EGY GYILKOS NAPLÓJA 1. - Egy halandó vére (22.)

21. FEJEZET

 Visszatérve a lakásba parázs vita alakult ki köztünk Jackkel. Szerinte szükségtelen volt megölnöm a testőrt, elég lett volna, ha megsebesítem. Nem értettünk egyet. A zajongásra Pete is előbújt az odújából. Pont akkor lépett a nappaliba, amikor tetőfokára hágott a feszültség.

‒ Mindig ez lesz? ‒ szegeztem a kérdést Jacknek.

‒ Mire gondolsz?

‒ Sohasem fogsz elfogadni annak, ami vagyok?

‒ Dehát elfogadlak! ‒ emelte fel a hangját.

‒ Nem így érzem! ‒ vágtam vissza dühösen. ‒ Gyilkos vagyok. Ez eddig is így volt, és ezután is így lesz! ‒ Makacsul hallgatott. ‒ Ez a munkám, és ez az életem.

‒ Mert így döntöttél.

‒ Nem! ‒ kiáltottam kétségbeesetten. ‒ Csak a munkámat választottam. Az életformámat nem. És ha ezen nem tudsz túllépni, akkor jobb, ha most elmegyek és elfelejtjük egymást.

‒ Megint a végletek! ‒ fortyant fel ingerülten.

Néhány pillanatig csendben álltunk és csak néztük egymást. Végül sarkon fordultam és bevonultam a szobámba. Jack nem jött utánam, ellenben Pete igen.

‒ Mi van a lábaddal?

‒ Valószínűleg kificamodott – feleltem rá sem nézve, a táskámat kerestem.

‒ Segíthetek?

‒ Majd rendbe jön.

‒ Kate, rám néznél egy pillanatra? ‒ Dacosan pillantottam fel rá. ‒ Mi történt?

Felelet helyett csak megrántottam a vállam és pakolni kezdtem.

‒ Kate! – nógatott tovább.

Nagyot sóhajtottam és leültem egy székre.

‒ Megöltem egy testőrt.

‒ A miniszter… ‒ suttogta Pete és ő is leült. – Az te voltál? – kérdezte döbbenten.

‒ Igen. Ő bízott meg Jack meggyilkolásával.

‒ Basszus! – nyögte Pete maga elé meredve. – Tíz perce láttam a hírekben.

‒ Jack szerint szükségtelen volt. Én viszont tudom, hogy csak így adhattam nyomatékot a szavaimnak. Úgyhogy meghúztam a ravaszt.

Egy ideig szótlanul ültünk, végül Pete törte meg a csendet.

‒ Ismerlek már néhány éve, és tudom, hogy te nem emiatt vagy most ideges. ‒ Elfordítottam a fejem és a szőnyeg mintáját kezdtem fixírozni. ‒ Nem fogom erőltetni, ha nem akarsz róla beszélni.

‒ Találkoztam egy vámpírral.

‒ Úgy érted ma? – rökönyödött meg Pete.

‒ A miniszter egyik embere. Dangernek hívják. Tuti valami kamu, felvett név ‒ horkantottam megvetően.

‒ Én úgy tudtam, ti a háttérből irányítjátok a világot.

‒ Ne ess túlzásokba! – néztem rá morózusan.

‒ Jó, nem az egészet, csak a felét – vigyorgott rám pimaszul.

Bemutattam neki egy rondát, mire hangosan felkacagott. Olyan régen hallottam már nevetni, hogy én is kuncogni kezdtem, és közben a fejemet csóváltam.

‒ Hogyan találkoztatok? – terelte vissza a szót.

‒ Nem volt időm elhagyni az épületet, ahonnan leadtam a lövéseket, így elbújtam. A katonák nem találtak meg, de ő igen.

‒ Megölted?

‒ Nem. De egész végig olyan fura érzésem volt vele kapcsolatban.

‒ Talán hallottál már róla. Dariusnál esetleg? ‒ ötletelt elgondolkodva.

‒ Nem. Az ott élőkön kívül senkiről sem beszéltek nekem.

‒ Akkor ezek szerint nem az ő klánjába tartozik.

‒ Ebben sem vagyok biztos. Azt mondta, azért nem ölhet meg, mert Darius védelme alatt állok.

‒ Képes lett volna rá?

‒ Talán. Idősebb volt nálam és eltökélt. Én pedig alaposan beleköptem a levesébe.

És ebben a pillanatban beugrott valami.

‒ Ó, hogy én mekkora barom vagyok! – csaptam a homlokomra, és teljesen hülyének éreztem magam.

‒ Mi történt? – nézett rám Pete a homlokát ráncolva.

‒ Amikor pár hete megöltem az alpolgármestert…

‒ Sejtettem, hogy te voltál – vágott a szavamba az alakváltó a fejét csóválva.

Figyelmen kívül hagytam és folytattam:

‒ Szóval, amikor megöltem, három vámpír védte. Kettővel végeztem, de egyet életben hagytam. Neki volt egy megjegyzése, miszerint Danger nem fog örülni a vérengzésemnek. Hát ezért volt ismerős a neve! – néztem Pete-re komoran.

‒ És ez mit jelent?

‒ Azt, hogy szereztem magamnak egy újabb ellenséget ‒ dőltem hátra a kanapén és nagyot sóhajtottam. ‒ Gondolom, te sem hallottál erről az ürgéről semmit.

‒ Ne haragudj, de én még Dariusról sem hallottam – nézett rám bocsánatkérően. ‒ Mivel viszonylag hamar száműztek a falkából, így abszolút nem jutnak el hozzám a természetfeletti hírek. Nem mintha nagyon érdekelnének – tette hozzá savanyúan.

‒ Úgy érzem, az eddigi békés életem most ért véget.

‒ Én pedig úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy bemutassam a lányomat a nagyapjának.

Döbbenten meredtem rá.

‒ Miért?

‒ Mert bajt szimatolok.

‒ Ne haragudj, nem akartalak ebbe belekeverni. Nem is foglak – feleltem határozottan és felálltam, hogy folytassam a pakolást.

‒ Nem te keversz bele. Valami készülődik. Valami megváltozott… ‒ dünnyögte a gondolataiba merülve. ‒ A természetfelettiek már nem bujkálnak. Egy kétezer éve fennálló uralkodópár egymás kinyírásán munkálkodik. Ez példa nélküli. A másik szobában egy olyan lény van, amilyenről még életemben nem hallottam. Boszorkányok és vámpírok szivárogtak a kormányba. Nem vagyok süket, Kate. Nagyjából mindent hallok, amiről beszélgettek – nézett rám komoran. ‒ De Evy is mesélt nekem, kitűnő hallása van. Te sem vagy átlagos vámpír. És Evy… ‒ csuklott el a hangja, mire aggódva felpillantottam. ‒ Néhány hónap múlva alakot kell váltania, és fogalmam sincs mi lesz belőle, vagy hogy egyáltalán túléli-e.

‒ Túl fogja. Macsek erős lány – léptem hozzá közelebb, és a vállára tettem a kezem.

‒ El kell vinnem a falkához. Be kell mutatnom őt, mert ha velem történik valami, csak ők segíthetnek neki.

‒ Nem fog veled történni semmi – néztem a szemébe komolyan.

‒ Nem tudhatod. Nekem Evy a legfontosabb, és ha én nem vagyok, csak a falka adhatja meg neki azt, amire szüksége van ‒ Közbe akartam szólni, de leintett. ‒ Nagyon szeret téged, és tudom, hogy bármit megtennél érte, de te vámpír vagy. Nem értheted meg egy alakváltó problémáit, és ezért nem is segíthetsz neki.

Csalódottan vettem le a válláról a kezem és hátrébb léptem.

‒ Megértelek – mondtam halkan, és halványan elmosolyodtam, bízva abban, hogy Pete nem látja rajtam, mennyire fájón érintettek szavai.

Beszélgetésünket diszkrét kopogás zavarta meg.

‒ Kate, bejöhetek?

Megkeményítettem az arcom, mielőtt válaszoltam volna, Pete helytelenítően csóválta a fejét.

‒ Gyere!

Mikor Jack belépett, Pete szó nélkül távozott.

‒ Ne haragudj! – nézett rám Jack bocsánatkérően, én pedig szótlanul hallgattam. – Megbeszéltük, hogy ezt az akciót a te módszereid szerint játsszuk le. Tudom, hogy szerinted így volt megfelelő, de én minden küldetésben arra törekszem, hogy minél kevesebb legyen a veszteség, az emberélet tisztelete az elsődleges szempont. Nem tudom, hogy valaha el fogom-e fogadni, hogy emberek halálából élsz, de megpróbálom. Fontos vagy nekem! Pedig hidd el, olykor baromi bosszantó nőszemély vagy. Mégis… ‒ hallgatott el hirtelen, mintha a megfelelő szavakat keresné. ‒ Vonzódom hozzád, és szeretném megpróbálni veled.

‒ És édesanyád?

‒ Hogyan jön ő most ide? – nézett rám zavartan.

‒ Nem kedvel. Ezt egyértelműen jelezte.

‒ Szerintem, félreértettél valamit – felelte óvatosan, mint aki maga sem biztos az állításában.

Ráhagytam.

‒ A lányod most veszítette el az anyját. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha azonnal egy új nőt kellene kerülgetnie.

Jack arca elkomorult.

‒ Még nem is tudja – mormolta maga elé, mintha csak hangosan gondolkodna.

‒ Félre ne érts, nem azt mondom, hogy én nem szeretném kipróbálni, milyen lenne veled, milyen lenne egy normális kapcsolatban, de… Túl sok minden szól ellenünk.

‒ Tudom. Szerinted nem érné meg legalább megpróbálni?

Nem tudtam, mit felelhetnék, a saját érzéseimmel viaskodtam. Nem akartam még egy számonkérést a munkám vagy az életmódom miatt, ugyanakkor bánni sem akartam, hogy meg sem próbáltam.

‒ Először hozd haza a lányod és tervezd újra az életed. Aztán meglátjuk – válaszoltam végül.

‒ A kettő együtt mehet párhuzamosan is ‒ mosolyodott el halványan. ‒ Ha már új életet kell terveznem, lehetnél te is a terv része.

‒ Csak lassan! – hárítottam immár én is mosolyogva. – Lehet, hogy mi csak életveszélyes helyzetben működünk jól – vigyorogtam rá incselkedően.

‒ Csak akkor tudjuk meg, ha megpróbáljuk ‒ lépett hozzám és szájon csókolt.

Csupán egy bólintással feleltem, de közben az járt a fejemben, hogy hibát követek el. Sötét gondolatok cikáztak át az agyamon. Magamra haragítottam egy vámpírkirálynőt, és egy másik hímet, akinek ugyancsak nagy hatalma van. Veszélyt jelentek Jackre. Emellett hiába szereltük le a minisztert, a boszorkány nem fog leállni. Tehát nem hagyhatom Jacket magára. Draco-nak is csak akkor tudok segíteni, ha kapcsolatban maradok vele. Nem tartottam valószínűnek, hogy érzelmileg távolságot tudnék tartani ilyen feltételek mellett. Akkor miért ne próbálnám meg kicsit élvezni az életet? Talán azért, mert a végén csúnyán ráfázhatok?

----------------------------------

szöveg: Kate Moon® (alias HKZs)

A jelenlegi újraszerkesztett verzióhoz felhasználtam Ronnie W. A. néhány 2022-ben eszközölt szerkesztési javaslatát.

Segédszerkesztő (jelenlegi verzió): Criala