegekkel
vártam a választ.
‒ Egy
vámpír ‒ felelte Archer közömbösen.
‒ Nagyon
vicces! ‒ csattantam fel. – Tudod, hogyan értem.
‒ Egyelőre
nincs jelentősége, hogy a házban ki kicsoda. Barátok vagyunk és szeretnénk, ha
idővel te is azzá válnál. És most, ha nem haragszol… ‒ nézett rám
bocsánatkérően.
‒
Persze, menj csak a dolgodra ‒ mosolyogtam rá feszülten. Archer finoman
meghajolt és folytatta útját.
‒ Itt
rajtam kívül mindenkinek van dolga ‒ dohogtam az orrom alatt.
Csalódottan
tértem vissza a szobámba és jobb híján folytattam az olvasást. Gondoltam rá,
hogy előveszem a fegyvereim és megpucolom őket, számomra nyugtató hatással bírt
az efféle cselekvés. De elvetettem az ötletet, mert féltem, hogy valaki rám
nyitja az ajtót, és nem tudom időben elrejteni őket.
Másnap délig
senki sem zargatott, majd hirtelen Archer jelent meg a szobámban.
‒
Elfelejtetted hogyan kell kopogni? – förmedtem rá köszönés helyett.
‒
Elnézést. Kicsit szét vagyok esve – mentegetőzött bocsánatkérően.
‒ Semmi
baj! – legyintettem. – Hiányoztál – vallottam be töredelmesen, mire
elmosolyodott.
‒ Ne
haragudj, hogy nem tudok több időt tölteni veled, de rengeteg dolgom van. Most
is csak azért jöttem, hogy szóljak, este kilenckor kezdődik a vacsora. Én fogok
érted jönni, légy készen addigra.
‒
Rendben – feleltem csalódottan, miközben Archer távozott. Ez is egy hosszú nap lesz.
Bár
Archer korábban azt mondta, öltözzek fel csinosan, nem igazán tudtam megoldani,
hogy elegáns göncöt húzzak magamra. A lehetőségeim igencsak korlátozottnak
bizonyultak. Nem rendelkeztem túl sok báli ruhával, de azok is mind otthon
lógtak a gardróbomban. Lily jól ismert már, tudta, hogy ilyen hacukát csak
végszükség esetén veszek fel. Nem is csomagolt nekem semmi ilyesmit. Ki gondolta volna, hogy egyszer hiányolni
fogok egy szoknyát…
Fekete
skinny szabású farmer mellett döntöttem, hozzá egy rafinált piros selyem felsőt
választottam, ami elől teljesen zárt, csak a kulcscsontom vonalát hagyta
szabadon. A hátam teljesen fedetlen maradt, csak középen tartotta egy vékony
fém láncocska, hogy a könnyű anyag ne mozduljon el, ha előre hajolok. A
tetoválásom gyönyörűen mutatott, szerencsére az elszenvedett kínzás nem hagyott
látható nyomokat rajta. Simone valamilyen okból megkímélte. Enyhén magassarkú,
fekete, hasított bőr bokacsizmát vettem fel. Nem éppen nyári viselet, de Lily
tudja, hogy egy szandálba nehezen tudnék tőrt rejteni. Imádom az előrelátását. A hajamat lófarokba kötöttem, és
visszafogott sminket tettem fel. Mivel a karjaim teljesen csupaszon maradtak,
így a jobb felkaromra egy kígyót formázó ezüst karperecet erősítettem, a bal
csuklómra pedig egy szélesebb karkötőt húztam, szintén ezüstből. Egy szárnyait
széttáró sárkány arany és réz díszítéssel. Gyönyörű ötvösmunka, még
édesanyámtól kaptam a sikeres érettségimre. Azóta nem viseltem, hogy a
halálhíremet keltettem. Akkor vettem elő újból, amikor értesültem anyukám
haláláról. Ennek immár hét hónapja. Azóta minden nap elővettem, de csak
nézegettem. Lily tudta, hogy nagyon fontos számomra, biztosan ezért küldte el.
Most úgy éreztem, itt az alkalom, hogy ismét viseljem. Erőt adott.
Épp az
utolsó simításokat végeztem a toalettemen, amikor halkan kopogtattak. Archer várt
rám sötétkék öltönyben, égkék színű ingben. Nem viselt nyakkendőt, mégis áradt
belőle a laza elegancia. Vörös raszta haját hátul lazán összefogta és a
borostája is eltűnt.
‒ Nagyon
fess vagy! – jegyeztem meg mosolyogva.
‒ Te is
nagyon… ‒ fogta meg finoman a csuklómat és körbeforgatott, majd egy aprót
füttyentett. – Úgy érzem, kicsit alulöltöztem – folytatta meleg mosollyal az
arcán. – Darius el lesz ragadtatva – kacsintott rám huncutul.
‒ Erre
ne vegyél mérget – morogtam feszülten.
‒ Miért?
‒ Tegnap
óta színét sem láttam. Azt hiszem, tettem valamit, amivel megsértettem.
‒ Mire
gondolsz?
Nagyot
sóhajtottam, és miközben belekaroltam, hogy a vacsora helyszínére vezessen,
elmeséltem a történteket. Amikor ahhoz a részhez értem, ahol megfogtam a
legyet, Archer arca komorrá vált.
‒
Valóban tettél valamit, amit nem lett volna szabad, de nem tudhattad, hogy
hibát követsz el. Éppen ezért nincs miért aggódnod – paskolta meg a kezemet
kedvesen.
‒ Mit
vétettem? – ráncoltam a homlokom értetlenül.
‒ Ne
foglalkozz vele. Ha Darius nyílt lapokkal játszana, akkor lenne ennek jelentősége,
de így nincs.
‒ Tehát
Darius valami nagykutya – nyugtáztam a hallottakat.
‒ Valami
olyasmi – morogta Archer alig hallhatóan, majd megálltunk egy kétszárnyú ajtó
előtt. Finoman végigsimított a karomon, majd elengedett. ‒ Nem akarok felesleges
pletykákat útnak indítani ‒ mondta kérdő tekintetemet látva.
‒ Ó! ‒ csupán
ennyit tudtam kinyögni, Archer már nyitotta is az ajtót. ‒ Köszönöm –
biccentettem, és beléptem, amikor udvariasan félreállt.
Három ismeretlen
vámpír tartózkodott a szobában. Tanácstalanul álltam az ajtó mellett, fogalmam
sem volt, mit kellene tennem. Mutatkozzak be? Vagy csak foglaljak helyet egy
széken? Mielőtt tüzetesebben körülnézhettem volna, Archer mellém lépett és
köszöntötte a többieket.
‒ Jó
estét, kedves barátaim! – modora hűvös tartózkodást sugárzott, nyoma sem maradt
a pár pillanattal korábbi kedvességnek. Erre reflektálva én is közömbös arcot
erőltettem magamra, és távolságtartóan szemléltem a többieket.
‒ Hadd
mutassam be nektek társaságunk új tagját, Kate-et – nézett rám szobormerev
arccal, de szemében egy pillanatra bátorítás csillant.
‒
Üdvözöllek benneteket! – fordultam a többiek felé. – A
nevem Kate Moon. Néhány napja élvezem csak a vendégszereteteteket. Ezidáig
elvonultan éltem – füllentettem, remélve, hogy még nem hallottak rólam.
‒ Üdv
körünkben – lépett közelebb az egyikük és bemutatkozott. – Finn vagyok.
Miközben
vártam, hogy a vezetéknevét is mondja, a sebhelyet figyeltem, mely az arca bal
felét csúfította. Miután hiába vártam, így szóltam:
‒ Csak
Finn? Mint a rocksztárok, Cher, Bono, Adele? – kérdeztem, hátha némileg oldani
tudom a saját feszültségemet.
Finn
szája lassan féloldalas mosolyba fordult, a sebhelyes oldal azonban meg sem
rezdült.
‒ Így
van. Oly régóta nem használom már a családnevemet, hogy néha gondolkodnom kell,
mi is az.
‒ Úgy
tűnik, a vámpíroknál ez a korral jár – morogtam, mire Archer halkan felnyikkant
mellettem.
Kérdő
tekintetemet látva csak megrázta a fejét és ismét komoly arccal meredt előre a
többiekre. Egy másik lépett hozzám, Finn tökéletes ellentéte. Míg Finn
fehérbőrű, tejfölszőke hajú, világoskék szemű vámpír, addig a másik kreolbőrű,
fekete hajú és sötétbarna szemű. Kifejezetten jóképű férfi. Finnről sajnos ez nem elmondható.
‒
Bocsásd meg Finn barátom faragatlanságát, túl régóta él már a külvilágtól
elzártan. A nevem Carlos Morales.
Enyhén
meghajolt, de ő sem nyújtott kezet. Úgy tűnik a vámpírtársadalomban ez nem
szokás.
‒ Mint a
bokszoló? – tettem fel ismét egy teljességgel érdektelen kérdést, és közben fél
szemmel a harmadik vámpírt figyeltem.
‒ Nem
ismerem őt – nézett a szemembe zavartan a férfi. – Nem rajongok a küzdősportokért,
túl erőszakosnak találom – mentegetőzött udvariasan.
‒
Érdekes – motyogtam magam elé.
‒
Micsoda? – érdeklődött továbbra is felszínes mosollyal az arcán.
‒ Hogy a
boksz túl erőszakos számodra. Ezidáig még egy galamblelkű vámpírhoz sem volt
szerencsém – jegyeztem meg csípősen.
Archer
köhintett egyet, majd elnézést kért és a bárpulthoz lépett. Valami sárga italt
töltött magának, whisky lehetett. Kérdőn rám nézett, de megráztam a fejem. Eközben
a szemem sarkából megláttam, hogy a harmadik vámpír már a hátam mögött
ólálkodik. Épp meg akartam jegyezni, hogy ez milyen modortalan dolog, mikor
hirtelen felvisított.
‒ Azt a
mindenit! Ez tényleg brutál jól néz ki! Már értem, Simone miért nem volt képes
tönkretenni.
A
többiek kérdő tekintetét látva odalépett hozzám.
‒
Bocsáss meg, de ezt nekik is látniuk kell – majd engedélyt sem kérve megfogta a
karomat és megfordított, hogy a többiek is láthassák a tetoválásomat.
Elismerő
mordulásokat hallottam, de nem mertem a többiek felé nézni. Azon igyekeztem,
hogy elrejtsem a kezem remegését. Olyan erővel fogta meg a nő a karomat, és
olyan gyorsan mozdult, hogy egyértelművé vált számomra, itt én vagyok a kishal,
és labdába sem rúghatok, ha úgy döntenének, hogy engem szolgálnak fel
vacsorára. Ez persze teljességgel ostoba gondolat, vámpír nem táplálhat
vámpírt. Ugye?!
‒ Nahát,
milyen udvariatlan vagyok! – szólalt meg ismét a nő, így feléjük fordultam. –
Helen vagyok – mutatkozott be, és a mosolya valódinak tűnt. Csillogó szemmel
nézett rám.
‒ Helen
a legfiatalabb a társaságunkban. Alig múlt százéves – jegyezte meg Archer
magyarázatképp a nő viselkedésére. Szerintem
pedig ez a normális viselkedés.
‒ Aha –
morogtam, és felvontam a szemöldököm. – Ezek szerint ismét én nyertem meg a
pelenkacsomagot.
Halk
nevetés hangzott fel a hátam mögül, mire villámgyorsan megfordultam és hátrébb
léptem, így beleütköztem Archerbe, aki épp akkor ért mögém. Csodák csodája, a
whisky meg sem rezdült a poharában, a másik kezét pedig finoman a derekamra
tette. Meglepődött tekintetemet látva elnéző mosolyt villantott rám, majd az
újonnan érkezett Darius felé fordult és aprót biccentett. A többiek is így
tettek, Darius pedig viszonozta a gesztust. Mikor észrevette Archer kezét a
derekamon, mintha ingerültség suhant volna át az arcán. Archer is észrevehette,
mert azonnal elengedett.
Csak
álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, nem tudtam mit kellene tennem.
‒ Szia –
leheltem sután, Darius pedig rám mosolygott. Tekintete végigszántott rajtam és
alig hallhatóan felmordult. Csak képzelődöm.
‒ Hol a
vacsoránk? – kérdezte Helen, és türelmetlenül karba fonta a kezét.
‒ Úton
van – érkezett a válasz, miközben Darius a bárpult felé vette az irányt. –
Bort? – kérdezte, és rám nézett, mintha a többiek ott sem lettek volna.
‒ Igen,
kérek – feleltem. A többiek tudomást sem vettek rólunk, visszaültek a kanapéra,
és folytatták a korábban félbehagyott beszélgetést.
Helen
igazán mutatós teremtés volt, fekete vállig érő haja és grafitszürke szeme még
inkább kiemelte szép arcát. Karcsú alakja és apró termete törékeny benyomást
keltett. A százhatvan centit is alig érhette el, mellette majdhogynem
robosztusnak tűntem. Finn még ültében is fölé magasodott a közel két méterével.
A férfi az egyik fotelben ült, Helen pedig annak karfáján. Mindkét lábát Finn
ölében pihentette, a cipőjét nem láttam sehol. Ahogy a férfi finoman
végigsimított a nő combján, elmosolyodott. Helen válaszul megcirógatta Finn
sebhelyes arcát, majd felém villant a szeme. Zavartan elfordultam. Mintha egy
egészen intim jelenet szemtanúja lettem volna. A szőnyeg mintáját kezdtem elemezgetni, mikor Darius felém
nyújtott egy poharat. Vörösbor volt benne.
‒
Köszönöm –mosolyogtam rá hálásan.
Úgy
éreztem magam, mint egy szárnyaszegett kanári egy csapat éhes macska között.
‒ Bocsásd
meg, hogy ma nem tudtalak meglátogatni, sajnos egyéb kötelezettségeimnek
kellett eleget tennem – jegyezte meg savanyúan.
Megvontam
a vállam, mint akit hidegen hagy a dolog, és tekintetemmel Archert kerestem. Eltűnt
a szobából, ettől pedig eluralkodott rajtam a pánik. A bor enyhén megremegett a
poharamban, amit Darius is észrevett.
‒
Archert elküldtem a hiányzó vacsoravendégünkért – magyarázta. – A hölgy időnként
elég makrancos. Emlékeztet valakire – somolygott rám féloldalasan.
‒ Ha nem
akar jönni, miért erőlteted? – kérdeztem könnyedséget színlelve.
‒ Sajnos
nem tehetek másként – felelte elsötétülő tekintettel.
Nem
folytatta, így kicsúszott a számon a kérdés:
‒ Miért?
Érdeklődve
fordult felém. Talán nem volt hozzászokva, hogy kérdőre vonják.
‒ Vannak
olyan kötelezettségeink, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez a vacsora
is ilyen. Calliopénak be kell töltenie a szerepét, akkor is, ha ehhez éppen nem
fűlik a foga.
‒ Ő… ‒
néztem rá kérdőn.
‒ A
párom. Hivatalosan – tette hozzá, és mélyen a szemembe nézett. Picsába! Legalább ne nézne így közben!
‒ Ó! – Csupán
ennyit tudtam kinyögni, és nagyot kortyoltam a borból a csalódottságomat
leplezendően.
Nem is értem,
miért éreztem rosszul magam ennek hallatán. Dariust belengte valami sötét
titokzatosság, nem bízhattam benne. Ráadásul még élt a megbízatásom is, nem
segítene, ha megkedvelném. A melót nem vonhatom vissza, sokat ártana a
hírnevemnek. Töprengésemben Darius zavart meg.
‒ Már csak
kötelességből vagyunk együtt ‒ forgatta meg a poharában a bort, majd komoran
hozzátette: ‒ El kellene engednem őt.
‒ És ez
miért olyan nagy baj? – kérdeztem közömbösnek mutatva magam.
‒ Nem ez
a legalkalmasabb hely ennek megvitatására – felelte, és tudtam, hogy a
többiekre célzott ezzel.
‒ Mikor
lesz a következő óránk? – váltottam témát.
‒ Holnap
– válaszolta és ellépett mellőlem.
Ahogy a
kis társaság felé tartott, lopva végigmértem. Fekete öltönyt és inget viselt
nyakkendő nélkül. Végignéztem a társaság férfitagjain. Mindenki hanyagul
elegáns volt, de Darius mégis kitűnt közülük.
A pult
felé fordultam, hogy letegyem a borospoharam, amikor hangosan kivágódott az
ajtó és egy elképesztően gyönyörű nő vonult be rajta. Archer morózusan
lépkedett mögötte. A nőnek hosszú, enyhén hullámos, aranybarna haja és
macskaszerű, zöld szeme volt, amely ebben a pillanatban épp villámokat szórt. Combközépig
felsliccelt fekete estélyit viselt, mely láttatni engedte formás combját. A
ruha mellrészét ezüstszürke csipkeberakás díszítette, hangsúlyossá téve telt
idomait. Ilyen ruhát én is akarok!
A nő körbenézett,
mintha keresne valakit. Dariuson úgy nézett keresztül, mintha ott sem lenne, azonban
mikor engem meglátott, csípőre tette a kezét, és undok arckifejezéssel végigmért.
Én felvont szemöldökkel, hidegen meredtem rá.
‒ Tehát
te vagy Darius új játékszere – közölte velem ridegen, majd lebiggyesztette az
ajkát, mintha nem tetszene neki, amit lát.
Labdába
sem rúghattam a nő mellett, és súlyosan alulöltözött voltam a farmeromban és
egyszerű felsőmben, de azért elég pofátlannak tartottam, hogy így lefitymált.
Éreztem, ahogy arcomba szökik a vér. Érzékeltem, hogy Archer figyelmeztetően
rám villantotta a szemét, de nem érdekelt. Önuralmam utolsó cseppjeként magamba
döntöttem a boromat, és miután letettem a poharat, felemelt fejjel, kihívóan
néztem a nőre. Számomra megmagyarázhatatlan, fullasztó energia áradt belőle, de
abban a pillanatban nem érdekelt, hogy simán ott hagyhatom a fogam, ha harcra
kerülne sor. Már korábban felmértem, mit használhatnék fegyverként a szobában,
ha a szükség úgy hozza. A bárpult ilyen tárgyakkal volt tele. Egyikkel sem
tudnék halálos sebet ejteni, de arra jók, hogy gyorsan kereket oldjak, ha
elfajulnának a dolgok.
‒ Te
pedig a megunt macája lehetsz – vágtam vissza végül pengeéles mosollyal.
Archer
halkan felszisszent és helytelenítően csóválta a fejét. A három vérszívó úgy
figyelte az eseményeket a kanapéról, mint szurikáták a láthatárt veszély után
kutatva. Darius szobormerev arccal bámult asszonyára.
A nő
szája vékony vonallá keskenyedett. Éreztem dühét, csipkedte a bőröm. Pont, mint
amikor az uralkodó - vagy ki - mérges
volt Simone-ra. Tényleg, ő hol lehet most?
‒ Calliope
‒ figyelmeztette Darius fojtott hangon. Dühösnek tűnt.
A nőnek
több sem kellett, azonnal a férfi felé fordult és rázúdította a haragját.
‒ Te
csak ne csitítgass engem! ‒ fortyant fel. ‒ Világosan megmondtam, hogy nem
érdekel az új Barbie babád, és nem akarok részt venni a szedett-vedett
vacsorádon.
‒ Még be
sem mutatkoztunk egymásnak, de már kétszer sikerült vérig sértenie ‒ jegyeztem
meg epésen.
Darius
lemondóan felsóhajtott és kecsesen felállt.
‒ Calliope,
kérlek! ‒ váltott kedveskedő hangnemre vendéglátónk. ‒ A kedvencedet rendeltem
‒ villantott a nőre egy fáradt mosolyt.
Szörnyellát
azonban nem hatotta meg, már-már megsajnáltam élete párját. De azért annyira mégsem. Dühös voltam, rosszul esett a nő
ellenségeskedése, és nem értettem, miért kellett belerángatniuk a kisded
játékaikba. Régóta játszhatják már ezt,
engem igazán kihagyhatnának belőle!
Miközben
a két szörnyeteg farkasszemet nézett egymással, Archer mellém lépett, így már
ketten álltunk Calliopéval szemben. Darius továbbra is a dívány mellett
ácsorgott. Türelmesen várt. Az ajkam csúfondáros mosolyba fordult, úgy
döntöttem nem foglalkozom tovább ezzel a cirkusszal. Meccseljék le egymás
között, én meg borozgatok, és talán a vacsora is megérkezik hamarosan.
Valószínűleg Archer is erre a következtetésre juthatott, ugyanis újabb nyelet
whiskyt töltött magának. Le is hajtotta azon nyomban. Mielőtt azonban
újratölthette volna a poharát, Calliope megszólalt:
‒ Én is
kérek.
Archer
kérdőn felvonta a szemöldökét, de töltött neki, majd készségesen átnyújtotta. A
némber nem köszönte meg. Nyilván. Egyhajtásra
ledöntötte, majd visszaadta Archernek a poharat, jelezve, hogy töltsön még.
Mikor ismét köszönet nélkül vette el a poharat, felfortyantam:
‒
Köszönöm, Archer, igazán kedves tőled, hogy így kiszolgálsz.
Calliope
keze félúton megállt és bosszúsan megrándult a szemöldöke, de nem engem nézett,
hanem Archert.
‒ Kate ‒
nézett rám a férfi könyörgő tekintettel.
‒
Elnézést ‒ biccentettem alig láthatóan. ‒ El kell ismernem, nem ismerem a
játékszabályaitokat. Úgy látom, itt még mindig a begyöpösödött feudális
rendszer a trendi. Calliope ‒ fordultam a nő felé pengeéles mosollyal az
arcomon. ‒ Van egy régi vicc. Száll a gólya a levegőben és azt kiabálja
„Orgazmus, orgazmus!”. Ismered?
‒ Nem ‒
felelte mogorván.
‒ Ó,
drágám, akkor már minden világos! Végtelenül sajnállak érte.
Sajnálkozó
arckifejezést öltöttem az arcomra. A vicc tárgya megütközve meredt rám, a
többiek pedig azon igyekeztek, hogy mindenképp elrejtsék a mosolyukat. Úgy
láttam, Archer vesztésre áll, így jeleztem neki, hogy kérek még bort, hogy
elfordulhasson Calliopétól. Hálásan nézett rám, mikor a kezembe adta a poharat.
A mosolyát sikerült visszanyomnia a mélybe.
‒
Köszönöm, Archer. Mindent ‒ néztem rá jelentőségteljesen, majd a kanapé felé
vettem az irányt és leültem egy szabad helyre.
Nagyon
haragudtam Dariusra, amiért ilyen helyzetbe hozott. Úgy tűnt, Calliopénak nem
tetszik valami, mert felvont szemöldökkel nézett rám, miután helyet foglaltam. Kihívóan
álltam a tekintetét.
‒ Hát jó!
‒ szólalt meg hangosan az „úrnő”. ‒ Legyen kívánságod szerint ‒ tette hozzá és
gúnyosan pukedlizett egyet Darius felé.
Ebből
arra következtettem, hogy valamiféle néma párbeszéd zajlott le közöttük. Mivel
Darius háttal állt nekem, így az ő arcát nem láthattam, de Archer teste
feszültségről árulkodott. Calliope a három vámpírhoz lépdelt, akik mindvégig
csendben figyelték az eseményeket. Szerintem, még levegőt sem vettek. Carlos
felpattant és hellyel kínálta a nőt, aki úgy ült le, mint valami királynő.
Carlos elfoglalta az egyik egyszemélyes fotelt, így már csak mellettem és Calliope
mellett maradt hely. Nem bíztam Dariusra a döntést, intettem Archernek, hogy jöjjön
és csüccsenjen le mellém. Darius bosszúsan nézett rám, én pedig ártatlanul
rámosolyogtam. Archer lesütött szemmel huppant le a kanapéra. „Ezért még
számolunk!”, jelezte Darius tekintete. Archer keze enyhén megremegett, én
viszont dacosan meredtem vissza rá. Kezdett a tököm tele lenni ezzel az estével
és az egész pereputtyal.
Darius
kelletlenül ült a nője mellé, aki szobormerev arccal meredt előre,
türelmetlenül dobolva gondosan ápolt körmeivel.
‒ Milyen
vacsorával kedveskedsz ma nekünk? ‒ kérdezte Helen Dariustól és gondosan
kerülte Calliope tekintetét.
‒
Meglepetés ‒ felelte a férfi és kedvesen Helenre mosolygott, majd ismét engem
kezdett figyelni. Álltam a tekintetét, és közben úgy mozdultam, hogy mintegy
véletlenül a lábammal hozzáérjek Archerhez. A mellettem ülő egy pillanatra
megfeszült, de nem húzódott el. Darius bosszúsan felhorkantott, mire szélesen
elmosolyodtam és Finnhez fordultam.
‒ Talán
udvariatlan kérdés lesz, de hogyan szerezted a sérülésedet?
Finn
lassan felém fordult és meglepődve nézett rám. Talán megfeledkezett rólam?
‒ Egy
csatában, mikor még ember voltam. Majdnem meghaltam.
‒ Úgy látom,
az idegek is megsérültek.
‒
Akkoriban még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, mint manapság –
mosolygott elnézően.
‒ Amikor
felkínálták az öröklétet, tudtad, hogy ilyen maradsz? – firtattam és kíváncsian
vártam a reakciókat a tapintatlan kérdésemre.
Helen
szemében düh villant, Finn azonban puhán végigsimított a combján, ettől a nő
halkan dorombolni kezdett és elengedte magát.
‒
Tisztában voltam vele. De az ajánlat visszautasíthatatlan volt – és alig
észrevehetően Darius felé biccentett. Darius szemében figyelmeztetés villant,
de nekem épp elég információval szolgált ez az apró megnyilvánulás. Darius nem egy szimpla vámpír. Óvatosabbnak
kell lennem, nem becsülhetem alá.
‒ Neked
is hiányzik néhány ujjperced – mutatott Carlos a bal kezemre.
‒ Ez így
igaz – néztem a kezemre és közben ki-be nyitogattam az öklömet. – Egy vadász
viccesnek találta, hogy megcsonkíthat.
‒
Életben hagyott? – nézett rám Helen kételkedve a sztorimban.
‒ Napokig
kínzott, teljesen kivéreztetett, majd elásott egy eldugott temetőben. Az volt a
szándéka, hogy kis idő elteltével újból elővesz, és folytatja, amit elkezdett.
Tetszett neki, hogy nem tud megtörni.
Miközben
felnéztem, Darius faarccal bámult rám, Calliope azonban diadalittasan
mosolygott. Nem tetszett az arckifejezés, amit láttam rajta. Már tudott erről.
‒ Mi
történt? – kérdezősködött tovább Carlos.
‒ Rám
talált egy férfi és megmentette az életemet.
‒ Ki
volt ez a férfi? – kérdezte Calliope és szemében mohó kíváncsiság csillant.
Lehet, hogy öreg vámpír, de nem volt valami jó pókerjátékos.
‒ Nem
ismertem – hazudtam a szemébe nézve. – Csont szárazon talált rám, nem tudtam
megállni, amikor ettem belőle. Megöltem.
‒ Jó
tett helyébe jót várj – vigyorodott el a vámpírnő.
‒ És mi
lett a vadásszal? – kérdezte Helen, és kételynek már nyomát sem láttam rajta.
‒
Törlesztettem az adósságomat – mosolyogtam rá gonoszul.
A szemem
sarkából láttam, ahogy Calliope arcán bosszúság suhan át, Helen azonban
elismerően biccentett. Amikor lopva Dariusra pillantottam, Calliopét szemlélte
kiismerhetetlen tekintettel. Úgy tűnt, valami mocskos titok lepleződött le a
beszélgetés során, amelynek a részleteit még nem derítettem ki pontosan, de
Darius már összerakta a dolgokat. És bár leplezni próbálta, a testtartásából
sütött, hogy kurvára nem tetszik neki, amiről tudomást szerzett.
Halkan
kopogtattak, mire Helen felpattant és vidáman tapsolt egyet.
‒
Megérkezett a vacsora – jelentette ki sugárzó mosollyal.
A
bárpulthoz ment és belebújt a cipőjébe. Hogy
is gondolhattam, hogy mezítláb jött… A többiek is felálltak, Darius
előzékenyen nyújtotta a kezét Calliope felé, de amaz nem fogadta el. Inkább
Archerhez lépett és belekarolt. Az érintett meglepetten vonta fel a
szemöldökét, de beletörődött a helyzetbe. Elsőként Calliope és Archer hagyta el
a társalgót, mögöttük Finn lépdelt Helennel. Érdekes volt látni, hogy a két
férfi mennyivel magasabb a nőknél. A magam százhetvenhat centijével én is
jócskán föléjük magasodtam. Mielőtt Carlos felajánlhatta volna a karját, Darius
mellém lépett, és egyértelművé tette a szándékát. Bocsánatkérően Carlosra
mosolyogtam, és miután a bárpultra tettem a poharamat, Dariusba karoltam.
‒
Mehetünk – közöltem vele fagyosan.
Carlos
előzékenyen arrébb lépett és így ő lett a sereghajtó.
‒
Sajnálom – mormolta nekem alig hallhatóan Darius. Így, hogy egymás mellett
mentünk, feltűnt, hogy legalább fél fejjel magasabb nálam. Korábban ezt nem is
vettem észre.
Nem
feleltem, inkább a többieket figyeltem. Archer és Calliope csendben
beszélgettek, Helen halkan kuncogott, miközben Finn mosolyogva mesélt neki
valamit. Darius lassított a léptein, engem is erre kényszerítve, majd finoman
jelezte Carlosnak, hogy menjen előre. A férfi nem kérdezett semmit, csak
ellépett mellettem és elfoglalta a sorban a helyünket. Kérdő tekintetemet látva
Darius tovább lassított, a végén már azt hittem, meg is állunk. De csak finoman
megszorította a karomat, és ebből sejtettem, hogy csak messzebb akar kerülni a
kíváncsi fülektől. Vagy a nőjétől.
‒ Mi ez
az egész? – rontottam neki, nem fecséreltem az időt finomkodásra.
‒ Holnap
mindent elmesélek – ígérte. – De kérlek, ne vedd félvállról a dühét –
figyelmeztetett, és valódi aggodalmat láttam a szemében.
‒ Nem
veszem – feleltem. Próbáltam gyorsítani a lépteimen, de nem hagyta. Olyan
erővel szorította a karomat magához, hogy már attól tartottam, eltöri.
‒ Mit
akarsz? – kérdeztem fojtott hangon, és megrántottam a karom, majd megtorpantam.
Elengedett.
‒ Ennek
nem így kellett volna történnie – motyogta maga elé, és nem nézett a szemembe.
Helyette megfogta a bal csuklómat és a hegeket kezdte vizsgálgatni a
tenyeremen. Némelyiket meg is érintette. Annyira finoman ért hozzám, hogy
erővel kellett kényszerítenem magam, nehogy elhúzzam a kezem, hogy a hátam mögé
rejtsem.
‒
Tudtam, hogy kegyetlen, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen messzire képes
elmenni – folytatta alig hallhatóan.
‒ Ő
küldte rám a vadászt, ugye?
A hangom
szilánkosra fagyott a levegőben.
‒ Nem
tudtam róla. Csupán a napokban értesültem erről az incidensről, és mostanáig nem
tudtam biztosan, hogy ő tette.
‒ Ezen
vesztetek össze? – kérdeztem barátságtalanul, és kitéptem a kezem a markából.
‒ Többek
között – felelte halkan.
‒ Nem
tudom, mikor léptem a tyúkszemére, de azt ajánlom, állítsd le! –
figyelmeztettem fojtott hangon. – Mert ha én teszem, annak kurvára nem lesz jó
vége!
‒ Ne
legyél ostoba, Kate! – fortyant fel dühösen, és végre rám nézett. Szemei
villámokat szórtak. ‒ Jóval öregebb, mint ahogy azt gondolod.
Farkasszemet
néztünk. Én veszítettem. Francba!
‒
Számíts további provokációkra. Ne vedd fel, ne reagáld le. Uralkodj magadon! Ő
is ezt teszi, bármennyire hihetetlennek tűnik.
‒
Továbbra sem tudom, mi a problémája velem – kötöttem az ebet a karóhoz.
‒ Adam –
csupán ennyit mondott, és én tudtam. Abban a pillanatban összeállt az egész.
Adam McBridge, a teremtőm az ő játékszere volt és én elvettem tőle. Bosszúálló picsa!
‒
Menjünk! – parancsként hangzott, így meg sem próbáltam ellenkezni. Darius már
nem karolt belém, csupán a hátamra tette a kezét. Meleg és puha volt az
érintése.
‒
Irigylésre méltó a tetoválásod – jegyezte meg és kaján mosoly játszadozott a
szája szegletében.
‒
Köszönöm. Úgy tűnik, mindenkinek tetszik. Helen elkotyogta, hogy Simone azért
nem tűzdelt tele ott is fémmel, mert nem akarta elcsúfítani.
‒ Igen,
ez rá vallana – helyeselt Darius. – Simone ráérős idejében festeget,
szobrászkodik, alkot.
‒
Igazán? – vontam fel a szemöldököm. – Tehát innen a kreativitása – jegyeztem
meg szárazon, és automatikusan megsimítottam az egyik friss heget a karomon.
Dariusnak feltűnt a mozdulat, keze megfeszült a hátamon.
‒ Azt mondták,
nem akartál a vérfürdőbe feküdni. Miért?
‒ Mert
szükségem van emlékeztetőre arról, hogy milyen kegyetlen a világ – feleltem és
büszkén kihúztam magam. Engem senki nem
fog megtörni.
Darius
elengedett, majd kinyitott egy tőlünk jobbra eső ajtót, ami az ebédlőbe
vezetett. Finoman betessékelt. A hatalmas asztalon kilenc fiatal nő és férfi
ücsörgött törökülésben, lenge ruházatban. Tehát őket tálalják ma fel. A
gondolatra megborzongtam. Évek óta nem ittam közvetlenül emberből. A testem
dalolni kezdett, és a már jólismert szomjúság söpört végig rajtam. A többiek
kíváncsian méregették a kínálatot. Az emberek riadtan üldögéltek az asztalon,
de nem mozdultak.
‒ Végre
megérkeztetek – jegyezte meg Calliope és szája undok mosolyba fordult. – Már
azt hittük, eltévedtetek – nézett rám kihívóan.
‒ Meg
kellett igazítanom a toalettemet – feleltem szemrebbenés nélkül.
Tekintetemmel
Archer után kutattam, a fal mellett állt Carlosszal. A kreolbőrű vámpír éhesen
méregette az egyik fiatal férfit.
‒ Valóban
a kedvencemet rendelted – búgta Calliope Dariusnak, és úgy lépkedett felé, mint
egy éhes párduc. Nagyon dögös, hogy
a fene vinné el! ‒ Melyik az enyém? – duruzsolta a férfi fülébe, és egy
csókot lehelt az arcára.
‒ Arra
gondoltam, mindenki magának választ – nézett Darius a nőre kedvesen, és nyoma
sem volt annak a dühnek, amit percekkel ezelőtt még iránta tanúsított előttem.
‒ És ki
kezdi? – kérdezte Archer. Arcán nyoma sem volt éhségnek.
‒ Mivel
Kate a vendégünk, úgy illendő, ha ő választhat először – felelte Darius, és láttam,
ahogy Calliope megmerevedik mellette.
‒ Nagyon
köszönöm ezt a kedves gesztust, de én szeretném az elsőbbséget átengedni Calliopénak
– néztem a nőre jelentőségteljesen, mire amaz önelégülten elmosolyodott. – Ha
jól tudom, ő a korelnök közöttünk – tettem hozzá, és Helenre mosolyogtam,
akinek erre enyhén megrándult a szája.
Calliopé
már épp szólásra nyitotta a száját, de Darius megelőzte.
‒ Nos,
drágám – fordult felé hamisan mosolyogva. – Kilenc páratlan vérvonalú fiatalból
választhatsz. Mindegyikük mesztic, illetve mulatt ősökkel büszkélkedhet.
Finn
alig hallhatóan felmordult, én pedig értetlenül néztem Archerre, hogy ez miért
olyan fontos. A vacsora, az vacsora.
Archer jelezte, hogy majd később elmondja. Azt én is tudtam, hogy nehéz
lehetett ilyen vérvonalú fiatalokat találni kicsiny országunkban, ők inkább az
amerikai kontinensen őshonosak.
Calliope
lassan körbejárta az asztalt és tüzetesen megszemlélte a menüt. Némelyik
lánynak még a száját is kinyittatta, mintha lóvásáron lenne. Nevetséges. Végül egy mutatós mesztic
lányra esett a választása.
Én
következtem. Nem nézelődtem, inkább így szóltam:
‒
Alapvetően nem az étel választja az embert. De jelen esetben, mi lenne, ha
mégis? – mosolyogtam a fiatalokra. Tanácstalanul tekintgettek egymásra, csak az
egyikük volt elég bátor, hogy a szemembe nézzen. Mikor közelebb léptem hozzá, a
kezét nyújtotta, hogy segítsem le az asztalról. Apró keze szinte elveszett a
tenyeremben. Ahogy a hatalmas barna szemeivel rám nézett, meglepetten
konstatáltam, milyen szép. Apró szája és finom ívű orra Lilyre emlékeztetett.
Ahogy mellém lépett, alig hallhatóan a fülébe súgtam:
‒ Vagy
már tizennyolc éves?
A leányzó
halkan elkuncogta magát.
‒ Igen –
felelte dallamos hangon, és a mosolya teljesen elvarázsolt. Most először
éreztem jól magam ezen az estén.
‒ Hogy
hívnak?
‒
Veronicának. És téged?
‒ Kate
vagyok – mosolyogtam rá kedvesen.
Ebben a
pillanatban ébredtem rá, hogy mennyivel jobban érzem magam az emberek
társaságában, mint a saját fajtám körében. Már értettem, miért mondta Darius,
hogy több bennem az emberi vonás, mint a vámpír. Finoman megszorítottam a lány
kezét, mire ismét elmosolyodott, és a többiek választását figyeltük tovább.
Helen
egy fiút választott, Finn pedig egy lányt. Carlos amellett a fiú mellett tette
le a voksát, akit korábban már kiszemelt magának, Archer pedig egy mulatt lányt
segített le az asztalról. Már csak Dariusra vártunk, két nő és egy férfi ült
még az asztalon. Az egyik lány igyekezett magára vonni Darius figyelmét, de ő
unottan pillantott rá. Calliope türelmetlenül toppantott a lábával, Darius
ingerülten fordult felé.
‒ Éhesek
vagyunk – mosolygott rá a nő feszülten. – Drágám – tette még hozzá csípősen. A
szobában egy pillanatra megfagyott a levegő.
Darius
végül odalépett ahhoz a lányhoz, aki pár pillanattal korábban annyira fel
akarta hívni magára a figyelmét és a kezét nyújtotta felé. A nő széles
mosollyal az arcán csúszott le az asztalról, és pökhendien nézett vissza a
másik két fiatalra, akik az asztalon maradtak. Mintha ő lenne itt a díszvendég, nem pedig a vacsora. Úgy tűnik,
Dariusnak az ilyen típusú nők jönnek be – nyugtáztam magamban.
Calliope
az asztalon maradt két embert gusztálta éhes szemmel.
‒ Mi
lesz a két fiatallal? – kérdeztem Dariustól.
‒ Őket
két barátunknak szántam, de sajnálatos módon nem jelenhettek meg ezen a
vacsorán – felelte Darius kimérten.
‒
Persze, mert te önkényesen úgy döntöttél, hogy kegyvesztetté teszed őket –
sziszegte Calliope mérgesen. Zavartan néztem rájuk, nem értettem semmit.
‒ Simone
és Christian – világosított fel Archer.
‒ Vagy
úgy – morogtam elégedetten.
‒ Nagyon
remélem, körültekintően hoztad meg ezt a döntést, Darius – folytatta Calliope méregtől
csöpögő hangon, mire a férfi ingerülten rámordult.
‒ Nem
unjátok még? – fakadtam ki fásultan. – Egész este hol engem, hol egymást
marjátok. Kurvára fárasztó. Ezt tartogassátok inkább a hálószobába.
Hat
vámpír meredt rám, mindegyiküknek más és más érzelem futott át az arcán. Az
emberek lesütötték a szemüket, és igyekeztek másfelé figyelni.
Szálfaegyenesen
álltam a pillantásokat. Végül Darius törte meg a csendet:
‒
Mielőtt nekilátnátok a vacsorának, arra kérlek benneteket, hogy ügyeljetek
arra, hogy milyen feltételek mellett rendeltem meg a menüt. Aki éhes marad,
szolgálja ki magát a két asztalon maradt fiatalból.
Elképesztő, milyen arroganciával képes ezekről
az emberekről beszélni! –
fortyogtam magamban, de nem szóltam egy szót sem.
‒ Te is
az enyém vagy – intett Calliope az asztalon ücsörgő fiú felé, aki azonnal
leugrott az asztalról és a vámpírhoz sietett.
Helen
tanácstalanul körbenézett, majd Finnre emelte a tekintetét. Finn felém fordult
és így szólt:
‒
Szabad? – intett az asztalon maradt lány felé. Nem értettem mit akar,
értetlenül néztem rá. ‒ Vagy szeretnéd… ‒ puhatolózott tovább a sebhelyes arcú.
‒ Nem,
dehogy! – esett le hirtelen a tantusz. – Veronica bőven elég lesz – mosolyodtam
el, és finoman biccentettem, megköszönve a gesztust.
Darius
elégedetten nézett rám, majd a saját vacsorája felé fordult. A lány
kifejezetten szép lehetett volna, ha az arcát nem uralja dölyfös és erőszakos
kifejezés. Valószínűleg Darius is így gondolta, mert elégedetlenség suhant át a
tekintetén.
‒ Kate!
– szólított meg Veronica bátortalanul.
‒ Igen,
drágám? – fordultam felé mosolyogva. – Van valamilyen kívánságod?
‒ Nincs.
Igazából nincs – felelte, majd elhallgatott. Vártam, hogy folytassa. ‒ Még sosem
vettem részt ilyesmiben.
‒ Hm –
néztem rá elgondolkodva. – Ha ettől megnyugszol, én sem – súgtam vissza cinkos
mosollyal az ajkamon.
Csodálkozva
emelte rám a tekintetét. Megvontam a vállam és a többiek felé néztem.
Calliope
már a fiú csuklóját csócsálta teljes átéléssel, miközben az ellágyult arccal
meredt a semmibe. A lány érdeklődve figyelte őket, és úgy tűnt, egyáltalán nem
tart a vámpírtól. Ostoba.
Archer
mosolyogva beszélgetett az általa választott lánnyal, aki áhítattal itta minden
szavát. Finn és Helen egymásra mosolyogtak, majd egy pillanattal később egyszerre
buktak áldozataik nyakára. Evés közben egymást figyelték, szemükkel némán
kommunikáltak. A desszertnek maradt lány mellettük ácsorgott és nézelődött.
Leginkább Darius keltette fel a figyelmét.
Az
említett vérszívó némán hallgatta, ahogy a vacsorája ostobaságokat fecseg. Néha
unottan felnézett és a többieket figyelte. Mikor meglátta, hogy figyelem, buja
mosolyt villantott rám, majd kérdőn Veronicára pillantott. Én csak megráztam a
fejem, hogy nincs semmi gond a lánnyal.
Carlos
már a fiúja csuklóját nyalogatta, hagyta, hogy megalvadjon a vére a két apró
seben. Pár perccel később angolosan távoztak.
Mivel
mindenki saját magával volt elfoglalva, Veronicára fordítottam a figyelmem. Néztem,
ahogy tágra nyílt szemekkel nézi a többieket.
‒ Félsz?
– kérdeztem tőle, mire összerezzent.
‒ Hogy
én? – dadogta zavartan. – Nem, én… igazából nem. Csak nem tudom, pontosan mi
történik.
‒ Mire
vagy kíváncsi?
‒ Most
belőlünk is vámpír lesz?
‒ Nem,
dehogy! – mosolyodtam el. Ez a fiatal és ártatlan lány Eve-re emlékeztetett.
Ettől összeszorult a szívem és az étvágyam is elment. De nem akartam csalódást
okozni ennek a bátor kislánynak, így megfogtam a kezét és az asztalhoz
vezettem, ahol hellyel kínáltam. Arra számítottam, hogy leül az egyik székre,
de ehelyett az asztal szélére ereszkedett és keresztbe tette a lábát. Miközben
a szoknyáját igazgatta, a könnyű anyag lecsúszott az egyik válláról, majdnem
felfedve aprócska mellét. Hálásan megköszönte, amikor visszahúztam a helyére a
vállpántot.
Háttal
az asztalnak támaszkodtam mellette, így beláttam az egész szobát és a
többieket. Továbbra sem bíztam senkiben, még ez a közös étkezés sem altatta el
az éberségem. Calliope már a lány nyakát szívogatta, a fiú félájultan hevert
mellette egy fotelban. Archer a vacsorája csuklóját nyalogatta, néha
ráharapott, szívott egy keveset, aztán megint nyalogatni kezdte. Időnként
kérdezett valamit, a választottja pedig mosolyogva válaszolgatott. Érdekes formája az étkezésnek.
Finn és
Helen már végeztek a két fiatallal, akik kicsit kábán, de még éberen üldögéltek
az asztal mellett és beszélgettek. A két vámpír a harmadik áldozat felé fordult,
halkan mondtak neki valamit, mire a lány hevesen bólogatni kezdett. Finn
odasuhant Dariushoz, aki egy biccentéssel reagált a feltett kérdésre. A pár hamarosan
távozott a lánnyal. Ebből tuti orgia
lesz.
Arra
eszméltem, hogy Veronica a felsőmet babrálja, és a tetoválásomat méregeti.
‒ Hol
szeretnéd, hogy megharapjalak? – kérdeztem tőle. Elkerekedett szemekkel bámult
rám.
‒ Azt
hittem ezt te döntöd el.
‒ Nekem
teljesen mindegy hol haraplak meg, neked viszont ez lesz az első alkalom.
Veronica
körbenézett a teremben. Calliope fiataljai ernyedten hevertek a kanapén, ő maga
pedig elnehezült pillákkal ücsörgött egy fotelben. Egyik lábát maga alá húzta,
így látni lehetett fekete csipke fehérneműjét. Úgy nézett ki, mint egy
jóllakott macska.
Darius már
a pökhendi lány csuklóját szívogatta, de nem figyelt rá különösképpen. Minket
nézett. Ettől kicsit kényelmetlenül éreztem magam, és fészkelődni kezdtem az
asztalon.
Archer
már végzett, borral kínálta a lányt, aki fáradtan elmosolyodott és remegő
kézzel a pohárért nyúlt. A vámpír segített a szájához emelni, mire amaz nagyot
húzott az italból.
‒ A
nyakamon harapj meg – fordult újra felém Veronica.
‒
Rendben – bólintottam, és megcirógattam az arcát, mire elpirult. Szólásra
nyitotta a száját, de én már a nyakára buktam és átszúrtam a puha bőrt.
Finoman, óvatosan kezdtem szívni a vérét. Úristen,
el is felejtettem, hogy ez mennyire finom tud lenni!
Veronica
átkarolta a nyakamat, éreztem, ahogy elengedi magát. Halkan felsóhajtott és
végül teljesen átadta magát nekem. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem,
átadtam magam az élvezetnek. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy az összes
vámpír a hátam mögött van és bármikor az életemre törhetnek. Most csak Veronica
és én léteztünk. És persze a borzongatóan finom vére. Lassan szívogattam, ki akartam
élvezni minden cseppet.
Puha
lépteket hallottam, így lustán felnéztem. Darius ültette fel az asztalra a vacsiját,
közben végig engem figyelt. Szemében mohó vágy csillogott. Kétlem, hogy a lánynak szólt az a pillantás. Erre a gondolatra
majdnem félrenyeltem, úgyhogy inkább becsuktam a szemem és csak Veronicára
koncentráltam. Már nem sok volt hátra. Még néhány korty és el kellett engednem.
Amikor felnéztem, Darius a lány combjából szívta a vért, közel a lágy részekhez,
közben engem figyelt átható tekintettel. A leányzó lába a vámpír vállán
nyugodott, és halkan nyögdécselt alatta, szájában Darius egyik mutatóujjával,
amit lelkesen szívogatott, nyalogatott. Míg egyik kezével a saját mellét
markolászta, játszadozott a bimbóval, a másikkal az asztal szélébe
kapaszkodott. Ennek tuti orgazmus lesz a
vége. Darius minden mozdulatából, elkapott pillantásából áradt az érzékiség.
Éreztem, ahogy a vágy fellobban bennem. Elengedtem Veronicát és finoman
nyalogatni kezdtem a sebhelyet. Közben néha beleszívtam a bőrébe, és lustán
elmosolyodtam le sem véve a szemem Dariusról. Miután szárazra nyalogattam a vacsorámat,
kéjesen lenyaltam a vért a számról. Darius morgásába az asztal is beleremegett,
és áldozata sikoltva ért el a csúcsra. Éreztem, ahogy irigy féltékenység önti
el az agyam, Darius pedig disznó vigyorral az ajkán nyalta tisztára a lány
combját és ágyékát.
Durcásan
elfordultam és elhúzódtam Veronicától, aki fáradt mosollyal nézett rám, majd
közelebb hajolt és legnagyobb meglepetésemre puszit nyomott az arcomra. Amikor
a vállamra hajtotta a fejét, az ölembe vettem és a szobámba indultam vele. Ekkor
vettem észre, hogy ketten maradtunk Dariusszal, valamint a két lány. Bensőséges
és intim helyzet, amilyenben még nem volt részem sosem.
***
Órákkal
később, de még jóval napkelte előtt kopogtattak az ajtómon. Épp akkor végeztem
az átöltözéssel, valami kényelmesebbre vágytam. Fekete leggingsre, fehér trikóra,
és egy vékony kardigánra cseréltem az éjszakai ruhámat.
Archer
jött a lányért. Veronica még mindig mélyen aludt, így behívtam a vámpírt, de
előtte még ellenőriztem, hogy van-e mozgás a folyosón.
‒
Reméltem, hogy te jössz érte. Nem viheted haza! Ronnie-nak megmondtam a címet, ahol
biztonságban lesz. Csak kiteszed, és ott hagyod, ő már tudja, kit kell
keresnie.
‒
Ronnie?
‒ Igen,
Ronnie. Még este kérte, hogy inkább a becenevét használjam ‒ forgattam a szemem
bosszúsan, amiért félbeszakított.
‒ És miért?
‒ Mert a
Veronica túl hosszú ‒ fortyantam fel, mire szélesen elvigyorodott. ‒ Most meg
mi van? ‒ förmedtem rá fojtott hangon.
‒ Miért
nem vihetem haza?
‒ Ó… ‒
kapcsoltam, és tök hülyének éreztem magam. ‒ Mert nem bízom Calliopéban. Attól
tartok, megöli majd.
‒ Nem
teheti. Darius utasításba adta még a vacsi előtt, hogy most nem ölhetjük meg az
embereket.
‒
Dicséretes ‒ motyogtam. ‒ Ettől függetlenül mégis arra kérlek, hogy arra a
címre vidd, amit Ronnie-nak meghagytam. Calliope nem olyan típusú nőnek tűnt,
akinek lehet parancsolni. Egy szeszélyes némber!
‒
Vigyázz, mit beszélsz! – figyelmeztetett Archer. Fenyegetés helyett aggódást
éreztem ki a hangjából.
‒ Csak
tedd meg, amire kértelek! – néztem rá esdeklőn.
Archer
egy pillanatig elgondolkodva nézett, majd intett, hogy rendben.
‒ Köszönöm!
– szorítottam meg a kezét hálásan, és puszit nyomtam az arcára.
Ezen a
spontán és teljesen emberi megnyilvánuláson mindketten meglepődtünk, végül
Archer félszegen elmosolyodott. Az ágyhoz mentem, felébresztettem Ronnie-t. Álomittasan
fókuszált rám, eltartott néhány pillanatig, míg eszébe jutott, hol van, és én
ki vagyok.
‒ Menned
kell – hajoltam oda hozzá, hogy a fülébe suttogjam. Szorosan átölelte a nyakam.
Buzgón
fohászkodtam magamban, hogy Calliope ne akarja elpusztítani ezt az ártatlan
lelket. Nehéz szívvel bontakoztam ki az öleléséből és elkomorodva néztem rá.
‒
Emlékszel arra, amit este mondtam neked?
‒ Igen.
Minden szóra – suttogta, és közben óvatosan Archerre pillantott.
‒ Tőle
nem kell félned. A barátom – néztem a vámpírra, és bíztam benne, hogy nem most
hagyott cserben az emberismeretem.
Archer
egyetértése jeléül finoman bólintott, és a kezét nyújtotta Ronnie felé. A lány
lerúgta magáról a takarót, és megfogta. Miután felállt, belebújt a szandáljába
és még egyszer felém fordult. Mondani akart valamit, de én csendre intettem. Elengedte
Archer kezét és hozzám bújt. Olyan picike volt, hogy az államat a feje búbjára
tudtam tenni. Néhány szívdobbanásnyi idővel később kibontakoztam az öleléséből,
és köszönés nélkül hátat fordítottam nekik, majd az ablakhoz sétáltam. Az ajtó halkan
becsukódott mögöttem.
Ebben a
pillanatban nagyon utáltam azt, ami vagyok.
----------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése