EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (20.)

19. FEJEZET

 Éjszaka kaptam egy üzenetet Piercingtől, ami csupán néhány sorból állt: Közvetítettem, amit megbeszéltünk. Itt a válasz. A levélhez egy dokumentum szkennelt változatát csatolta. A nyilatkozat szerint Jacket dicstelenül leszerelték, és hadbíróság elé fogják állítani. Két vádpont szerepelt a papíron: illetéktelen behatolás egy szövetséges államban, valamint halálos kimenetelű erőszakos fellépés két katonatiszt ellen.

Pontosan tudtam, mit jelent ez. Elveszik a nyugdíját, és bár hadbíróság elé kell állnia, civilként kell védekeznie, így a mellé kirendelt ügyvéd nem ért majd a katonai joghoz. Akkor is veszítene, ha a vádak nem lennének igazak. Életfogytiglanit kap. Rohadt élet!

Reggelig agyaltam, hogy mit kéne tennem. Mikor Jack felébredt, vázoltam neki a helyzetet. Komoran hallgatta végig, amikor azonban a tervemet ecseteltem, nemet intett a fejével.

‒ Muszáj – közöltem vele ellentmondást nem tűrően.

‒ Ez téged is lebuktatna.

‒ Az legyen az én gondom.

‒ Nem hiszem, hogy célt érnél ezzel a tervvel, ráadásul túl sok áldozattal járna.

‒ Nekem nem okoz problémát.

‒ Ez a baj! – csattant fel ingerülten.

‒ Az én lelkemért majd én aggódom. Eddig a te humánus szabályaid szerint játszottam. Most az én módszereim jönnek. Ha nem tetszik, menj a lányod után, majd jelzek, ha már tiszta a terep és hazajöhetsz.

‒ Nem fogok elfutni!

‒ Pedig talán jobban tennéd! – vágtam vissza dühösen.

Farkasszemet néztünk. Kopogás zavart meg minket, így döntetlen lett a helyzet. Pete dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.

‒ Jó reggelt! – köszöntött bennünket halvány mosollyal az arcán.

‒ Szia! – morogtam, Jack csupán biccentett egyet.

‒ Gondoltam, megnézem a betegemet – lépett az ágyhoz közelebb, mire felálltam és átadtam a helyem.

‒ Csak tessék. Nekem amúgy is dolgom van.

Ezzel sarkon fordultam, és kivonultam a szobából. Órákig dolgoztam elvonulva a többiektől. Halványan érzékeltem, hogy Pete elment dolgozni, és Evy is felébredt, de nem törődtem velük. Precízen meg kellett terveznem az akciót. A híradásoknak hála pontosan tudtam, hogy hol lesz a hadügyminiszter három nap múlva, és azt is, hogy a helyszín tökéletes a tervem megvalósításához. Néhány tervrajzra és telefonszámra volt már csak szükségem, ebben Izzy lehetett a legnagyobb segítségemre. Mielőtt azonban felhívtam, megnéztem, mi a helyzet odakint.

Jack épp angol reggelit készített magának és Evynek. Mikor az órára néztem, döbbenten vettem észre, hogy már elmúlt dél.

‒ Honnan volt alapanyag ehhez az ételkülönlegességhez? – kérdeztem a konyhában sürgölődő párocskától.

‒ Lementem vásárolni – vetette oda Evy flegmán.

‒ És a tanulás?

‒ Kellett egy kis szünet, már zsong a fejem a sok bugyutaságtól.

Egy ideig még őket néztem, ahogy egymás keze alá dolgoznak tökéletes egyetértésben, mintha mindig is ezt csinálták volna. Elképesztő volt az összhang.

‒ Este el kell mennem, de előtte még szeretnék veled beszélni, Jack.

‒ Rendben – dünnyögte a férfi rám sem nézve, elmélyülten kavargatta a paradicsomos babot.

Tudtam, hogy ennél többre nem számíthatok, úgyhogy sarkon fordultam és visszamentem a szobámba. Felhívtam Izzy-t és megkértem, hogy szerezzen meg nekem néhány telefonszámot. Egy óra múlva átküldte őket, én pedig elraktároztam a melós telefonomba. Kicsit pontosítottam még a tervemet, majd átmentem Jackhez. Elmondtam neki, min dolgoztam órákig. Figyelmesen végighallgatott, majd ennyit kérdezett:

‒ És én hol leszek?

‒ Itt ‒ feleltem magától értetődően.

‒ Na persze! – horkantott elégedetlenül.

‒ Sérült vagy, nem vihetlek terepre.

‒ Ha jól értelmeztem a dolgokat, te sem mész a miniszter közelébe.

‒ Igen, de ha balul sülnek el a dolgok, gyorsan el tudok szelelni. Veled már nehézkesebb lenne, még járni sem tudsz sántikálás nélkül. Ráadásul tuti idegesítenél a kotkodácsolásoddal, hogy milyen véres módszerekkel dolgozom.

‒ Bekaphatod! – nézett rám morcosan.

‒ Majd máskor – pimaszkodtam, mire elvigyorodott.

‒ Rendben, nem megyek veled, de szeretnék a közelben lenni.

‒ Miért? ‒ értetlenkedtem összehúzott szemmel.

‒ Mert én jobban ismerem a protokollt ilyen helyzetekben, mint te. És én olyan dolgokat is észreveszek, amelyek számodra lényegtelennek tűnhetnek.

Elgondolkodva néztem rá. Igaza lehet, emellett nem jönne rosszul még egy figyelő szempár.

‒ Hát jó – bólintottam végül. – De biztonságos távolságban leszel az eseményektől ‒ tettem hozzá ellentmondást nem tűrően.

‒ Megegyeztünk! – nyújtotta felém a kezét. Miután megszorítottam, váratlanul magához rántott és vigyorogva szájon csókolt.

Annyira megdöbbentem, hogy először nem is viszonoztam, majd lassan kiengedtem a feszültséget a testemből és lágyan visszacsókoltam. Jack már épp belemelegedett volna a témába, amikor kibontakoztam az öleléséből. Savanyúan vettem tudomásul, hogy lassan indulnom kell a találkozóhelyre, amit a közvetítő írt. Elbúcsúztam a Kékszeműtől és a szobámba mentem átöltözni. Magamhoz vettem néhány fegyvert is. Nem hittem, hogy szükség lehet rá, de az ördög nem alszik. Szokásomhoz híven korábban érkeztem a helyszínre, így felmértem a terepet. A kávézót zárva találtam. Betegségre hivatkozva hamarabb zártak be, legalábbis az ajtóra ragasztott cetlire ezt firkantották. Épp el akartam sétálni onnan, hogy messzebbről figyeljem a környéket, mikor a szemem sarkából megláttam a lányt, akire vártam.

‒ Szia! ‒ köszöntöttem barátságos mosollyal az arcomon. ‒ Sajnos a kávézó mára beteget jelentett. Sétálunk egyet?

‒ Szia! Nem is tudom – nézett körbe tanácstalanul.

‒ Nyugi, ma sem harapok – kacsintottam rá, és igyekeztem úgy mozdulni, hogy még véletlenül se vegye észre a zakóm alá rejtett fegyvert.

‒ Hát jó, menjünk – egyezett bele végül. A közelben lévő park felé vettük az irányt.

‒ Milyen információval szolgálsz ma nekem?

‒ Sajnos nem sokat tudtam meg.

‒ Nem baj, minden fontos lehet. Mondd csak! – bátorítottam információra éhesen.

Most, hogy smink nélkül is láttam, feltűnt mennyire fiatal. Alig múlhatott húszéves, nem sokkal lehetett idősebb nálam, amikor megkaptam az első önálló munkámat. Tizenkilenc voltam. De régen is volt. Még emlékszem, annyira ideges voltam, hogy alig tudtam csillapítani a kezem remegését.

‒ Már nem vagyok biztos benne, hogy olasz az illető.

‒ Miért?

‒ Mert a beszélgetés elején nem volt akcentusa, tisztán beszélte a nyelvet.

‒ Talán most mással beszéltél.

‒ Nem. A hang ugyanaz volt.

‒ Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos?

‒ Az édesapám operaénekes volt, engem is erre a pályára szánt. Kitűnő hallásom van ‒ sütötte le a szemét, és zavarában egy kavicsot kezdett rugdosni. Elég messze esett az alma a fájától… ‒ Emellett csak a beszélgetés elején nem volt akcentusa ‒ nézett a szemembe ismét. ‒ Amint rájött ki vagyok, alig észrevehetően, finoman átváltott.

‒ Ez felettébb érdekes – jegyeztem meg elgondolkodva.

‒ Azt mondta, hogy jó is, hogy hívom, mert szeretné bizonytalan időre jegelni a megbízást.

‒ Hogyhogy? – rökönyödtem meg.

‒ Azt mondta, hogy a célszemély tudomása szerint egy időre elérhetetlen lesz a világ számára, így a megbízás majdhogynem lehetetlenné válik. Csodát pedig nem várhat senkitől.

‒ A megbízókat általában nem érdeklik az ilyesféle formaságok – jegyeztem meg fanyarul.

‒ Én sem hallottam még ilyesmiről ‒ húzta el a száját ő is. ‒ Azonban igen korrekt volt, mert a megbízásért járó összeg húsz százalékát hajlandó kifizetni a megbízott bérgyilkos számára. Tudja, hogy már dolgozik egy ideje az ügyön, és szeretné a megbízást fenntartani. Szólni fog, ha ismét aktuálissá válik a dolog, a jószándéka jeleként fizet.

‒ Életemben nem hallottam még ilyenről! – morfondíroztam hangosan.

‒ A pénz már megérkezett a számlámra, de még nem vettem ki. Bűzlik az egész, csapdának tűnik.

‒ Nem kell aggódnod miatta. Tartsd meg! – legyintettem oda sem figyelve. A lány megtorpant mellettem.

‒ Tudod ugye, hogy mennyi pénzről beszélünk most?

‒ Persze.

‒ Biztos nem szeretnéd, ha letennék valamennyi pénzt számodra?

‒ Nem szükséges. Bízom benne, hogy a befektetésem megtérül – néztem a szemébe sokatmondóan.

‒ Nem okozok csalódást! – ígérte komolyan. Hát persze. Ennyi pénzért mások a saját lábujjukat is lerágnák, ha ezt kérném.

‒ Akkor nem is rabolnám tovább az időd – nyújtottam felé a kezem. Határozottan megfogta és kezet ráztunk. Úgy tűnt, kezd felnőni a feladathoz. – Várom a jelentkezésed. Minden jót! ‒ léptem hátra és sarkon fordulva visszaindultam a kocsim felé.

‒ Neked is! És köszönöm! ‒ kiáltott utánam.

Vissza sem néztem, csak elmosolyodtam. Számára nem szolgált információval a megbízóval folytatott beszélgetés, nekem azonban sokat mondott. Az illető férfi és egyáltalán nem olasz, ez csupán megtévesztés. Ennek még nem tudtam az okát, lehetett csupán óvintézkedés is, de az is benne volt a pakliban, hogy az illető szeretné másra verni a balhét, ha esetleg kitudódik a dolog. Az is valószínű, hogy Darius alattvalói közé tartozik, máskülönben nem tudhatna arról, hogy a klán elhagyja a várost. Azt pedig főképp nem, hogy egy időre elvonulnak a „nyilvánosság” elől. Továbbra sem tudtam, hogy a háttérben nem Calliope mozgatja-e a szálakat, de bárhogy is legyen, egyelőre nem célravezető számára, hogy megszabaduljon Dariustól. Amit azonban felettébb furcsának találtam, hogy a megbízást visszamondták. Ha a megbízó tudja, hogy enyém a munka, nem érezte volna szükségét ennek a lépésnek, hiszen magam is vámpír vagyok, nem okozhatna problémát megtalálni Dariust, főleg, hogy már találkoztam vele. Ezek alapján lehetséges, hogy a megbízónak fogalma sincs arról, hogy ki vállalta el a munkát. Több mint valószínű, hogy a bérgyilkost embernek hiszi. Ebben az esetben megdőlt a teória, miszerint Calliope bízott meg a gyilkossággal. De akkor kinek lehet Darius az útjában? Tudomásom szerint nem állnak hadban egyik környező klánnal sem. Kinek állhat érdekében Dariustól megszabadulni, ha nem Calliopénak? A lehetséges megbízók száma erősen megemelkedett. Annyira meg voltam győződve arról, hogy a királynő irányít, hogy meg sem fordult a fejemben más lehetőség. Most azonban számba kellett vennem mindent és mindenkit. Lehet ember, alakváltó, vámpír, de még akár boszorkány is a megbízó.

Még akkor is ezen agyaltam, amikor visszatértem a lakásba. Nem volt még nagyon késő, de Evy szobájában már sötét volt, és Pete is visszavonult már a sajátjába. Halkan kopogtattam Jack ajtaján, majd választ nem várva benyitottam. A fürdőből zuhanyozás hangja ütötte meg a fülemet. Erős vágyat éreztem, hogy bemenjek hozzá, és a meztelen bőréhez simuljak, de tudtam, hogy nem tudná teljesen elengedni magát. És az igazat megvallva, valószínűleg én sem. Nem olyan régen még Pete-tel csináltam ugyanezt. Tisztességtelen lenne, ha itt szeretkeznék Jackkel, tudván, hogy Pete hallása kitűnő. Jobban tiszteltem őt ennél, és valljuk be, szerettem is. Többször bizonyította már, hogy jobb barátot keresve sem találhatnék. Mielőtt butaságot csinálhattam volna, kimenekültem a szobából, és meg sem álltam az erkélyig. Jól esett a hűvös szél, helyre tette bennem a dolgokat.

Át kellett gondolnom az elkövetkezendő napok teendőit.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala