EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (19.)

  18. FEJEZET

A szeretkezésünk rövid és igencsak kényelmetlen volt a hideg kövön. Tapasztalatom szerint az első együttlét mindig elég bénácska. Akármekkora is a szenvedély, bármilyen lepedőakrobaták is vagyunk, még nem ismerjük egymás testét, nem tudjuk mi jó a másiknak és fordítva.

Nos… élveztem az együttlétünket Jackkel, de tudtam, hogy ez csak jobb és jobb lesz a későbbiekben. Ahogy a mellkasára hajtott fejjel hallgattam a szívverését, úgy éreztem, hazaértem. Csupán néhány pillanatig tartott, de úgy hatott rám, mint egy korty levegő a fuldoklónak. A telefonom csörgése zavart meg minket. Evangeline hívott.

‒ Mi a baj? ‒ kérdeztem azonnal.

‒ Ne haragudj, hogy zavarlak, csak… Apát nem akartam felébreszteni.

‒ Semmi baj, mondd csak.

‒ Szerintem volt valaki a lakásban nemrég.

‒ Ezt hogy érted? ‒ hűlt meg bennem a vér, és azonnal a ruháim után tapogatóztam.

Jack kérdőn nézett rám, mire jeleztem, hogy mennünk kell.

‒ Igazából nem tudom biztosan, mert nagyon halkan mozgott, csak az illatát érzem.

‒ És mit érzel?

‒ Tiszta, ápolt férfi lehet. De…

‒ Igen? ‒ sürgettem, kezdtem elveszíteni a türelmem.

‒ Olyan szaga van, mint neked.

‒ Mármint?

‒ Hát… izé… hogy is mondjam… ‒ hebegte.

‒ Evy! Nyögd már ki! ‒ parancsoltam rá fogcsikorgatva.

‒ Halál szaga volt.

Egy pillanatra megdermedtem. Sohasem említette senki, hogy ilyen szagom lenne. Ez rém kellemetlen!

‒ Tehát egy vámpír járt ott ‒ összegeztem a hallottakat. ‒ Biztos, hogy már elment?

‒ Igen. Nagyon gyorsan mozgott, és olyan csendben, ahogy még te sem tudsz. Csak a szaga miatt vettem észre. De utána már füleltem, és hallottam, ahogy a rejtett ajtón át távozott, ami a lépcsőhöz vezet.

Baszki!

‒ Máris indulunk haza. Fél óra és otthon leszünk.

‒ Oké! ‒ lehelte elhaló hangon, de mielőtt letehettem volna, még hozzátette: ‒ Apának ne mondjuk el, nem akarom, hogy aggódjon.

‒ Ezt nem ígérhetem meg.

Gyorsan felöltöztünk, Jacknek szüksége volt egy kis segítségre is. Először nem akarta elfogadni, de végül belátta, hogy nincs idő a szerencsétlenkedésre. A dohogását egy csókkal fojtottam belé. Ahogy a mosolygós arcára néztem, tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Pokolian meg fogok bűnhődni az ellágyulásomért. Valami kiülhetett az arcomra, mert Jack megcirógatta és így szólt:

‒ Ne most kezdj el agyalni ezen! Egy kicsit még élvezzük ezt a pillanatot.

Bólintottam, majd megfogtam a kezét, és a kocsi felé húztam.

Mindketten a gondolatainkba merülve ültünk a kocsiban. Néha megfogta a sebváltón nyugvó kezemet, a szájához emelte és puha csókot lehelt rá. Hol a kézfejemre, hol a tenyerembe, de egyik alkalommal finoman ráharapott a mutatóujjamra is. Korholóan megcsóváltam a fejem. Úgy viselkedett, mint egy vásott kölyök. Pontosabban, mint egy kanos kamaszfiú…

Evy a lift előtt várt minket.

‒ Mutasd meg hol járt! – utasítottam katonásan. ‒ Kérlek ‒ tettem hozzá lágyabb hangon.

‒ A szobádba ment.

‒ A szobámba? – néztem rá homlokráncolva.

‒ Ahová a cuccaidat raktad.

Miközben a vendégszoba felé lépkedtem, azon morfondíroztam, vajon mit akarhatott a vérszívó? Mit vihetett el, és honnan tudott a titkos lépcsőről? És mi lehetett olyan sürgős, hogy akkor lopakodjon be, amikor Evy és Pete is itthon vannak? Miért vállalt ekkora kockázatot?

A szobába lépve azonnal tudtam, hogy nem vittek el semmit. Sőt! Az illető hozott valamit. Egy fehér boríték sarka kandikált ki a sporttáskám külső zsebéből. Amikor ki akartam venni, Jack lefogta a kezem.

‒ Szerintem kesztyűben fogd meg.

‒ Nem szükséges. Tudom, ki küldte.

Ahogy kihúztam a levelet, megláttam, hogy a borítékra egy stilizált hatost rajzoltak, és tapintásra nem papírlap van benne. Amikor óvatosan kinyitottam, és kiráztam a tartalmát, tűzpiros ruhaanyag siklott a tenyerembe. Ezt a felsőt viseltem Darius kastélyában a közös vacsorán. Miért kerített ekkora feneket egy póló visszaszolgáltatásának? És hol a többi cuccom, amit ott hagytam? Darius milyen játékot űz most éppen? A korábbi levelében azt írta, hogy elhagyják a várost. A mai akciója alapján azonban arra következtettem, ez még nem történt meg. Még ez is! Nincs elég bajom?!

Evy zavartan nézett rám, Jack arcáról semmit sem tudtam leolvasni.

‒ Macsek, jobb, ha most lefekszel. Nem kell aggódnod, ez a vámpír nem jön ide többször.

‒ De…

‒ Nincs de, mars aludni! Megígérem, hogy ha kiderítettem mit akart, el fogom mesélni neked. Rendben? – léptem hozzá közelebb, és a vállára tettem a kezem.

‒ Hát jó! – felelte duzzogva, majd sarkon fordult és a szobájába masírozott.

‒ Szép darab – nyúlt a felsőért, és kivette a kezemből. Hagytam. – Remélem, egyszer láthatom rajtad – nézett a szemembe, és a tekintete pajkosan csillogott.

‒ Akár most is megmutathatom – viszonoztam a mosolyt, és lecsúsztattam a vállamról a blézeremet. Jack szemében mohó vágy villant, de amikor le akartam venni a pólómat, megállította a kezem.

‒ Ne. Kissé feszélyez, hogy a barátaid a szomszéd szobákban alszanak.

‒ Jogos. Ne haragudj, ez eszembe sem jutott ‒ hajtottam le a fejem, hogy elrejtsem, mennyire rosszul érintett a visszautasítása. Elvettem tőle a piros felsőt és a táskámba hajítottam.

‒ Na, gyere, most szépen ágyba duglak – karoltam belé, és a szobája felé vezettem.

Erősen sántított, ami csak tovább fokozta a borongós hangulatomat. Segítettem neki levetkőzni, majd miután elvackolta magát az ágyban, puha csókot leheltem az ajkára és jó éjt kívántam neki. Magára akartam hagyni, de megfogta a kezem.

‒ Maradj még.

‒ Csak nem félsz a sötétben? – súgtam a fülébe mosolyogva.

‒ Nagyon vicces! ‒ horkantott megvetően. ‒ Szeretem, ha itt vagy. És legalább addig sem ölsz meg senkit – tette hozzá a szemembe nézve, és közben végighúzta a hüvelykujját az ajkamon.

‒ Hát jó… – feleltem vágytól elfúló hangon, majd elszakítottam a tekintetem tőle, és leültem az ágy melletti fotelba. – Ma éjszaka még maradok, de holnap este dolgom van. Nem ölni megyek ‒ tettem hozzá, mikor elkomorodott az arca.

‒ Ez megnyugtató ‒ jegyezte meg fanyarul.

‒ Aludnod kellene.

‒ Oké ‒ sóhajtott lemondóan, majd kényelembe helyezte magát és lehunyta a szemét.

‒ Reggel találkozunk – mormogta álomittasan.

‒ Így van! – hajoltam közel hozzá. – Szép álmokat! ‒ súgtam a fülébe, majd megcsókoltam az arcát.

Néztem, ahogy lassan elernyed a teste és kisimul az arca. Éppen fel akartam kelni, hogy kimenjek a könyvemért, amikor kipattant a szeme. Draco nézett rám szomorúan.

‒ Nagyon sajnálom! – kezdte rekedtes hangon. – Az én hibám!

‒ Én nem így látom. Tudja, hogy itt vagy?

‒ Nem.

‒ Előbb-utóbb beszélnetek kell.

‒ Majd. Idővel.

‒ Te tudod ‒ vontam meg a vállam. ‒ Mesélj a boszorkányról. Rövidre kell zárnunk ezt a dolgot, amint lehet, mert ez így senkinek sem jó.

‒ Tudom mi történt köztetek ‒ jegyezte meg halkan. Dacosan hallgattam. ‒ Nem mondhatom, hogy nem érzek féltékenységet, de nem haragszom érte.

‒ Még jó! – fortyantam fel a szememet forgatva.

‒ Te is tudod, hogy ennek nem lehet jó vége.

‒ Nincs szükségem a kioktatásodra – sziszegtem dühösen. Gyűlöltem, hogy igaza van. Megint…

‒ A világért sem akarnálak kioktatni. Csupán féltelek.

Erre nem tudtam, mit is felelhetnék. Gorombaságot szerettem volna a fejéhez vágni, de az nem lett volna túl érett dolog. Ötvenéves vagyok, az istenért!

‒ Beszélj a boszorkányról! Azt is tudni szeretném, amit eddig még nem mondtál el.

A sárkány egy darabig a gondolataiba merülve nézett maga elé. Nem sürgettem.

‒ Egyszer egy nő testében születtem újjá. Még a pubertás kort is alig érte meg, amikor megjelent az az aljas nőszemély, és megátkozta. Szegény gyermek tizenhét évesen öngyilkos lett.

Elképedve hallgattam. Egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy megtaláljam ezt a velejéig gonosz és romlott lényt. Nem lesz gyors halála!

‒ Minden nőt megölt, akihez a gazdatesteknek közé volt?

‒ Nem. Sok életet leélhettem békében, úgy, hogy egyáltalán nem jelent meg. Szerintem időnként pihen, gondolom az ő mágiája sem kiapadhatatlan. Amikor először találkoztunk, te meg én, leélhettünk együtt közel ötven évet, és ő nem volt sehol.

‒ Mi a neve?

‒ Amikor megismertem, Fujiko Inoue volt. De gyanítom, hogy ez csupán egy név a sok közül.

‒ Szerinted nem ez az igazi neve?

‒ Úgy gondolom, hogy annak a lánynak a testét és személyazonosságát ugyanúgy elvette, ahogy most Lizbethét.

‒ Akkor te sem tudod hogyan néz ki valójában?

‒ Nem.

‒ Hogy a picsába lehet ilyen nagy hatalma? Honnan ered a mágiája?

‒ Fogalmam sincs. Találkoztam már nagy hatalmú boszorkányokkal, de az ő ereje egyikhez sem fogható.

‒ Attól tartok, hiába ölném meg Lizbethet, csak a test halna meg, ő pedig visszatérne az eredeti formájába, ami ki tudja, hol van elrejtve.

‒ És mi van akkor, ha ezek a testek ugyanúgy szenvednek a jelenléte miatt, ahogyan Jack és a korábbi lelkek is tették miattam? ‒ kérdezte Draco alig hallhatóan, végtelen fájdalommal a hangjában.

Nagyot nyeltem mielőtt válaszoltam volna.

‒ Nem hiszem, hogy bármelyik is szenvedett volna miattad.

‒ Ezt mondd azoknak, akiknek fájdalmat okozott ez a romlott nőszemély, csupán azért, mert közük volt hozzám! ‒ fakadt ki keserűen és elfordult tőlem.

Finoman megérintettem az állát a mutatóujjammal és felém fordítottam a fejét.

‒ Szerintem te vagy a legnagyobb áldozat ebben a történetben ‒ súgtam neki, és ahogy a pengevékony pupillák megteltek könnyel, úgy éreztem, meghasad a szívem.

Nem tudom, mi ütött belém, de odahajoltam és lecsókoltam az arcáról az egyik legördülő könnycseppet. Draco szoborrá merevedett. Ahogy a szemébe néztem, végtelenül szelíd szeretet költözött a szívembe. Óvatosan csókoltam meg az ajkát. Szemérmes és ártatlan csók volt. Elhúzódtam tőle, majd mellé vackolódtam az ágyba és a mellkasára hajtottam a fejem.

‒ Köszönöm ‒ súgta a sárkány a hajamba, majd azonnal elernyedt a teste. Visszabújt a mélybe…

Órákig feküdtem mellette, mellettük és hallgattam, ahogy békésen szuszog a testük.

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala